Az ötcsillagos szállodák alkalmazottjai a saját stiklijeikről is tudnak mit mesélni. Minden „ház” kész kis bűnszervezet, amelynek fondorlatos machinációiba a legfelsőbb vezetőség hasztalan próbál újra és újra betekintést nyerni – áll kollégánk, Kordos Szabolcs Luxushotel, Hungary című, most megjelent könyvében.
A szerző ötcsillagos hotelek munkatársaival beszélgetett, hogy megismerje a szállodák titkait.
A szállodaiparban túl sok a csábítás ahhoz, hogy az elegáns csarnokokból teljesen kitiltsák a nyerészkedést, és a Grál-lovagok talán nem is alkalmasak arra, hogy luxushotelt üzemeltessenek.
– Azért nehéz erről beszélni, mert bizonyos dolgokra mi sem vagyunk büszkék. De nincs sok választási lehetőségünk: aki bekerül ebbe a világba, az vagy elfogadja a szabályait, vagy kicsinálják. Nem a hely alkalmazkodik hozzánk, mi alkalmazkodunk a helyhez – magyarázta Attila, aki hosszú szállodai pályafutása alatt megjárta a bárt, az éttermet, sőt a szobaszervizt is, így több oldalról is látta, mik történnek a háttérben.
Neki – a pozíciójánál fogva – az apróbb ügyeskedések jutottak osztályrészül. Mások, a hierarchiában feljebb állók nem rekedtek meg a narancslopásnál, ők komolyabb ügyletekben vesznek részt. Például az elnöki lakosztályt adták ki feketén.
– A bár a legnagyobb maffia. Ezzel a vezetőség is tisztában van – nem véletlen, hogy olyan gyakran cserélődnek ott az arcok. A recepción is mennek simlis bizniszek, de igazán gátlástalanul lopni csak a bárban szoktak. A legjobb buli természetesen a számlázás. Fel kell ismerni, hogy ki az, akinek kell adni számlát – mert háklis rá, netán ellenőr –, és ki az, aki magasról tesz az egészre. A többség természetesen az utóbbi kategóriába tartozik.
A vendégek nagy része csak kikéri az italát, odaadja a pénzt, nem törődik a számlával. Ha pedig még valami papírfecnit is elhúznak az orra előtt, akkor biztos benne, hogy minden kóser. Pedig dehogy. Megtörtént, hogy a reggeli nyitáskor az első vendégnek kinyomtattam egy számlát a kapucsínójáról, és tízig azt lobogtattam meg mindenki előtt. Több órán keresztül zsebre ment az üzlet, aztán termeltem egy kis bevételt a szállodának is, nehogy boruljon a bili.
A feketén fogyott készletet természetesen pótolni kell. – Néha már teljesen belekeveredtem, hogy miből mennyit kell utántölteni. Pedig ez életbe vágó kérdés. Háromnaponta tartottak standolást, ilyenkor minden italt lemértek, fél decire pontosan elszámoltunk a készlettel. Ha több volt az üvegben, vagy ha kevesebb, mint kellett volna, akkor tudták, hogy zsebre adtuk el. Vigyázni kellett. Forrás: Blikk.hu
vendéglátás
Gésa
A gésák után epekedő férfiakat sajna ki kell ábrándítanunk. Erotikus hírnevük ellenére a gésák nem kötelesek szexuális szolgáltatást nyújtani, maximum énekelni. Hírnevük és a körülöttük lengedező misztérium azonban a mai napig tartja magát. Az 1970-es években még 17 ezer gésa gyakorolta hivatását Japánban, mára már csak ezren élnek Oszakában és Kiotóban. A mesterség fokozatosan elhal, ezzel si növelve szemünkben a dolog egzotikumát.
Szó szerinti fordításban a gésa „szép személyt”, illetve „művészetekkel élő személyt” jelent. Ezek a nők meg is feleltek ezeknek az elvárásoknak: a művészetek mesterei. Eleganciájuk kivételes, akárcsak a vonzerejük. A gésák professzionális vendéglátók – egzotikus változatban. Tánctudásuk, énekhangjuk és zenei képességeik kiválóak, kedvesek, alázatosak, és stílusosak. Mindezek fellett a napi pletykáknak tudatában illett lenniük, hogy ezzel is szórakoztatni tudják a férfiakat.. Hiába nehéz mesterség ez a gésaság!
