Sokszor gondolkoztam már azon, hogy mit kezdenék veled, ha egy órára csak az enyém lennél, de sosem tudtam kitalálni, hogy mit is szeretnék. Egyszerre mindent és semmit, különös dolog ez. Zavarba ejtő a közelséged! Mit tudok vele tenni? Őszintén… semmit.
Ülök melletted az ágyon, és a földet bámulom. Az ölemben összekulcsolt kezeimet tördelem, végül izzadt tenyeremet a nadrágomba törlöm. Zavart vagyok, és nem merek felnézni. Amikor megszólítasz, akkor az arcomba fut a vér, és hirtelen forróság önti el a testem. Szeretnék levetkőzni, levenni a pulóveremet; kinyitni az ablakot, hogy cirógasson a hűvös délutáni szellő. Kiszáradt szájjal nézek rád végül, és a karomat kinyújtom feléd, de rögtön le is eresztem.
Félénken kérdezlek: szabad megölelnem téged?
Te bólintasz, én pedig a nyakad köré fonom a kezeimet, és szinte az öledbe mászva bújok hozzád. A szívem féktelenül dobog, olyan hangosan, hogy attól félek, te is meghallod. De mindezek ellenére is úgy érzem, nyugodt vagyok. Ez az első dolog, amit meg szeretnék veled tenni: ölelni téged, és soha el nem engedni többé.
Hihetetlen, milyen kedves vagy néha! Fel sem fogom, hogy te vagy az, és épp velem… ilyenkor azt érzem, hogy szeretsz, de persze tudom, hogy nincs így. Még ha csak játéknak is tekintesz, én úgy is szeretném elhinni, hogy neked jelentek valamit. Mert te nekem minden vagy… nem ragozom. Vágyom rád.
Tudom, hogy a való életben nincs rá esélyem, de most, hogy egy halvány ígéret erejéig a szeretőm vagy, ki akarom élvezni, hogy engedékeny vagy, és megtehetem veled, amit csak akarok. Mindig ilyennek akarlak látni. Elhiteted velem, hogy szeretsz, és olyan jó így! Nem akarom, hogy vége legyen, remélem, hogy te is érzed végre. Sokat jelentesz nekem. Ne hagyj egyedül.
A következő kérdésedre már ismét csak pirulni tudok, és lebámulok kettőnk közé az ágyra, ahol a combjaink összeérnek. Csak suttogni tudok:
Meg akarlak csókolni.
Amint elnémulok, te máris cselekszel; fél kézzel a derekamat átölelve húzol közelebb magadhoz, másikkal az arcomat simítod végig, hogy végül megtámaszd az állam alatt, és megcsókolj. Lehunyom a szemeim, ahogy az ajkaid az enyémre tapadnak, és sokáig még levegőt venni se tudok az izgalomtól, ahogy tudatosul bennem az, hogy hozzám érsz. A nyelved találkozik az enyémmel, én pedig még szorosabban ölellek magamhoz, amikor hirtelen elválik tőlem az ajkad, és én kipirultan megint nem merek rád nézni.
A tekinteted kérdő, tudom, hogy várod tőlem a parancsot a folytatásra, hiszen készségesen teljesítenéd most minden óhajom. Az a dolgod. De már elvetted az eszemet! Csak annyi józanság maradt meg bennem, hogy a következő és egyetlen kérésemet ne mondjam ki hangosan. Biztos vagyok benne, hogy látod rajtam, mit akarok, ezért is nem nézek rád. Félek tőled, ezzel szembe áhítozok is utánad. Minden rosszat kihozol belőlem… nem akarom, hogy emiatt megutálj, de tudnod kellene, milyen hatással vagy a lányokra, mielőtt közel kerülsz egyhez! Talán magad is tudod, és élvezed, hogy ezzel kínozhatsz, de én már kevésbé.
Az öledben ülök, a fejemet a mellkasodnak döntöm, kettőnket bámulom, de te kényszerítesz, hogy megemeljem a fejemet, és egyedül rád nézzek. Az arcodon különös mosoly… szóval rájöttél. Reszketek a karjaid között, el is engedlek egy pillanatra, és a kezeimet keresztbe teszem a mellkasom előtt. Az jut eszembe, hogy vajon most itt hagysz-e? Esetleg haragszol rám? Semmit sem tudok kivenni a mosolyodból. Magamon érzem a tekintetedet, de én csak sokára merek felnézni, amikor már nem érzem, hogy az arcom vörösbe borulna. Megszeppenten pillantok rád, és igyekszek visszafojtani azt a vágyakozó sóhajt, ami az ajkaid láttán kikívánkozik a számon.
Szeretnék valami mást tenni veled, ahogy a fejem kitisztul, de legbelül azért tudom, mire vágynék igazán. Viszont azt is, hogy hiába vagy a szeretőm, és hiába érzed, mennyire felspannolsz pusztán azzal, hogy véletlenül hozzám érsz, azt még így sem tennéd meg, hogy lefeküdj velem. Akár csak egyetlen egyszer is…
Gatyáig átnedvesedve kuporgok az öledben, combjaimmal közrefogva a két térdedet. Ha csak egy kicsit is megmozdítanád a lábadat… azt hiszem, ott süllyednék el szégyenemben. Nem tudok a szemedbe nézni, pedig gyönyörű mélyfeketék. El tudnék bennük veszni, de most nem vagyok rá képes. Remélem, hogy ezt még nem érzed. Az öledben támasztom a kezeimet is, és ahogy félve felpillantok, végre megértem a fura vigyorodat. Egész végig, amíg azon szenvedtem, hogy ne tüntessem fel magamat valami olcsó kurvának, a farkadat fogdostam a nadrágon keresztül. Pedig komolyan nem akartam… csak nem mertem már hozzád érni. Talán egy ölelés mégis jobb lett volna.
Elveszem a kezemet rögtön, majd elnézést kérek, és kimászom az öledből.
Ismét egymás mellett ülünk, az ajtó bezárva, a függöny félig behúzva, a fény csak rád vetül, engem már nem ér el. Telnek a percek. Egyetlen egy óra, és vészesen fogy az az idő, amit veled tölthetek.

Mivel nem volt rajtam a karórám, és a fürdőszobában sem volt semmilyen óra, a pár percnyi várakozás egy örökkévalóságnak tűnt. De lehet, hogy rosszabb lett volna a másodpercmutató lépéseit bámulni. Szerencsére biztos voltam benne, hogy a pasi pontosan érkezik majd, úgyhogy vártam a bejárati ajtó hangját. Eszembe jutott, hogy noha valószínűtlen, mégis lehetséges, hogy valaki más jön be a lakásomba, és itt talál majd kiéhezetten, csábító öltözetben a fürdőszobában. Ettől a gondolattól csak még izgatottabb lettem, és mikor végre lépéseket hallottam, a szívem vadul kalapálni kezdett.
Amikor ráismertem a pasi hangjára, kissé megnyugodtam.
– Készen állsz, Ashley? – kérdezte.
– Hát persze! Gyere be!
Amikor belépett a szobába, elmosolyodtam. Magabiztos volt, mint mindig, fehér pólójában és kék farmerében. Csak egy pillanatra nézett a szemembe, aztán gondosan végigmért. Körbeperdültem előtte, a babydoll fellebbent, kivillant alóla a combom.
– Na, megfelelek az elvárásaidnak? – kérdeztem.
– Hogyne, Ashley. És meg kell mondanom, remek színt választottál. Jól kiemeli a szemedet. Akkor kezdhetjük?
