A jó szex az agyban dől el, halljuk sűrűn, de néha nem várt balesetek gördítenek akadályt a fene nagy koncentráció útjába. Ilyen lehet például, amikor a hüvelyből hangosan távozó levegő akasztja meg az izgalmat. Szégyen vagy sem, muszáj valamit kezdeni vele – a bénult feszültséget ki kell dumálni magunkból.
A szexuális együttlétnek bizony a mennyei örömök mellett ezer és egy nyűgje van, itt a Női Lapozón is több ízben szemezgettünk már az árnyékosabb térfélről. De hát a kín – az idevágó online bejegyzéseket olvasgatva – közös, jobb az ilyesmit nagy plénum előtt megvitatni. Ezúttal azt a jelenséget vesszük nagyító alá, amikor a vaginális behatolást – vagy a pénisz kihúzását – a szellentésre messzemenően emlékeztető hang kíséri, a pironkodás azonban hatványozott. Legyen az bármilyen erősségű, hosszúságú, mélységű vagy magasságú hang, és hangozzék el mégoly összeszokott pár együttlétének kísérőakkordjaként (pláne, ha csiszolatlan gyémántok feszülnek egymásnak!), megakasztja a pásztorórát a malőr, ebben egyetérthetünk. Nem kellemes ez senkinek.

Ideális esetben légmentes a tér
Több okból sem derűs dolog ez. Egy: az átkozott pillanatban a férfinak aligha világos, tulajdonképpen melyik nyíláson át érkezett a nem várt szólam, ezért kettő: még ha mindegy is volna, hogy a végbélnyíláson vagy a hüvelyen át távozott-e az ördög, a nő becsületbeli ügynek érzi a helyzet tisztázását (magában mintegy hierarchiába rendezve, melyik milyen erősséggel bír a privát szégyenskálán). Vagy épp hogy nem, de a bent rekedt feszültség és a cikázó gondolatok – „vajon most mit gondol a másik?” – biztosan nem segítik az önfeledtséget, márpedig a néma önostorozás és az orgazmus ritkán járnak együtt. Ezért mi abból indulunk ki, hogy az ilyenfajta balesetet, jobb híján nevezzük így, valamilyen konkrét megoldási stratégia követi a szótlan „mi sem történt” sunyítás helyett. Például valamiféle verbális kommunikáció, közös kacaj, rutinos pózváltás vagy épp az együttlét kénytelen-kelletlen befejezése. Mielőtt végigzongorázzuk a lehetséges kimeneteket és a helyzetkezelés sajátságait, talán jó tisztázni, hogy nem mi vagyunk a teremtés vesztesei, ha alkalomadtán be-becsusszan (azaz ki) egy-két ilyen kellemetlen kísérőjelenség. Ismerünk olyat, aki a második ilyen után plasztikai sebészt tárcsázott zokogva, sőt olyat is, akinek hosszú évekig aláaknázta a szexuális kíváncsiságát hasonló helyzet. Az okok egészen egyszerűek: a hüvely nem szorul rá „légmentesen” a péniszre, így a beáramlott levegő aktus közben vagy pozícióváltáskor hangosan távozik. A legtöbben a hüvely izomzatának lazaságát hibáztatják, amit amúgy intimtornával kiválóan lehet orvosolni – mondják a tapasztaltabbak -, de olvastunk olyan szakvéleményt is, amely szerint azok a nők, akiknél gyakori az ilyesmi, nem is élvezik igazán a szexet (pontosabban az orgazmusukat vonják kétségbe), hiszen ideális esetben olyan vákuum képződik, ami nem enged be levegőt. Mi ez utóbbit erősen megkérdőjelezzük, de mivel amúgy is csak helyzetelemzésre vállalkozunk, és jobbára a dolog lelki vetületére fókuszálunk, nem teszünk igazságot.

Létezik jó megoldás?
A kérdés talán úgy pontosabb, „a kisebbik rossz” palettáról mit húzzunk elő nagy hirtelen. Elnézést kérni suta dolog, de sok esetben reflexből kéredzkedik az ember szájára a pardon. Nőismerősöm szerint ilyenkor az udvarias férfi maga kér elnézést, és rögvest más pózba rendez, ahol nagyobb biztonsággal ér révbe a szerelem. Abban talán egyetérthetünk, hogy a létező legrosszabb megoldás hosszú tudományos fejtegetésbe kezdeni (anatómia, biológia, filozófia fárasztó egyvelege), vagy rövid összefoglalót adni az eddigi, hasonló természetű élményekről. Egyrészt nem fontos, másrészt nem túl konstruktív, már ha folytatni szeretnénk a hancúrt. Talán ennél is nagyobb galádság önvédelemből ráripakodni a férfira, ugyan legyen már óvatosabb, ne vadállat módjára vesse magát az emberre – vagy fájdalmat mímelni, és színjátékkal elkendőzni a szégyent. Ha tudjuk, hogy bizonyos pózokban nagyobb valószínűséggel járunk pórul, vagy a tempóval próbáljunk variálni, vagy a dőlés-hajlás szögekkel kísérletezzünk addig, míg rá nem lelünk a biztonságos ideálra. Legvégső esetben áldozzunk az intimtorna oltárán, hátha tényleg ott van a kutya elásva. Nevetgélni nyilván jó, sőt természetes, csak szabjuk azt a kacajt olyanra, hogy lehetőség szerint ne a szerelmeskedés végpontját jelöljük ki vele – és ha magától nem jön, erőltetni kár és veszélyes is. Mint ahogy férfiban sem jó a túlságosan aggódó, jó szándékú, de kártékony segítő – az „ülj fel, és nyomjad ki kicsikém, ne maradjon bent” típusú jóakarótól mindenkit mentsen meg az ég. A saját ágyunkat ne keverjük se orvosi rendelővel, se szülőszobával, mert hamar visszaüt. Mindenkire érvényes ideális recept nyilván nincs, hiszen a dolog erősen személy- és szituációfüggő, de gyakorlottak megoldják szentségeléssel, rövid sajnálkozással, vagy az azonnali pozícióváltásra való felhívással. De tudunk olyan férfiról is, aki vágyfokozóként használja, és egy kis macsósággal húzza ki a dolog méregfogát – őt idézve: „Imádom, amikor ilyen őszintén jön ki belőled az állat!” Hát, ez is egy megoldás, talán a legkreatívabb, amit hallottunk.