Még mielőtt bárki komolyabb lelki sérülést szenvedne a fenti jelenet miatt, gyorsan tudjunk meg néhány dolgot a filmről! Mundruczó Kornél operafilmje a szexualitás erejével gyógyító, ex-drogos Johanna nővérkéről és áldásos ténykedéséről szól. Ez az oka annak, hogy áriában kommunikálnak egymással a szereplők, ami valljuk be, nem túl életszerű és meglehetősen elvonja a figyelmet a „lényegről”, de ettől függetlenül üdvözlendő lépés lenne, ha TB támogatást is élvezne ez a fajta alternatív gyógymód.

Tartalom: A drogfüggő Johannát egy baleset után visszahozzák a klinikai halálból. Ő nem emlékszik semmire. Mivel nincs hova mennie, orvosa a kórházban tartja nővérnek, mert megtetszett neki a lány. Johanna azonban szerelmét a betegeknek kínálja gyógyírként: visszaadja az életbe vetett hitüket, csodálatos gyógyulásukért imádják Johannát. Szokatlan gyógymódjával, a kórházi rend megszegésével azonban kivívja a hivatásos gyógyítók haragját…
Kritika: Súlyos baleset a Duna-parton, a kórházba szállított sebesültek közt egy narkós csaj, aki a gyógyszerszekrények láttán ráébred, hogy valóságos drogparadicsomba került. Mindjárt túl is adagolja magát, ám ha ez volt a cél, úgy rosszkor volt rossz helyen: az orvosok újjá-élesztik. A klinikai halál állapotából visszatér, de elveszíti az emlékezetét, nincs többé neve, múltja, „nincsen lakcíme, se egy ruhája, nincsen ismerőse, se rokona, se őse” – ahogy a fiatal orvos érvel, mert beleszeretett, és ott akarja tartani nővérkének. Johanna a betegeknek áldozza második életét; a gyerekosztályon dolgozik, s éjszakánként a férfiakat gyógyítja „kések nélkül”: kézrátétellel, az érintés és szexuális érintkezés különféle módozataival. A betegek csodatévő erőt tulajdonítanak neki, és szentként tisztelik. Működése kétségtelen eredményekkel jár, ennek ellenére (vagy épp ezért) féltékeny munkatársai – élükön a rendpárti főnővérrel és a szerelmében visszautasított orvossal – zavarkeltő szajhának tekintik, elbocsátják, és amikor a betegek fellázadnak, visszaküldik oda, ahonnan jött: egy morfium-injekcióval végeznek vele, bezsákolják és elégetik.
E történetből (amelyet Petrányi Viktóriával és Bíró Yvette-tel írt Mundruczó) akár még erotikus thriller is lehetne, a Johanna viszont operafilm. A modern operáért nem verik szét a házat, semmi okunk feltételezni, hogy mozgóképes formában más volna a helyzet. Ellenpróba nincs: kortárs operafilm gyakorlatilag nem létezik. Hazai előzményként Melis László neve merülhet fel, meg persze Mundruczó korábbi verziója, a Jött egy busz… szkeccsfilmben. Egy efféle vállalkozás nem számíthat tömegsikerre, és ezzel még keveset mondtunk. Sokan még a létjogosultságát is tagadják mindenfajta kísérletezésnek, „művészkedésnek”, kivált a moziban, és a kritikai elismerés meg a nemzetközi díjeső csak olaj a tűzre. Nem kevés igazság van abban, hogy a mozi ne legyen már a súlyos közpénzeken való önmegvalósítás terepe; hogy hervasztó ötödmagunkkal ülni a vetítőteremben; meg inkább egy jól megcsinált zsánerfilm, mint egy gyatra szerzői. De középtávon még a szórakozáspártiak sem járnának jól azzal, ha holnaptól csak iparként lehetne űzni a filmezést. Ha nem készül-nének olyan darabok, mint A biro-dalom, a Táncos a sötétben vagy a Dogville. Azért említem épp Lars von Trier műfajsértéseit, mert több szálon is kötődnek a Johannához: elég, ha a kórházi helyszínre és a zenés film megújítására gondolunk. A képi világ (operatőr Nagy András, Erdély Mátyás) inkább hazai gyökerű, Jancsó és Tarr térszervező művészetét és hosszú beállításait idézi. Mindehhez radikális világítás társul, amely a korai expresszionista