– Én készen állok, ha te is – vágtam rá szuggesztíven.
– Fordulj meg, kérlek.
Hátat fordítottam neki.
– Add a kezed.
Mindkét kezemmel hátranyúltam. Közben ő kezébe vette a zöld selyemövet, és hátrakötötte vele a kezem. Az öv anyaga hűvösen és érzékien vette körül a csuklómat, de a csomó erős volt, kizárt, hogy a pasi segítsége nélkül ki tudtam volna magam szabadítani belőle.
– Elég szép munkát végeztél az előkészületekkel, de valami hiányzik.
Gyorsan végignéztem a kihelyezett eszközökön, de nem tudtam, mire gondol.
– Szerintem minden itt van…
– Most megint vitatkozol?
– Nem, de…
– Nincs itt a festékszóró pisztolyom!
– De hát az…
– Valami kifogást fogsz mondani? – kacsintott, és tudtam, hogy ő is tudja: sehogy sem tudtam volna elhozni a festékpisztolyt a házából, hiszen ő nem is volt itthon a héten. Belementem a játékba.
– Nincs kifogás. Igazad van, valami hiányzik.
– Így van. És az a gond, hogy az ecsettel kell festenem, ahelyett, hogy valami másra használnánk fel. Ezt akartad?
– Hát nem…
– Jó kislány. Megnézhetem a gyönyörű melleidet?
– Igen!
Kiemelte a melleimet a babydollból, aztán lehajolt, felkapta az ecsetet, és a kivillanó bőröm fölé tartotta, csapásra készen.
– Ezt akartad?
– Igen!
– Jó kislány. Mivel jól viselkedtél, csak néhány figyelmeztető csapást kapsz.
Napok óta vártam már erre. A gyönyör öntötte el a testemet, amikor az ecset nyele a bőrömhöz ért. Előbb az egyik bimbómat simította végig, aztán a másikat. Amikor abbahagyta, akkor felsóhajtottam, mire ő még egyszer végighúzta rajtam az ecsetet.
– Talán ennyi elég is lesz. Dolgoznom kell a falon.
– Igenis, mester.
– Akkor ezeket tegyük el – mondta, és finoman visszahúzta a mellemre a babydollt, közben még meg is simogatott egy kicsit. – Akkor – mutatott az egyik festékesvödörre – ilyen színű lesz a fal?
– Igen. A másik pedig a csíknak van.
– Ez hamar meglesz – nyitotta ki a dobozt, és megkeverte a festéket, aztán egy keveset egy hengerre kent belőle. – Amíg ezen dolgozok, ki tudnál elégíteni?
– Hát persze! Hogyan csináljam?
– Térdelj le, és kússz ide. Szeretném, ha kielégítenél a száddal, miközben én festek. Nehezíti a feladatot, hogy nem használhatod a kezeidet. De ne feledd az első szabályt: egy csepp sem mehet mellé!
– Igenis! – mondtam mosolyogva, és letérdeltem. Először el kellett távolítanom az útból néhány festőkelléket, mert pont ott voltak, ahová térdelnem kellett volna. Egyesével a számba vettem egy ecsetet, néhány hengert, egy kis kanna festéket, és arrébb vittem őket. Mire minddel végeztem, a hideg csempén kezdett fájni a térdem.
Jake a mosdókagyló melletti polcra tette az ecsetestálcát, és nekilátott a festésnek. Épp csak annyi helyet hagyott közte és a fal között, hogy odatérdelhessek. A következő nehézség a farkának kiszabadítása volt, ehhez sem használhattam a kezemet, ráadásul időnként a copfom is belógott az arcom elé, amikor a lábához ütköztem a térdemmel, vagy a térdéhez a vállammal.
– Egy kicsit óvatosabban, ha kérhetném! – szólt rám.
Átgondoltam, hogy próbáljam-e kibontani az övét, vagy csak a sliccét húzzam le, és az utóbbi mellett döntöttem. Oldalra fordítottam a fejem, hogy elkerüljem az övcsatot, a nyelvem és az ajkam közé vettem a cipzárt, és a fogaim közé szívtam. A feladatot nehezítette, hogy a pasi farka máris merevedett, úgyhogy keményen kellett koncentrálnom a cipzár biztonságos lehúzására. Mikor végre sikerült, a boxer sliccét ragadtam a fogaim közé, hátrahúztam, és előugrott a kőkemény farok, hozzácsapódott az arcomhoz.
– Nem rossz, Ashley. Egy kissé lassú, de nem rossz. Na most láss munkához!
Miközben Jake folytatta a festést, végignyaltam a farkát, teljes hosszát benyálaztam, aztán a számba engedtem. Csak pár centivel kezdtem, lassan, határozottan szoptam, majd minden bólintással egy kicsivel többet is beengedtem. Egy ideig élvezte ezt a fajta kényeztetést, de aztán letette a tálcára a hengert, megtörölte a kezét egy rongyba, és a copfjaimba markolt, annál fogva tolta a torkomra a farkát.
– Szeretném, ha odabenn tartanád, Ashley, amíg befejezem a munkát. Szophatod, haraphatod, de ki ne merd engedni a szádból!
– Mmmmmm – nyögtem válaszul, mert csak ennyi hang jött ki a számból a fasz mellett.
– Ugye nem akarsz tele szájjal beszélni?
Jobbról balra ingattam a fejem, jelezve, hogy eszem ágában sincs engedetlenkedni. Erre ő lassan elengedte a hajamat, és megint munkához látott. Próbáltam elfelejteni sajgó térdemet, inkább a számban lüktető hosszú, kemény faszra koncentráltam. Amennyire csak bírtam, a torkomra engedtem, aztán előre-hátra mozgattam rajta a fejem, próbáltam kielégíteni.
– Ez az, Ashley, csak így tovább!
Ezen fellelkesültem, behunytam a szemem, és még keményebben szoptam. Az orrom a farmerhez ütődött, a makk egészen a torkom mélyére ért. A pasi megint letette a hengert, a mellembe markolt, összecsippentette a bimbóimat, amitől élvezettel nyögtem fel.
– Igen, Ashley, ez nagyon jó! Tartsd még benn egy kicsit, aztán majd kezdd el újra szopni! El fogok élvezni!
Örültem, hogy újra mozoghatok, úgyhogy szenvedélyesen bólogatni kezdtem. Nem is kellett sok az orgazmusához:
– Ne feledd, egy csepp sem mehet mellé!
A farka megfeszült, és hatalmas adag meleg, masszív gecivel ajándékozta meg a számat. Éhesen nyeltem, de egy csepp mégiscsak mellément, végigcsurgott az arcomon, és mivel kézzel nem nyúlhattam oda, a padlóra csöppent, a térdem elé. Először azt hittem, a pasi nem veszi majd észre, de amikor magához tért orgazmusából, és mosolyogva a szemembe nézett, megpillantotta a fehér cseppet a csempén. Csalódottan csóválta meg a fejét, lenyúlt, és felsegített. A térdem gyengének bizonyult, eltartott kis ideig, míg visszatért lábamba a vér, ezért nekidőltem, amíg ő kiszabadította a kezemet. Amikor végzett, a selyemövet a szememre illesztette, megfordított, és hátulról megkötötte. – Na most jól figyelj.
Figyeltem, vártam az utasításokat, de csak néhány furcsa hangot hallottam – övbontást, levetkőzést, a festőkellékek arrébb tolását. – Készen állsz a büntetésedre, Ashley?
– Hát ööö… igen?
– Ez egy kérdés volt?
