Sophie Marceau és Monica Bellucci, Ne nézz vissza… (Ne te retourne pas, 2009)
A Ne te retourne pas című filmet egy olyan ígéretes rendezőnő (Marina de Van) készítette, akinek egy előző filmjét (Dans ma peau – A bőrömben) annak ellenére is méltattuk, hogy a magyar mozikat sajnálatos módon kikerülte.
A francia írónő (Marceau) zavartan beszél bizonyos, az életében tapasztalt változásokról, és arra a kérdésre, hogy mi változott meg, annyit felel: „minden”. Kívánsága hamarosan horrorszerű fordulatok közepette teljesül, és közvetlen környezetében mindenki arra gyanakszik, hogy megőrült. Egy videófelvételen már egy olasz szépséget (Bellucci) lát maga helyett és a trailer abból is ad egy csepp ízelítőt, ahogy Marceau arca valóban átalalakul Bellucciévá. Erre a rémálomra szívesen benevezünk…
Azt gondolná az ember, hogy két ilyen színésznővel nem lehet elrontani egy filmet. Marina de Van rendezőnőnek mégis sikerült. A tavalyi cannes-i filmfesztivál egyik legnagyobb csalódása volt ez a röhejes thriller, pedig előtte úgy vártuk, mint a Messiást.
[Babes] További cikkek moziszex témában: Túl jó nő a csajom Alice Eve az ágyban – Rudolf Péter és Kecskés Karina Üvegtigris
cinema
Dugj meg, Baise-moi mozifilm
A történet: Egy Franciaországban élő arab pornószínész, Manu barátnőjével elindul füvezni a parkba. Három arra járó férfi elhatározza, hogy kihasználják védtelenségüket, és megerőszakolják őket. A barátnő sikoltozva ellenáll, ám Manu közönyösen tűri az erőszakot, amellyel elrontja a férfiak szórakozását, akik ott is hagyják őket. Manu bátyja megtudja, hogy húgát megerőszakolták és pisztolyt ránt, hogy bosszút álljon. A lány kikéri magának, hogy fivérét csak a bosszú érdekli, de azt meg sem kérdezi, ő hogy érzi magát. A vita hevében Manu fejbe lövi bátyját, s ezzel megkezdődik az ámokfutás. A másik lány, Nadine társbérletben lakik, nehezen tud alkalmazkodni. Lakótársnőjének elege van abból, hogy Nadine sokszor eleszi előle kajáját, elszívja füvét, és nyíltan maszturbál a kanapén, miközben pornófilmet néz. Egyik veszekedésük verekedéssé fajul, s Nadine megfojtja lakótársát. Elindul a városba, de lekési az utolsó metrót, és ekkor akad össze véletlenül az arab lánnyal, akit felismer az egyik pornófilmből. Egymást erősítve folytatják ámokfutásukat…
Kritika: Húsz-harminc évvel ezelőtt teljesen természetesnek hatott, ha pornófilm került a francia mozikba. A videó forradalma azonban végleg száműzte a vászonról a műfaj egyre növekvő számú képviselőit. A pornómozik bezártak, mely egyúttal az egész korszaknak véget vetett. A Virgine Despentes és Coralie Trinh-Thi rendezte Dugj meg! akkoriban minden bizonnyal csupán egy lett volna a szériagyártásban készülő produkciók közül, ám napjainkban képes volt arra a bravúrra, hogy felhívta magára a figyelmet, és jelentősen megosztani a közönséget: az egyik oldal szerint a produkció komoly művészeti értékeket képvisel, míg a másik csoport véresen küzdött és küzd a mai napig azért, hogy a Dugj meg! végérvényesen letörlődjön a mozik műsoráról.
A franciaországi botrány szele hazánkban is megmutatkozott: a férfiközönség nyálcsorgatva töltötte meg a mozikat a Titanic Filmfesztivál idején, hogy aztán a felénél megrökönyödve hagyják el a termet. De vajon mindez tényleg azért volt, mert a bemutatott erőszak és brutalitás elviselhetetlen mértékben sokkoló? Nos, nem erről van szó.
Az ok sokkal inkább a film halvány minőségében keresendő. A nevetséges, feminista történet két hőse Manu és Nadine, akik egy véletlen találkozás során felkerekednek, hogy elégtételt vegyenek a világ összes kihasznált és meghurcolt nőjéért. Őrült ámokfutásuk során férfiak tucatjaival végeznek kíméletlen körülmények között, majd végül egy társkereső iroda rendezvényén minden jelenlévőt lemészárolnak.
A Született gyilkosok két őrült sorozatgyilkosával Oliver Stone a média társadalmunkra gyakorolt manipulálását mutatja be nagyszerűen, s főszereplőit egy pillanatig sem próbálja szimpatikusnak ábrázolni, addig a Dugj meg!-ben Manu-t és Nadine-t, a társadalom két kitaszítottját már-már hősként láthatjuk, akik ennélfogva nem hibáztathatók tetteikért.
A megideologizált gyilkolászósdin tovább ront a kivitelezés: a megmosolyogható operatőri munka a családi videók színvonalát idézi, a teljes mértékben hatásvadász erőszakolós részek és a katasztrofális színészi alakítások tovább csökkentik az alkotás nem létező érdemeit.
A Dugj meg! maximum a feminista mozgalmak éllovasai számára jelenthet élvezetet, mindenki más azonban jobb, ha messziről elkerüli azt a pár művészmozit, amely a botrány reményében műsorra tűzi. A film videón Baise-moi – Legyél velem! címen jelent meg.
