Hosszú, szőke haja kellemesen hullik vállára, bal felől kivillan alóla kecses nyaka egy pillanatra. Az órámra pillantok. Késik. Talán el sem jön. Talán jobb is így. Nem tudnám megmondani, melyik verziónak örülnék jobban. A szőke nő ott a bárpultnál egyedül van, akárcsak én. Bordó ruhája feszesen tapad íves derekára, gömbölyű fenekére. Pillanatnyi testhelyzete kellemes belátást engedne elölről combjai közé, de a kívánatos látvány a pult fa borításába vész. Sóhajtok. Arrébb piszkálom a félig üres poharamat. A zárt félhomály elálmosít, pedig ilyenkor ébredek igazán. Lustán leng körbe a helyiségben szüntelen kavargó cigarettafüst, torkom újra és újra kaparni kezd tőle, de legyűröm a kellemetlen érzést. Hátradőlök a fotelszerű ülőalkalmatosságban és kényelmesen nyújtózom.
Még egyszer ellenőrzöm órám zöldes fényű kijelzőjét. Az idő lassan vánszorog, de nem bánom, legyen hát így. Nem gondoltam volna, hogy pofára ejt a nő, aki olyan heves érdeklődést mutatott irántam. Mintha nem ő győzködött volna, hogy egy találkozás még nem a világ vége. Hát, tényleg nem az. Csendben nevetek magamban. Vagy inkább magamon. Minek is mentem bele? Rég megfogadtam, hogy csak alkalmi partnereket szedek föl. Azon a hülye fórumon aztán annyira egymásra találtunk, annyira nyitottnak és elfogadónak tűnt, hogy kicsit előbújtam a nicknevem mögül. Nem hinném, hogy ő csak játszott volna, de az eredmény mégis egyértelműen itt röhög rajtam. Vállat vonok és inkább a szőke nőt nézem tovább. Lábai izmosak, szépek. Magassarkújából épp akkor bújik ki és hagyja a földre hullani. Arcából csak egy-egy pillantás jut, ahogy néha körbenéz. Határozottan tetszik, akárcsak a többi férfinak, akik szintén mind őt vizslatják. Már-már azon vagyok, hogy megkörnyékezem a nőt, amikor egy szőkésbarna hajú, enyhén borostás férfi érkezik elegáns ruhában. Hanyagul leül mellé egy másik bárszékre, és italt rendel. Szóval foglalt. Kár. Elmosolyodom. Ilyen az én szerencsém, pedig sima ügy lett volna. Igazából nem is értem, mit keresek még a füstös, sötét, föld alatti helyiségben. Vár az éjszaka, a vadászat, vagy valami ahhoz hasonló. Csak minél kevesebb feltűnéssel. Mégis nehezemre esik megmozdulni. A szőke nő céltalanul lóbálja lábait, testtartása unalomról árulkodik, amibe enyhe, alig észlelhető idegesség keveredik. A férfi mindezt mintha észre sem venné, rendeli az újabb italt, és közben a bordó anyagba bújtatott feneket simogatja. Kíváncsivá tesz a helyzet. Van egyáltalán közöttük valami? Akar-e a nő egyáltalán itt lenni, azzal a férfival lenni? Minél tovább figyelem őket, annál egyértelműbbé válik a válasz, ami minden kétséget kizáróan: nem.
Hirtelen elhatározással felállok, hogy hozzájuk lépjek. Ugyan mi veszítenivalóm lehet? Ekkor azonban megélénkül a levegő. Mintha indulni készülnének, de aztán pofon csattan, majd a férfi is ütne, ám a nő gyorsabb. Hárít, majd ökle a férfi arcába fúródik, megtántorítva egy erős pillanatra. Elismerő pillantást vetek felé, szebben nem is csinálhatta volna. A férfi a meglepetésből eszmélve, elkapná a nő csuklóját, de az nem hagyja. Már lendülne a kecses, ám izmos láb, mikor egy megtermett kidobóember jelenik meg és szereli le a férfit, mielőtt kellemetlen helyen érné egy minden bizonnyal gyönyörű rúgás. A férfi heves kézmozdulatokkal kísérve bizonygatja az igazát, de az izomagyat ez nem különösebben érdekli. Határozottan tessékeli ki őt a helyiségből. A nő kelletlenül kapja kezébe a cipőjét, táskáját. Erre már mozdulok.
