Süt a nap, kék az ég, csiripelnek a madarak és dúlnak a csókos ütközetek. Érdekes, hogy milyen fontos lett a csók és mennyire háttérbe szorult az ajkaim egyéb testrészek iránti vágyódása. Na nem azért, mert már nem szeretek szopni, erről szó sincs! Csak valahogy átértékelődtek az értékek. Azt beszélik, hogy a csókban kifejeződő vágy a legszemélyesebb, lehet, hogy tényleg így van. A top 5 listára felkerült az első éjszakai összetalálkozás is, ami valahogy úgy zajlott, hogy félálomba a férfihoz bújtam, aztán némi kölcsönös simogatás és tudattalan fészkelődés eredményeképp valahogy belém csusszant, de nagyjából ezzel egy időben újra álomba szenderültünk. Szeretem ezt a képet, megnyugtató volt félálomban egymásra találni.

Ugyanakkor nem térek magamhoz lányos zavarom miatt, hogy mi a fenéért lettem ennyire szégyellős hirtelen, és nem jellemező módon az „ülj a számra” kérés hallatán. Ótejóég! Pedig olyan szépen kérte és annyira felvillanyozott már önmagában az, hogy kér. De a nyalással egyébként sem vagyok baráti viszonyba, ez a póz pedig különösen idegen tőlem. Nyilvánvalóan buta dolog ez, és nem okozott egy pillanatnál hosszabb fennakadást a visszautasításom, de kicsit szomorú vagyok. Olyan egyszerű dolog, és mégis ez a tabu számomra. Érthetetlen.