Más pinájáról mindig is könnyebb volt írnom, másét előbb is láttam, mint a sajátomat. Persze, kézitükör is van a világon, hogyne, ez bizonyára csak valami önkritikai izé. És míg a sajátommal kritikus vagyok, addig az apróbb hibákat lelkesen imádom másén.
Jól tudom, milyen érzés randi előtt szőrteleníteni és jól belevágni vagy betépni a nyers húsig, belebüdösödni a szexi, de nejlon bugyiba, összevérezni a fehér nadrágot a nehéz napokon, tudom milyen hasmenést kapni valami rossz kajától, vagy az idegességtől, tudom milyen, ha egy darabka wc papír ragad a borosták közé, és már csak ezért is elnézőbb vagyok, jajj, a pina oly esendő.
Én tudom, milyen az a rengeteg készülődés, a ruhaválasztás, a smink, a parfüm, ami mind azt üzeni: megadtam a módját, hogy megadjam magam neked. Ám pontosan tudom, hogy a valódi megadás nem a combok megnyílásával veszi kezdetét, illetve nem akkor, amikor a nő felkészült erre a rituáléra.
Ez egy másfajta megadásról szól, hogy akkor is megnyíljon, amikor nem tökéletes a smink, amikor fáradt, izzadt, vérzik, borostás. Akkor kell igazán. Tisztán és tökéletesen bátrabban nyílik, akinek csak akar, de nekem akkor kell, amikor gazdája inkább a fejemre csapja a fürdőszobaajtót borotválkozás közben, csak nehogy meglássam. Nekem akkor kell, amikor a wc fölé guggol, abban a lehetetlen pózban, amikor rejtegeti magát, amikor bujkál, amikor úgy tesz, mintha nem is létezne. Amikor védtelen és kiszolgáltatott. Bár ez már bizonyára magáról a nőről szól, nem is a pináról. A megismerésről és a teljes bizalomról.
Egy biztos, két egyforma pina nem létezik. Ha az egyiknél bevált egy nyalási technika, a másik azt gyűlölni fogja, ha az egyiket cirógatni kell, a másik a durva dörzsölést követeli, és ez az a titok, amit bármeddig hajlandó vagyok kutatni. Hogy aztán valami hasonló történjen velem újra, meg újra.
A különös hang hallatán felnéztem és sosem látott új domborzat tárult a szemem elé. Belefeledkeztem a látványba.
A messzi távolban az állcsúcs mozdult jobbra, aztán balra, vele remegett valamivel közelebb a mell két dombja hegyes, sötétbarna dombtetőkkel, még közelebb a bordák apró hullámai, aztán a lapos has, közepén a köldök kútjával – elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott a titka: egy félborsónyi anyajegy lakik benne -, és a kócos Vinca Minorok aranypihéi, amint vékony csíkban indulnak felém, aztán egyre sötétebbé válnak és szétterülnek, ahogy elérik az utolsó dombot, a szeméremét.
A felpillantással egy időben a hang elhalt.
Istenem, annyira gyönyörű vagy, gondoltam, és még csak nem is tudsz róla.
– Szeretnélek lefényképezni ebből a szögből.
Hosszú csend.
– Csak ha nem mutatod meg senkinek.
– Megígérem. – mondtam, majd nyelvemet a világmindenség közepére helyeztem, és útjára indítottam a mindent megváltoztató földrengést.