– Készen állok.
– Jó kislány.
A fenekemen csattanó öv hangját hamarabb hallottam, minthogy megéreztem volna csípését. Ha a pasi folytatta volna, az már túl sok lett volna, de úgy tűnt, csak egy csapást szánt nekem.
– Jól van, Ashley. Örülök, hogy megtanultál úrrá lenni a nyafogásodon. Ideje valami sokkal élvezetesebbel foglalkoznunk.
Keze lágyan simult a tarkómra, kibontotta a selyemövet, és a padlóra engedte. Ahogy szemeim hozzászoktak a fényhez, elmosolyodtam, mert a pasi teljesen meztelenül állt mögöttem. Átölelt, és egyetlen mozdulattal a mosdókagylóra emelt. Égő popsimnak nagyon jól esett a hideg márvány. Ujjai a bugyim alá csúsztak, széttártam a lábam, hogy könnyebben levehesse rólam, aztán amikor már a nedves ajkacskáimat kezdte simogatni, még jobban terpesztettem. Elkezdte simogatni a csiklómat, a másik kezével kinyitotta a melegvizet. Gőz szállt fel, a pasi felkapta az egyik új ecsetet, és a csap alá tartotta.
Csak végigfutott az agyamon, hogy vajon mit tervez, de hamar ki is derült: a puncimba nyomta az ecset nyelét! Nem volt nagy, talán tíz centi hosszú, és két centi vastag, de az ötlet perverzitása teljesen lenyűgözött. Elkezdte ki-be mozgatni, amitől élvezettel nyögtem fel, aztán lehajolt, és a nyelvével kezdte el kényeztetni a csiklómat. Nem sokáig bírtam, rám is tört a kemény, gyors orgazmus.
– Ez az, Jake, ez hihetetlen, még még…
Erre kihúzta a puncimból az ecset nyelét, és a szájamba nyomta, arról kellett leszopogatnom a saját nedveimet. Az ecset helyére pedig négy ujját tolta be, és hagyta, hogy a puncim rájuk táguljon, miközben az orgazmus utolsó hullámai végigsöpörtek rajtam.
– Mehet még? – húzta ki a számból az ecset nyelét.
– Igen, Jake, bármit csinálhatunk!
– Jól van, fordulj meg, állj terpeszbe, és támaszkodj meg a kagylón!
A melegvíz még mindig ömlött a kagylóba, gőzzel töltötte be a fürdőszobát, amitől kezdett szauna jellege lenni. Mielőtt mindkét kezemmel a kagylóba kapaszkodtam volna, még végigtöröltem a tükrön, hogy lássam Jake-et magam mögött. A pasi kemény farka máris a punciajkaim közé csusszant. Előrenyúlt, és lecibálta rólam az izzadt-nedves babydollt, a padlóra dobta, és a mellembe markolt.
Nem is emlékszem rá, hogy pontosan mikor hatolt belém, annyira természetesen alakult az egész. Miközben hátulról baszott hosszú, lassú mozdulatokkal, folyamatosan a szemembe nézett a tükörben. Szépen, fokozatosan gyorsított be, és már el is öntött mindkettőnket a gyönyör. Még sosem árasztotta el így minden érzékemet a gyönyör – a pasi hátulról kefélt, a tükörből láthattam az arcát, a dugás hangját visszaverte a kis fürdőszoba csempés fala, és a pasi keze is a csiklómmal játszott – végül elveszítettem a fejem, felsikoltottam, és hatalmasat élveztem. Közben éreztem, hogy a pasi is belémélvez. Nekemdőlt, a hátamhoz szorította a homlokát, végül kihúzta belőlem a farkát, és elkezdett mosdani.
– Hát ez hihetetlen volt – nyögtem félig aléltan.
– Tudom – bólintott mosolyogva.

A semmi közepén kapaszkodik a réglátott Y-ágú fa. Korhadt testében apró rovarok és éhező élősködők jelentik az egyetlen kapcsolatát az élettel. Még egy halovány ágacskát erős jóindulattal beszámíthatunk, amely csálén tétovázik, mint lebénult aggastyán makrancos kisujja, ami a szuvas törzstől függetlenítve magát, virtustáncba kezd a végső búcsú előtt.
Imélda! Vele voltunk itt egyszer… Merre jársz, Imélda?
Minden ugyanolyan – a szigorú, sötét hegyek is, a szétszórt mákszemekként pattogó tücskök is – mint amikor előzőleg itt jártam. Szinte ugyanolyan…
Majdnem… A fa mégis más! Két évvel ezelőtt nem volt az élettelen törzshöz egy kimerülten vergődő lány kikötözve.
Forrón ölel a fény.
A lány kitárt szemében, apró tavak mögött félelem és beletörődöttség egyszerre látszik.
A hegy kalapja hirtelen füstölni kezdett és vaskos felhők törtek elő, elárasztva a völgyet, és süvítve, port söpörve a közeli falu felé. Ahogy résnyire nyitott ajtón óvatosan bekúszik egy kesztyűs kéz, és eléri a villanykapcsolót, úgy szakadt le egy pillanat alatt a sötétség. Egybefolytak a színek, majd mind eltűntek. Feketébe hajló szürke lett a világ. Közepén a kipányvázott áldozat, szemében riadt kérdés.
Zúgott, csattogott, ökölnyi cseppek gyorsulva kopogtak, és nyomtalanul bekúsztak a talaj ráncaiba. Minden szürke és fekete. Csak a repesztő villámok pattogtak jégfehéren a fatörzs körül, egymást érve. Mintha az Y-fával és az ártatlan áldozati báránnyal együtt a völgyet akarnák eltörölni.
A szomjas föld megtelt, feszülő bendővel sarat böfögött, a csuklójánál odakötött lánnyal együtt várta a kegyelemdöfést.
Elindultam volna a vén fa felé, kiszabadítani a lányt, mert a törzshöz lapulva sem nyújtott menedéket a két kopár és az egyetlen csenevész ág. Először a saját kötelékeimet kellett kínlódva lefejteni. A konyhakés nyele ragacsos.
– Megyek már! – kiáltottam, de hangom elnyomta az égi ütőzenekar.
Haja már rég a fejére lapult, patakokban vezette a szertelen vizet, arcát köpködte a szél, ruháját a testéig csapkodta, talán tovább is, magányos lelkéig.
– Megyek már!
Ijedt, könyörgő tekintetét le sem vette rólam, amíg kiléptem a háromfalú kunyhóból. Alattam ólomlábak.
– Megyek már! – Reméltem, hogy a villámok fényénél leolvassa a számról, és reményt kap.
A talaj mind síkosabbá vált meztelen talpam alatt, kétoldalra csúsztam, és bokáimat markolta az agyag.
Cap, cap…
A lányon csupán egy átázott, metálfényű dzseki, derékig érő, hogy kikötözött állapotban a hátát ne sértse fel a durva törzs. Mellei és hasa fedetlen, és deréktól lefelé egyébként sem takarta volna semmi.
Minden előreirányuló lépésem oldalra folyt. Felsülés határán küzdve, az esőház nyílása előtt toporogtam bosszúsan.
Cap, cap… Tapadt és csúszott egyszerre!
A lányról ömlött a víz, villámok seregei a völgyben cikáztak.
Tekintete lassan ugyanolyan belenyugvóvá vált, mint amikor megpillantottam. Négykézlábra ereszkedve próbáltam utat törni magamnak, de térdeim és kézfejeim csak csucsogtak a ragacsos sárban…
– Tudjátok, mit álmodtam? – kérdeztem.