[x69]
Szex a vásznon
Szex a mozivászon, Ismeretlen nyugdíjasok szexelnek Tejút 2007 – Gálffi László és Szabó Dávid Férfiakt – Oroszlán Szonja és Szabó Győző Valami Amerika – Rudolf Péter és Kecskés Karina Üvegtigris – Gsyllus Dorka és Makranczi Zalán Nyugalom – Tóth Ildikó Jadviga párnája szexjelenet – Kristi Stubo és Ulrich Tomsen Ópium Egy elmebeteg nő naplója – Sárközi Nagy ilona és László Zsolt Májusi zápor – Tóth Orsi és egy idős farok Johanna – Hámori Gabriellát dugja Nagy Ervina a moziban Kaméleon – Hámori Gabriella és Leonardo Madeiros Budapest – Dobó Katát dugja Árpa Attila The Kiss Goodnight – Kerekes Vica és Keresztes Tamás Felnőttfilm – Hernádi Judit szex Nyugalom – Molnár Piroska és Czene Csaba Taxidermia – Kerekes Vica és Jiri Machánek szex Nestyda – Görög Zita Pinája 8 mm gruppenszex a filmben – Gryllus Dorka és Parti Nóra Zuhanórepülés – Tóth Ildikó és Bodó Viktor Jadviga párnája – Szirtes Ági és Mucsi Zoltán Roncsfilm – Kerekes Éva és Nagy Ervin Szezon – Lucia Brawley és Nagy Péter Lora – Nemes Wanda és Nagy Zsolt Panel – Marozsán Erika és Joachim Krol Szomorú vasárnap – Görög Zita gruppenszex Johnathon Schaech és Lori Heurig 8 MM 2 – Liptai Claudia és SzabóGyőző Valami Amerika – Oroszlán Szonja, Herendi Gábor Valami Amerika – Eredendő bűn Angelina Jolie meztelen – Pornó és szadizmus a művészfilmekben Grotesque – Zongoratanárnő – Titkárnő – Ken Park – Az érzékek birodalma – Kilenc dal – Pannon töredék szex pornó és forradalom – Túl jó nő a csajom, Alice Eve
az ágyban
Moziszex: Túl jó nő a csajom, Alice Eve az ágyban
Kirk, a tök átlagos srác el sem hiszi, hogy ekkora mázlija lehet. Noha csak egy biztonsági őr a reptéren, és nem kecsegtetik fényes kilátások a jövőt illetően, Molly, a sikeres, és elképesztően bombázó csaj beleszeret. Kirk totál el van képedve. Ahogy a barátai, a családja, sőt, a volt csaja is. Hősünknek most tehát ki kell találnia, hogy működhet ez a kapcsolat, bár ő az első, aki készségesen bevallja, hogy túl jó nő a csaja.
Kritika: Évente legalább egy csajozós tinifilm megjelenik a mozikban, melyek valamilyen szinten mindig is az Amerikai pite sikerére vágynak. Sokuk sajnos közelébe se ér a klasszikusnak, bár egyesek új ötletekkel megközelítik, ilyen a Superbad is. A „Túl jó nő a csajom” is valami új körítéssel szeretné bemutatni, milyen egy átlagos srácnak leakasztani egy jó nőt. A film a trailere alapján egész jónak tűnik, így én már nagyon vártam, mikor nézhetem meg a filmet a moziban. Sajnos, csalóka volt a trailer, „túl jól vágták össze” illetve minden jó poént belevágtak, így már a filmben nem ér minket semmilyen meglepetés. Kár. Pedig az alapkoncepció érdekes: egy teljesen átlagos srác és egy okos bombázó megtalálhatja-e együtt a boldogságot? Még a repülőtéri közeg is jót tesz a filmnek.
Hiába mindez, a poénok laposak, a megszokott szerelmi hullámvölgyön kívül nincs semmi izgalmas a cselekményben. Beleszövik, hogy a csajnak van egy testi hibája, ami miatt szakított vele a régi barátja – már egyből gondoltam, hogy ebből se tudnak kihozni semmit. És igazam volt. Ugyanígy a lány régi barátjával, a jóképű pilótával se teszik izgalmasabbá a filmet, hacsak egy kicsit csiszoltak volna a karakterén, de így? A „Túl jó nő a csajom” sajnos beáll az egyszer nézhető tinifilmek sorába. Nem könnyű jó filmet készíteni a tinikről és/vagy tiniknek – most is bebizonyosodott: nem igazán sikerült.
[Videók] Szex a mozivászon, Ismeretlen nyugdíjasok szexelnek Tejút 2007 – Gálffi László és Szabó Dávid Férfiakt – Oroszlán Szonja és Szabó Győző Valami Amerika – Rudolf Péter és Kecskés Karina Üvegtigris – Gsyllus Dorka és Makranczi Zalán Nyugalom – Tóth Ildikó Jadviga párnája szexjelenet – Kristi Stubo és Ulrich Tomsen Ópium Egy elmebeteg nő naplója – Sárközi Nagy ilona és László Zsolt Májusi zápor – Tóth Orsi és egy idős farok Johanna – Hámori Gabriellát dugja Nagy Ervina a moziban Kaméleon – Hámori Gabriella és Leonardo Madeiros Budapest – Dobó Katát dugja Árpa Attila The Kiss Goodnight – Kerekes Vica és Keresztes Tamás Felnőttfilm – Hernádi Judit szex Nyugalom – Molnár Piroska és Czene Csaba Taxidermia – Kerekes Vica és Jiri Machánek szex Nestyda – Görög Zita Pinája 8 mm gruppenszex a filmben – Gryllus Dorka és Parti Nóra Zuhanórepülés – Tóth Ildikó és Bodó Viktor Jadviga párnája – Szirtes Ági és Mucsi Zoltán Roncsfilm – Kerekes Éva és Nagy Ervin Szezon – Lucia Brawley és Nagy Péter Lora – Nemes Wanda és Nagy Zsolt Panel – Marozsán Erika és Joachim Krol Szomorú vasárnap – Görög Zita gruppenszex Johnathon Schaech és Lori Heurig 8 MM 2 – Liptai Claudia és SzabóGyőző Valami Amerika – Oroszlán Szonja, Herendi Gábor Valami Amerika – Eredendő bűn Angelina Jolie meztelen – Pornó és szadizmus a művészfilmekben Grotesque – Zongoratanárnő – Titkárnő – Ken Park – Az érzékek birodalma – Kilenc dal – Pannon töredék szex pornó és forradalom
Moziszex: Gálffi László és Szabó Dávid, Férfiakt
A fenti jelenetet elsősorban azoknak ajánljuk, akik elégedett csettintéssel jöttek ki a Túl a barátságon című filmről, mindenki más inkább ugorjon egyet, ám még mielőtt ezt megtenné, nem árt ha tudja; magyar filmtörténeti mérföldkőről marad le. A Férfiakt-ból kiragadott jelenet azért egyedülálló a hazai tömegfilmgyártásban, mert ez az első férfiak közötti meleg szexjelenet, mármint olyan, ahol beleegyezéses a szex. Sajnos van egy technikai baki a videóban: a hang egy kicsit elcsúszott, így fordulhat elő, hogy még javában tart a bőrkanapés akció, de már a tévénézésen vitatkozik a pár.
