Különös, új izgalmakat hozó év volt az idei. Egyszerre minden megváltozott körülöttem. Harmadéves voltam a fősulin, és hazaköltöztem. Nem jószántamból tettem, de az én drága lakótársam lelécelt egy hétvégén, otthagyva nekem a albérletet a számlákkal. Sikerült őt pótolnom, de az új lakóval semmi közünk nem volt egymáshoz. Aztán barátnőm esett bele valami chicagoi srácba, akivel a házasság is összejött neki – hamar odébb álltak. Elkezdtem járni a volt szobatársam nőjével, de ennek se lett jó vége, mert csak addig tartott a dolog, míg a haver újból elő nem került. Mondanom sem kell, már nem erőltette az együttlakást. Szóval egy röpke hónap megszabadított a legjobb barátomtól, a bérlőtársamtól, a csajomtól. Hogy ki ne felejtsem, a suli horror volt, a kosztpénzért meg burcsáznom kellett. Jólesett volna már lenyugodni egy biztonságos kikötőben. A pénzspórolás is nehezen ment, így hát mint a többi jó huszonéves, egy időre hazaköltöztem. Így hálisten megszabadultam a trágya melómtól is.
Szüleim visszavonultan éltek, a tél nagy részében nem is laktak otthon, és hát itt majd mindig tél van. Egy házban laktunk, jó messze a sulitól, de busz, vagy egy kocsi mindig kéznél volt, így még mindig olcsóbban jöttem ki, mint egy albérletben. Aztán itt volt a testvérem. Egy évvel fiatalabb, mint én, de a suliban késett egy évet; még mindig a családi ház melegét élvezte. Laurát mindig magának valónak láttam, aki nagyon óvatos a kapcsolataiban, főleg az idegenekkel. Tavaly kellett volna fősuliba mennie, de egy évet kihagyott, csak tengett-lengett otthon, mielőtt elkezdte ugyanazt az iskolát, amibe én is jártam. Szóval remélhetőleg még a suliba járáson is spórolhatunk némi pénzt, ha együtt jövünk-megyünk.
Nagyon jól kijöttem vele, és most ugyanabba az állapotba csöppentünk, amiben tizenéves korunk elején már voltunk egyszer. A szüleink akkor egy kis városba költöztek velünk, ahol a velünk egykorúakkal szinte semmi közös nem volt bennünk. Senkit nem ismertünk, csak egymást – úgy hozták a körülmények, hogy nagyon közel kerültünk egymáshoz. Volt egy rakás közös játékunk, egymással bújócskáztunk, fogócskáztunk, monopoliztunk, csikiztük egymást; imádtunk játszani, csupa szép emlék. Néha talán átléptünk néhány korlátot, de mindig ártatlanok maradtunk, s szüleink távollétében (csakúgy, mint ma) egymást kárpótoltuk a szeretethiányban. Fogtuk egymás kezét tévézés, séta közben, mindig közel egymáshoz, meg ilyenek. A húgom vékony lány, igazi szőke hajjal, nagy kék szemekkel, amikkel úgy, de úgy beléd lát… – nagyon csinos, mondhatnám szokatlanul bájos volt. Az idegenekkel szótlan volt, csak figyelt egy darabig, de egy ismerőssel nagyon is beszédes tudott lenni – lassan felengedő fajta. Naiv, ártatlan, de én ismertem a szarkasztikus humorát is. Kecses mellek, keskeny csípő, formás lábak; hátulról volt az igazi látvány. Most, hogy hazajöttem azért elölről is tetszett. :-))
Mikor megérkeztem, segített kirakodni a kocsiból, és máris elkezdte a szervezkedést. Nagyon izgatott volt, hogy újra együtt lakunk majd. Tele volt kérdésekkel, „meddig maradsz?”, „mi történt?”, be nem állt a szája. Nem tartott sokáig visszalendülni a tíz évvel korábbi állapotba. „Épp, mint akkor abban a borzasztó kis fészekben.” Sokat gondoltunk arra az időszakra, szinte az év minden közös pillanatában felrémlettek a régi emlékeink. Sok játékunk is előjött, némelyikre már nem is emlékeztem igazán.

