Pedofíling

A fiatal francia szerző, Nicolas Jones-Gorlin regénye a 2002-es év botránykönyve volt Franciaországban a Pedofíling

1. Minden akkor kezdődött, amikor megpillantottam Dorothée-t.
A szokásos helyemen ültem a moziban, a vászontól nem messze, a sor közepén, ahonnan klasszul belátható az egész terem, és a középpontban érezhetem magam.
A szerda a gyerekek napja.
A Hófehérkét adták.
Szeretem nézni a csöppségek arcát, miközben Hófehérke a kövér, piros almát ropogtatja, a szájuk, mint a karika, a szemük fényleni kezd, az arcukon pír.
Általában befészkelem magam a székembe, a teremhez hangolódom, és egymást követő hullámokban jutnak el hozzám a csöppségek érzelmi megnyilvánulásai, átjárnak, megtelek velük, forrósághullám önti el a testem, maga alá temet, és finoman, szép lassan fuldoklom benne. Halott vagyok, aki új életet kap. Elem, melyet feltöltenek. Általában így történik. Még csak néznem sem fontos; olykor a jelenlétük, visszaverődő hangjuk, egy illat is elég.
De hirtelen ott termett Dorothée…
Azelőtt sosem láttam. Egy gyári krapek, egy mérnök lánya, mondták a tárgyaláson.
Dorothée Vernay.
A film elkezdődik, körbeskubizok. Dorothée három sorral feljebb ül, és amikor a tekintetem rátéved: bomba robban bennem. Bomba tele rózsaszirmokkal, melyek esőként hullnak vissza a szívemre.
Zoom az arcára. Dorothée kilencéves. Legfeljebb tíz. Hét, mondta az ügyész a tárgyaláson; csak hüledeztem: micsoda koraérettség! Olyan mohón bámulom, mintha a képe mindig is a génjeimbe lett volna égetve. A fotója a DNS-embe.
A haja…? Niagara falls angora. Tus. Inka ecsettel húzott vonás. Maja arabeszk. A teste apró pontokból rajzolva. Cseppfolyós. A szája magába nyeli a tekintetemet, a szája hirtelen magához szippant, lehetetlen szabadulni. És a fejemben az jár: szeretnék mellette lenni, szorosan hozzásimulni a testéhez. Emlékszem, akkor támadt először ilyen gondolatom. Hozzásimulni. Szorosan. A testéhez. Mindegyik szótól, mindegyik szótagtól tovább duzzadt a farkam.
Hozzásimulni.
Szorosan.
A testéhez.
Elég volt egy pillanat, és tisztára bezsongtam, felálltam, kimentem a teremből friss levegőt szippantani, csurom víz voltam, elakadt a lélegzetem, csak úgy kapkodtam levegő után.
Önmérséklet, mondtam magamban. Ragadd meg keményen a gyeplőt. Te vagy a pilóta. Úgy hittem, bármit kontrollálni tudok; a férfiak mindig azt gondolják, hogy csak rajtuk áll a döntés, nincs semmi gáz, keep control, ilyen marhaságokat. Csakhogy a zsilipek nyitva voltak, az az igazság. A kurva igazság. A gát, amely egyik oldalon a szart, a másikon meg a jó dolgokat tartóztatja fel, ez a gát szilárdan tartott Dorothée-ig.
Dorothée szétrobbantotta. Dorobbantás.
Kimentem a klotyóra. Megnéztem a képem a tükörben; valami változóban volt. Félelem fogott el. Megbaszni Dorothée-t. Megbaszni. Megbaszni. Megbaszni. Szopj le. Szopj. A szavak áthatoltak a gát repedésein. Megtelt velük a szám, a faszom.
Kész voltam feladni magam a zsernyákoknak. Szaladni, hogy kettőre zárjam magamra az ajtót, esküszöm, kész voltam levágni a kezem, sőt a faszomat is, de hirtelen valami engedett, és hallottam, hogy egy hang azt mondja: – Menj. Várd meg. Kövesd. Ő a tiéd. – A tükörből jött a hang, a tükörképemtől.