Tartalom: Egy idősödő, házasságban élő író szerelmes lesz – ez még önmagában nem ritkaság. Esztergályos Károly Férfiakt című filmjének főhőse azonban egy fiatal, biszexuális fiúba szeret bele, aki ráadásul prostituált. Ez az érzés mindkettőjük emberi kapcsolataira végzetes hatást gyakorol, hiszen az érzelmek és érzékek viharába az író felesége és a fiú barátnője is belekeveredik. A film a szerelemről szól, arról az érzésről „mely egyedül tudja magáról, milyen hiábavaló, de soha meg nem rendül.” Arról hogy mindent megadnánk a szerelemért, de sokszor rosszul. És ahelyett hogy magunkat adnánk, csak a másikat akarjuk elvenni. És így mindent elveszítünk végül, nem csak a másikat, hanem saját magunkat is.
Ha belegondolunk, nem sok melegfilmet ismerünk a hazai filmtermésből, és az is igaz, hogy a Férfiakt emiatt is lett élből érdekes. A film valóban egy meleg szerelmet mesél el, vagyis inkább egy meleg kapcsolatot, és bár végig azt sugallja, hogy ez egy akármilyen szerelem lehetne, a lényeg, hogy egy középkorú irodalmárt zökkent ki az addigi életéből, azért mi mégis hajlunk rá, hogy egy normál melegfilmmel állunk szemben. Amit egyébként nem nagyon ajánlunk homofób beállítottságú filmbarátoknak. A rendező láthatóan igyekezett balanszírozni a hiteles meleg szeretkezés bemutatása és a mindenki számára való fogyaszthatóság között, de a mérleg végül afelé dőlt el, ahol egyértelmű férfi szex-jeleneteket láthatunk, többször is. Tehát ha valaki nem szívesen néz filmen ilyesmit, akkor neki nem ajánljuk a Férfiaktot, mert irodalmi háttér ide, vagy oda, Kerekes Éva, mint feleség így vagy úgy, a hangsúly mégiscsak a Gállfi László-karakter (Tibor) és a Szabó Dávid-karakter (Zsolt) közti testi kapcsolaton van. A történet alapjáraton érdekes, a 49 évesen már magát öregedőnek érző író egyik nap felfedezi magában a vonzalmat és szexuális vágyat, ami egy fiatal srác felé irányul. Valami miatt ezen nem lepődik meg, és a legnagyobb természetességgel sodródik egyre jobban bele az egyoldalú és megalázó kapcsolatba. Idővel egyre több hazugság és jellemtelenség derül ki a srácról, de ez Tibort hosszabb távon nem zavarja, úgy érzi, szerelmes lett ismét, és csak ez számít.
Miközben mi, nézők folyton előre látjuk a Zsolt karakter negatív akcióit, és tudjuk, hogy ebből a történetből jó nem sülhet ki, főhősünk, az író úgy tesz, mintha minden mindegy volna, és hogy egy szexuális indíttatású kapcsolatért kész lenne az egész egzisztenciáját feláldozni.
A film folyton hullámzik, és vele együtt a Zsoltot játsszó fiatal színész játéka is. Azzal indul, hogy jó megint filmen látni Gálffi Lászlót, mert a színész az első percektől teljes magabiztossággal vesz részt az érzékeny témájú, és látványra sem túl visszafogott filmben. Gálffi remekül játszik, valóban, nehéz lenne belekötni, már ha egyáltalán ilyen szándékunk lenne. Szabó Dávidról tudjuk, hogy kb. 21 éves, és musical-színész, meg hogy ez az első komolyabb szerepe, de mégis, ha ezeket elfelejtjük, akkor azt látjuk, hogy a srác sokkal többször túlzó és erőltetett, mintsem kellene. Lehet, hogy nemcsak az ő hibája, hanem mondjuk, a forgatókönyvé is, mindenesetre elég sokszor szaladunk bele vele idegesítő jelenetekbe, amiken szeretnénk már túllenni. Aztán váratlanul, amikor már hajlamosak lennénk leírni a filmet, bejön egy-egy teljesen jól működő jelenet, amiben Szabó Dávid sem vág felesleges arcokat, és mi azt gondoljuk, hoppá, nem is rossz ez a film.
Ez a hullámzás kíséri végig a filmet, de a végeredmény végül is nem lehangoló, sőt, hiszen azt mindenképp elmondhatjuk, hogy a meleg-filmes műfajban jól teljesített a rendező. Hihetőek voltak a szeretkezések, és azt gondoljuk, életszerűek voltak (lehettek) az azon kívüli együttlétek is. Nem kellett volna sok, hogy tényleg jól sikerült film legyen belőle, mondjuk egy jobb forgatókönyv (ami túl tud jutni az ismert apollóni / dionüsszoszi konfliktuson, vagyis leegyszerűsítve az elvont irodalom és a túlfűtött szexualitás összeütközésén), Szabó Dávid egy jobb formájában, illetve a feleség-szál érzékenyebb és jobb kibontása.
Meg lehetett volna jobban is csinálni a filmet, átélhetőbbé és közelibbé is lehetett volna tenni a történetet, ami szerintünk ott kezdődik, hogy egy 49 éves férfire nem szabadítunk rá egy kapuzárási pánikot a forgatókönyvben, hiszen ez még túl korainak tűnik. Mindenesetre azért a magyar művészfilmes kínálatban jól megállja a helyét a Férfiakt, amit meglátásunk szerint egyébként nagyon nagy százalékban Gállfi Lászlónak köszönhet.
[Videók]
Moziszex: Gryllus Dorka és Makranczi Zalán Nyugalom
Gryllus Dorka már szerepelt összeállításunk előző részében egy édeshármas tagjaként, míg most egy hagyományos duettben és lényegesen kevesebb ruhában tűnik fel. A Nyugalom című filmből származó jelenetben kamaszos hevülettel és egy kis kötelező ügyetlenkedéssel esik egymásnak Gryllus művésznő és mázlista partnere, akit Makranczi Zalán alakít meglehetősen nagy átéléssel. A jelenet báját és élethűségét az a rész adja meg igazán, amikor a felhevült pár valahogy beesik az ágy és a fal közé, de azzal a lendülettel folytatják.