A negyeddolláros játék
Az első pár héten Laura isteni vacsorákat ütött össze, és kezdtünk igazi kis család módjára élni – amibe persze anya és apa is beletartoztak, ha együtt voltunk. Együtt mentünk a suliba, rendesen megcsináltuk a leckéinket, és este együtt tévéztünk, mint a régi szép időkben. Az egyik ilyen estén a mosogatás után beraktunk egy DVD-t és leültünk a kanapéra. „Említettem már, hogy mennyire hiányoztál az elmúlt évben,” bújt hozzám, karját körém fonva. „Csak pár százszor. Végül megoldódnak a dolgok, de tényleg kemény időszak volt.” Átkaroltam a vállát, és megsimítottam a haját. Milyen régen éreztem már ezt az illatot… „Nekem is,” mondta. „Mindenkivel elvesztettem a kapcsolatom, aki közel áll hozzám.” Rám nézett, „amíg a suli el nem kezdődött, senkim sem volt. Az osztálytársaim szétszéledtek.”
Elkezdtük nézni a filmet. Egy kis idő múlva megszólalt „Emlékszel, tévézés közben néha eldugtam magamon egy negyeddollárost, és neked meg kellett keresned.” „Nem emlékszem… várj csak, már tudom. Legtöbbször nem sikerült, igaz?” „Persze, mert közben mindig kipottyant valahogy.” A tárcájában kutatott, majd felmutatott egy érmét, „a pénzünk már megvan.” Emlékeimben ez a játék tök ártatlan volt, de most, tíz év elmúltával a képlet már másként festett. Éreztem, hogy kiszárad a szám, és felgyorsul a szívverésem. „Csak míg tart a film,” tette hozzá. „Élvezni fogjuk, pont mint azelőtt.” Hogyne… mint azelőtt. Lestoppoltam a filmet.
Átment a másik szobába egy percre, és máris előttem volt megint. Egy krémszínű ing volt rajta, egy farmer, meg zokni, cipő nem. Talán még melltartó. Visszaült a kanapéra, és lábát az ölembe tette. „Először te jössz,” mondta, és újra elindította a filmet. Szórakozottan és gyengéden masszíroztam a zoknis lábfejét a pénzt keresve. Aztán mindkét lábán elindultam felfelé, lassan, módszeresen tapogatva a nadrágszárát. Semmi, most hátul. A hasára fordult. A nadrágban nincs, most a karjai jöttek, majd a háta – melltartó van rajta, semmi kétség. „Vissza kell fordulnod.” Engedelmesen helyezkedett el újra. Megint megnéztem a karjait, ő rám nevetett, „Hideg.” A hasán kutattam. Egyre izgibb a dolog, kezdtem élvezni a régi játékot. Felizgultam? Egy csöppet sem. Könnyedén végigsimítottam az oldalát a hónaljáig, óvatosan távol tartva magam a mellétől. És ott, az egyik karja alatt, melltartója pántjával a testéhez szorítva, megéreztem az érmét. „Aha.” Összecsapta a kezét és felnevetett, „most én jövök!”
Újra kiment, én meg lázasan gondolkodtam, hová tegyem a pénzt. Egy kis darab ragasztószalagot találtam, azzal erősítettem a hasamra, közel a köldökömhöz. Elfeküdtem a díványon, ő visszajött, és nekilátott, ahogyan én az előbb. Nagyon-nagyon jó érzés volt. Már régen hiányzott valaki érintése. „Olyanok vagyunk most, mint a kurkászó majmok.” „Tényleg, azok vagyunk ma este,” kuncogott. A gyomromhoz ért, majd lejjebb, és bingó! „Megvan,” nevetett fel újra. Istenem, imádtam a csilingelő hangját. Amíg csak ment a mozi, párszor még eljátszottuk ezt, hasonló helyeket találva egymáson. Egyszer a hátsó combomhoz dugtam, ezzel töltötte el a legtöbb időt, míg végre előkerült. A simogatás, intim érintések megtették a hatásukat, ekkorra már mindketten rendesen kipirultunk. Nekem látható erekcióm volt, de ő sem maradt szárazon, ahogy elnéztem. Most ő dugott, és jó ideig elvolt a feladattal. Visszaérkezvén kijelentette, „ez alkalommal nem fogod megtalálni!” Lefeküdt a kanapén. Felsimítottam a haját, megvizsgáltam körben a tarkóját (emlékeztem, hogy itt néztem el régen a legtöbbször), de semmi. A lábait, a karját, a combját alaposan áttapogattam, még a fenekét is jól meggyúrtam. Kiforgattam a zsebeit. „Hátha,” mondtam. „Üresek.” „Fordulj meg,” hanyatt feküdt, arcán könnyű mosoly, szemét a képernyőre függesztette, de az arca egyre pirosabb