– Rendben – mondtam. – Megyek.
– Príma – mondta a tükörkép. – Hamvas barack az a kiscsaj. – Nevetett.
– Nem akarom bántani – mondtam.
– Mi ebben a bántás? Csak simogatást akarunk. A simogatás nem bántás.
– És ha félni kezd?
– Nem fog félni.
– És a szülei?
– Nyugi, gondom lesz mindenre.
Kiskölyök koromban pont így beszélgettem magammal. Játszottam a jót meg a rosszat. A kemény legényt meg a bohócot. Azért ezt a játékot játszottam, mert gyakran voltam tökegyedül; elment vele az idő. Egy csomó embert találtam ki magamnak. Nincs ebben semmi őrültség. Tudtam jól, hogy a tükörképemmel beszélgetek, saját magammal, a kurva lelkiismeretemmel, de ennyi. Ez azonban mit sem változtatott a dolgokon.
Vár rád, gondoltam. Dorothée vár.
Megfigyelőállásba helyezkedtem a mozi kijáratánál. Jöttek kifelé az emberek, és egy pillanatra félelem fogott el: mi lesz, ha Dorothée szülei kocsival vannak. A város nem nagy, de mindig akadnak, akik kocsival furikáznak.
Nem így történt: Dorothée kijött a moziból; az anyja fogta a kezét. Apa sehol. Szerdánként gürizik. Vagy talán nincs is apa. Elhaladtak mellettem, és az anya rám mosolygott. Általában rokonszenvet keltek. Kellemes a megjelenésem. Általában tűrhető. Normális.
Nyomban üldözőbe vettem őket; kezdett felállni.
– Jó napot – mondtam az anyának. A szokásos köszönés az afféle kisvárosokban, mint a miénk. Három bank. Egy mozi. Egy színház. Unalom.
Válaszolt:
– Jó napot. – Még meg is állt. Nem volt jegygyűrű az ujján: modern asszony, vagy nincs férjnél. Zöld jelzés, mondtam magamban.
Rámosolyogtam Dorothée-ra, a kedves felnőtt teljesen hamis álarcmosolya, az anyának címezve.
– Köszönj a bácsinak, Dorothée.
A kiscsaj odavetette:
– ’napot. – Zenei hangjegy. Napkelte.
Annyira féltem, hogy látni lehet a kidudorodó faszomat, hogy oldalra húzódtam. – Szép film, ugye? – mondtam.
– A Hófehérke? – kérdezte az anya.
– Imádom! – Dorothée-ra néztem. – Hát te?
Nem felelt, helyette az anyjára nézett, és azt mondta neki:
– Mama, azt ígérted, kapok egy fagyit.
Az anya alig hallotta; engem fixírozott. Nem voltam közömbös a számára, az biztos. Én válaszoltam helyette:
– Ha akarod, meghívlak egy fagyira… – Pillantás az anyára: – Azazhogy meghívom mindkettőjüket…
A tárgyaláson azt mondta az ügyész, hogy gyűlölöm a nőket, hogy gyűlölöm Dorothée anyját, hogy ártani akarok neki. Ez nem igaz. Teljesen hamis. Önmagában véve nem volt ellene kifogásom. Pontosabban: zavart, de ez minden.
Egy teaházban kötöttünk ki, kissé távolabb, Dorothée már nem fagyit akart, süteményt akart.
– Cseresznyéset, mami!
Én azt szerettem volna, ha elszopogat egy jégkrémet. Még erősködtem is, elég otromba módon. A csavaros és pornográf gondolatok szédítő sebességgel követték egymást agyam vetítőtermében, mozgóképen mozgok éppen puncikádban.
Az anya azt kezdte mesélni, hogy a férje gyakran van távol, nemrég jöttek a városba a férje munkája miatt, káder, felelős beosztás, folyton távol, ez a kurva az összes mondatával azt sugallta: gyere, bassz meg, bassz meg keményen, kurvára unatkozom, igazi szajha vagyok. De az is lehet, hogy nem. Végül is baromira nem érdekelt. Elegendőnek találtam a fejemet rázogatni, banalitásokat megereszteni.