– Valami jó dugást? Vagy egyéb, makkal kapcsolatost?
– Én is szoktam a makkommal álmodni…
– Kit érdekel a te makkod?
Úgy tűnt, útitársaimat az álmom sem érdekelte. Négyen ültünk a kocsimban, de a jókedv foka és mennyisége megfelelt egy osztálykirándulós buszba préselt, féktelen kamaszokénak.
– Annak a hegynek a tövében – mutattam -, egy tipptop kis falu…
– Odamegyünk? – hüledezett Feri, aki térképpel a térdein igyekezett navigálni, mivel már induláskor sikeresen elprogramozta a gps-t.
– Nem oda, de erről álmodtam. Egy völgy a falu mögött… – próbálkoztam ismét előhozakodni az álmommal.
– Akkor jó! Már megijedtem, hogy egy faluban leszünk eldugva két napig, ahol már délután semmi élet, mindenki behúzódik a házába – Feri megnyugodva csukta össze a térképet.
– Kocsma csak lenne! Minden faluban, minden sarkon van… – szólalt meg mögülem egy eddig ismeretlen kolléga.
– No jó, de semmi éjszaki élet…
Egy kétnapos továbbképzés irányába tartottunk, kevés lelkesedéssel, de annál nagyobb vidámsággal felszerelkezve. Kollégám, Feri valahogy kilogisztikázta, hogy útközben fel tudtuk venni egy testvércég munkatársait is, így lettünk félúttól négyen a kocsiban.
– Lesznek ott csajok is? – kérdezte egyikük, aki még nem járt ilyen épületes összejövetelen.
– Sajnos nem – hazudtuk Ferivel összhangban, kellő keserűséggel hangunkban.
– Csak a Gizi néni, aki hajnalban káromkodva eteti a tyúkjait. Erre fogunk ébredni! – folytattam.
– Hacsak fel nem ébredtél már addigra a kukorékolástól, mert Gizi néni kakasai már félhárom körül elkezdik – tódította Feri a rémmesét.
A tükörből láttam, hogy a vadonatúj kolléga eddig virágzó jókedve beteges-szürkévé fakult, míg a másik majd kipukkadt az elfojtott röhögéstől.
– Megnézhetnéd, hogy hol kell lefordulni! – kértem Ferit komoly képpel, s bár tényleg nem tudtam pontosan az útvonalat, élveztem a hátsó ülésről szerteszét röpködő, kétségbeesett pillantásokat.
Kopott település fakó házai között haladtunk.
– Allergiás vagyok a szőrre – jelentette ki Tamás, az új kolléga, miközben tekintetéből azt olvastam le: „csak nem itt lesz a szállás?”
– Gizi néni alig-alig szőrös… Levedlette.
– Állatszőrre!
– Hát itt majd kigyógyulsz az allergiádból! – vigasztaltuk.
– Mert nincs állat? – csillant fel valami reménysugár az arcán.
– Gizi néninek annyiféle van, hogy egymást semlegesítik. Majd látod, ahogy mind ott legelésznek a vadkenderben!
– A házban csak macskák vannak, talán tíz-tizenkettő…
– Meg az öreg kutya nyolc kölkével…
– És a birkák, ha nyitva felejted az ajtót, betévednek… de azoknak nem szőrük van, hanem gyapjuk… – folytattam a tükörbe nézve. Csodálkoztam, hogyhogy nem vette még észre az ugratást, amit három irányból kapott.
Egy apró település végén leeresztett sorompó, s előtte növekvő kocsisor. Beálltunk ötödiknek.
Nyíltak az ajtók, kiszálltak az utasok, mindűk hosszabb várakozásra rendezkedett be. Mi is toporogtunk a kocsi mögött, és hallgatásba burkolózva töprengtünk, mivel lehetne Tamás maradék kedvét még inkább elvenni a továbbképzéstől.
A legelső, a sorompónál veszteglő autó tövében ismerős arcokat véltem felfedezni – két nőt -, és Feri egy mozdulattal jelezte, hogy ő is látja. Nem tudtam még, mire lesz jó, de élénken jártak a gondolataim, hogyan lehetne hasznosítani azt a társulatot, akik ugyanoda tartanak, s akikről a továbbképzések terén szűznek tekinthető Tamásnak eddig nincs tudomása.
A megoldást az egymás után következő események nyújtották, melyekről tudjuk, hogy az időbeli sorrendiség nem jelent feltétlenül ok-okozati összefüggést. Hacsak nem tesszük azzá a történéseket!
– Ne búsulj! – szólalt meg Feri, és cigivel kínálta Tamást. – Majd vigasztalódsz Gizi nénivel és az ő kedves, szőrmók macskáival!
Ugyanekkor elindult felénk a legelső kocsitól az egyik csaj, Anikó, kezében egy pénztárcával, s a másik utas – micsoda véletlen: Gizi nevű, idősebb hölgy – érdeklődéssel tekintgetett kétirányba, vonatot remélve.
– Hová-hová, széphölgy? – szólítottam meg Anikót.
– Sziasztok! Itt láttam egy zöldségest, veszek egy pár banánt, míg fel nem nyitják a sorompót.
– Hogy van Gizi néni? – kérdezte Feri. Úgy tűnt, ő is felismerte a névazonosságból adódó ugratási lehetőséget.
– Kérdezzétek meg tőle! – válaszolt hetykén Anikó, jelezve, hogy nincs elragadtatva az úti- és továbbképzés-társ kolléganőjétől.
– Csak azért kíváncsiskodom, mert Tamás barátomat, aki új kolléga, nagyon érdekli Gizi néni – folytatta Feri zavartalanul, de Anikó egy legyintéssel válaszolt és elsietett a banánkupac irányába.
– Ő a lánya! – súgtam Tamásnak titokzatosan.
– A Gizi néninek? – pislogott, eszébe sem jutott, hogy nem a tyúkos-kakasos-macskás Gizi néniről van szó, aki nem is létezik, s nem a kitalál Gizi néni lánya állt velünk szóba az előbb, hanem mindketten kolléganők egy másik leányvállalatnál. Még csak nem is rokonok.
– Ühüm.
– Ez egy nagyon jó kis csaj! – mosolygott elégedetten.
No megállj! Nem kell neked elégedettnek lenni!
– Gizi néni is jó nő! – Mutattam a méreteket kétfelé kinyújtott karommal: – Ilyesmi. Nem egy gazella, de ő ott is alszik a szálláson, a lánya nem. Gizi nénivel viszont tudsz majd tervezni szabadidős programot!
– Helyes kis bajusza van… – egészítette ki Feri a bemutatást.
A vonat még sehol, de Anikó visszafelé iparkodott.
– Kértek? – mutatott a banános szatyorra.
– Nekünk is van… banánunk.
– Tamás alig várja, hogy megmutathassa az ő banánját Gizi néninek.
– Oké, majd összeismertetlek benneteket! – nevetett Anikó, és otthagyott bennünket.
Negyedik társunkon – pedig nagy igyekezettel palástolta – látszott, hogy magában kibogozta a szálakat, és tisztába jött mindennel. Vagy ő már ismerte Anikót, és így rá nem hatott a rögtönzött vicc. Csupán Tamás maradt ugratásunk naiv célpontja.
Az út hátralévő részében mindannyian feszülten figyeltük, hová is lyukadunk ki, de ezt hárman jól palástoltuk, mert – ha már eddig nem vette észre – Tamás nem tudhatta, hogy mi is most járunk először a vándorló továbbképzés aktuálissá vált helyszínén.
