Valamivel 11 óra előtt értünk be közös munkahelyünkre, ami kívülről hatalmas piszkos-szürke épületnek tűnt, mi viszont jól tudtuk, hogy belül még szürkébb és még piszkosabb, bizonyos szempontból.
Kriszta már a saroknál kiszállt, gyalog tette meg a hátralévő 100 métert, bár – jókat nevetgéltünk ezen – feleslegesnek tűnhetett ez az óvatosság, amikor a cég dolgozóinak jelentős része régen összekötött már minket. Szinte alaptalanul tették ezt az előző nappal bezárólag, hiszen a jó kollegiális kapcsolat még nem feltétlenül jelent intim viszonyt is.
Kapcsolatunk definícióját továbbra sem lehet egyértelműen meghatározni – legalábbis nekem nem sikerült -, még az éjszakai, irodai kaland és az utána következő együtt-alvás, vagy a mai közös, reggeli utáni örömszerzés ellenére sem, vagy ezek az események még bonyolultabbá tették viszonyunk elhelyezését a világméretű szexualitás gigantikus periódusos táblázatán.
Duplán indokolatlannak bizonyult Kriszta sarkon kiszállása, hiszen a recepción megtorpantam néhány udvarias mondat erejéig – a recepciósok időnként megdicsérnek a hátam mögött, mert én vagyok az egyetlen, aki szóba áll velük, de nem e kétes jó hírem érdekében teszem -, mire befutott Kriszta kolléganőm is. Végül egymás mellett lépkedtünk fel a lépcsőn, s az utcai elővigyázatosság dacára mindenki meggyőződhetett arról: együtt érkeztünk. Azt ugyan nem láthatták, hogy éjszaka együtt mentünk el, de ez a fél-információ elég lehet egy izmos vélekedéshez, ami a közösen eltöltött éjszakánkat illeti. Szerintem a reggeli eset még a legrosszabb és legmegátalkodottabb fantáziát is meghaladta!
Ha nem mosolyognék szüntelenül, talán még a vidámság is táptalajul szolgálhatna a pletykáknak.
– De jó kedved van! – szólt rám így is az egyik kolléga a hosszú, kivilágított folyosók egyikén.
– Csak azért, mert ilyen kedves munkatársaim vannak!
– Délutánosok vagytok? – így a másik.
– Majd ennyivel hamarabb befejezzük, amivel később jöttünk… – vigasztaltam, mire kitelepedett felszínére a döbbenet.
– Nagyon sokan kerestek… közülük egy csaj legalább tízszer. Nem adtam meg a mobilszámodat! – Közvetlen kolléganőm arcán öröm és büszkeség, ahogy beléptem.
– Jól tetted. Nekem örülsz ennyire?
– Kérsz egy kávét? – Kérdezte válasz helyett.
Örök igazság: minél később ébredünk, annál rövidebb a délelőtt. 12 óra 00 perckor, amikor a templom harangja is rázendített… belépett a szobámba Kriszta:
– Eljössz ebédelni?
– Elterebélyesedik a feneked! – kötözködtem, felhasználva az ő szavait, amelyek naponta legalább egyszer elhangzottak. – Nem is szoktál ebédelni, különben is nemrég reggeliztünk.
– Lenne kedvem bekapni valamit… – mosolygott.
– Az máááás! – Megértően bólogattam.
– Fogadjunk, hogy félreértetted! – nevetett. – Csak idéztem Editet, itt mondta a folyosón, és alig bírtam megállni, hogy ne javasoljak neki egy pasit… bekapásra.
– Csak ne engem! – csatlakoztam a vidámságához, mert vizuális képzeletemben megjelent Edit 60 centis magasságával és 120 kilójával…
– Mi a bajod vele? Be tudja kapni, nem?
– Nem terveztem kipróbálni, de a te bekapásod érdekelne.
– És ha hozatunk egy pizzát? Itt megennénk nálad.
– Ne tereld el e figyelmem, az eredeti ötlet jobban tetszik!
– Tudom, nincs is ellenemre, de valamit meg kellene dumálnunk, ezért gondoltam közös ebédre.
– Beszélgetni bármikor tudunk! – ellenkeztem.
– Cumizni is bármikor…
– Most?! – Felálltam, és mintha a nadrágom gombolnám, két lépést tettem Kriszta felé.
– Ülj vissza, bejöhet valaki… ! Meghallod, hogy tényleg fontos, amit mondani akarok… Különben meg elküldtem a tervet, ha ez téged nem is nagyon érdekel.