– Sokszor esik itt.
Vagy:
– Nedves vidék ez.
Gyakran hallom, hogy meleg színezete van a hangomnak. Sanzonénekes-hang. Elolvad tőle a szív, az ölben tűz. Sinatra-stílus. A voices Rolls-Royce-ja. A nők szarnak az értelemre; a zenét hallgatják. Megbaszlak. Megbaszlak. Megbaszlak. Salsa. Mambó. Bossa nova. Tangó. Hát ez duruzsolhatott az anya fejében.
Én a szemem sarkából Dorothée-t lestem. Lestem a cseresznyéket, ahogy sorban eltűnnek a szájában, és az járt a fejemben: én vagyok az a cseresznye. Meg az ott. Meg az. És az is. És a makkom fehérre izzott. És a szájzugokban cukrászkrém csordult ki. Ínycsiklandó. Ínycsiklondó.
Egyik üveg vizet rendeltem a másik után, itattam egyre a kiscsajt.
– Biztos megszomjaztál a sütitől, nem?
– Igen, bácsi.
– Hívj Simonnak, jó?
– Simon…
Az, hogy Simonnak nevezett, a saját nevemen nevezett, szinte olyan volt, mintha benne lennék, bizonyos módon belehatolnék! Belecsúsznék. Ssssimon!
Becsavarodtam. De ő ivott. Még mindig ivott. Megvolt a tervem. Azt akartam, hogy pisilnie kelljen. Ki akartam kísérni a mosdóba, és megbaszni a mosdóban, mert minden további pillanat végtelen pokolszerűség volt. Amikor éget a vágy. Amikor úgy érzed, hogy ha szétnyitnak, csak láva van belül, halálos füst, magma. Amikor úgy érzed, a molekuláid meg akarnak válni tőled. A sejtjeid már nincsenek messze a Nagy Bummtól, már nincs tíz másodperc… kilenc másodperc… nyolc… hét… három… kettő…
– Mama, pisilni kell – mondta végre.
– Akkor rajta! – mondta az anya.
– Nem tudom, hol van…
– Kérdezd meg, drágám.
Én, mint aki álomból ébred, tökéletesen semleges, visszafogott, szürke hangon:
– Ha akarod, odakísérlek, Dorothée. – Aztán az anyának: – Leöblítem ezt. – (Magyarázat: ettem egy csokis süteményt, és az ingem ujja – jaj, de peches vagyok – foltos lett.)
Ez az! Dorothée előttem lépked! Kettesben vagyunk! Az egész olyan, akár egy lassított felvétel: megőrjít minden egyes lépés a padlószőnyegen. A szívem szambázik. Szamba-ssz! Szamba-ssz! Bassz. Bassz. Bassz.
Előttem: a célpont: a női mosdó ajtaja. Bugyirózsaszín. Közvetlenül mellette: a férfimosdó. Levendulakék.
Dorothée még mindig lépked. Hajtincsei táncolnak a tarkóján, dark lasers, áthatolnak rajtam, sötétségsugarak. Szememmel máris lehúzom ruhácskája cipzárját. A farpofái közé hatolok. Szememmel máris seggbe kúrom.
Még mindig lassított felvétel: benyomom a bugyirózsaszín ajtót, és betessékelem rajta Dorothée-t.
Hirtelen hátrafordulat: lecsekkolom a hátországot: senki: azonnal Dorothée után indulok.
És már odabent, rózsaszín kő, virág alakú lámpa, csiga formájú mosdó, élénk fények, lassan közelítek a csapok felé, és egészen fesztelenül vizet engedek az ingem ujjára, mintha ez volna a legtermészetesebb.
Érzem a hátamban Dorothée mozdulatlan jelenlétét.
– Mi az, nem kell pisilned? – mondom. És komolyabb hangon hozzáteszem: – Nem várhatunk itt egész nap, Dorothée.
Az ügyész sosem említette, milyen engedelmes volt. Erről sosem beszélt. Vajon miért tette, he? Csak azt akarom mondani: hétévesen már meg tudja különböztetni az ember a női meg a férfi slózit, a nemeket. Tudta! Igaz, ez semmit sem igazol, semmit, semmit, nothing, őrült vagyok, meglehet, de akkor is tudta, rikolthatott volna, ordíthatott, segítségért kiálthatott volna.
