Elindult a vonat. Épp nyúlnék a telefonomért, hogy értesítsem Őt, a terv szerinti vonaton vagyok, mikor meghallom az üzenetjelző hangot, és olvasom a szemrehányást: ma még semmilyen életjelet nem kapott tőlem. A válaszomat követően hamarosan csörög a telcsi: még a munkahelyén van, és érdeklődik, milyen címen is tudja elérni a topicot? Olyan régen nem olvasta már, hogy nem is emlékszik rá. Megmondom neki hogy elég sokat változtam, de azt nem.hogy ennek következménye is lehet.
Az elmúlt hét eléggé megviselt lelkileg, és emiatt nagyon keveset aludtam. Nem hoztam magammal olvasnivalót, gondoltam, szunyókálással töltöm az utat. Ehelyett a fantáziám élte külön életét. Természetesen a ’másik oldali’ fantáziám. Elképzeltem, hogy miket szeretnék csinálni, ha sor kerül szerepcserére. Sosem láttam még Őt zuhanyozni. Ezért ki fogom parancsolni a fürdőszobába. Sem őt, sem mást nem láttam még, hogyan mossa meg a péniszét. Meg akarok nézni egy alapos tisztálkodást! Több mint egy éve tart a kapcsolatunk. A számtalan, orális kényeztetéssel töltött perc ellenére soha nem akarta vagy engedte, hogy így jusson orgazmushoz. Ennek véget kell vetnem!
Amikor a panzióban belépünk a tetőtéri szobába, fél pillanat elég ahhoz, hogy felmérjem a helyszínt. Balra nyílik a fürdőszoba. A bejárati ajtóval szemben egy tetőtéri bukóablak, mellette, szinte a térbe állítva egy szekrény illeszkedik a ferde mennyezet alá, az ajtótól jobbra egy fésülködőasztal, előtte és mellette szék. A másik oldalán egy fakeretes franciaágy. Az ággyal szemben dohányzóasztal és fotel, a fotel fölött, egy polcon ócska kis tévé. A nem túl apró szoba közepén pedig egy fával burkolt oszlop. Tudom, hogy új élményeket köszönhetek majd neki. Amíg ő a tévét próbálja beüzemelni, én elmegyek zuhanyozni. Magamra csukom az ajtót, így nem hallom, mit csinál. Szokásomtól eltérően hosszan áztatom magam a tus alatt, és frissen borotválom lábamat, hónomat. Közben felötlik bennem: vajon kijön utánam? Épp kezdeném leöblíteni magamról a tusfürdőt, de kivágódik a fürdőszoba ajtaja.
Dühös a szeme, mikor kérdezi, hogy úgy gondolom, zuhanyozgatni jöttünk ide?
Ekkor veszem észre, hogy csaknem meztelen, és egyik kezében a korbácsot tartja, a másikban a bilincseket. Ez utóbbiakat a radiátorra dobja, és rám parancsol, hogy egy percen belül legyek készen. Kimegy, de az ajtót nem húzza be. Nagyon megijesztett a tekintete, a hangja, hát kapkodva törülközöm, tekerem magam köré a törülközőmet, mosom a fogamat. A fésülködésre már nem merek időt vesztegetni, és a bilincseket is kifelé mentemben próbálom felrakni a csuklóimra. Közben átvillan az agyamon: vajon az oszlophoz bilincselve kell megvárnom, amíg ő is lezuhanyozik?
Az oszlop előtt állva vár. Nem merek ránézni, lehajtom a fejem. A szeméremrésemet kell megmutatnom: elég nedves-e? Ekkor újra hibázok: leveszem magamról a törülközőt. Nem, engem még nem akar látni. Újra betekerem magam, közben terpeszben állok. Elégedetlen velem, de ha nem lenne, akkor is az oszlopot kellene ölelnem helyette: a túloldalon összekapcsolja a bilincseket. Az oszlop éle a mellkasom közepének nyomódik, nem tudom elhúzni sem magam tőle. És persze terpeszben, terpeszbe, még nagyobb terpeszben. Lerántja rólam a törülközőt, és már csattan is a lábam között a korbács. Összerándulok, szeretném összezárni a combjaimat, de terpeszállásban ez lehetetlen. Gyors és erős ütések záporoznak számolatlanul.
Harminc? Ötven?… Vagy még több? Nem tudom. Hol nyögök, hol feljajdulok, a combjaim remegnek, erősen ölelem az oszlopot. Bár dőlne ki! De nem, csak az ütések maradnak abba. Szinte durván nyúl belém. Könnyen siklik be az ujja, de ez kevés szerinte: a padlóra kellene csöpögnie a nedvemnek. Fokozatosan, nem túl gyorsan tolja be a teljes fordulaton zümmögő vibrátort, és nekem ég a fülem, az arcom, lüktet a halántékom az ijedt izgalomtól: tudom, hogy most nem leszek képes benntartani. Ráadásul képtelen vagyok nem figyelni arra, amit csinál: bal mellem köré kötelet csavar, kicsit meghúzza felfelé, majd a magasban az oszlop köré fonva rögzíti, másik végét pedig a jobb mellem köré köti, ezzel azt is kissé megemelve. Elmarad a bíztató, rövid és gyors, de mohó csók, amit annyira szeretek, elmaradnak a harapások a nyakamról és vállamról, nem markol a mellembe sem. Haladéktalanul és tétovázás nélkül csippenti rá a csipeszt a mellbimbómra. Majd a másikra is.