volt. Tenyeremmel a hasát dörzsölgettem, majd az inge alá nyúlva a melltartót is szemügyre vettem. Az előző helyen semmi. A feje oldalt, mintha nem is érdekelné a dolog. Folyamatosan az arcát nézve, szép lassan a jobb mellére helyeztem a kezem, és apró érintésekkel, vigyázva körbetapogattam. Puha, gyönyörű érzés, dobolt a szívem. Majd a másikat is, minden hajlatát ellenőrizve. Meg nem mozdult volna közben. Még mindig semmi! Lenyúltam a hasához, csípőjéhez, majd testét lejjebb is masszírozva, óvatosan a farmeren keresztül. Lassan, módszeresen. Ez már más volt, mint korábban. A szám kiszáradt, mikor a lába közé nyúltam, a belső combját tapogatva. Az ágyéka forró volt, s láttam, hogy ő is egyre szaggatottabban veszi a levegőt. Aztán egyszerűen a hasára simítottam a tenyerem, és lecsúsztattam a nadrágja, a bugyija alá. Göndör, szőke szőröket érintettem a szeméremdombján. Lejjebb csúsztam, a meleg, párás részre. ‘Nincs is annyi szőr itt,’ csak puha, lágy kunkorok. Láttam, hogy szétnyitja lassan a combjait, miközben szemét szigorúan a tévére mereszti. És már ott jártam, ahol kettéválnak az ajkai (persze mindezt csak éreztem, látni semmit sem láttam), és még lejjebb, és ott volt végre a negyeddolláros a bugyi és combjai szorításában. Nem szólt semmit. „Megvan!” Zavarban voltam, mikor a csúszós érmét a kipirult pofijához, a szeme elé tartottam, és meg kellett köszörülnöm a torkom, „Megtaláltam.” Ő némán bólintott.

Táblás játék
Soha nem beszéltünk arról, mit művelünk a pénzes játék közben, de jó kis elfoglaltságunkká vált esténként. Egyre bátrabban találta meg itt-ott a rejtett zugokat, és a felmeredő péniszem a ruhában, időről időre felkiáltva ‘megvan!’. Egy este egyedül tanultam a szobámban, mikor Laura benézett. Figyelt egy darabig, érdeklődött, hogy mennyi ideig tart még. Unatkozott, láttam rajta, mint mindig, jól ismertem már. „Emlékszel, amikor társasoztunk?” Ránéztem, ahogy az ágyon feküdt, „persze, állandóan játszottunk, mindenfélét. Még megvannak?” „Biztosan, valahol. Anya soha nem dob ki semmit, tudod…” Jó ötletnek tűnt, pláne több órányi magolás után. Gyönyörű, napos idő volt. „Rendben, fogjunk egyet és keressünk egy jó napsütötte helyet.”
Megtaláltuk a játékokat, és kiválasztottuk a legjobbat. Napokig tudtunk vele játszani egykoron. Monopoly! Szétosztottuk a pénzt, a kártyákat. Kezdtek épülni a házak, a szállodák. Most övé lett a Strand sor, pedig én is mindig azt akartam. Nyerésben volt. Aztán fordult a kocka, lassan már az egész terepet én uraltam. Rálépett a hotelemre, de pénze már alig volt. El kellett adjon valami ingatlant, vagy zálogosítani egy komolyabbat. Nem volt tőle boldog. „Ok, mi lenne, ha eladnád a Strandot?” „És ha kiváltanám valamivel?” Hát igen. Apa kereskedő lévén a kisvárosban, elfogadott néha ilyen-olyan szolgálatokat fizetség fejében. A húgom is előszeretettel játszott ‘kocsmárost’, ha megszorult. „Szóval kapnék helyette valamit?” emlékeztem vissza nevetve. „Pontosan,” mondta. „Ezen a héten én mosogatnék helyetted” (ez mindig az én dolgom volt, ha ő főzött). „Rendben, elfogadom.” Folytathattuk a játékot. De nekem egyre jobban megszaladt, és Laura újra bajba került. Megint csak egy szívességet ajánlott. „Hé, ezt estig játszhatjuk így” nevettem. „Az előbb is működött, csak most az egyszer még,” kérlelt. „Megteszek bármit.” Kutatva néztem. Aztán, „Naaa.” Nézett rám azzal a búzakék szemével, és nekem megint eszembe jutott a pénzes játék, amivel napokig szórakoztunk. Bár szinte mindenhol járt már a kezünk egymáson játék folyamán, de közben egy tenyérnyit se láttam a csinos húgomból, mindig teljesen felöltözve játszottunk. Mostanra már valóban kívántam látni a testét, különösen a szőke ágyéka izgatott. Annyiszor éreztem a kezemmel, hogy már láttam is magam előtt, de mindig csak képzeletben. Meg kellett próbáljam.