– Várj! – szólok mielőtt nagyon neki indulna.
Felém pillant, szeme mintha sárgán csillanna, ahogy találkozik tekintetünk. A belsőm egy pillanatra összerándul. Jól láttam? De ő nem törődik velem. Mérgesen hátat fordít és kiviharzik az egyre sűrűbb füstből. Mozdulj már, ne hagyd elmenni! Sietős léptekkel érek fel a felszínre, lehunyom egy pillanatra szemem, hogy jobban halljam a körülöttem lélegző, mozgó világot. Balra indulok, befordulok az első utcába. Meglátom a bordó ruháját, szőke haját és hallom légzésén, hogy dühös. Figyelem, ahogy egy kukába hajítja a cipőjét. Lépteim lassúvá válnak, a nő rám emeli tekintetét. Szinte ijesztő is lehetne a sárgán megvillanó szempár… de nem nekem.
– Mit akarsz? – szegezi nekem a kérdést, mikor kellően közel érek hozzá.
– Felszedni téged – állok meg és mosolyodok el, immár a vágyott tudás birtokában.
Tudom, hogy ezzel a mondattal még jobban felkorbácsolom a dühét, de kíváncsivá tett és nem mellesleg még vonzóbbá vált attól a ténytől, hogy hozzám hasonlatos.
– Húzz el a francba! – förmed rám, azonban ennyivel nem lehet engem leszerelni.
– Akkor legalább engedd meg, hogy egy kicsit megismerjelek – nyújtom felé a kezem.
Ellöki és harcra készen áll, ám nekem eszem ágában sincs verekedni vele. Állunk egymással szemben és egyikőnk sem mozdul, akárcsak a nyár esti levegő körülöttünk. Jó nő, ügyes és erős. Elismerő pillantásom sem lágyítja meg. Óvatosan mozdul aztán a levegő, illatát orromba sodorja és én észrevétlenül veszek mélyebb lélegzetet, hogy kiélvezhessem.
– Nem gondolnád meg? – mosolyodom el abban bízva, ha sikerül beszéltetnem, oldódik majd a feszültsége.
– Hagyj békén! – vágja a képembe és kecses mozdulattal készül otthagyni.
Ő még nem tudja, hogy engem nem fog lefutni, sem kicselezni, mint bármelyik emberi férfit. Nem akarok tőle semmit, amit ő ne akarna, de élvezem a helyzetet. Ha ezúttal sajátos módon is, de hódítani akarok. Mosollyal az arcomon indulok utána. Izmaim könnyen repítenek a langyos aszfalton, lábaimnak jól esik a futás. Bár messze előttem jár, de még látom szőke tincseit ide-oda libbenni. Biztos vagyok benne, hogy már sejti, kivel akadt össze. Hiába az általa talán csak találomra választott néhány keresztutca, amikben eltűnik szemem elől, még így is a nyomában vagyok és ezt ő is tudja. Fokozatosan beérem a kihalt, sötét sikátorban, ahogy lassít a tempón.
– Miért játszottál velem? – kérdezi dühösen, ahogy felém fordul.
Megütne, de nem hagyom. Megpróbálom lefogni a kezét és meglepetésemre hagyja. Nem komoly a szorításom, mégis engedi, hogy fogjam csuklóját.
– Nem játszottam – mondom komoly arccal.
– Dehogynem!
– Mondom, hogy nem. Csupán veled ellentétben nekem nem szokásom rögtön mindenkinek a tudtára adni, hogy nem vagyok átlagos.