Némileg a világvégén túl, de frissen festett, barátságos panzió fogadott.
– Isten háta mögött! – jegyezte meg egy zalaegerszegi kolléga, aki talán legmesszebbről érkezett, és egy méretes keresztre mutatott, amely tényleg háttal állt az épületnek. Hangja tompán és vészjóslóan koppant.
– Hol vannak a tyúkok? – kérdezte Tamás, és elégedetten szemlélte a bejárat mellett dohányzó csajokat.
– Főleg csirkék, de egy-két rágós tyúk is akad, ha arra támad gusztusod! – válaszoltam.
– A macskákat meg ne kérdezd! – figyelmeztette Feri.
A délelőtt elég kellemesen telt, mivel csak másfél órát jelentett ebédig, és végre – többszöri nekifutással – elmesélhettem álmomat a körülöttem ülő, érdeklődést mutatóknak.
– Hol van az a völgy? – kérdezte Anikó, két kollégán keresztül.
– Itt, nem olyan messzire, szinte mellette jöttünk el.
– Szeretem az ilyen helyeket! Megnézzük?… – Gyorsan elhallgatott, mert idős kolléganője – „a Gizi” – hegyezni kezdte a füleit.
Mások is jelezték érdeklődésüket, bár nem elsősorban az álmom irányába, hanem a kirándulás lehetősége izgatta a társaságot. Inkább, mint itt punnyadni!
Nem arról híresek a továbbképzések, hogy hízókúrának tekinthetők – hiszen akkor hol jelentkezne a szervezők kialkudott haszna -, de kivételesen hatalmas adag, ízletes ebédet kaptunk. Többen arra gyanakodtunk, hogy valami nagy akcióban szerezték be a nyersanyagot, és ma jár le a szavatossága, sürgősen mind el kellett készíteni. Szinte elröppent az ebédidő.
A délután sokkal lassabban telt. Az álmommal már nem foglalkoztunk, és eldöntött tényként kezeltük, hogy – néhány teli üveggel felszerelkezve – meglátogatjuk az Y-formájú fát és a völgyet.
Valamit mondott, majd kislányosra formázott bolti fogaival mosolyt villantott felém Gizi. Mégiscsak előnyösebb, ha száját eltakarva sugdolózik, ahogy szokása. Szólnom kellene – afféle jó kollégaként -, hogy nézze meg tükörben azt a látványt, amivel környezetét károsítja esztétikailag? Inkább hallgattam, és reflexmozdulattal egy öblös poharat toltam feléje. Hátha kiteszi a protkót, mielőtt a következő durva mosoly nyomán kirepülne, és önálló csattogásra kélne az asztal közepén.
Gizi megint súgott valamit, a műveletet kísérő szájtakarással. Nemcsak a tejfog-feelinget nem láthattam így, de még a dús, kiszőkített bajuszkát sem.
– Azt mondja, hogy ő nem tud veletek menni… – tolmácsolt Anikó.
– Minő veszteség! – Feri megjegyzéséből hiányoltam a szemernyi sajnálkozás mímelését.
Micsoda kolléga az ilyen?
Újabb szájtakarás jelezte, hogy a háttérben néma hozzászólás zajlik.
– Érti ezt valaki? – türelmetlenkedett Tamás, kerülve a hibbantaknak kijáró legcsekélyebb megértés látszatát is.
Micsoda kolléga az ilyen?
A továbbképzésnek álcázott rendezvény azért tőlünk függetlenedve, zavartalanul folyt. Az előadó éppen olyan témából igyekezett kiverekedni magát, amely problémakörben szerintem mindenki otthonosan mozgott – rajta kívül.
Hátradőlve hintáztam egy kicsit a szék két hátsó lábán. Végigtekintve az U alakban elhelyezett asztalok partján, mindenütt nyugalmas, önálló vagy kétszemélyes, de a tárgyhoz legkevésbé sem köthető tevékenységet tapasztaltam: békés rejtvényfejtést, pletykás kávékevergetést, lapos méregetéssel vegyített, részletekbe menő kitárgyalást… Mikor visszadöccentem négylábú alátámasztásra, Gizi még mindig kommunikált, de – Anikón kívül, aki kötelességének érezte a feszült figyelést – lassan mindenki feladta, hogy kibogozzon valamit a némán eltakart monológból.
Micsoda kollégák az ilyenek? Titokban biztosan még ki is nevetik!
Némelyek még udvariatlanul el is fordultak, és egymás között gúnyos véleményüknek adtak hangot, illetlenül nevetgélve.
Szerencsére az előadó szünetet jelentett be, így sietve kimentem röhögni.
Két kocsival indultunk el. Azért kellett korlátozni a létszámot, mert csak két olyan ember akadt köztünk, aki vállalta a szeszfokmentes vezetést.
Megálltunk tankolni a falusi vegyesboltnál, s vásárláskor bárki nemcsak a saját fogyasztási szokásait vette számba, hanem gondolt a többiekre is – akik szintén ugyanezzel a szisztémával szerezték be az innivalót -, úgyhogy több napra elegendő ilyen-olyan italt pakoltunk be a csomagtartókba.
– Lenne kedvem felmenni a csúcsra – Anikó észrevette az Y fán a megkopott turistajelzést, és mutatta a következőt a hegy lábujjánál.
– Felviszlek én itt is a csúcsra, egy lépést se kell tenned! – Tamásnak letörhetetlen jókedve kerekedett, mióta rájött, hogy nemcsak macskák és tyúkok nincsenek, de Gizi néni sem. Azaz csak Gizi nevű kolléganő, akit azért kis ügyességgel ki lehetett kerülgetni.
– Arra az igazi csúcsra gondoltam… – mutatta Anikó.
– Annál csak igazibbat mutatok neked!
A másik kocsi utasai is odaértek, csörömpölve kipakolták az üvegeket a háromfalú esőházikó tövébe. Hamarjában körbekínáltak mindenkit.
– Ki jön velem? – Anikó nem adva fel a tervét.
– Ki akar játszani? – kérdezte Klaudia, akit csak Klaunak nevezett mindenki.
Feri, Tamás és a többség a játékot tartotta érdekesebbnek, éppen arról szavaztak, hogy inkább üvegezzenek vagy mégis üvegezzenek – az előbbi az üvegek mielőbbi kiürítését célozta, a második ötlet mibenléte még homályos maradt -, amikor négyen, vállalkozó kedvűek elindultunk a hegynek fel. Mielőtt a fák eltakartak volna bennünket – ugyanakkor jótékonyan elrejtették kíváncsi tekintetek elől a völgyben készülődő játékot is – még láttam, hogy egy újabb, harmadik autó érkezett a továbbképzésről – hogy találtak ide? – négy leereszteni kész, vidám utassal.
A levegő zöld volt, a levelek csöndet árasztottak. Az ösvény lankásan emelkedve kerülgette a hegyet. Kipirultunk, nagyokat szuszogtunk és sajnáltuk, hogy mindössze 2 üveg vodka felejtődött nálunk, az is véletlenül maradt Anikó méretes válltáskájában.
– Azért kifizetted a boltban? – kérdeztem.
– Nem kellett volna? Jókor szólsz már!
Közvetlen előttem lépegetett, s ez kifogástalan kilátást biztosított számomra, hogy felváltva nézegessem az avarral borított vagy csupasz emelkedőt, és a feszes farmerba préselt popsit. Egy-egy kapaszkodónál éppen szemmagasságomba kerültek a félgömbök, ezért többnyire oda koncentráltam. Máskor kicsit lefelé kellett néznem ehhez, de mivel úgyis érdemes volt gyakran a lábam elé tekintgetni, nem esett nehezemre folyamatosan a ruganyosan himbálózó mozgást tanulmányozni.