„Cserébe a szívesség, amit kérek,” tartottam egy kis hatásszünetet – „egyszer megnéznélek már nadrág nélkül is.” A szeme kikerekedett, és kivárt ő is. Érdekes. Nem utasította el azonnal. „Úgy érted, hogy alsóneműben?” „Háát, inkább anélkül,” mosolyogtam rá ártatlan képpel. „Ezt kérem, de eladhatod a birtokod is.” Csönd. Mérlegelte a dolgot. „Felveszek egy köpenyt, és szétnyitom, hogy láss.” Megremegtem az izgatottságtól. „Oké,” nyögtem ki végül. Felkelt, és kiment a szobából. Legalább negyedóráig egyedül maradtam. Aztán egyszer csak az ajtóban állt egy vékony otthonkában. Láttam, hogy mezítláb van, a farmere nélkül. Csak egy szál köpeny. Annyira éles volt a fény a szobában, és egy pászma épp ráesett. „Bocsi, nem találtam a köntösöm.” Nevettem. Elém lépett, vett egy nagy levegőt, és szemét behunyva szétnyitotta magán. A topja rajta maradt (erről nem is beszéltünk), de sem nadrág, sem bugyi nem takarta. Annyira kicsiny dereka volt, és szépen ívelt csípője… A napfény a függöny árnyékaival játszott a bőrén, aranyló, leheletnyi pamacsán. Elmerültem a látványban, aztán a csöndben ő is kinyitotta szemét, és elgondolkodva nézett rám kipirult arccal, mint a játék során annyiszor. „És most hátulról,” mondtam a szemébe nézve – nem hittem a fülemnek, hogy ezt is kimondtam. Úgy nézett rám, mintha ő sem hinné, „Keményen alkudik Uraságod. Jó drága ez a hotel!” „Ó, az bizony. Csodálatos,” feleltem. Megfordult, és felemelte a köntös szárnyát a derekáig, hogy a hátsóját is lássam. Tényleg a fenekére lehetett a legbüszkébb. Mindig is szerettem elnézegetni őt, ha mögötte jártam. Kis idő múlva hátrafordult. „Elég ennyi?” „Igen,” sóhajtottam. Leengedte a ruhát és megfordult. „Szerinted csinos vagyok?” kérdezte. „Szerintem nagyon is. Észvesztően,” folytattam „tényleg…, és a kézelőd színe határozottan jól illik a gallérhoz.” Meglegyintett a kezével és jót nevettünk. A játék hátralévő részében már vissza sem vette a nadrágot. Néha egymásra rebbent a tekintetünk, ha a másik lépett, mosolyogva, szórakozottan nézegettük a másikat. És Laura közben nem mindig figyelte, megfelelően takarja-e félmeztelen testét a köpenye. Láthatóan tudatában volt a hatásnak, amit a bennem szunnyadó férfira tett, és ez jól szórakoztatta, kivirult és kívánatos lett a büszkeségtől. Önbizalma még vonzóbbá tette, valójában ez volt az én ‘jutalmam’. Meg azok a lopott pillantások a hosszú combjaira, a ruha alól kivillanó köldökére, és lejjebb… így telt az idő a játékunk végig, de már nem volt több szívességi felajánlás, csak eladás, jelzálog és büntetés, míg végül mindenét elvesztette.