Ugyancsak a Nyugalom című filmben van a fenti jelenet, amit egyszerűen nem bírtunk kihagyni. A két szereplő ugyanaz, mint az előző jelenetben, nagy különbség azonban, hogy a fiatal pár szemmel láthatóan már ‘Level 2’ szintre jutott a nemi örömök terén. A korábban látott ügyetlenkedésnek és kapkodásnak nyoma sincs, helyette céltudatos mozdulatokkal veszik birtokba egymás testét és még arra is jut energiájuk, hogy új utakat fedezzenek fel a gyönyörök terén. A határok feszegetését némi testápolóval teszik fájdalommentessé, ami bölcs előrelátást feltételez. És, hogy teljesen kivégezzük a Nyugalom című filmet, megmutatunk egy amolyan bonus tracknek szánt jelenetet is belőle, hogy valahogy lehűtsük a kedélyeket így a végére. Itt Hernádi Juditot figyelhetjük meg, ahogy meglehetősen lényegretörő és vulgáris módszerekkel szerzi meg, amit akar!
Tartalom: A valaha ünnepelt szenvedélyes, érzéki színésznő (Udvaros Dorottya) már 15 éve ki sem mozdul a lakásából. Egyetlen támasza fia, Andor (Makranczi Zalán), írógépe mögé menekül kettejük tehetetlen egymásrautaltságának őrült ketrecéből. Novelláit – melyek anya és fia történetei – csupán az asztalfióknak írja. Szeretet és gyűlölet kötelékei béklyózzák őket egymáshoz. Ebbe az érzelmi patthelyzetbe egy szép napon megérkezik a szerelem.
Kritika: Alföldi Róbert Nyugalom című filmjében remek színészek tartanak felolvasóestet Bartis Attila könyvéből. Az elsőfilmes rendező túl nagy tisztelettel közeledett az alapanyaghoz, nem merte igazán sajátjává tenni, így mi is szegényebbek maradtunk egy élménnyel.
A Nyugalom című film megnézése után furcsa nyugtalanság vett rajtam erőt. Egy ideig nem tudtam, mi az oka, aztán rájöttem: zavar, hogy képtelen vagyok a film alapján eldönteni, Alföldi Róbert jó rendező-e. Talált egy regényt (Bartis Attila: A nyugalom), ami nyilvánvalóan megérintette, írótársával (Garaczi László) nagy óvatoskodva – a dialógusok maradnak, ahogy vannak! – forgatókönyvvé alakítgatta, kerített magának jó színészeket és egy megbízható operatőrt, nagy levegőt vett… és várta, hogy elkészüljön a filmje.
Alföldi kiváló színész, természetes, hogy mindkét főszereplő, a veterán Udvaros Dorottya és az újonc Makranczi Zalán is kivirágzik a keze alatt. Udvaros sokszínű a színpadról lekergetett, hosszú évek óta saját lakása börtönében élő színésznő szerepében; ha kell, üvöltő hisztérika, ha kell, egyetlen oldalpillantással hozza a fiát – és persze minket – zavarba, teátrális és mégsem túl sok. Makranczi mint Andor, az anyja csecséről leválni nem bíró, de a barlangjában fuldokló fiú egyfélébb, de mégsem egyhangú, végig hozza azt az áthatolhatatlan zavarodottságot, ami a figura fő jellegzetessége.
A magabiztos alakításokon túl viszont nem sok mindent találni ebben a filmben, amitől több lenne, mint egy hangoskönyv vagy felolvasóest. Alföldi félve nyúl a filmes eszközökhöz, mindvégig a könyvre támaszkodik, érezhetően azt próbálja kiötölni, hogyan ne sértse meg az eredeti szöveget. Nem mer kísérletezni, nem újít, nem rakja bele magát a filmbe, mintha rettegne, hogy végzetesen elrontja az egészet. Néhány bátortalan rendezői ötlettől eltekintve mintha inkább operatőrére (Babos Tamás) és vágójára (Politzer Péter) hagyatkozna, hogy majd csak filmet kerekítenek színészei köré.
A cselekmény hűen követi a könyvét, és vannak epizódok, amiket sikerült remekül filmre ültetni, kitűnő például a kurvával (Nagy Mari) töltött éjszaka vagy a szerkesztőnővel (Hernádi Judit) folytatott bestiális affér, a dráma sarkkövénél viszont valami miatt megbicsaklik a forgatókönyv. Az anya-fiú közti beteges köteléket szétcibáló Eszter (Gryllus Dorka) szála érthetetlenül kidolgozatlan marad, a lányról semmit nem tudunk meg, a lány és a fiú kapcsolatát pedig csak röpke vinyettákban hajítják elénk, ami így nem ad elégséges magyarázatot a fiúban végbemenő változásokra. A játékidő persze véges, de fel lehetett volna áldozni kevésbé fontos jeleneteket (elsőként a kocsmárosnő igencsak falsra sikerült monológja jut eszembe), hogy elegendő teret kapjon az Eszter és Andor közti dinamika kibontakozása.
Eszter szálának elsikkadása azt is jelenti, hogy az anya és fia közti húsba maró csatározások egy idő után kissé egyhangúvá válnak, hiába jók a színészek, mintha ugyanazt a jelenetet ismételnék újra és újra, és ahelyett, hogy fokozódna a feszültség, lassan elunjuk őket. Szerencsére mielőtt apátiába süllyednénk, lesújt a vég. Ez majdnem megrázó, csak az a kár, hogy Alföldi pont újranézte a Stalker-t forgatás közben, és ettől az a zseniális ötlete támadt, hogy nem a padlón fekvő Andorral fejezi be a filmet, hanem átemeli ide a szobában zuhogó esőt, végül is, ha Tarkovszkijnak bejött, itt miért ne működne. Kár, hogy nem szólt neki senki, hogy ne tegye.
[Videók]
Moziszex: Sárközi-Nagy Ilona és László Zsolt – Májusi zápor
Sárközi-Nagy Ilona és László Zsolt érzelemdús egymásba gabalyodását figyelhetjük meg a fenti jelenetben, amit összevágtunk a könnyebb befogadás érdekében, mivel a filmben szét van szórva ez a pár másodperc. Sok hormont ugyan ez a jelenet sem fog belőlünk felszabadítani, de Sárközi-Nagy Ilona kellemes meztelensége miatt azért ez is befért az első tízbe. Nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy ebben a filmben László Zsolt mennyire elképesztően hasonlít a korosodó Harrison Fordra.