Dorothée nem tett semmi ilyet. Dorothée engedelmesen, ahogy az egy hétéves kislányhoz illik, az egyik vécéfülke felé indul.
És ez mind semmi: amikor rákacsintok, amikor hátrafordulok, amikor a szemébe nézek, nem süti le a sajátját, állja a tekintetemet, nem néz másfelé, és én tudom, hogy tudja, hogy tudjuk, mi fog történni.
Felgyűrte a ruháját.
Látom a punciját!
Egy pillanatig képtelen vagyok mozdulni, képtelen kinyitni a számat, gondolkodni. Egy pillanatra megáll az idő. Az egész világegyetem létezése félbeszakad. Csak mi ketten létezünk Dorothée-val, összetartozunk, szemem összekötve a puncijával.
A vizeletsugár és a geckóm első cseppjei egyszerre buggyannak elő.
Megállhattam volna itt, ez elvileg igaz. A legrosszabb esetben szemérem elleni bűntett volt ez addig, valami ilyesmi, vagy erkölcsrontás, vagy tudom is én.
Megtehettem volna…?
Nem, nem tudtam.
Lehetetlen!
Még ha el is távolították volna az agylebenyemet, a testem megtette volna, a testemnek mégis sikerült volna megtenni azt az egy méter ötven centit, amely elválasztott bennünket. Még ha ki is tépték volna a lelkemet! Még ha egy mesterlövész telibe is találta volna az agyalapi mirigyemet vagy a nyúltvelőmet! Még ha fel is darabolták volna a testem, a nyelvem ugyanazt tette volna: arra a puncira tapadt volna, hódolt volna neki, belakta volna, lepke egy szűz virágon, lepke egy rügyön.
A kurva nyelvem!
Az áruló!
Kezdi a suckot, nyal, megrészegül Dorothée világos vizeletétől, szüzessége cukrától!
A kurvák királynője persze ekkor döntött úgy, hogy benéz; ekkor billent meg szépen minden, ekkor szopatott meg a sors, ekkor döntötte rám minden nyomorúságát.
Az anya, hölgyeim és uraim!
Az anya betoppan.
Szeme kiesik az arcából.
A világegyetem ráokádja horrorfilmjét: egy szörny csókolgatja a húsából lett hús pináját.
Az anya szája nem tudja, mitévő legyen. Egy pillanatig habozik a dÖbbenet Ö-je, a bOrzalom O-ja, az őrÜlet Ü-je között.
Az első kiáltás. Valami értelmetlen hang. Csak egy hang. Nem emlékszem.
Már állok.
Mindjárt jön a második kiáltás.
Bemázolok egyet a képébe. Az első ütés. Megtántorodik, viszi előre a testsúlya, a mosdóknak csapódik.
Dorothée:
– Mama!
A lábam most találkozik a hasával, és ököllel is bemaszatolok neki egyet, ezúttal a mellébe, és a szememből könny csordul, mert hirtelen kezdek rádöbbenni, mit teszek éppen, ó, a picsába!
Dorothée:
– Mama!
Egy hang bennem:
– Kuss legyen!
Újabb ütés, az anya végleg elterült a földön, Dorothée üvöltött, üvöltött egyre, hogy mama, mama, mama, én meg: kuss legyen, kuss legyen, kuss legyen. Hát így történt.
Ő volt az első ember, akit megütöttem.
Egy nő.
Mielőtt ez történt, harminc alatti férfi voltam, ügynökként utazgattam két-három régióban, és egy panelban laktam, nem voltam se szép, se ronda, tévé, hifi, haverok, ám egyik sem igazi barát, olykor egy-egy barátnő, egy normális, többé-kevésbé komfortos élet összes kelléke, a lényeg, hogy semmi nélkülözés, egy átlagos város, és egyfajta szenvedély a kiscsajok iránt, de anélkül, hogy ez tettekben is megnyilvánulna, csak afféle plátói szerelem, nem több.