– Erről akarsz társalogni ebédidőben? – Felháborodásom csak látszólagos volt, hiszen másszor munkaidőben meg vígan diskuráltunk privát dolgokról.
– Kicsit, ha végre hagysz szóhoz jutni, erről csupán annyit akartam közölni, hogy kísérőlevélként a te nevedben azt kívántam, hogy „forgassák haszonnal”… ez jól hangzik, ugye?
– Mindig tudtam, hogy okos vagy! Csak makacs is!
– Akkor pizzát eszünk! – Asztalomhoz lépve fejből tárcsázta a pizza-futárt, miközben megfenyegetett, mert megsimogattam hátul a szoknyáját.
Éppen jókor hagytuk abba, ő a telefonálást, én a domborulatok elsimítását, mert közvetlen kolléganőm dugta be a fejét:
– Hozzak valamit enni… nektek?
– Köszi, rendeltem pizzát! – válaszolt Kriszta helyettem is, ha már a kérdés végét kettőnknek címezték. Majd, amikor ismét ketten maradtunk, hozzátette: – Látod, milyen jó, hogy nem hagyom magam mindenfélére rábeszélni? Mit látott volna a kedvenc, gondoskodó kolléganőd?
– Tényleg kedvenc, mondhatod komolyan is!
– Azt hittem, én vagyok a kedvenced… – játszotta a durcást.
– Te más vagy, nemcsak kolléganő, hanem neked van a legszebb popsid, bizalmas barát is vagy, cinkos…
– Cinkos… cinkos… – ízlelgette sokatmondóan a kifejezést.
Vártam, mi kerekedik ki ebből…
– Megadtad a végszót, én jövök! – Egészen komoly és határozott arcát is tudta néha mutatni. –
Reggel bent volt a főnök és hagyott négy borítékot a felső fiókomban… – Jelentőségteljes pillantás kíséretében hozzátette: – elintézésre.
– A szokásos? – kérdeztem, bár a válasz előre sejthetően: bólintás.
Nem új keletű szokás ez a borítékozós módszer. A címzetteken kívül mások is tisztában vannak vele, hogy diszkrét elintéznivaló lapul a kopertában, a főnök biznisze.
Kezdetben, amikor kinevezték, ahhoz ragaszkodott, hogy bizonyos ügyekben csakis ő tárgyalt, s kizárólag az ő ismerősei kaphattak megbízást a cégtől. Később, amikor olajozottan működött minden kapcsolat, kezdte leépíteni őket, és mindegyik helyébe a saját felesége – „a főnökné” – lépett, aki így egyre gyakrabban megfordult a cégnél, vele kötöttünk szerződést, ő adta a számlát… Persze, ezt a nagyszámú megbízást „a főnökné” tovább passzolta alvállalkozóknak, s megesett, hogy egyazon tevékenységre az alvállalkozó is nyújtott be számlát és „a főnökné” is. Nem kellett merész fantázia ahhoz, hogy a dupla kifizetés szimpla teljesítést takart, sőt többen tudni vélték, hogy az alvállalkozók is csurgatnak vissza a haszonból „a főnöknének”. De mindez már a múlté! A főnök családjában jelentősen leegyszerűsítették az ügymenetet: már nem is teljesítik a többnyire értelmetlen és felesleges megbízásokat, és így ezeket nem is adják tovább alvállalkozónak, hanem csak a számla érkezik zárt borítékban, amit a cégen belüli címzettek „pénzre váltanak”…
– Nem viszi túlzásba? – kérdeztem, ismét a válasz biztos ismeretében.
– A fene egye meg, már pofátlanság! – fakadt ki Kriszta. – Dupla hasa van már a jóléttől…
Úgy éreztem a hangjából, valami pohárféle torkig lett, vagy ha a sumák biznisz méreteit figyelembe vesszük: betelt az üst. A dupla-has viszont tagadhatatlanul találó, akár horizontálisan, akár vertikálisan igyekszünk értékelni ezen erősen eltúlzott tekintélyt!
Sem egyetértésemnek, sem ellenkezőjének nem adtam hangot, mert kétségek közt vártam, miben látja Kriszta az én szerepemet, arra tartalékoltam a véleményemet. Rosszat sejtettem…
– Annyi pénzért, amit egy-egy fiktív számláért felmarkol, én egy hónapot dolgozom… – zsörtölődött tovább. Baljós előérzetem beigazolódni látszott.