Történet: Szerelem és féltékenység – és minden, amit ez a két szó takar és felfed -, erről szól ez a háromszögtörténet. Három emberi arc és három emberi test története. Nem számít semmi más, csak az arcok, szemek, arcba boruló haj, kezek összefonódva, ökölbe szorulva, simogatva és levegőben maradva és a testek. Talán még az eső. A végig zuhogó, porzó, lázongó, sziszegő májusi zápor. Kaffka Margit: Májusi zápor című novellája alapján készült tévéjáték egy szerelmi háromszög történetéről.
Kritika: Esztergályos Károly egy alapvetően elfojtásokkal, feszültségekkel teli Kaffka Margit-novellát dolgozott át szexualitással mélyen átitatott, a nyíltabb konfrontáció gondolatával merészebben eljátszó tévéfilmmé. Kaffka szelleme így csak nyomokban található meg benne, inkább kiindulópontul szolgál egy szabad-asszociációs láncolathoz.
„Májusi eső aranyat ér”- állítja a mondás, de az Esztergályos Károly filmjében folyamatosan, megállíthatatlanul, vég nélkül zuhogó májusi zápor a puszta hangulatfestésnél valami sokkal mélyebb, baljósabb funkciót tölt be. Az ötven perces tévéfilm a zápor – tehát a heves, rövid ideig tartó eső – főszereplővé emelésével is alátámasztja azt a koncepciót, amely a viszonylag rövid idő alatt lejátszódó eseményeket a három szereplő szemszögéből, egyenként láttatja. Téma variációkkal – sugallja az alcím az egyes nézőpontoknak, elképzeléseknek az esetlegességét, illetve a zene kiemelt fontosságát. (Mahler szimfóniája például remek választás a borongós, nedves atmoszféra megfestésére.)
Kaffka Margit novellája, a film alapjául szolgáló Májusi zápor egy különös szerelmi háromszög, a művészetügyi tanácsos (Ákos – László Zsolt), a feleség (Ilona – Ónodi Eszter) és a szobrász szerető (Éva – Nagy Ilona) feszült viszonya köré épül.
Kaffka írása a ki nem mondott szavak, az elfojtott érzelmek, vallomások színtere, amelynek tompa, óvatos atmoszférája Esztergályos filmjében helyenként szexuálisan túlfűtött jelenetekkel és zaklatott konfrontációkkal tűzdelt asszociációsorozattá változik. Persze ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a rendező ne követné bizonyos mértékig Kaffka Margit elképzeléseit, hiszen a film végig fenntartja a látottak valóságosságának bizonytalanságát, eljátszik a „mi lenne/mi lett volna, ha” gondolatával. A történet menete helyenként visszatér egy-egy jelenethez, újrakezdi, újragondolja a már látottakat. Érdekes, ahogyan a kőkemény, mindenféle szeretőcskéket eltűrő, nyájas feleség kegyetlen dominává alakul – az egyébként remekelő – Ónodi Eszter kezében, a naiv, kiszolgáltatott szerető, Éva pedig milyen idillikusan és egyszerűen képzeli el a jövőt.
A meglehetősen tipikus szerelmi háromszög-jelenség ugyan archetípusokat vonultat fel, a film mégis olyan karaktereket hoz játékba, amelyek épp eléggé szokatlan „variációkat” eredményeznek.
Egy tévéfilm esetében mindig felmerül a kérdés, hogy egyáltalán lehet-e, érdemes-e a technikai vonatkozásokat méltatni, és bár a tévé képernyőjén feltehetően (vagy legalábbis remélhetőleg) másképp szól majd a hang, ez esetben helyenként igen zavaró volt a néhányszor eltorzult szöveg érthetetlensége. (Természetesen ez nem azokra a jelenetekre vonatkozik, ahol a hanggal való játék tudatos volt.) A sejtelmes, néhol nyomasztóan sötét képi világ, a szövegtorzulás és az időben, nézőpontokban való ugrálás itt-ott a Twin Peakset is eszembe juttatta, bár a katarzis – az említett sorozattal szemben – ezúttal elmaradt.
[Videók]
Moziszex: Tóth Orsi és egy idős úr Johanna 2005
Még mielőtt bárki komolyabb lelki sérülést szenvedne a fenti jelenet miatt, gyorsan tudjunk meg néhány dolgot a filmről! Mundruczó Kornél operafilmje a szexualitás erejével gyógyító, ex-drogos Johanna nővérkéről és áldásos ténykedéséről szól. Ez az oka annak, hogy áriában kommunikálnak egymással a szereplők, ami valljuk be, nem túl életszerű és meglehetősen elvonja a figyelmet a „lényegről”, de ettől függetlenül üdvözlendő lépés lenne, ha TB támogatást is élvezne ez a fajta alternatív gyógymód.
Tartalom: A drogfüggő Johannát egy baleset után visszahozzák a klinikai halálból. Ő nem emlékszik semmire. Mivel nincs hova mennie, orvosa a kórházban tartja nővérnek, mert megtetszett neki a lány. Johanna azonban szerelmét a betegeknek kínálja gyógyírként: visszaadja az életbe vetett hitüket, csodálatos gyógyulásukért imádják Johannát. Szokatlan gyógymódjával, a kórházi rend megszegésével azonban kivívja a hivatásos gyógyítók haragját…
Kritika: Súlyos baleset a Duna-parton, a kórházba szállított sebesültek közt egy narkós csaj, aki a gyógyszerszekrények láttán ráébred, hogy valóságos drogparadicsomba került. Mindjárt túl is adagolja magát, ám ha ez volt a cél, úgy rosszkor volt rossz helyen: az orvosok újjá-élesztik. A klinikai halál állapotából visszatér, de elveszíti az emlékezetét, nincs többé neve, múltja, „nincsen lakcíme, se egy ruhája, nincsen ismerőse, se rokona, se őse” – ahogy a fiatal orvos érvel, mert beleszeretett, és ott akarja tartani nővérkének. Johanna a betegeknek áldozza második életét; a gyerekosztályon dolgozik, s éjszakánként a férfiakat gyógyítja „kések nélkül”: kézrátétellel, az érintés és szexuális érintkezés különféle módozataival. A betegek csodatévő erőt tulajdonítanak neki, és szentként tisztelik. Működése kétségtelen eredményekkel jár, ennek ellenére (vagy épp ezért) féltékeny munkatársai – élükön a rendpárti főnővérrel és a szerelmében visszautasított orvossal – zavarkeltő szajhának tekintik, elbocsátják, és amikor a betegek fellázadnak, visszaküldik oda, ahonnan jött: egy morfium-injekcióval végeznek vele, bezsákolják és elégetik.