Szobrászat és öltöztetés
Induláshoz készülődtem reggel, mikor Laura a szobámba toppant. Nagyon jókedvűnek látszott. „Van egy jó játékom estére!” „Mi az?” „Meglepetés! Az egyik kedvencem.” A Monopoly óta lehiggadtunk egy kissé. Egyre több lett a tanulnivaló, a vacsorák, külön programok a barátokkal elvitték az időt, de még szoktunk együtt tévézni, összebújva a széles kanapén, megjegyzéseket téve a műsorra. Másfelől egyre felszabadultabbak lettünk kettesben; természetesen, és egyre bizalmasabban viselkedtünk egymással. Elnéztem a hajladozó hátát – és már tudtam, milyen, ha megérintem a bőrét. Egy este mellette fekve rájöttem, hogy a világ legmegnyugtatóbb dolga egy ilyen friss illatú teremtény közelében lenni. Mégis, hetek óta nem játszottunk semmit, mint régen. Vajon mi juthatott most az eszébe? Átlagos napom volt a suliban, és teljesen kiment a fejemből a reggeli beszélgetés. Úton hazafelé mégis beugrott. Már ettem a suliban, mert volt egy késői foglalkozás is, hét óra körül értem haza. „Azt hittem, hamarabb itthon leszel,” fogadott Laura türelmetlenül, és már húzott is be a házba. „Ismered az órarendem, ilyenkor három órás kémia laborunk van délután.” „Oké, de most már gyere.” Lehuppantam egy fotelbe. „Emlékszel, mi volt a kedvenc játékom annak idején?” Hunyorítva koncentráltam. „Hmm, ó, nagy isten. Öltöztetős. Na nem, öltöztetőst nem játszunk.” „Lécci,” kérlelt a padlón, hintázva. „És” tette hozzá még, „bábu építős – mint Pinocchio.” Arra emlékeztem, hogy ennek a játéknak az örve alatt a kishúgom azt csinált velem, amihez kedve volt; kiválasztott nekem ruhákat, és ezekbe öltöztetett fel. Ő nagyon szerette, de én valójában mindig nagyon gyerekes foglalatosságnak tartottam. „Tessék beljebb fáradni…,” mondta, és megragadta a karom. „Most darabokban vagy.” „Igen, most épp úgy érzem magam.” A szobájában voltunk. „Tehát a bábu darabjaira esett, és nekem össze kell őt raknom, aztán felöltöztetem. Oké… ok?” „Csak egy percet adj, míg leöblítem magam.” Megadta magát, én meg fel a szobámba. A játékon járt az eszem. Felöltöztet. Egy húsz éves embert. Na rendben, lássuk, mi lesz belőle.
Ráérősen zuhanyoztam. Mikor visszatértem a szobájába, fel-alá járkálva olvasott valamit. Láttam, hogy elpirult, mikor rám pillantott. „Ok,” mondtam, és az ágyra ültem. „Hmmm, először is le kell vetned a ruhádat.” „Hogy mi?” „Darabokban vagy, össze kell szereljem a tested.” Most már vágtam, azzal kezdtük mindig, hogy gatyára vetkőztem ehhez a hülyeséghez. „Várj, elfordulok.” Hát levettem az ingem, zoknim, nadrágom, és hanyatt feküdtem az ágyra, „kész vagyok,” jelentettem. Komoly arccal nézett vissza rám. „Így oké, nem?” „Úgy gondoltam, hogy te… tudod…, azt mondtam, vesd le a ruhád.” „Meztelenül akarod!” „Hát, te már láttál engem… tehát…,” pirult el újra, és visszafordult. Jó kis tervet eszelt ki, mondhatom, nevettem magamban. „Szóval nem megy…” „Nem, nem, semmi gond, rendicsek.” Boxer volt rajtam, és már kezdtem fickós hangulatba kerülni. Felálltam és kilépve a gatyámból a szoba másik sarkába rúgtam. Újra lefeküdtem, karom a fejem alá rakva. „Ta daa!” Mikor lassan megfordult, a farkam már sajgott az erekciómtól. Magam sem hittem, mit művelek, de mindeközben a legtermészetesebben próbáltam viselkedni. Laura szeme tágra nyílt, ahogy pucér testemhez közeledett. Aztán végre megszólalt, „Rendben…, tehát most össze kell rakjalak.” Még egy kis szerszámos készletet is előhalászott valahonnan. „Azta…, te aztán készültél!”