Sértődötten lerázza magáról kezemet és hátat fordít. Az alkalmat azon nyomban kihasználva, mögé lépek és derekára csúsztatnám kezem, de ellibben előlem.
– Nekem meg nem szokásom rögtön mindenkivel összefeküdni – hunyorít rám.
Tekintetét figyelve óvatosan nevetek. Nem ronthatom el a sikerrel kecsegtető játékot.
– Én nem vagyok számodra mindenki – állapítom meg és tudom, hogy igazam van.
Ő is tudja. Hosszan hallgat, pedig látom rajta, hogy ezer és egy sértést vágna a fejemhez, talán csak megszokásból. Alig bírom visszafogni őszinte nevetésemet, annyira tetszik a stílusa. Alaposan végigmér, de nem zavar, sőt élvezem a pillantását.
– Talán… – kezdi és hozzám lép. Tenyere hirtelen mellkasomon pihen, orrát az államhoz érinti, majd nyakamba szimatol. – Talán meggondolom még – mondja, majd ellép tőlem.
Kezem automatikusan teste után indul, de hirtelen éles karmok hasítják fel bőröm az alkaromon. A nő szemei sárgán világítanak és vad pillantást vet rám.
– Ne haragudj – lépek távolabb tőle -, nem akartam erőszakosnak tűnni.
Ő csak megrázza a fejét.
– Sajnálom. Túlreagáltam – süti le a szemét.
Mire újra megszólalnék, bőrömön már majdnem nyomtalanul begyógyult karmainak nyoma. Végül inkább nem mondok semmit, nem szépítem tovább a helyzetet. Kihasználva a pillanatnyi elbizonytalanodását, elkapom a karjánál fogva és a hozzánk közelebbi falhoz szorítom. Sárgán villan szemem. Akarom, hogy érezze, hogy tudom, mit akarok. Én őt akarom. Szemei először tágra nyílnak, majd pupillája csíkká szűkül, karmait újra belém mélyesztené, de meggondolja magát. Ajkaihoz hajolok, ám itt megállok. Hagyom, hogy ő döntsön. Ha nem kellek neki, nem csókol meg és bár csalódottan, de lelépnék rögtön. Viszont mire gondolatban idáig jutok, ő már döntött és ajkait enyémhez érinti. Nyelve játékos, csókja szenvedélyes. Kétség sem fér hozzá, hogy akar engem. Táskáját leejti válláról, keze hátamra vándorol, kellemesen bizsergető az érintése. Tenyere egészen derekamig lecsúszik, majd közelebb húz magához. Elégedetten nyugtázom, hogy türelmetlen, vagyis nekem sem kell húznom-halasztanom semmit. Könnyedén bújtatom ki vállát a ruganyos, bordó anyagból. Bőre forró és finom, ajkam bizsereg, ahogy hozzáér. Akarom őt, mindennél jobban.
Kezem derekára csúsztatom, azonban tenyerem hamar mellére téved. Puha, mégis feszes halmokat masszírozok. A nő légzése szaporábbá válik, testével szinte dörgölőzik hozzám. Lejjebb húzom a ruhát, hogy mellének meztelen bőréhez érhessek. Élvezi, ahogy tenyerembe simul, ahogy hüvelykujjammal játszom kemény bimbóján. Követelőző csókjának nem lehet ellenállni, ujjaival hajamba túr. Jobb lábát megemeli, hogy még könnyebben combjai közé férkőzhessek. Felhúzom csípőjéről a ruhát, ujjaim bugyijának vékony pántja alatt játszanak. Elszakadok ajkától és vállára hajolok. Finoman harapdálom bőrét, miközben kezem lábai közé vándorol. A puha anyag nedvesen tapad nagyajkaira. Érzem mennyire forró, mennyire felkorbácsoltam a vágyait.