E történetből (amelyet Petrányi Viktóriával és Bíró Yvette-tel írt Mundruczó) akár még erotikus thriller is lehetne, a Johanna viszont operafilm. A modern operáért nem verik szét a házat, semmi okunk feltételezni, hogy mozgóképes formában más volna a helyzet. Ellenpróba nincs: kortárs operafilm gyakorlatilag nem létezik. Hazai előzményként Melis László neve merülhet fel, meg persze Mundruczó korábbi verziója, a Jött egy busz… szkeccsfilmben. Egy efféle vállalkozás nem számíthat tömegsikerre, és ezzel még keveset mondtunk. Sokan még a létjogosultságát is tagadják mindenfajta kísérletezésnek, „művészkedésnek”, kivált a moziban, és a kritikai elismerés meg a nemzetközi díjeső csak olaj a tűzre. Nem kevés igazság van abban, hogy a mozi ne legyen már a súlyos közpénzeken való önmegvalósítás terepe; hogy hervasztó ötödmagunkkal ülni a vetítőteremben; meg inkább egy jól megcsinált zsánerfilm, mint egy gyatra szerzői. De középtávon még a szórakozáspártiak sem járnának jól azzal, ha holnaptól csak iparként lehetne űzni a filmezést. Ha nem készül-nének olyan darabok, mint A biro-dalom, a Táncos a sötétben vagy a Dogville. Azért említem épp Lars von Trier műfajsértéseit, mert több szálon is kötődnek a Johannához: elég, ha a kórházi helyszínre és a zenés film megújítására gondolunk. A képi világ (operatőr Nagy András, Erdély Mátyás) inkább hazai gyökerű, Jancsó és Tarr térszervező művészetét és hosszú beállításait idézi. Mindehhez radikális világítás társul, amely a korai expresszionista film fény-árnyék hatásait próbálja színesben visszaadni. Kíváncsi volnék, mi vezette ide Mundruczót, Dreyer Jeanne D’Arcja vagy az operához illő mozgóképes nyelv keresése. A némafilmes előd nemcsak a téma miatt jön ide, hanem Falconetti miatt is. Dreyer a varietéből választott magának címszereplőt, Mundruczó operaénekeseket, táncművészeket szerepeltet színészek helyett. Ami ismét csak arra utal, hogy a Johanna alaposan átgondolt vállalkozás. Ha hiszünk a rendezőnek, aki szereti ösztönös alkotónak beállítani magát, akkor arra kell jutnunk, hogy meglepően jól működnek az ösztönei. A Falconetti-Tóth párhuzam első látásra nem stimmel ugyan, hiszen Tóth Orsi profi színész. De még nem volt az, amikor Mundruczó felfedezettjeként elször tűnt föl a vásznon (Szép napok). És még mindig képes arra, hogy ne használja a szakma eszköztárát, hibátlanul illeszkedve a többi „amatőrhöz”. Ebben valószínűleg megkönnyíti, másban megnehezíti a dolgát, hogy énekelnie kell – pontosan azt és úgy, mint Fodor Gabriella, akinek a hangját halljuk. (Ugyanez a test-hang kettős egyszer már bevált, amikor Mundruczó színre vitte Lendvai Kamilló Tisztességtudó utcalányát, tapasztalatot gyűjtve saját operája megrendezéséhez.)
Tallér Zsófia, aki zeneszerzőként kezdettől (Nincsen nekem vágyam semmi) ott van Mundruczó csapatában, kiválóan oldotta meg a lehetetlennel határos feladatot. A Johanna nem újítja meg a kortárs operát, de erre nincs is szükség, a célnak jól megteszi ez a kissé konzervatív, múlt századi, a történetet és a látványt szolgáló zene. Az idézeteket bátran alkalmazó, a szakrálist a profánnal vegyítő librettót Térey János és Harcos Bálint szerezte. (Remek, amikor az élénk színű fürdőköpenyekbe öltöztetett betegek kara azt énekli, hogy „meneküljünk az urológiára!”)
Lehet, hogy agyament ötletnek tűnik operafilmet csinálni, de ha ezt egy erős tehetség és már többször bizonyított rendező teszi, akkor a néző részéről is megérdemel egy kísérletet. Ezután lehet csak eldönteni, hogy helytáll-e magáért a mű, van-e mentség a nagyot akarásra. Mindenekelőtt azt kell igazolni, miért vetemedtünk arra, hogy kirántsuk Johannát a szentek legendáriumából és az egyetemes kultúrából. Mindaz, amit eddig a zenéről, szerepválasztásról, fényképezésről-világításról elmondtam, az operát, az opera pedig a kötelező stilizációt, ha úgy tetszik, az elidegenítést adja egy olyan filmben, amelyben elvont fogalmak (szeretet, jóság, áldozat, megváltás) játsszák a főszerepet. De ez csak akkor számít, ha a film gondol valamit Johanna személyéről és történetéről. Csak ez teheti bocsánatossá az olyan hibákat és hátulütőket, mint a drasztikus fény-árny hatások időnkénti túlhajtása, ami a láthatatlanság határáig, sőt azon túl viszi a filmet; a néhol érthetetlen szöveg, ami különösen Tóth Orsi „szinkronhangjánál” zavaró.
A Szent Johanna-legenda mai olvasatának hiteles színhelyet ad a kórház. Történetesen a Lipótmezőn forgattak, de pontosan ilyen szürreális, egyszerre kortalan és ódon minden magyar kórház, ilyen a csempe, a kő, a melléklépcső, a zsúfolt kórtermek, a zegzugos alagsor a folyosók labirintusával, a sercegő neonnal, a zúgó, szortyogó csőrengeteggel… az egész úgy nyomasztó és lepusztult, ahogy van, szinte fel sem tűnik néhány lavór vagy a gyerekosztályon a szokásos razjfilmfigurák helyett a régi német mesekönyveket idéző áb-rázolások. E helyszín természetes populációja a fehér köpenyes hivatásrend (amely minden további nélkül megfeleltethető az eredeti történet papságának) és az elesettek, reményvesztettek, megváltásra várók serege. Már csak a szent hiányzik.