Mögöttem Rita kapaszkodott – akit ha Rejtő ismert volna, teljesen babaarcúnak jellemezne -, a sort pedig Attila zárta szorosan. A sereghajtó elkezdett vicceket mesélni, mert nagyon szereti ezt a műfajt, sajnos az előadásmódja hagy némi kivetnivalót magából, ezért többet szórakoztunk az ő hahotázásán, mint a viccein. Mindenesetre kellemes hangulat jellemezte a felfelé utunkat – s bár többször igyekeztünk felméri a fák közül néha kikukkanó hegycsúcsig hátralévő távolságot -, egyáltalán nem tűnt fárasztónak a túrázás.
– Itatás! – torpant meg előttem Anikó, és előhúzva az egyik üveget, azt kézről-kézre adtuk, majd folytattuk a laza hegymászást.
A vodka nyomán még szomjasabb lettem, s még felszabadultabban röhigcséltünk Attila viccein, figyelmen kívül hagyva az esetleges poénok időzítését és találati arányát.
Az este lassan de határozottan alászállt.
– Itatás! – kurjantott Anikó, és felénk nyújtotta az üveget.
– Először te! – hárítottam el egy kézmozdulat kíséretében.
– Majd én a maradékot… – szabadkozott. – Hagyjatok ám!
Mire a többiekkel meghúztuk, a már egyébként is megfogyatkozott mennyiségből egyetlen csepp sem maradt, ezért elővette a vodka-készlet második üvegjét, és azzal egészítettük ki folyadék-igényünket.
– Nem panaszként mondom, de jobban esne egy pohár hideg víz…
Ezzel valamennyien egyetértettünk, viszont véleményünk nem gátolt meg abban, hogy a következő ’itatás’ felkiáltáskor eltüntessük az összes maradék szeszt.
Felérve a csúcsra, barátságos szellő lengedezett körülöttünk, és még éppen elcsíptük a sötétbe boruló táj utolsó pillanatait. Kedvem támadt volna átölelni Anikót, és tekintetünkkel közösen belesüppedni a feketébe hajló, jó illatú nyugalomba.
Különleges szelleme van az esti erdőnek. Rejtélyes zörrenések, zizzenések támadnak fel minden irányban, mintha manók és tündérek kelnének életre az egyre szűkebbnek tűnő, el-eltünedező turistaút mentén. Kissé botladozva haladtunk lefelé, melyhez hozzájárult a váratlanul elénk toppanó gyökerek, kövek hada és egyéb akadályok mellett a kiszámíthatatlanul lejtős út és az elfogyasztott vodkamennyiség is.
Furcsa hangulata van egy völgynek is, amelyen vidám tábortűz lobog, s a piros lángnyelveken túl derűs, hangoskodó alakok mozognak. Állt a bál – mondanám, ha a bál fogalma azonos lenne a hamisan, ám annál harsányabban éneklőkkel és a háton fekve, kezet-lábat magasba nyújtva táncolókkal.
– Kicsit sokat ittam – súgta Anikó a kétségtelen diagnózist.
– Semmi gond, én is! – vigasztaltam. – Majd vigyorgunk folyamatosan, legalábbis én biztosan.
Rita, a babaarcú lány és Attila jó pár lépéssel előttünk tartottak, s már a lomhán hajladozó, erre-arra füstöt köpő tűzhöz értek.
– Figyelsz rám? – kérdezte még mindig súgva.
– Persze, mondjad!
– Nem úgy értem… Tudod, nem szoktam ennyit inni, sőt semennyit… azt hiszem, most eltúloztam. Figyelnél rám, hogy ne essek össze vagy ilyesmi?
Átkaroltam a vállát és magamhoz húztam. Sokkal bizonytalanabbul mozgott, mint én. Jólesett a közelsége, a puhán-feszes női test melege, a karomhoz érő haja… Mintha egy pillanatra a fejét is a vállamra hajtotta volna!
– Jól van, vigyázok rád. Legfeljebb együtt alszunk el valamelyik bokorban – Kihasználva az alkalmat, magamhoz szorítottam.
– Bocs – bontakozott ki bizalmaskodó ölelésemből – pisilnem kell.
Négylépésnyire eltávolodott, s már csak elmosódott foltot láttam a sötétben. Az Y-alakú fa közelében én is lehúztam a cipzáromat…
– Ki vagy? – kérdezte tétova hangon a vén törzs felől valaki.
– Kinn vagyok… – válaszoltam szórakozottan, és úgy döntöttem: nem hagyom magam megzavarni.
A korhadásnak indult fatörzs – különös női altján – tovább kíváncsiskodott:
– Imre?
– Megismersz a csobogásról? – csodálkoztam.
Anikó, mint vadászó nagymacska, puha léptekkel megjelent mellettem:
– Kivel beszélgetsz?
– Nem tudom, de valószínűleg nem a kiszáradt fával – válaszoltam, miközben befejezve az eredetileg tervezett műveletet, visszahúztam a cipzárt.
– Klau vagyok… – mutatkozott be a hang.
– Á, Klaudia, mit csinálsz a sötétben? Ijesztgeted a pisilőket?
– Fenéket! Nekem is kellene… – válaszolt a panaszos hang a fatörzs felől.
– Mit segítsek, Megpisiltesselek? – nevettem.– Kár, hogy nem szóltál előbb, kölcsönösen megoldottuk volna egymás folyóügyeit…
Anikó is felkacagott, aki hozzámsimulva várakozott, majd súgva kérdezte tőlem:
– Te szereted a pisi-szexet?
– Nem tudom még, egyszer csak ki kell azt is próbálni! A bugyi-lehúzás még érdekel, aztán meg majd meglátom… – feleltem hangosan, hogy Klaudia is hallja, és az Y-fához lépkedtem.
Karjaival hátul a fatörzset öleltem, mintha oda lenne kötözve…
Nem ’mintha’!
Ténylegesen megkötözték a csuklóinál fogva. Kitapogattam a vékony, sokszor körbetekert madzag végét.
– Neee! – szólt rám Klaudia. – Még legalább 10 percig így kell maradnom!
– Jól van – tanúsítottam megértést, mintha akármit is értenék a helyzetből.-, majd később visszajövök kiszabadítani.
– Addigra összepisálom magam, nem bírom ki még tíz percig! – reklamált altba hajló, többféle szeszről árulkodó hangján.
Ezt a részét tényleg meg tudtam érteni – elsőséget élveznek a szükségletek – ha a kikötözéshez ragaszkodását nem is sikerült empátiával kezelnem.
– Mégis megpisiltetlek… – ajánlkoztam inkább, mintsem kérdeztem, s mellettem Anikó kuncogott.
– Húzd le a nadrágomat! – vezényelt Klaudia.
– Nem látom.
– Nem nézegetni kell… elől van gomb.
Anikó is megszólalt:
– Segítek…
– Le tudok tán húzni egy nadrágot?! – zsörtölődtem.
– A bugyit ne…! – kommandírozott Klaudia. Nem értettem, de úgysem látszott a sötétben, micsoda bamba mosollyal fogadtam szót.
– Elég félrehúzni? – kíváncsiskodtam. – Állva akarsz pisilni? Kellene szerezni valami világítást, ilyet még nem láttam…
– Siess már, nem sztriptíz ez!… Most a bugyit… – Aha! A sorrend még ilyenkor is fontos a lányoknál, ahelyett, hogy egyszerre mindent le lehetne vetni. – Elég addig!
