Moziszex: Farkas Gábor foglalkozását tekintve szélhámos. Magányos, csúnyácska nőket hálóz be, szerelmet ígér, majd megcsapolja a bankszámlájukat. De egy nap, elege lesz a piti ügyekből, igazi kihívásra vágyik. Így találkozik Hannával, a gazdag és szép balerinával, aki egy sérülés után próbál visszatérni a színpadra. Gábornak minden trükköt be kell vetnie, hogy a lány komolyan vegye, szerez magának luxuslakást, sportautót, orvosi diplomát, sőt egy egész kórházat is, ha kell. De a hazugságok bonyolult hálójába ő maga is belegabalyodik, és végül már azt sem tudja biztosan, valóban csak a pénz-e a cél.

Kritika: A Kaméleon cím több szempontból is találó, hiszen egyfelől nyilván szélhámos főhősünkre utal, másfelől viszont magára a filmre, mely hőséhez hasonlóan folyamatosan alakot vált, újra és újra felrúgva a fokozatosan kialakuló nézői elvárásokat. A sztorit megalapozó érzelmi gengszterkedés szálából – a nagy vad megjelenésével – észrevétlenül evezünk át a romantikus vígjáték vizeire, ahol majdnem zátonyra fut a történet csónakja, de aztán hirtelen feszes thrillerben találjuk magunkat, és mindez határozottan noiros befejezésbe torkollik (talán nem véletlenül juttatja eszünkbe a finálé A sanghaji asszony záró képsorát). Goda Kriszta tehát felültet minket a műfaji hullámvasútra. Nyilván ezért kardoskodott annyira a „szélhámosfilm” megnevezés mellett, mely nem konkrét történetelemekre, hanem a főhős foglalkozására utal, így átfoghat több zsánert is.
Vessünk hát egy pillantást szélhámosunkra! Egyből feltűnik, hogy Farkas Gábor nem úgy kaméleon, mint mondjuk Woody Allen Zeligje, aki bámulatos képességről adva tanúbizonyságot mindig belevegyül – szinte felszívódik – környezetébe. Gábor nem konformista, így nem félelemből, vagy beteges azonosulási vágyból fakad folytonos alakváltása. Ő egyszerűen a pénzre hajt, és tudja, hogy ehhez mások álmainak a valóra váltásán keresztül vezet az út. Meg kell adni nekik a hőn áhított illúziót – miszerint szépek, okosak és izgalmasak – legalábbis amíg ránk nem bízzák a széfjük kulcsát. De maga a film nem épp ugyanezt teszi? Pénzt csal ki belőlünk azért, hogy egy időre a terem sötétjében belemerülhessünk a mások által festett álmainkba. A moziba belépve mindig illúziót vásárolunk.
A Kaméleon központi figurája tehát önreflektív karakter, hiszen magának a tömegfilmnek a működési elvét ismeri fel, és imitálja. Ezért nem meglepő, hogy a film tanul alakváltó hősétől, és rendre újrarajzolja önnön műfaji kereteit. Ezzel ugyanúgy egyre több nézői réteget nyer meg magának, ahogy Gábor is mindenkit lenyűgöz azzal, hogy személyre szabott álomképüket testesíti meg. Az egyetlen – és felettébb örvendetes – különbség az, hogy míg szélhámosunk rendre önellentmondásba keveredik szerepei miatt, és elbukik, addig Goda Kriszta (és Divinyi Réka) zsáner-koktélja nem válik eklektikussá, az egymástól távol álló műfaji sablonok inkább erősítik, semhogy gyengítenék egymást. A történetben időnként felbukkanó logikai hibák ellenére egy kerekre csiszolt cselekménnyel van dolgunk, mely már önmagában is nagy szó a honi filmgyártásban. Az olykor ellaposodó romkom-szál alatt ugyan utolért néha a félelem, hogy ha minden a bevett szabályok alapján halad tovább, akkor egy gigantikus happy end-del leszünk gazdagabbak, 103 perccel viszont szegényebbek, de aztán jött a vérátömlesztés a suspense-től duzzadó thriller-szál képében. Godáék szerencsére felismerték, hogy a néző nem távozhat a veszteség érzése nélkül erről a filmről. Nem lehet következmények nélkül mások álmainak rugalmas nyersanyagává válni… az illúziónak ára van. Nem feltétlenül az jelenti a veszélyt, hogy a sok szerep mögött elveszik a valódi személyiség, inkább annak elfeledése, hogy nekünk is vannak álmaink, mi magunk is vágyak és képzelgések rabjai vagyunk.
A forgatókönyv azzal teszi lehetővé a műfaji határok zökkenőmentes áthágását, hogy megtöbbszörözi a főhős mozgatórugóit. Gábor egyfelől a pénz miatt startol rá a gyönyörű és vagyonos balerinára, másfelől önbecsülése végett, aztán ráadásul még bele is szeret. Ez a kettős (vagy akár hármas) motiváció teszi igazán izgalmassá a központi karaktert, hiszen sokszor nem tudjuk róla, hogy éppen melyik vágy hatása alatt cselekszik. Most a társadalmi frusztráció leküzdésének eszköze a nő? A szerelem tárgya? Vagy csak egy hülye és gazdag liba, akit ki kell rabolni? Ez az ingadozó, ambivalens viszony teremti meg azt a lehetőséget, hogy a film alaphangnemének számító műfaj bármikor átcsaphat szöges ellentétébe.
A Kaméleon a színészi alakítások terén is professzionális munka, de sajnos nem sokkal több ennél. Az egyre gyakrabban vászonra kerülő Nagy Ervin tisztességesen, de korántsem lehengerlően hozza a megélhetési nőcsábász figuráját. Megvan a veleszületett sármja, de sokszor túl tisztán és modorosan mondja fel szövegeit. Ellenben Hámori Gabriella bőven elég bájos ahhoz, hogy a vágy titokzatos tárgyaként funkcionáljon. A mellékszereplőkre sem lehet nagyon panasz. Kulka János például lubickol a meleg főorvos szerepében, de a kicsit sztereotip karakterből így sem tud olyan sokat kihozni, Trill Zsolt szlengje pedig egy kicsit fals a nevelőotthonból szabadult suttyó szövegeiben. A mindig önmagát alakító Csányi Sándor viszont ezúttal hibátlan, hiszen most valóban csak magát kellett adnia. Ő az elsőszámú humorforrás a filmben.
Mindenesetre jó érzés, szorongás és bűntudat nélkül leírni, hogy a Kaméleon: magyar közönségfilm. Goda Krisztina már eddig is sokat tett azért, hogy ez a szóösszetétel ne legyen halálos kombináció (Elsősorban a friss és üde Csak szex és más semmire gondolok, nem pedig a nehézkes Szabadság, Szerelemre), új filmjével azonban még magasabbra helyezte a lécet. A Kaméleon persze koránt sem hibátlan, előképeket is lehetne emlegetni Woody Allen-filmektől aTehetséges Mr. Ripleyig, de fölösleges. A tömegfilm nem az eredetiségről, hanem a kreatív lopásról szól.
A Kaméleon cselekményét végső soron a „szélhámosfilmekben” bevett csavar teszi kerek egésszé. Ez a fordulat itt azért nem válik erőltetetté, mert nem idegen elemként furakodik be a történetbe, hanem tökéletesen illeszkedik a film szövetébe, sőt csakis ez adja meg a korábbi események súlyát. A cikk elején tárgyalt hullámvasút tehát csak az utolsó átpördülés miatt válik emlékezetessé, ahonnan immár fejjel lefelé lógva pillanthatunk vissza az egész addigi utunkra.
[Videók]