[Videók]
Hámori Gabriellát dugja Nagy Ervin a moziban – Kaméleon
Moziszex: Farkas Gábor foglalkozását tekintve szélhámos. Magányos, csúnyácska nőket hálóz be, szerelmet ígér, majd megcsapolja a bankszámlájukat. De egy nap, elege lesz a piti ügyekből, igazi kihívásra vágyik. Így találkozik Hannával, a gazdag és szép balerinával, aki egy sérülés után próbál visszatérni a színpadra. Gábornak minden trükköt be kell vetnie, hogy a lány komolyan vegye, szerez magának luxuslakást, sportautót, orvosi diplomát, sőt egy egész kórházat is, ha kell. De a hazugságok bonyolult hálójába ő maga is belegabalyodik, és végül már azt sem tudja biztosan, valóban csak a pénz-e a cél.
Kritika: A Kaméleon cím több szempontból is találó, hiszen egyfelől nyilván szélhámos főhősünkre utal, másfelől viszont magára a filmre, mely hőséhez hasonlóan folyamatosan alakot vált, újra és újra felrúgva a fokozatosan kialakuló nézői elvárásokat. A sztorit megalapozó érzelmi gengszterkedés szálából – a nagy vad megjelenésével – észrevétlenül evezünk át a romantikus vígjáték vizeire, ahol majdnem zátonyra fut a történet csónakja, de aztán hirtelen feszes thrillerben találjuk magunkat, és mindez határozottan noiros befejezésbe torkollik (talán nem véletlenül juttatja eszünkbe a finálé A sanghaji asszony záró képsorát). Goda Kriszta tehát felültet minket a műfaji hullámvasútra. Nyilván ezért kardoskodott annyira a „szélhámosfilm” megnevezés mellett, mely nem konkrét történetelemekre, hanem a főhős foglalkozására utal, így átfoghat több zsánert is.
Vessünk hát egy pillantást szélhámosunkra! Egyből feltűnik, hogy Farkas Gábor nem úgy kaméleon, mint mondjuk Woody Allen Zeligje, aki bámulatos képességről adva tanúbizonyságot mindig belevegyül – szinte felszívódik – környezetébe. Gábor nem konformista, így nem félelemből, vagy beteges azonosulási vágyból fakad folytonos alakváltása. Ő egyszerűen a pénzre hajt, és tudja, hogy ehhez mások álmainak a valóra váltásán keresztül vezet az út. Meg kell adni nekik a hőn áhított illúziót – miszerint szépek, okosak és izgalmasak – legalábbis amíg ránk nem bízzák a széfjük kulcsát. De maga a film nem épp ugyanezt teszi? Pénzt csal ki belőlünk azért, hogy egy időre a terem sötétjében belemerülhessünk a mások által festett álmainkba. A moziba belépve mindig illúziót vásárolunk.
A Kaméleon központi figurája tehát önreflektív karakter, hiszen magának a tömegfilmnek a működési elvét ismeri fel, és imitálja. Ezért nem meglepő, hogy a film tanul alakváltó hősétől, és rendre újrarajzolja önnön műfaji kereteit. Ezzel ugyanúgy egyre több nézői réteget nyer meg magának, ahogy Gábor is mindenkit lenyűgöz azzal, hogy személyre szabott álomképüket testesíti meg. Az egyetlen – és felettébb örvendetes – különbség az, hogy míg szélhámosunk rendre önellentmondásba keveredik szerepei miatt, és elbukik, addig Goda Kriszta (és Divinyi Réka) zsáner-koktélja nem válik eklektikussá, az egymástól távol álló műfaji sablonok inkább erősítik, semhogy gyengítenék egymást. A történetben időnként felbukkanó logikai hibák ellenére egy kerekre csiszolt cselekménnyel van dolgunk, mely már önmagában is nagy szó a honi filmgyártásban. Az olykor ellaposodó romkom-szál alatt ugyan utolért néha a félelem, hogy ha minden a bevett szabályok alapján halad tovább, akkor egy gigantikus happy end-del leszünk gazdagabbak, 103 perccel viszont szegényebbek, de aztán jött a vérátömlesztés a suspense-től duzzadó thriller-szál képében. Godáék szerencsére felismerték, hogy a néző nem távozhat a veszteség érzése nélkül erről a filmről. Nem lehet következmények nélkül mások álmainak rugalmas nyersanyagává válni… az illúziónak ára van. Nem feltétlenül az jelenti a veszélyt, hogy a sok szerep mögött elveszik a valódi személyiség, inkább annak elfeledése, hogy nekünk is vannak álmaink, mi magunk is vágyak és képzelgések rabjai vagyunk.
A forgatókönyv azzal teszi lehetővé a műfaji határok zökkenőmentes áthágását, hogy megtöbbszörözi a főhős mozgatórugóit. Gábor egyfelől a pénz miatt startol rá a gyönyörű és vagyonos balerinára, másfelől önbecsülése végett, aztán ráadásul még bele is szeret. Ez a kettős (vagy akár hármas) motiváció teszi igazán izgalmassá a központi karaktert, hiszen sokszor nem tudjuk róla, hogy éppen melyik vágy hatása alatt cselekszik. Most a társadalmi frusztráció leküzdésének eszköze a nő? A szerelem tárgya? Vagy csak egy hülye és gazdag liba, akit ki kell rabolni? Ez az ingadozó, ambivalens viszony teremti meg azt a lehetőséget, hogy a film alaphangnemének számító műfaj bármikor átcsaphat szöges ellentétébe.
A Kaméleon a színészi alakítások terén is professzionális munka, de sajnos nem sokkal több ennél. Az egyre gyakrabban vászonra kerülő Nagy Ervin tisztességesen, de korántsem lehengerlően hozza a megélhetési nőcsábász figuráját. Megvan a veleszületett sármja, de sokszor túl tisztán és modorosan mondja fel szövegeit. Ellenben Hámori Gabriella bőven elég bájos ahhoz, hogy a vágy titokzatos tárgyaként funkcionáljon. A mellékszereplőkre sem lehet nagyon panasz. Kulka János például lubickol a meleg főorvos szerepében, de a kicsit sztereotip karakterből így sem tud olyan sokat kihozni, Trill Zsolt szlengje pedig egy kicsit fals a nevelőotthonból szabadult suttyó szövegeiben. A mindig önmagát alakító Csányi Sándor viszont ezúttal hibátlan, hiszen most valóban csak magát kellett adnia. Ő az elsőszámú humorforrás a filmben.