Egy mesterség születése
A gésák először a 11. században jelentek meg Japánban. A hivatás legkorábbi művelői férfiak voltak, de a 17. századtól kezdve nők töltik be ezt a szerepet. A gésákat elsősorban a teaházak teaszertartásai során vették igénybe a gazdag, többnyire arisztokrata japán férfiak.
A 17. századi Japánban a szexuális szolgáltatást nyújtó hölgyek lehettek „játszótársak” vagyis prostituáltak, vagy a luxusnak számító leggyönyörűbb „udvarhölgyek”. Státuszukat mutatja, hogy ezek a nők elől-kötős kimonót viseltek a prostituáltakkal ellentétben, mivel a japán hagyomány szerint az ilyen kimonó volt a feleség jele, és ezek a nők a megfáradt férfinak rangban és kötelességben feleségei voltak egy éjszakára.
Nos ezek a kurtizánok a kor minden szex-praktikájának tudatában voltak: fanszőrzetüket borotválták, ismerték a fogamzásgátlás különböző módszereit és csengővel ellátott kis golyókat helyeztek el különböző testrészeikben az asszonyt már unó férfiak szórakoztatására. Ezek a nők bizonyos házakban kínálták szolgáltatásaikat, ahol az esték hangulatáért férfi szórakoztató művészek (gésáknak hívták őket) voltak felelősek: ők énekeltek, táncoltak és meséltek vicceket a kurtizánok és vendégeik szórakoztatására.
Ezeket az előadó művészeket cserélték le a nagyobb hatás kedvéért nőkre. Japánban azonban nagyon fontos a tradíció és a kialakult struktúra megtartása; így, hogy ne bomoljon fel a már kialakult egyensúly a prostituáltak hierarchikus rendjében, szigorú keretek közé szorították a gésák öltözködési szabadságát. Megszabták hajdíszeik számát és megtiltották, hogy szexuális viszonyt létesítsenek a vendégekkel. Úgy gondolták így nem versenyezhetnek a díszesebb, szabatosabb kurtizánokat. Önmaguk ékesítése végett arcukat fehérre alapozták, és az ajkakat égővörösre festették. A fiatalabb lányok csak a felső ajkukat festették, és az erősebb vonzerő érdekében, a nyakszirtjükre rajzoltak egy piros vonalat. De a gésák kiépítették titkos fegyverüket az „iki”-t, az erotikus vonzerőt, kisugárzást. Nagy megtiszteltetésé vált egy férfi számára, ha vonzerejével és vagyonával sikerült megnyernie egy gésát.
Egy férfi tarthatott gésát szeretőként, de ez igen sokba került neki. És nem csak pénzbe: a gésa privilégiumai közé tartozott, hogy ő választhatta meg kivel bújik ágyba – tehát a férfinak el is kellett bűvölnie a nőt, ha meg akarta szerezni. Az idő múlásával azonban a mesterség átalakult. Ma már kizárólag, nagy megbecsülésnek örvendő előadó művészek a gésák.
Kiből lehet gésa?
A mesterség anyáról lányára öröklődött. A fiatal lányok képzése gyakran még a kamaszkor előtt megkezdődött, amikortól fogva megtanulják mindazokat a művészeteket, amelyekre szükségük van mesterségük gyakorlásához elsősorban a samisen, a háromhúrú japán hangszer pengetését. Csak az kapja meg a gésa címet, aki a maga csoportjából a legképzettebb, és sikerrel tesz le egy szigorú vizsgát.
1920-as, 30-as években még a japán társadalmat fenyegető veszélynek tartották e mesterség gyakorlóit, sőt a negyvenes években a gésa-hivatást törvénytelennek nyilvánították, gyakorlóinak többségét gyári munkára kötelezték. Ennek azonban vége: gésákkal ma már csak az előkellő éttermekben, teaházakban találkozhat a kedves európai üzletember. Ráadásul annál drágább (egy-egy este 1000 $-ba is kerülhet), és megtisztelőbb egy gésa szolgálatának tárgyává lenni, minél öregebb, patinásabb az illető gésa!