Mielőtt a zsilip engedett bennem, a szar odaszorult, ahová kellett, és ahogyan kellett, lelakatolva, bereteszelve, bebörtönözve, szigorúan őrzött zárka.

2.

– Tudod, mi történik a pedofilokkal, ha börtönbe kerülnek? – mondja hangosan az egyik zsaru, ahogy elhalad a cellám mellett.
– Nem… – mondja egy másik zsaru.
– A végén mindig elkapja őket a többi letartóztatott…
– Hú!
– És aztán seggbe kúrják…
– Huhú! – Pauza. – És aztán?
– Lenyisszantják a tökét!
Amikor letartóztattak, egy szót sem bírtam kinyögni, egyetlen értelmes hang sem jött ki a számon, megbilincseltek, bevittek a rendőrségre. Eközben egy mentőkocsi kórházba szállította az anyát, és láttam, hogy Dorothée eltűnik egy rendőrautóban. A rabomobilban hallottam először a szót: „pedofil”. Akkor egy pillanatig sem gondoltam, hogy a rendőrnő, aki kimondta, rólam beszél. Csak amikor arcon köpött, csak amikor a nyál átrepült a téren, csillogva, remegve, és ostorként egyenesen az arcomba csapódott, igazából csak akkor ocsúdtam fel.
Pedofil.
Aki megerőszakolja a kislányokat.
Aztán jött a börtön. Az előzetes. A kérdések. Bevágtak egy spéci cellába, egy üvegkalickába egy semmibe nyíló helyiség közepén; az egyetlen látvány: a zsaruk, akik szépen bezárva tartottak az üvegbuborékomban, akik all day long kukkoltak.
A világ ennyire zsugorodott: egy teljesen hangmentes üvegbuborékra, semmi, nulla, a zsaruknak van egy mikrofonjuk, hogy kommunikáljanak veled, neked meg egy telefonféleséged, hogy válaszolj nekik.
Az őrök néha szándékosan bekapcsolva hagyták a mikrofont, hogy zrikáljanak, pocskondiázzanak.
– Szerinted kikerül innen? – kérdezi a number one őr.
– Soha! – röhög a kettes számú őr.
Még csak azt sem tudom megmondani, hogyan néztek ki, folyton cserélgették őket. Bajsza van, nincs bajsza, szőke, barna. Mind egyformák vagytok: az arcotokon gyűlöletfestmény!
Az újaknak mindig volt valami új ötletük, valami képtelenség. Az egyik egyenesen levizelte a cellám falát. És ott volt a fájdalom is. Az embernek gyakran fáj valamije, ha így bezárják: gyomorfájás, fejfájás, migrén, pech, kín, fájó szabadsághiány. És aztán a félelem. A hamisítatlan. Amikor az enzimektől felpüffed a has reggel-délben-este. Dorothée anyja gyakran visszatért álmomban, hogy sövényvágóval kiheréljen. Motor bekapcs, zzzzZ! Nyissz! Nyissz! No more herék! Dorothée anyjának véres arca. Az ordító Dorothée, a mosdóba belépő első emberek, viaszosan szétfolyó, rettenettől torz arcuk. Rendszeres időközönként visszatértek, felvillantak bennem a képek, csak úgy, minden figyelmeztetés nélkül. Mintha az egész világ gyűlölete áradt volna be hullámokban a cellámba, hiába volt mindentől elszigetelve. Áradt befelé, hiába volt csukva a szemem, reteszre zárva a szívem. Áradt befelé. Áradt befelé. Áradt befelé.
Aztán egyik nap meglátogatott egy fiatal krapek, divatos szemüveg, diplomatatáska, menő öltöny, egy kicsit olyan volt, mint én, de még a börtön előtti időkben, elég dögös, mondhatni, szép a szemében extraként csillogó fénnyel; a mikrofonon keresztül beszélt hozzám, nem sértegetett, no zrika, no odamondogatás, no pisi.
Egyszerűen azt mondta:
– Én vagyok az ügyvédje. Forrás: konyv.tuja.hu