Mindenesetre jó érzés, szorongás és bűntudat nélkül leírni, hogy a Kaméleon: magyar közönségfilm. Goda Krisztina már eddig is sokat tett azért, hogy ez a szóösszetétel ne legyen halálos kombináció (Elsősorban a friss és üde Csak szex és más semmire gondolok, nem pedig a nehézkes Szabadság, Szerelemre), új filmjével azonban még magasabbra helyezte a lécet. A Kaméleon persze koránt sem hibátlan, előképeket is lehetne emlegetni Woody Allen-filmektől aTehetséges Mr. Ripleyig, de fölösleges. A tömegfilm nem az eredetiségről, hanem a kreatív lopásról szól.
A Kaméleon cselekményét végső soron a „szélhámosfilmekben” bevett csavar teszi kerek egésszé. Ez a fordulat itt azért nem válik erőltetetté, mert nem idegen elemként furakodik be a történetbe, hanem tökéletesen illeszkedik a film szövetébe, sőt csakis ez adja meg a korábbi események súlyát. A cikk elején tárgyalt hullámvasút tehát csak az utolsó átpördülés miatt válik emlékezetessé, ahonnan immár fejjel lefelé lógva pillanthatunk vissza az egész addigi utunkra.
[Videók]
Moziszex: Hámori Gabriella és Leonardo Medeiros – Budapest
Az már biztos, hogy az élet egyik legnagyobb császárát Leonardo Medeirosnak hívják. A pasas teljesen úgy néz ki, mint egy lerobbant földrajz-biológia szakos tanár, mégis meztelenül hempereghetett a gyönyörű Hámori Gabriellával a Budapest című filmben, és még egy halom pénzt is kapott érte. Basszus. Öröm látni, hogy a fenti jelenet mennyire magán viseli a klasszikus és egyben kihalófélben lévő glamúrszex alapvető stílusjegyeit: egy kis cici, egy-két villanásnyi popsi, de a rengeteg közbevágott csókolózásból ordít, hogy itt az érzelmek dübörgésén van a hangsúly és nem a hormonokén. Nem mellesleg egy hasonlóan érzelemdús szexjelenetben látható Hámori Gabi a Kaméleon-ban is, ahol Nagy Ervin a partnere, ám a brazilos meztelenkedés fényében erős a gyanú, hogy testdublőrt használtak, hiszen a cicik nyomokban sem hasonlítanak egymásra. Azért Nagy Ervint így sem kell sajnálni.
Tartalom: José Costa (Leonardo Medeiros), a sikeres szellemíró éppen a Névtelen Írók Konferenciájáról tart hazafelé Isztambulból, amikor gépe kényszerleszállást hajt végre Budapesten. Megérkezésekor beleszeret a magyar nyelvbe, az egyetlen nyelvbe, amit még az ördög is tisztel. Bár Rióban felesége, Vanda (Giovanna Antonelli), egy éjjeli hírműsor bemondónője, és fia várja vissza, rá kell jönnie, hogy a házassága megromlott, egyre boldogtalanabb, végül magyarul kezd motyogni álmában.
Amikor pedig Costa egy sikeres munkája hatására, felesége beleszeret a feltételezett szerzőbe, csalódottnak és becsapottnak érzi magát, s elhatározza, hogy visszamegy Budapestre: megtalálni önmagát, és új történeteket írni.
Costa találkozik Krisztával(Hámori Gabriella) a harmincas, elvált és fiát, Pistit egyedül nevelő magyartanárral. Az ő szeretetével és támogatásával José Costából Kósta Zsozé lesz, magyarországi szellemíró, aki újra képes lesz mesteri értekezések, novellák, versek megírására. A tükröződések útvesztőjében – két város, két nő, Borges és Gogol modorában – vajon Costa azt írja meg, amit átél, vagy azt éli át, amit ír? Vajon létező dolog a szerelem és a boldogság, vagy csak a könyvek, dalok, üres szavak tárgya?
Kritika: Nem olvastam Chico Buarque regényét, így nem tudom megítélni, a Budapest adaptációnak milyen, de az biztos, hogy filmnek erőtlen és egyéniség nélküli. Walter Carvalho filmje egy brazil bértollnokról (Leonardo Medeiros) szól, aki nem szereti a nőjét és utálja, hogy mások aratják le helyette a babérokat, ezért az évek során frusztrált farokká válik. Véletlenül megismerkedik Budapesttel és a csodás magyar nyelvvel, később pedig egy csodás magyar nővel, Kriskával is (Hámori Gabi), és ez örökre megváltoztatja az életét. Vagy mégsem. Lelövöm a poént: a brazíliai frusztrált farok Budapesten is csak frusztrált farok marad. Ettől még persze lehetne lebilincselő a film, de nem az, mert Medeiros figurája totálisan érdektelen. Nem elég sármos ahhoz, hogy szívesen nézzük, és szenvedése nem elég mély ahhoz, hogy átérezzük. Egy nyavalygó fickót látunk két órán keresztül, aki a világban mindenhol egyformán rosszul érzi magát. És még felpofozni se támad kedvünk, annyira semmilyen. Még az a szerencsénk, hogy magyarok vagyunk, így legalább mi nevetgélhetünk az ordas nagy sztereotípiákon, amiket népünkről felvonultat a film – más nemzetiségű nézőknek még ez sem adatik majd meg. Kiderül például rólunk, hogy az utcán közösülünk, mint a kutyák, és amikor már elegendő pálinka robog az ereinkben, orosz rulettre tesszük fel mocskos kis életünket (Kálloy Molnár Péternek jut a kétes megtiszteltetés, hogy ezt illusztrálja). Az egyetlen igazán jó dolog a Budapest-ben Hámori Gabi, aki először úgy fél óra után lép színre, és tőle rögtön felvidul a film. A forgatókönyv vele is elég mostohán bánik, ezért sok kérdőjel marad a figurája körül, de benne legalább van tűz és élet, és amíg őt látni a vásznon, kicsit háttérbe szorul a filmet belengő érzelgős unalom. Szívesebben megnéztem volna a Budapest-et úgy, hogy ő a főhős, a szenvelgő brazil csak epizódszereplő.
[Videók]