– Tudsz célozni? – kérdeztem ártatlanul. Anikó hol nekem támaszkodott, hol a fatörzsnek, és rázkódott a féktelen nevetéstől.
Klaudia is felengedett – érezte, hogy azonnal megoldódik a gondja -, és térdtől felfelé óvatosan süllyedni kezdett a fa mellett.
– Segíts leguggolni valameddig… a karomnál… ne röhögtess! – Pedig csak azt javasoltam, hogy összecsippentem alul a punciját és úgy tud majd állva is célozni. – Aaaah! Ez felér egy orgazmussal!
– Érdekes, az én pisilésem nem volt ekkora élmény… – tűnődtem hangosan.
– Az enyém sem. Biztos, mert egyedül csináltam! – kacagott Anikó.
A tábortűz felől egy imbolygó alak közeledett:
– Kiszabadultál? – kiabált már messziről. – Akkor újra indul a stopper, vagy más büntetést kapsz.
– Nyugi, minden rendben! – szólt vissza Klaudia Tamásnak, aki jött ellenőrizni a kikötözött játékost.
– Mit csináltok? – kérdezte az, amikor észrevette, hogy immár hárman állunk a fa körül. Aztán úgy vélte, minden világos: – Ja! Szaxizás? – A fogoly éppen megpróbált felemelkedni guggoló helyzetéből. – Maradj csak… aztán kiszabadítalak! – Felénk fordulva: – Köszi srácok – Még nem tűnt fel neki, hogy Anikó személyében egy nőt tisztelhet, nem is akármilyet, s engem sem ismert fel, de vegyük figyelembe, hogy nem is ránk koncentrált – mindjárt megyünk mi is!
– Kösz mindent! – Klaudia is jelezte, hogy nyugodtan otthagyhatjuk Tamás társaságában.
Rólunk immár tudomást sem véve, a magasabb sötét folt szorosan a guggoló feketeséghez lépett, és talán belemarkolt a hajába.
– De sürgős lett! – hallatszott még Klaudia incselkedő reklamálása, miközben mi diszkréten távolodtunk.
– Szerinted is leszopja? – súgta elgondolkozva Anikó, majd mindenféle átmenet nélkül éktelen kacagásban tört ki.
– Biztos vagyok benne.
– Te is szeretted volna? – komolyodott el hirtelen. – Azért tüsténkedtél körülötte? – Megállt a tűz és az Y-fa között félúton, és szembefordult velem.
– Láthattad, hogy segítettem neki.
– Éppen ez az! Lehúztad a bugyiját, fogdostad a puniját…
– Nem fogdostam, csak épp’ hozzáértem.
– Melyikünk a szebb? – kérdezte váratlanul, és újra elindultunk a többiek irányába.
– A tiédet még nem láttam…
– Ami láttál belőlem! Arcom, alakom?
– Komolyan kérdezed? Nem szoktál tükörbe nézni?
– De sötét van! Sötétben minden puni egyforma… és minden száj… – Megint megállt: – Te, szerinted tényleg leszopja a fának kötözve? – Ezen menetrendszerűen ismét hahotázni kezdett.
A tábortűz mellől Feri emelkedett fel éppen, és oldalazó mozdulattal elosonni készült.
– Meguntad? – kérdeztem kollégámat.
– Megmozgatom a lábam…
– Ne siess! – nevetett Anikó, és belecsimpaszkodott a karomba. – Ha Klaudihoz indulnál, most foglalt még…
Feri megtorpant.
– Miért kötöttétek ki? – próbáltam megérteni a az események láncolatának azt a részét, amik akkor történtek, míg mi a vodkás hegymászást gyakoroltuk.
– A játék egyszerű volt: mindenki mondott egy feladatot, amit az hajtott végre, akit üveggel kipörgettünk. Éppen Klaudi javasolta, hogy a következőt pedig ki kell kötni 30 percre a sötétben, amikor kipörgette saját magát… Tényleg van nála valaki?
Anikó alig bírt magával, parttalan jókedvében, fuldokolva igyekezett kimondani:
– De van ám!…haha… Nekiszögezi a fának!… haha … a farkával.
– Ott voltatok? Láttátok?
– Nem látni semmit, de kitapogattam… – jegyeztem meg tettetett közönnyel.
Ismertem Ferit, a hatás nem maradt el:
– Szóval ti ketten kitapogattátok, hogy Klaudi szop valakit?
– Nehem… haha… kehettehen… csak őőő – mutatott rám Anikó – és akkor még csak Klau volt egyedül, őt kellett levetkőztetni…
– Nem lehet veletek beszélgetni! – Toporgott: induljon-e vagy mégiscsak foglalt Klaudia? – Eljössz velem? – kérdezte röpke tétovázás után, kertelés nélkül Anikót.
– Most értünk ide, majd később esetleg beszélhetünk róla.
A tűz utolsókat pislogott, egy-egy imbolygó nyelv felbukkant még, mélybíbor izzása összeszorította a fénykört.
Rita végigfeküdt négy kinyújtott láb hullámain, és felváltva hessegette el a négykezes tapogatásra induló markokat. Kis fáziskésésének köszönhetően pillanatok alatt kibuggyantak a rezgő mellek, s amíg ezeket nevetve eltakarta a hegygerinc felett kúszó Hold elől, egy élelmes tenyér a bugyijába csúszott. Kéjes sikkantás.
Lábaim nehezek, néha megbillen alattam a kiszáradt völgy.
Klaudia nem az Y-forma fatörzs irányából, hanem valahonnan a ciripelő sötétségből bukkan fel Tamással a sarkában, és a parázsnak háttal álló Ferihez lépett. Szinte összepréselődött a két alak között, és évődő kacagással kezét nyújtotta egy közelben ücsörgő, hosszúnyakú üveget szorongató árny felé. Az árnyék komótosan felemelkedett, és már hárman fogták közre a viháncoló lányt.
Anikó úgy csimpaszkodott belém, mintha valami vásári körhinta lennék, amely levetni készül a bolond sokadalmat.
– Nincs is három kezem! – tiltakozott Klaudia maximális hangerővel, hogy a továbbképzésről idemenekült mintegy tucatnyi kolléga és kollegina egyikében se maradjon kétség afelől, hogy két kezével mihez kezd a körülötte szorongókkal.
Távolabb, ahol bizonytalan hullámokat vetett a talaj, két térdelő alak simogatta egymás világító fenekét.
– Nem is szeretem a vodkát – jelentettem ki.
– Én meg nem bírom – csatlakozott Anikó, és majdnem elrántott, ahogy cicijei közé szorítva lelógó karomat, teljes erővel kapaszkodott, lökésszerűen kivédve a földmozgást.
– Kinek van vodkája? – nyújtózkodott felém két esdeklő karjával Rita, akit szorgos partnerei közben csupasszá bontottak.
Jó volna leülni – gondoltam – ha nem akarna minden apró mozdulatra kifutni alólam a tücsökszőnyeg.
– Itt is van valaki? – csodálkoztam, amikor mögülem csörömpölés hallatszott, s nyomában készséges üvegek teremtek mindenki markában.
Megörültem a sörnek és hamar belekortyoltam.
– Én tele vagyok, a kezem meg foglalt… – rikkantott Klaudia. Utoljára szólalhatott meg szabadon: leguggolt a három partnere előtt, és úgy tűnt, hosszabb időre a szája is foglalt lesz.