Hátra rándulnék, de a kötél nem enged. Enged viszont közben a hüvelyizmom, amit úgy látszik, hiába edzegettem. Teljes erőből, riadtan szorítok, de minden hiába. Szinte pánikban, félig sírva, alig hallhatóan mondom, hogy ne haragudjon, de ki fog csúszni. És már koppan is a padlón a vibrátor. Igen, tudom: engedetlen voltam. Igen, tudom az okát: nedves vagyok. Nem sokáig kell várnom arra, hogy mi lesz a büntetésem. A bal mellemről egyetlen korbácscsapástól lerepül a csipesz, az ütést pedig megduplázzák az oszlopról visszacsapódó vékony szíjak. A másik csipeszt a szárak összeszorítása nélkül rántja le rólam. Ezúttal szája sem enyhíti az érzést. Szívesen csúsznék le az oszlop tövébe, de a kötelek a mellemnél fogva megtartanak. Csukott, összeszorított szememből lassan csordogál a könny. Amikor zárt szemhéjamon keresztül érzékelem a közelítő éles fényt, amely a máskor annyira kedvelt viaszt jelzi, újra elkap a rettegés, de ezúttal fölöslegesen: még sajgó mellem szinte nem is érzi meg a cseppeket.
Újra a lábam között csattog a korbács. Egyre jobban sajog, egyre jobban ég. Nem bírok parancsolni magamnak: nem törődve a tartó kötelekkel, megroskadok, és nagy nehezen végre összezárom a combjaimat. Nem érdekel, mi lesz a következménye, csak az, hogy abbamaradtak a csapások. A korbács nyelét a combom közé dugja, csak hogy tudjam, nem maradhatok így.
Megkérdezi, hány ütést kérek az ágyékomra büntetésképp? Alig érti a választ, a minimumot, aminél kevesebbet nem merek mondani, többet meg nem bírok: hármat. Már csattan is. Ez iszonyat! És már több mint három. Hát persze, hogy nem számoltam! Hiszen nem utasított rá.
Igen, számolok már. Egy, kettő, három. Vége. Végre. Eloldoz. Nem hiszek a fülemnek! Megengedi, hogy megnézzem, hogyan zuhanyozik.
De mit fogok én most látni? Hiszen könnyel teli szemmel, égő ágyékkal botorkálok utána a fürdőszobába.
Megállok az ajtó mellett, a zuhany felé fordulva, és nem is merek felnézni rá. Rémesen érzem magam, szeretném, ha láthatatlan lennék. Szinte görnyedten állok, a lábát nézem. Ezzel újra feldühítem: nézzek rá! Tétovázok, hogy meg merjem-e engedni magamnak, hogy nem emelem fel a fejem. Nem akarom, hogy lássa: könnyes a szemem. Kínomban eszembe jut a vonaton megfogalmazódott vágyam. Így amikor újra felcsattan a hangja, hogy
“Megengedtem, hogy nézd, ahogy zuhanyozom?”
Ijedtemben felkapom a fejemet, és egy köszönömöt suttogok. De tudok én ma jól csinálni valamit?
Hát nem. Egy bizonyos részét nézzem! Nem esik nehezemre odaszegezni a tekintetemet. Csodálkozva látom, hogy a mérete is és a formája is kicsit más, mint amit megszoktam. Kicsit hosszabb, kicsit vastagabb, különösen a tövénél. Szinte sajnálom, hogy olyan kevés és gyors mozdulattal mossa meg.
Zuhanyozás után visszamegyünk a szobába. Az oszlop mellett letérdeltet és elém áll. Megengedi, hogy a számba vegyem. Közben lassan hátrál. Próbálom követni. Térdelve ez cseppet sem könnyű. Int, hogy nehogy hagyjam kicsúszni a számból! Sikerrel kanyarodunk az ágy mellé. De ekkor lép egy határozottat hátra.
Remény vesztetten roskadok a sarkamra, hajtom le fejem. De most, kivételesen, nincs semmi baj. Felállít és az ágyra tenyereltet, így tesz magáévá. Majd újra térdelve folytathatom. Hamarosan a szokásos hevességével élvez el. Utána nevetve dől az ágyra. Pár pillanat múlva erőt veszek zsibbadt lábaimon, és mellé kúszom. Én is nevetni kezdek. Elmondom, miket eszeltem ki a vonaton. Az összes ötletemet szépen sorban ellopta. És még engem nevez boszorkánynak!
Aztán egyszer csak hirtelen felül és csodálkozva néz rám: ” Mit csináltál vele?”
Azonnal értem, mire gondol. „Kiköptem” – felelem. De újra elnevetem magam. Ugyan mikor és hová köptem volna?
[Domina történetek]