film fény-árnyék hatásait próbálja színesben visszaadni. Kíváncsi volnék, mi vezette ide Mundruczót, Dreyer Jeanne D’Arcja vagy az operához illő mozgóképes nyelv keresése. A némafilmes előd nemcsak a téma miatt jön ide, hanem Falconetti miatt is. Dreyer a varietéből választott magának címszereplőt, Mundruczó operaénekeseket, táncművészeket szerepeltet színészek helyett. Ami ismét csak arra utal, hogy a Johanna alaposan átgondolt vállalkozás. Ha hiszünk a rendezőnek, aki szereti ösztönös alkotónak beállítani magát, akkor arra kell jutnunk, hogy meglepően jól működnek az ösztönei. A Falconetti-Tóth párhuzam első látásra nem stimmel ugyan, hiszen Tóth Orsi profi színész. De még nem volt az, amikor Mundruczó felfedezettjeként elször tűnt föl a vásznon (Szép napok). És még mindig képes arra, hogy ne használja a szakma eszköztárát, hibátlanul illeszkedve a többi „amatőrhöz”. Ebben valószínűleg megkönnyíti, másban megnehezíti a dolgát, hogy énekelnie kell – pontosan azt és úgy, mint Fodor Gabriella, akinek a hangját halljuk. (Ugyanez a test-hang kettős egyszer már bevált, amikor Mundruczó színre vitte Lendvai Kamilló Tisztességtudó utcalányát, tapasztalatot gyűjtve saját operája megrendezéséhez.)
Tallér Zsófia, aki zeneszerzőként kezdettől (Nincsen nekem vágyam semmi) ott van Mundruczó csapatában, kiválóan oldotta meg a lehetetlennel határos feladatot. A Johanna nem újítja meg a kortárs operát, de erre nincs is szükség, a célnak jól megteszi ez a kissé konzervatív, múlt századi, a történetet és a látványt szolgáló zene. Az idézeteket bátran alkalmazó, a szakrálist a profánnal vegyítő librettót Térey János és Harcos Bálint szerezte. (Remek, amikor az élénk színű fürdőköpenyekbe öltöztetett betegek kara azt énekli, hogy „meneküljünk az urológiára!”)
Lehet, hogy agyament ötletnek tűnik operafilmet csinálni, de ha ezt egy erős tehetség és már többször bizonyított rendező teszi, akkor a néző részéről is megérdemel egy kísérletet. Ezután lehet csak eldönteni, hogy helytáll-e magáért a mű, van-e mentség a nagyot akarásra. Mindenekelőtt azt kell igazolni, miért vetemedtünk arra, hogy kirántsuk Johannát a szentek legendáriumából és az egyetemes kultúrából. Mindaz, amit eddig a zenéről, szerepválasztásról, fényképezésről-világításról elmondtam, az operát, az opera pedig a kötelező stilizációt, ha úgy tetszik, az elidegenítést adja egy olyan filmben, amelyben elvont fogalmak (szeretet, jóság, áldozat, megváltás) játsszák a főszerepet. De ez csak akkor számít, ha a film gondol valamit Johanna személyéről és történetéről. Csak ez teheti bocsánatossá az olyan hibákat és hátulütőket, mint a drasztikus fény-árny hatások időnkénti túlhajtása, ami a láthatatlanság határáig, sőt azon túl viszi a filmet; a néhol érthetetlen szöveg, ami különösen Tóth Orsi „szinkronhangjánál” zavaró.
A Szent Johanna-legenda mai olvasatának hiteles színhelyet ad a kórház. Történetesen a Lipótmezőn forgattak, de pontosan ilyen szürreális, egyszerre kortalan és ódon minden magyar kórház, ilyen a csempe, a kő, a melléklépcső, a zsúfolt kórtermek, a zegzugos alagsor a folyosók labirintusával, a sercegő neonnal, a zúgó, szortyogó csőrengeteggel… az egész úgy nyomasztó és lepusztult, ahogy van, szinte fel sem tűnik néhány lavór vagy a gyerekosztályon a szokásos razjfilmfigurák helyett a régi német mesekönyveket idéző áb-rázolások. E helyszín természetes populációja a fehér köpenyes hivatásrend (amely minden további nélkül megfeleltethető az eredeti történet papságának) és az elesettek, reményvesztettek, megváltásra várók serege. Már csak a szent hiányzik.
[Videók]