– Le akarod buktatni? – tettem egy kísérletet, hátha tévedek. – Lesz olyan, aki megoldja helyetted, már látszanak az előjelek…
– Nem bánom, ha lebukik, de addig én is akarok egy bizniszt, egy sajátot! – csattant fel a hangja.
Jól sejtettem!
Meghozták a pizzát, felszeleteltük, s mire eltüntettük a lapos dobozból…
– Mindig tudtam, hogy nagyon okos vagy! – hízelgett.
– Hülye vagyok, hogy hagytam magam rábeszélni!
– Te csak mondd, mit csináljak, és minden rendben lesz!
– Először is kell egy külső, megbízható személy…
– Ezt is bízd rám! Mikorra álljon melletted?
– Ne itt! Találkozzunk valahol, s majd én elmesélem neki, mi a dolga, már amennyi rá tartozik.
– Oké… Ma? – Kriszta lelkesedése túlcsordult, s ez engem elővigyázatosságra intett: nehogy a határtalan buzgalomban elfelejtsünk számításba venni egy apróságot…
Telefoncsörgésről megismerni, hogy belső hívás:
– Fel tudsz venni a sarkon? – Kriszta izgalommal átitatott hangja.
– Kisszék, ropi, szopósszáj?
Előszeretettel használtuk egymás között a rendőrös viccből átörökített idő-meghatározást. (Főrendőr a beosztottakhoz: egyeztessük óráinkat, nálam 12 perc múlva 12, azaz 11 óra 48 perc,… akinek digitális a kijelzője: ropi, ropi, kisszék, hóember!)
– Oké!
Pár perccel később kipirult arccal ugrott mellém, és ujjával jelezte az útirányt.
– Szopósszáj tetszene, mi? – Látva, hogy készségesen a nadrágomhoz nyúlok, hozzátette: – Fogd vissza egy kicsit!
Felújított, hőszigetelt panel, világos lépcsőház, második emelet. A csengő valamiféle indulót játszott. Nyílt az ajtó:
– Bocs, csak felöltöztem már kicsit…
Amennyiben ez a felöltözött állapota a magas, karcsú nőnek – aki teljes hosszában látni engedte combjait, és bal kezével mellei előtt olyan mozdulattal fogta össze a ruhát, hogy meggyőződésem szerint alatta nem viselt semmit -, akkor a legelszántabb nudistákon is akad még levetkőznivaló.
– Most értem én is haza, gondoltam, lezuhanyozok gyorsan, mire ideértek – hadarta, miközben befelé tessékelt minket.
Alig-öltözete mellett a magyarázat is zavart: valahogy ezt a típusú csajt nem tudom elképzelni zuhany alatt állva, csakis fejbúbra tekert hajjal, állig habban… A „zavart” természetesen a lehető legszerencsétlenebbül ideválasztott kifejezés, hacsak nem tekintjük az „izgatott” szinonimájának.
Ismerősnek tűnt azon túl is, hogy alakja Krisztáéra emlékeztetett. Bizonytalanságomat látva segített azonosítani:
– Együtt pisiltünk egyszer, így, hármasban…
A „haltanya”! Megvan! Őt emlegettük már az előző este…
Emlékezetes alkalom számomra, amikor útközben megálltam lábakat megmozgatni, haláltanyának olvastam a haltanya feliratot, majd figyelmetlenségem folytán a két guggoló-pisilő lány közelében intéztem el én is a dolgom. Különösen a vontatott öltözködésük felejthetetlen, ahogy élvezték kíváncsi pillantásaimat…
Meglepően gyorsan megbeszéltük a Kriszta barátnőjére háruló teendőket.
– Minden világos, benne vagyok – jelentette ki. – Pecsételjük meg!
Mindenkit megelőzve felállt, hozzám hajolt, s miközben két puszit adott az arcomra, jól megfigyelhettem nemcsak maroknyi, csúcsos cicijeit, s valami csillogósat a köldökében, hanem sima punciját is. Másik kameraállásból – amikor Krisztát puszilta – megcsodálhattam valószínűtlenül gömbölyű popsiját, és meggyőződhettem a punci előbb nem látott részének csupaszságáról is.
– Isztok valamit? – kérdezte a puszikon túlesve. – Azt hiszem, csak pálinka van itthon.
– Jöhet! – Kriszta arcáról nem múlt el izgalmának piros jele.