A rendületlenül egymás fenekét nyomkodó pár trióvá bővült, félkönyékre támaszkodva, közvetlen közelről tanulmányozta őket valaki talán két hosszú másodpercig, majd a némán gyömöckölők női tagja mögé térdelve bekapcsolódott a játékba.
Óvatosan leereszkedtem… Anikó óvatlanul rám zuhant.
– De virgonc vagy! – csúfolódtam.
– Kihúztad alólam a támasztékot – válaszolt, és megmaradt ölemben-fekvő helyzetében.
Mintha csak igazgatnám, végigsimítottam a vállán, oldalán, hasán, csípőjén, combján… és visszafelé haladva a popsiján, hátán… megint a popsiján… Mintha elaludt volna ebben a félig kitekeredett, kényelmetlen pozitúrában, meg sem moccant.
Környezetünk is lelassult. Megállt. Ahogy egy hatalmas vásznon a festett alakok, mintha mind megmerevedtek volna. Kívülállóként szemléltem a pause gombbal lebénított társaság feketével pacsmagolt képeit: Ritát, ahogy kéjesen elterülve élvezte a teste egész felületén osztozkodó, erőszakos kezeket. A vékony füstcsíkot eregető, hamuvá oszló parázs mellett Klaudiát, szájában és mindkét markában egy-egy duzzadó férfiszerszám. Arrébb a csókolódzók hölgytagja négykézlábra ereszkedve a hímek közé várta, hogy kétirányból belekéredzkedjenek.
Anikó sem mozdult. Csak a tücskök serénykedtek, és jobbom fedezte fel egyre merészebben a női test rejtekeit. Kipattintottam a farmerja elejét, és a meglazított nadrágot apró mozdulatokkal leerőltettem annyira, hogy ujjaimmal zavartalanul fészkelődhessek a mélyén. Felhúztam a felsőjét, kikapcsoltam a melltartóját és azt is a válláig toltam.
Valahonnan előkerült az a koma, akitől az imént a sört kaptam, és szorosan Anikó felhúzott térde és gömbölyödő popsija közötti területre helyezkedett.
– Csináld még! – szólalt meg a lány, amikor kihúztam a kezem félgömbjei találkozásából. – Maradj nyugodtan! – reagált a fészkelődésemre, de azért kissé felemelkedett és ő is kényelmesebb helyzetre váltott.
Látszólag ekkor vette észre társaságunk háromfőssé terebélyesedését. Megfogta a zsúfolt villamosan lesből tapizó-módszerrel dolgozó idegen kezet és mintegy legalizálva annak törtetését, a félig-meddig lehúzott nadrág bejáratához helyezte.
Durcásan megmarkoltam a ciciket és kitapogattam a kúpos bimbóit, miközben a vérszemet kapó hármadik határozott mozdulattal lefejtette Anikó nadrágját bugyistól. Ani egy pillanatra szélesre tárva combjait, felém fordult fektében, és addig mocorgott, míg arcával sikeresen befészkelődött az ölembe. Megvillant a holdfény a szemében, amikor nadrágomon keresztül meredt farkamhoz ért.
Úgy látszott, Anikót nem zavarja, hogy hárman lettünk, sőt amikor nem érezte az összes kéz simogatását, felemelte a fejét, és megnézte, hová tűnt kettő. Éppen a saját nadrágját tolta le koma és húzogatott egyet-kettőt a szerszámán. Nem akartam lemaradni, hátradőlve kiszabadítottam én is a farkam, és éreztem, amikor abban a pillanatban forró ajkak érintették a tövét, majd Anikó felkönyökölt és rátapadt a makkomra.
Környezetünk is megélénkült. Az állóképek mozgalmassá váltak. Klaudiánál felszaporodott a társaság – észre sem vettem, mikor és honnan került oda egy újabb farkalló -, már négyen váltogatták egymást. Egyikük fölött mindig olyan távolságban guggolt, hogy a földön heverőnek legyen elég tere a lökésekhez, s szinte mozdulatlanul tartotta a punciját, csak néhány erőteljesebb vagy váratlan impulzus rángott végig a testén egészen a mindig foglalt szájáig és rezgőmozgást végző két markáig.
Babaarcú Rita ketten igyekeztek ugyanazon a nyíláson keresztül megtömni, s mindhárman egymást kommandírozták harsány röhögés kíséretében.
Amarrébb, a másik mesterhármas két hímje éppen befejezte egymás váltogatását elől-hátul, s teljes egyetértésben szinkronürítést végetek a lány arcára.
Úgy gondoltam, hogy ha nem is a tulajdonomat sértették meg – hogy is írja az Alkotmány? -, de mégis a birtoklási vágyamba zavart bele az Anikó összeszorított popsijánál, pemzli-kezelő mozdulatokkal ügyködő koma. El kell fogadni, mert mindig a nő választ, s ha éppen kettőt támad kedve egyszerre választani, hát legyen… de azért az első én akartam lenni. Anikó cuppogó fejét óvatosan megemelve kibújtam támaszkodó karja alól. Megértette a szándékomat, és máris elém fordította ingerlően domborodó félgömbjeit. Végre háborítatlanul nyomtam hozzá feszülő farkamat, és ujjaimmal éreztem, mennyire szabad és készséges a nedvesen kitárt punci. Nem is érdekelt már, hogy a másik koma Anikó arcát kezdte simogatni, jelezve, hogy amit meghódítani szeretne, az éppen ott nyílik, megfogtam üzemkész, felforrósodott szerszámomat és bevezettem a rejtekbe. Ki sem húzom addig – határoztam el – amíg tele nem töltöm a kelyhet. Jól is tettem, hogy nem tágítottam a négykézláb előre-hátra mozgó lány mögül, mert akadtak közben jelentkezők, akik egyből pótoltak volna: ketten is odasündörögtek, egyik kezükkel farkukat nyüstölve, másikkal megpaskolva Anikó fenekét… majd továbbálltak Klaudia táborába, ahol mindenkinek jutott feladat.
Az alul-fölül vagy elől-hátul felnyársalt Anikó mind hangosabb nyögésekkel jelezte, hogy félretéve a vodkát, teljes valójával itt tartózkodik, és finom érzékrendszerével átadja magát az őt bitorló két férfi kénye-kedvének.
A tücskök csak bámulták a továbbképzés résztvevőinek csökkentett létszámban jelenlévő csapatát. A parázs szégyenében pöfögött még párat, vadászni induló ragadozók világító szemével kikukkantott a hamuból. És a Hold?
Az öreg lapostányér fénylő képével ámuldozott, amikor az egyenként dolgukkal végző kollégák és így felszabaduló kolleginák óvatosan, hogy a többieket ne zavarják meg jól megérdemelt élvezetükben, megkeresték még lötyögős üvegjeiket és kipréselték a maradékot.
Sztorikat mesélve – és dicsérve annak az eszét, aki a rendszeres továbbképzéseket kitalálta – öltözködtünk, és amennyire lehetséges volt, összeszedtük az üres üvegeket, jó cserkészekhez illően eltapostuk a tűz nyomát is, és a jóleső fáradtság ellenére egymás-szavába-vágós vígsággal tértünk vissza a panzióba.
Az éjszaka többünknek még nem ért ugyan véget, de igyekeztünk közömbös tekintettel elhaladni a hallban egymást okosító emberek mellett – miért nem alszanak már ilyenkor? – és lehetőleg elkerülni a kirándulásunkra vonatkozó esetleges kérdéseknek még a lehetőségét is.