Vonaton – szextörténet

Utazom a vonaton suliból hazafelé. Minthogy a második megállónál leszáll majd’ minden fülketársam, kettesben maradok a szemben ülő leányzóval. Tavasz vége lévén szűk miniszoknyát visel, és fehér blúzt, amelyiken felső két gombja ki van gombolva… A harmadikat is csak a lélek tartja, de szerintem az egész blúz legszívesebben visítana, annyira feszül, szívesen ugrana le inkább a felsőtestről. Megunom a jegyzetek bújását, bedobom őket a táskába. Agyam leszívva, így csak bambán nézek magam elé, ha pontosan meg akarom határozni, merre: hát akkor a leányzó szoknyája alá és lábai közé.
Nem kell sok időnek eltelnie, mire felfogom, mit is látok. A lányon – aki olyan bátor módon belátást enged a combjai közé – nincsen bugyi.


Ismerem én kérem a bugyifajtákat előző barátnőim révén. Van a vitorlavászon (szexhez nem ajánlott, nálam fél perc alatt kókadást okoz, ha meglátom, de általában nincs jelentősége. Mert a legtöbb lány ezt a nehéz napokon használja, amikor úgysincs lehetősége a rohamhuszárnak bevenni az erődítményt.)
Van a francia bugyi (eggyel jobb, mint az előző, főleg, ha csipke), a kis-csipke bugyi, a hálós bugyi (anyagában erősen hasonlít a szúnyoghálóhoz), tanga bugyi, a pánt-bugyi (én csak vágatból kiműtendő bugyinak hívom) az alig-bugyi stb. De akárhogy is meresztem a szemem, hogy felfedezzem a fehérneműipar egy esetleges újabb huncut remekét – hiába. A lányon – bátran kijelenthetem: nincs bugyi. Ej, angyalom, hát ennyire siettél a vonathoz?
A kis dög észreveszi, mit nézek, és még jobban szétterpeszt. Ekkor indul le szépen lassan egy izzadságcsepp a hátamon. Ez több volt, mint egyértelmű jelzés. Semmi kétség, ez a leányzó itt velem szemben azt akarja, hogy megdugjam. Jól van, jól van, nem vagyok én hülye gyerek, olvasok én a jelekből! Főként, miután mindketten az elhúzós fülkeajtó fölötti zárópecekre pillantottunk. Átgondolom helyzetünket: kaller most ment el, jó ideig nem jön vissza. Fülkeajtó bezár, zöld függöny el. A leányzó ugyanabban a hanyag pozícióban ül tovább, a legkevésbé sem diszkrét terpeszben. Száját beharapja és mosolyog rám. Két kezemmel a térdére támaszkodom és először a szemébe, majd a dekoltázsába nézek. Végül úgy csapunk le egymásra mint az éhes sasok. Semmi kis finomkodás, női előjátékolás. Akkora lendülettel állunk neki a dolognak, hogy attól tartok, a vonatvezető megérzi, hogy valami tologatja (vagy inkább toszogatja?) visszafelé a vonatot.
Szinte belepréselem a lányt az ülésbe, aminek háttámlája olyan furfangos módon van megcsinálva, – aki utazik, az tudja – hogy egyetlen mozdulattal akár fekhellyé is alakítható. Amilyen hévvel lökdössük egymást, majdhogynem másodpercenként változtatunk a bútorzaton: ágy, fotel, ágy, fotel, ágy, fotel. Kis partnernőmnek olyan pajkos a fantáziája, hogy amint sűrűsödnek a vasúti átjárók, ragaszkodik hozzá, hogy az elhúzott függöny alatt kidugja a lábát, és talpát az üvegre tapassza. Ugyanis igen felcsigázza a gondolat, hogy mit szólhatnak a várakozó autósok… Azt már nem engedem, hogy ugyanezt a folyosó felé is megtegye. Hullámzik ott a függöny így is eléggé, amikor annak döntve döngetem. Attól félek, kitörjük az üveget, és szégyenszemre pucéran esünk ki az átjáróba az esetlegesen ott álló utasok nagy megdöbbenésére, de nem. Legutoljára a kis gibbonom belekapaszkodik a csomagtartó rácsaiba, és lábait a derekam köré fonva tekergőzik, mint egy kígyó. A zöld kárpitú ülések, a zöld függöny és a csomagtartóról lógó, rám fonódó istennőtől olyan érzésem van, mintha a dzsungelben lennénk, és én lennék Tarzan, aki épp buzgón műveli meg asszonyát, Jane-t. Nagyon szívesen el is eresztenék már egy igazi, öblös tarzani kéjüvöltést, ha nem tartanék attól, hogy meghallják. Nem így partnernőm, aki teli torokból sikítja világgá, hogy mindjárt jó neki, mindjárt…, mindjárt…, most! – immáron harmadszorra. És közben olyan tekergőzéseket végez, hogy érzem, hogy én is mindjárt…, mindjárt…
Hogy a mindjárt-ból mégsem lett most, annak az az idős bácsi az oka, aki megkopogtatja a vállam, és bocsánatkérőn néz – nyilván nem túl értelmes arckifejezést produkáló – ábrázatomba.
– Ébresztő, ébresztő, fiatalember! Komáromban vagyunk! Maga itt szokott leszállni, nem?