– Nekem egy pohár víz megteszi… – szóltam a sofőr szerénységével.
A barackpálinkának jó illata volt, a lányok kimelegedtek.
Mindenről beszélgettünk, csak éppen a közös akciónkról nem, a szomszéd felől mulatós zene tört át a vékony falon…
Üvegből húztak jókorákat felváltva. Fogtam az egyik poharat és elindultam vizet keresni magamnak.
– Ó, csak a páleszt hoztam, neked elfelejtettem az innivalót! – Kriszta barátnője felugrott, kikapta a kezemből a poharat, és száguldott a konyha felé, ruhaszerűsége féllépésnyire lobogott mögötte.
Szorosan követtem, és a célnál beleütköztem.
– Ez jólesett! – kacagott. – Ismételjük meg!
Derekánál fogva magamhoz rántottam, és élvezettel néztem, ahogy a cicik mégsem fúródnak belém, hanem – amennyire tőlük telik – kissé hozzám simulnak.
– Megkóstolod? – Kinyújtotta a nyelvét, és fogalmam sem volt, hogy arra gondolt-e, vagy a pálinkára, óvatosan, majd mind nagyobb részt a számba véve, ízlelgettem.
Nekitoltam egy álló konyhaszekrénynek, egyik kezemmel a popsija alá nyúltam, másikkal bepréselődtem közénk, és a ciciket markoltam felváltva.
Kihallatszott, ahogy Kriszta megkísérli énekelni az egyik mulatós nótát, szövegét csak lalalázva, dallamát gyakran eltalálva.
Barátnője – még mindig a nyelvét kínálva, és kéjesen morogva mellé – gyors mozdulatokkal kiszabadított a nadrágomból, és szorosan, két kézzel fogta meredten álló szerszámomat.
– Megkóstollak – közölte. Nyelvét talán vissza sem húzva leguggolt elém, és ahogy a nagymacska teszi kicsinyével, többször, aprólékosan végignyalogatott.
Bizsergető érzés követte nyelve minden mozdulatát, ahol pedig már régen járt, azon pontokon a konyhai levegő zizzenése dúlta fel nyugalmamat, hogy aztán újra a nedves, forró, piros nyelv részesítse lokális szaunázásban. A színek jelentősége persze eltörpül ilyen helyzetben, ahogy a konyhaasztalon pihenő néhány valószínűtlenül rikító-sárga porcelánra is csak egyre hangosodó koccanásuk folytán figyeltem fel, amikor tehetetlenül, magamat fel- és megadva nekitántorodtam a fehér bútornak.
Kakukkos óra rekedtes jelzése felelgetett a mulatós zenére, ezek két oldalról döntögetve a vékony falakat, semmibe véve a tányércsörgést, határozottan beléptek kettőnk közös intim szférájába.
Karmesterként álltam a kakofónia kellős közepén, lenézve pálcám félig elmerülni látszik, hogy újra fénylőn előbukkanjon, a partitúra csomagját zongoraművésznőhöz illő hosszú ujjak babrálják, birizgálják, sarokba szorítsák, előrehúzzák és körbekerülgessék.
A kitárt ajtókon átcikázó „lalala” már nem próbálkozott a librettó megfejtésével, hébe-hóba,
vagy annál ritkábban – a szomszédból vezérelt dallamívekhez képest tekintélyes késéssel – némi hasonlatosságot mutatott.
Kiszáradt a szám, bár a régóta áhított egyetlen pohár vízhez létfontosságú mindahány kellék karnyújtásnyira várakozott. Kevéssel közelebb ennél, egy izgő-mozgó fejen ősrengetegnyi selymes hajban jólesően merültek el ujjaim.
Dirigálásra teremtett, átlagnál vastagabb vesszőm mind mélyebben veszett el az élvezetek harmóniájában. Mély hangok, torokhangok… Be kell vallanom, hogy a szex-szimfóniának ez a tétele számomra nem jelent különösebb izgalmi megrázkódtatást, ami alighanem abból adódik, hogy a csúcsponttól távolodva mind kevesebb a muzikalitásra kiélezett, élvhajhász sejt. Ha a zenész nemcsak a fúvóka végét kapja be, hanem lassacskán az egész hangszert, azzal csökkenti saját virtuozitása esélyeit, ugyanakkor el is fogynak a hangok… Vizuálisan viszont fenomenális! Fejemet derékból félrehajtva, hajkoronát összefogva bámultam a szólót.