Leült az ágyra, és a gyomromra tette a kezét. Csak természetesen. Meglepő volt, mennyire otthonos a tenyere érintése. Lepillantott kis, illetve most nem is olyan kicsi társamra. Megszólalt, „emlékszem, beszöktem néha a fürdőbe, mikor kicsik voltunk, és megengedted, hogy megfogjam a pisilőd. Sietnem kellett, hogy még lekonyulva találjam, mert hamar… felállt ilyenkor.” „Emlékszem, azt szoktad mondani, hogy akkor szereted simogatni, ha puha,” feleltem. „Hát igen, kezdem azt gondolni, hogy így talán még jobban tetszik…, szóval ha kemény.” Jól hallottam? Egyébként ott nem érintett meg, csak a kezem fogta. Minden ujjamat csatlakoztatni kellett a kezemhez. Rémlett már. Elővette a készletét, csavarhúzó, reszelő, műanyag pálcák. Őrület! Megtisztogatta az ujjaimat. ‘Felépítette’ a kezem, a csuklómhoz rögzítette, majd a könyök következett. A karom beillesztette a forgóba. Aztán a lábujjaim, lábfejem, bokám és a térdem jöttek sorra, mindkét lábamon. Szerette csinálni, belepirult a simogatásba. Én is felnyúltam, mikor elértem őt az ‘összeszerelt’ kezemmel, a hátát, csípőjét simogattam, ahol csak értem. Először rám szólt mondván, hogy bábu vagyok, de aztán látva kitartásom, hagyta, hogy a topja alá nyúljak, és megérintsem a bőrét. Nem volt rajta melltartó.
Mikor a lábszáram végre a helyére került, azt mondta, hogy fel kell készülnie az ‘avatásra’. Nevetnem kellett, „hát valóban.” Akkor rám nézett nagyon komolyan, „igen”. Átkarolta a combom (egyik keze az ágyékomon matatott), és széttett lábaim egyenként jó alaposan összeillesztette, föl-le, előre-hátra, még gurítgatva dörzsölte is, ahogy kell. Ó, istenkém, jólesett, hogy végre valaki más mozgatja a lábam, de a péniszem is nagyon kívánta már a reá váró gyakorlatot. Éreztem, hogy közben súrolja kezével a golyóimat, de ennyi volt az egész. Sejthette a hatást, amit a gimnasztikával elért, talán ezért is csinálta olyan hosszú ideig. A hasamra szivárgott a farkam, ez nem maradhatott észrevétlen Laura előtt sem. Egyszer rám mosolyogva belemártotta az ujját a farkam hegyénél növekvő kis tócsába. Aztán vissza, munkára! Most úgy tett, mintha a helyükre csúsztatná a kész lábakat, majd egy mozdulattal a mellemhez hajlította őket, majd le, és újra. Egyszerre pirulnom kellett a kitárulkozástól, de olyan bódító is volt ez a megadás. Csak hagytam, tegyen velem, amit akar. Rám dobott egy törülközőt. „Szerintem tedd magad alá. Meg kell fordulnod.” Rám nézett mosolyogva, „jól szórakozol?” „El nem tudod képzelni, mennyire,” kuncogtam. „Jól van, mindig is ez volt a kedvencem.” Ráfordultam – a kicsiny törülközőre.
A fejem következett, majd a hátamon dolgozott egy örökkévalóságig. Nem értettem, miért szükséges a bábukészítéshez ilyen csodálatos hátmasszázs (eltekintve a lapockáim helyre rakásától), de csak feküdtem ott és tűrtem mindent. Annyira ellazultam, hogy az álomtól csak az mentett meg, hogy áttért a fenekemre. Ujjaival óvatosan ‘varrta’ össze a részeket, közben alaposan gyúrogatva és illeszgetve őket. Majd mindez nem volt elég, és a seggem partján kezdett dolgozni. Hűha! Egyre lejjebb és mélyebbre haladt azokkal a mágikus ujjakkal. Készültem rá, de mikor a nyílásomhoz ért, önkéntelenül felemeltem a fenekem a törülközőről. „Átkozottul alapos bábukészítő vagy, mondhatom!” sóhajtottam. „Jó munkához idő kell,” szólt csendesen. Már máson járt az esze. Egyik ujjával az ánuszomba hatolt, mikor újra kidugtam a fenekem, majd újra, egészen az első ujjpercéig. Éreztem a körmét. Tudtam, hogy már nem bírom sokáig, az élvezés határán voltam. Visszatartottam a lélegzetem. Aztán kihúzta az ujját, és a hátamra fordított. Engedelmeskedtem.
