Rammstein – Pussy

A pornóformula. A Rammstein új lemeze. Szeptemberi explicit klipje után a német indusztriálrock/-metal legsikeresebb együttese kiadta új lemezét, sorban a hatodikat, négy év szünet után. A Liebe Ist Für Alle Da az első lemezek súlyát és himnuszait ígéri, de a lírai folytonosság jegyében. Kritikusunk előbb elmereng a pornó és a cirkusz mibenlétében, majd ítéletet hirdet.

A Rammstein Pussy című klipjének több szempontból is sikerült négy percbe sűrítenie a Rammstein lényegét. Egyúttal alkalmat ad arra is, hogy tisztázzuk, mi az a pornó. A pornó ugyanis nem esztétikai kategória, hanem a lehető legegyszerűbb technikai kérdés. Egy film attól pornó, és csak attól, hogy valódi behatolást/aktust mutatnak benne. Ebből a szempontból nincs különbség az Érzékek birodalma, Tinto Brass Caligulája és a Private Goldon látható akármelyik húszperces (és a Pussy) között. A különbség más, mondjuk, hogy esztétikai, koncepcionális stb. Ha viszont a Pussy klipjében látható pornót behelyettesítjük azzal, „ami bármilyen műfajban a jó”, és mindezt a Rammstein zenéjére vonatkoztatjuk, akkor kiderül, hogy miért unalmas a Rammstein. Mert: ha már dugást mutatunk, akkor az lehetne akár izgalmas is. A Pussy viszont (azon túl, hogy az első, de ugye csak az első alkalommal valóban meglepő, amit látunk benne) egyrészt a lehető legunalmasabban nyúl a pornó toposzaihoz, a benne látható típusfigurák/-helyzetek már rég nem viccesek; másrészt nem is élvezetesek. A Rammstein elintézi egy rövid sokkolással, nem válik jó pornóvá, bármi is legyen az – ez pedig tökéletesen illik a Rammstein zenéjére is, amely (a műfaj több évtizedes hagyományából adódóan) jól ismert külsőségek mellett egyfolytában a komfortzónán belül mozog, valódi szélsőségeket nem vállal, inkább csak beszél róluk (értsd: azok csak külsőségeiben jelennek meg). Ráadásul ez a fajta kényelmes irónia és szarkazmus egy elsős gimnazistának sem kihívás, ami tökéletesen illeszkedik is abba a stratégiába, amelynek köszönhetően a Rammsteinnek sok-sok millió lemezét veszik meg.
Más oldalról viszont: a Rammstein legnagyobb erényei akkor mutatkoznak meg, ha popegyüttesként tekintünk rá – mert egyértelműen az; a pop sem valami elvont esztétikai kategória, hanem simán egy körülményt jelöl: azt, amikor valami tömegméreteket ölt. A kezdetek óta ugyanabban a felállásban működő, részben ennek köszönhetően is konzekvens hatást keltő berlini együttes ugyanis az elejétől fogva képes volt szórakoztatni és himnikus slágereket írni. Jó nagy lufi az övé, ám ezzel tisztában van (szarkasztikus lufi), és a mai napig ki is használja. Tömegeket szórakoztat azzal, hogy reciklálja azt, ami őelőtte is létezett (Laibach, Die Krupps, az egész szub-nyolcvanas évek, lerágott csont); németül, műfasszal és lángoló fejjel meneteltet, és úgy, hogy az a tömeg gyomrát se feküdje meg túlzottan – azaz nem provokál, hanem cirkuszt csinál –, ezzel pedig szépen illeszkedik a rendszerbe, amiből a maga módján tréfát űz. De mint ahogy a pornó sem értékítélet önmagában (sem pozitív, sem negatív értelemben), úgy a Rammstein külsőségei sem oldják fel azt a problémát, hogy ugyanazzal a formulával lehet-e a hatodik lemezen is szórakoztatni. A válasz annyira nem lesz meglepő.
A Rammstein hatásfoka a kétezres évek fordulója óta jócskán megcsappant, bár az együttes ilyen vagy olyan formában mintha állandóan jelen lett volna, és pl. kifejezetten vicces dolgokat is csinált. A több szempontból (popkulturálisból és dalszerzőiből egyaránt) csúcspontként értelmezhető Mutter után legutóbbi két lemeze (Reise, Reise, 2004; Rosenrot, 2005 – utóbbi gyakorlatilag az előbbi folytatása) inkább közönyt váltott ki, vagy legalábbis néhány jó, de múló pillanaton kívül egyebet nem nyújtott. A Liebe Ist Für Alle Da című hatodik lemezen két dolog tűnik fel elsőre. Egyrészt a Rammstein igyekszik újrateremteni saját identitását, a lemezt indító dal címe Rammlied, és a másfél évtizeddel ezelőtti Rammstein című szám után a refrén szövege ismét az együttes nevének ritmikus skandálása. Másrészt a líraiság után a Rammstein a Sehnsucht album keménységéhez igyekszik visszatérni.
Ennek megfelelően a Liebe Is Für Alle Da erős felütéssel indul, a Rammlied dobjai/lábdobjai nem indusztriális értelemben mechanikusak és technoidok, mint pl. a Du Hast volt annak idején, nem ipari metronómként vannak kizárólag jelen, sokkal organikusabbak, élőbbek. Az energia, vagyis az egykoron volt energia felidézése, mai környezetben való újrateremtése nagyjából húsz percig tart ki, ehhez pedig nagyban hozzájárul az Ich Tu Dir Weh című dal is, amely talán az egyetlen valódi himnusz a lemezen, ismét befészkeli magát az ember fejébe, és a Mutter arányos csúcspontjait idézi (a Waidmanns Heilben Till Lindemann énekes hajlításai pedig Serj Tankiant). Viszont hiába az energia, mindez csupán egy jól ismert – és közepesen izgalmas vagy közepesen unalmas – formula marad, így hamar érdektelenné és semlegessé válik. Főleg, hogy a lemez felénél megjelenik az első líraibb szám (Frühling In Paris), amely egyrészt egészen érdekes módon olyan, mintha a Rammstein Editors-slágert akart volna írni, másrészt ugyanaz az érzésem vele kapcsolatban, mint bármelyik más lírai Rammstein-dalnál: önmagában értékelhetetlen, csak a Rammstein-kategórián belül lehet vele mit kezdeni, úgy viszont teljesen felesleges (hasonló a helyzet a lemezt záró Roter Sanddal is).
Ez amúgy az egész Liebe Ist Für Alle Da albumra igaz: összességében egy energikus és ismét súlyos Rammstein-lemez, de nincsenek rajta igazán jó dalok (ebből a szempontból emelkedik ki a korábban említett Ich Tu Dir Weh, illetve illeszkedik bele a szórakoztató eurodance-es kiállás ellenére rendkívül középszerű Pussy), csak a képlet. Így leginkább a Rammstein-lemezek kategóriáján belül számíthat akármilyennek, mondjuk a legutóbbiakhoz képest relatíve jónak; máskülönben nem az.

Vélemény, hozzászólás?