Épp kezdeném elveszíteni a fejem, amikor diszkrét dallam szólal meg a lábunk alól. Egy pillanatra megdermedünk, azután mintha álomból ébredt volna, úgy néz a táskájára. Akarnám mondani, hogy ne vegye fel, de ő megelőz. Eltol magától és szerencsétlenkedve halássza ki a mobilját. Egy pillanatig elnézi a kijelzőt, majd felveszi és közben mutatóujját szám elé teszi, jelezvén, hogy maradjak csendben. Próbálok nem odafigyelni a szavaikra, de ilyen közel és ilyen hallással képtelenség nem hallani.
– Nem tudtam kiszedni belőle. Részegen érkezett és semmi mást nem akart, csak megdugni.
– Te meg megint előbb ütöttél, mint gondolkoztál… – hallom a vonal túlvégéről.
A nő erre nem válaszol, én viszont elmosolyodom.
– Jó, mindegy. Sejtettem, hogy ez lesz – hagyja rá a mély férfihang. – Reggel jelenésed van a főnöknél, ne felejtsd el!
– Persze… – hagyja rá a nő és azzal a lendülettel, ahogy összecsukja a készüléket a táskájába is ejti.
Rám néz. Hosszan bámul arcomba, aztán megszólal.
– Ne haragudj, csak a munka…
– Értem – bólintok.
Azért kíváncsi lennék, milyen munka, de korai lenne még belemászni az életébe. Izgalmas nő, az biztos. Ekkor azonban kizökkent épp csak elkalandozó gondolataimból. Keze pólóm alá vándorol, és amikor szemébe nézek, ő elmosolyodik. Megszabadít a fekete anyagtól, azután figyelem, ahogy kioldja övemet, ahogy kigombolja a nadrágomat. Amikor megcsókol, újra megtelik orrom bőre illatával. Ez segít elkapni a félbehagyott események fonalát. Nyelvem szájában kalandozik, az ő keze pedig nadrágomban. Tenyerem tarkójára csúsztatom, finoman belemarkolok hajába. Ujjai könnyedén szabadítják ki farkamat, majd indulnak útnak rajta erősen markolva. Élvezem a kényeztetést, meg is feledkezem az előbbi kényszerű szünetről. Hamar magával ragad újra a hév és finoman, mégis határozottan rántom hátra szőke hajánál fogva fejét, hogy nyelvemmel végigjárhassam nyakának kecses vonalát. Sóhaja megremeg az izgalomtól, keze megszorítja farkamat. Nem akarok tovább játszani. Érezni akarom, benne akarok lenni. Egy pillanatra találkozik vágytól ködös tekintetünk. Izgat, hogy látom rajta, hogy ő is többet akar, hogy nem akar várni, hogy sürgetne. Hátát a falnak döntöm, kemény farkam combjai közé nyomom. Összeszorítja őket egy pillanatra, nedvétől könnyen csúszkálok közöttük, de nem ezt akarom.
Félrehúzom apró bugyiját, mutatóujjam végigsiklik nagyajkai között. Ő megkapaszkodik nyakamban, egyik lábát körém fonja. Belemarkolok a fenekébe, majd megemelem, hogy a magasságbeli különbségnek búcsút intsünk. Farkam könnyen találja meg az utat síkos hüvelyébe. A nő kecses, izmos lábai immár szorosan körém zárva, teste forró, karmait olykor hátamba mélyeszti. Én pedig erősen a falnak nyomva mozgok benne, nem gondolkozva, nem törődve semmivel az élvezetemen kívül. Nyögései elveszik a maradék eszem is, úgy érzem enyém a nő. Dugnom kell amíg csak bírom, tele kell élveznem. Látni akarom arcán a kimerült elégedettséget, hogy elintéztem és ezt akarta. Szemem csukva, de látom magam előtt kéjtől szenvedő arcát, fülembe liheg, és minden erősebb lökésemet az ő nyögése kísér.