A fejünk felett fúrás kezdődött. Nem fogorvosi, a zümmögős fajta, de nem is a kétkezesen betonszaggató, ám elnyomott minden más hanghullámot. Az alsó lakók még nem érhettek haza – hol kujtorognak ilyenkor?
Az a valami, amit belépésünkkor ruha gyanánt viselt – amibe hirtelen „felöltözött már kicsit” – függetlenítette magát, olyan kétlépésnyire távolodott tőlünk, így már semmi nem takarta Kriszta barátnőjét, aki a mély jelek szerint jó úton jár ahhoz, hogy apránként az én barátnőmnek is tekinthetővé váljon. Kezdett világossá válni, miért időzött el annyit Kriszta a „szopósszáj” kifejezésemnél.
A közepes teljesítményű fúró hatékonyan közelített felülről, használható ötletet adva ahhoz, hogy mielőbb cselekedjek. Vállainál fogva felsegítettem a térdelve guggoló szépséget, finom de határozott mozdulattal jeleztem, hogy hasával az asztallapon, helyezkedjen el a rikítóan sárga tányérok zirgelődős-fészkelődős társaságában. Mosolyogva követte a néma jelzéseket, sőt önkéntes alapon megnyitotta combjait.
Olyan látvány tárult elém!… amihez nincsenek szavaim. A konyhaasztalon található karcsú derék a lap széléhez közeledve kiszélesedett és két szabályos félgömbben folytatódott, amik hirtelen fordulóval lefelé, két hosszan elnyúló combban értek véget számomra. Igen, biztos vagyok benne, hogy a konyha kövezetéig tartott a látvány, de az én tekintetem megfeneklett a kanyarban. Rajtam volt a guggolás sora! Masszírozó kézmozdulatokkal ismerkedtem a popsival, mohó arcomat befúrtam a félgömbök közé, óvatosan harapott meleg lehelettel és ismeretlent kipuhatolni vágyó nyelvemmel birtokba vettem.
Nem tartott sokáig az ismerkedés, mert mind sürgetőbb érzés biztatott eredeti szándékom kivitelezésére. Nyelvem után karmesterpálcámat helyeztem a formatervezett kottatartó völgyébe, és kéjesen végigvezettem az útvonalon.
A közepes erejű fúró minden lyukat elintézett, fáradtam elhallgatott, visszaadva a teret a mulatós nótáknak, a „lalalának” és – micsoda időzítés! – az éppen pihegő kakukkos óra irányából egy kisebb teljesítményű porszívónak. A feladat adott: a fúró munkáját kell átvennem!
Hangtalan üzemmódban, a lehető leglassabban, minél tovább tartson, bevezettem a fúrómat egy kisujjnyiból készséges méretűvé táguló, mégis szűkös helyet biztosító, forró és nedves nyílásba. Csípőm előre-, vállam és fejem hátrafelé tolva tekintetemmel is követtem a komótos mozgást, amely olyannak tűnt, mint amikor dízelmozdony mögé játékvonatot kapcsolnak, és nem akarja pillanatok alatt célba-repíteni, ezért erejét visszafogva, kíméletesen, játékosan húzogatja.
Kriszta egy újabb nóta refrénjét ismételgetve talán a pálinkásüvegben rejlő maradékot tanítgatta e fülbemászó, de nyálas műfajra. Barátnője aprókat sikoltott, pontosan megbolonduló metronómhoz hasonlóan gyorsuló mozgásommal megegyező ütemben.
A tempót már nem lehetett fokozni, a karmester pálcája tust vezényelt… Ha jött volna hang kiszáradt torkomból, gyorsan megkérdezném: hová?… A nemrég még egyezségünk puszival megpecsételését javasló, majd kóstolást indítványozó csaj mintha megértette volna ki nem mondott dilemmámat, visszaguggolt a lábam elé, és mosolygós arcával felfogta a milliószámra érkezőket. Elkésett cseppekkel nem törődve, ismét kóstolást tartott, amikor mindennél érzékenyebben reagálok az érintésre.
Végezetül a korábbi állapotánál alaposabban felöltözött, még valamiféle övet is megkötött markomba-simuló derekán.
– Meghagytam a részed! – Kriszta láttunkra abbahagyta a harsány dudorászást, mutatta a pálinkásüveg alján fészkelődő folyadékot. Vidáman kérdezte barátnőjétől: – Sikerült megitatnod legkedvesebb kollégámat?