„Már csak egy dolog maradt,” mondta. „Azt hiszem, fiú bábut készítek belőled,” jelentette ki komoly képpel. „Tééényleg…?” Mindketten nevettünk. Már vagy egy órája feküdtem tök meztelenül az ágyán. Ilyen hosszú előjátékban még senki nem részesített. Egyik ujjával a péniszem hegyéhez nyúlt, és a kicsorduló váladékkal körbekente a makkom. „Ó, nyomd le egy kicsit, légy szíves!” szólaltam meg. Azt hiszem, kérlelő hangom vehette rá, mert úgy tett. Áhh, ez már régóta hiányzott. „Lehetne még egyszer?” Újra lenyomta, de nem engedte el, ujjaival a farkam hegyét dörzsölgette. „Most már jól megnéztelek én is, kvittek vagyunk,” mondta, de inkább csak magának. Markába fogta a rudam. Az annyira nedves volt, hogy keze könnyen siklott rajta le, s fel. Másik kezével a zacskómhoz nyúlt. Rám nézett, majd a kis(?) bábura. Én is hol a szemébe néztem, hol szemem behunyva feltoltam a csípőm a kezét követve. Szorosan mellettem térdelt, úgyhogy lassan befúrtam a kezem a feneke alá, egészen a puncijáig, majd vissza. Annak ellenére, hogy farmer volt rajta, jól éreztem minden hajlatát. Abban a ritmusban, ahogy ő simogatott, és is beljebb és kifelé, a fenékizmai között játszottam a gáton, és még feljebb, ujjaimmal egészen a csiklójáig hatolva. Jó munkát végezhettem, mert a nyögéseiből ítélve nem csak én élveztem a dolgot. Mennyei és újra mennyei! Azt kívántam, bárcsak örökké tartana. Még mindig a farkam húzogatva így szólt, „Ha befejeztelek, azt hiszem szeretnél majd egy kicsit megkönnyebbülni. Úgy érzem a kis bábuban túl sok a feszültség.” Ezzel szorított egyet rajta (ahogyan rögtön én is őrajta). Csuklójával óvatosan csavart egyet a bőrömön, és a mellem felé irányította a péniszem. „Most elcsöppenek,” suttogtam. „El fogok menni.” „Tudom, rossz kisfiú,” mosolygott. „Mármint hogy rossz? Én?” néztem rá hitetlenkedve. De már jött is az első hullám, az ágyékom a markába nyomtam, a fejem élvezés közben jobbra-balra vetődött. „Ó, igen! Istenem, igen!” és csak jött, csak jött belőlem, hosszú és kitartó löketekben. Minden kiürült belőlem a mellemre. Laura csak figyelt közben, látta a vágyat a szememben, a számon. Aztán mozdulatlanul hátradőltem, szemeim lecsukva. Magam alá nyúltam, és a törülközővel felitattam a mellkasom. „Atyám, köszönöm!” szólaltam meg végre. „Csodás volt,” ragyogott a húgom arca. Amilyen nedves volt az édes öle, biztos voltam benne, hogy őrá is ráfér majd egy kis megkönnyebbülés. De még nem volt vége. „Most felöltözünk.” Átment egy új boxerért. Felhúzta a lábamon, megemeltem a csípőm, belebújtatta a kiürült péniszem. Majd nagyon kedvesen megcirógatta a ruhán keresztül. Nagyon hihetetlen volt az egész, még most is elképedve gondolok rá, amit tettünk, és ahogyan tettük. Hozott nadrágot is, vigyázva felhúzta. Felültetett, és rám adott egy pólót – belepuszilt közben a nyakamba -, majd az ing szegélyét szépen begyűrte a nadrágba. Mindezt annyira kedvesen, gyengéden. Nem kapkodott, a keze tökéletes összhangban volt a testemmel, a gyomrommal, a csípőmmel. Én is óvatosan, önkéntelenül magamhoz húztam a testét.
„Hát fiú bábu, készen lettél. És most egy pillanat, és életre keltelek.” Leültetett az ágyra, hozzám hajolt, és gyengéden szájon csókolt. Rám nézett, majd újra kaptam egy puszit az alsó ajkamra. Kidugtam a nyelvem, megéreztem az övét, és ujjaimmal a kezét kerestem. Összekulcsolódva játszottak egymással ujjaink. Felnyúltam, és vigyázva a kezembe fogtam a mellét. Megérezve felmeredő mellbimbóját, rá néztem, „jó játék. Nem is emlékeztem rá, hogy ennyire jó,” mondtam neki. Felnevetett, „Gondoltam, hogy tetszeni fog. Persze ez a TE változatod volt – ne feledd.” „Oké, rendben – éljen a bábu készítés!”
Képzeltem, mit művelünk mindketten ma este az ágyunk magányában.