– Így… igen. Ne hagyd abba! – mondja szinte elhaló hangon.
Engem pedig nem kell tovább biztatni. Erősen és mélyre tolom belé farkam. Érzem, ahogy összerándul körülötte hüvelye, de még nem élvez el. Minden egyes lökés után, egyre erősebben szorít, szinte nyüszítve várja a közelgő kielégülést. Izmaim megfeszülnek, én már élveznék, de ő még nem ért be engem. Hát, minden csepp megmaradt eszemmel próbálom még visszafogni magamat. Végtelennek tűnő másodpercek után érzem, ahogy teste megfeszül, hüvelye ütemesen húzódik össze farkam körül. Mikor végre megtölthetném magommal, ő hirtelen megmozdul.
– Ne élvezz belém! – kezd mocorogni. – Tegyél le!
Elengedem, ő pedig remegő lábakkal áll meg előttem, hátát a falnak támasztja. Egy pillanatra rám néz, majd engesztelően elmosolyodik. Elém térdel és nyelve végigszalad robbanásra kész farkamon. Testem minden izma megfeszül, de még akarom, hogy szájába vegyen. Amikor ajkai közé csúszom, végem van. Forró magom megtölti száját. Nagyot nyel, aztán a szemembe néz. Levegő után kapkodok, szinte kapaszkodóként túrok a hajába. Mélyet sóhajtok, majd végigsimítok ajkain. Ő kidugja puha nyelvét, hogy ujjamhoz érjen vele. Ellépek tőle, letörlöm homlokomról az izzadtságot. Nézem, ahogy a nő feláll.
Meg kéne szólalnom? Nem tudom… Mióta megláttam őt, most először érzem tanácstalannak magam. Még a nevét sem tudom, pedig szeretném még látni. Szótlanul nézem, ahogy rendbe szedi magát.
– Mi van? – vonja fel szemöldökét és villantja rám szemét.
Elkapom róla a tekintetem, zavarba hoz. Én is öltözök inkább. A fenébe velem! Ennél én határozottabb vagyok, döntöm el. Hozzá lépek és megcsókolom.
– Szeretnélek még látni – kezdem, de ő elneveti magát.
– Ugyan… – legyint. – Neked is jó volt, nekem is. Ne szépítsük a dolgot. Hiszen még a nevem sem érdekelt.
Szemem dühösen villan, mire neki is összeszűkül a pupillája.
– Nem vagyok normális ismerkedéshez szokva, sajnálom – erőltetek higgadtságot magamra. – De úgy látom, te sem.
Elkapja rólam a tekintetét és megvonja a vállát. Én azonban látom rajta, hogy zavart.
– Te vagy az első, aki előtt nem kéne titkolóznom… – mondom és megemelem állát.
– Sajnálom – fordítja el a fejét. – Megint hülye voltam.
Megszólalnék, de felemeli a kezét, hogy ne tegyem. Így csendben figyelem, ahogy előszedi újból a mobilját és a kezembe nyomja.
– Írd bele a számod. Vagy bármilyen elérhetőségedet, amit jónak látsz – adja szinte parancsba.
Enyhe meghökkenéssel, csendben bepötyögöm a számom, meg a keresztnevem, majd az orra elé tartom. Ő kedvesen elneveti magát a sértődött mozdulaton.
– Sarah vagyok – mondja, aztán és elveszi a készüléket kezemből. – Majd felhívlak – teszi még hozzá és hiszek is neki, meg nem is.
Majd meglátjuk, hagyom rá magamban. Ő viszont már gyors búcsút intve el is tűnik szemeim elől. Fülembe még hosszan elér lépéseinek puha hangja, de nem megyek utána, nem érdekel, merre, hova igyekszik. Hátam a falnak támasztom, kezem zsebembe süllyesztem és az ég keskeny csíkjára bámulok fel. Alig látszanak a csillagok a város fényeitől. Sóhajtok, majd nevetek – magamon.