Már egy ideje foglalkoztat a csak és kizárólg férfiak iránt érzett elemi undor kérdése és jó lenne írni róla. Írni arról, hogy milyen érzés az, amikor vadidegen (nyilván nem a legkifinomultabb körökben nevelkedett) férfiak nyíltan ajánlatot tesznek az utcán, a farkukat simogatják velem szemben a metrón vagy épp, hogy nem csorgatják a nyáluk a mellemre. Milyen visszataszító érzés ez, amikor szembesülni kell azzal, hogy valaki, akihez semmi közöm, úgy érzi, hogy rendelkezhet velem, hogy játszhat velem, mint egy babával és a világ legtermészetesebb dolga, hogy kinevez egy kurvának, és mint ilyen csak és kizárólag azzal a céllal vagyok a Földön egyáltalán, hogy őt szolgáljam. Továbbá, mennyire megalázó az a fajta gátlástalanság, hogy az elutasítás gondolata fel sem merül ezekben a férfiakban. Komolyan, mit gondolnak a Döbrögi urak?! És igen, nem is nézek oda, mintha meg se hallanám, mert ki akarom zárni az egészet, miközben a hányingerrel küszködök minden egyes alkalommal, amikor valaki véletlenül hozzám ér a tömött metrón ezek után. Nem más ez, mint szembesülni az állattal, ami még mindig inkább jellemzőbb az emberre, mint a fennkölt szavak. Mi ebben a fennkölt? Ahogy kétségbeesett, igénytelen, igazi vesztes faszok pökkhendi módon vesznek semmibe egy nőt. A reakció mindig ugyanaz, hányinger vagy késztetés arra, hogy leköpjem és elvágyódás (a semmibe, a távolba, akáhová). Az egész érdekessége pedig, hogy ezt a fajta zsigeri undort sosem éreztem még nő iránt. Szóval fontos lenne erről írni, de olyan ocsmány dolog.