Nem, nem mentek el nálam itthonról, és nem is áll szándékomban az írások színvonalát a bányászbéka segge alá süllyeszteni, mindössze csak egy versből idéztem a címben, amit a parlament kulturális és sajtóbizottságának narancsos elnöke, az új médiatörvény egyik megalkotója, L. Simon László vetett papírra.
Azonban mielőtt még valaki megvádolna azzal, hogy egy szövegkörnyezetéből kiragadott mondattal akarom kényelmetlen helyzetbe hozni a képviselő urat, ideidézném a teljes művet, aminek a ”költő” a váratlanul kiderült címet adta.
A teljes cikk a Tagi szexhírek oldalon itt olvasható
… marékszámra dobáltam magamba szpídet
s évekig inasként dolgoztam egy keleti bazárban
a hit és a tudomány elválaszthatatlan
ezt véstem egy kőtáblába…
irodalom
Megbukott pornókönyv
Húszezer példány egy hónap alatt, mondható sok mindennek, csak sikerkönyvnek nem. Ennyi fogyott abból a pornó regényből, amelytől francia szuper kiadója százezres szériát remélt, írónője páratlan diadalt. A számok persze viszonylagosak.
Olyan országban, ahol azért az irodalom még közügy, nem katasztrófa a húszezer, csak éppen tényleg csúfos bukás. Ugyanakkor a következmények üdvösek is, mert kiderült, az a szodomista társadalom, amellyel egyesek fenyegetik az emberiséget, még nem a világvége, sőt csak él az egészséges ösztön.
A “Szépség és szörnyeteg”, ezzel az elcsent címmel tette közzé Marcela Iacub argentín származású szociológus azt a “munkáját”, amellyel, mint kiderült, maga sem tudta igazán, hogy mit akart elérni. Védelmére kelni hét hónapon át dédelgetett szerelmének, Dominique Strauss-Kahnnak, vagy éppen ellenkezőleg, ördögöt kreálni belőle, még jobban meggyűlöltetni őt. Ami a tény, ezt az ocsmány irományt nem annyira az erkölcsi érzék buktatta meg, hanem a Le Monde napilap, annak is elsősorban heti irodalmi melléklete. Több oldalán elemeztette tudósokkal, lélekbúvárokkal ezt a förmedvényt, ami valójában talán nem is pornó. Szelíd pszichológiai kísérlet, kimutatni, mennyire förtelmes az a már-már csaknem államfővé lett férfiú, akinek hatalmi ambícióinál mindig sokkal fontosabb volt az alteste.
Az eset politikai hátteréről a Népszava külvilág rovatában a kezdet kezdetén beszámoltunk. A Le Monde természetesen maga sem mellőzte a politikát, csak úgy vélte, az elevenére tapint, ha azt emeli ki, ez a “mű”, amelynek írónője művészi babérokra pályázik, megcsúfolja az irodalmat. Fércmunka, nem a témája, kivitelezése miatt. Holott alkotója kecsegtető reményekkel érkezett úgy két évtizede latin-amerikai szülőföldjéről a Szajna partjára, ahol legújabb kötetében úri szajhaként mutatkozott be. Tudós nő volt, szociológus, a szexet tanulmányozta okos esszéiben. Tagja lett a nevezetes CNRS-nek, a szikrázó elméjű kutatók társaságának. Magán kapcsolataiban is előkelő helyet vívott ki.
Csípős nyelvű és szellemes vitapartnernek ismerték meg, száguldott az elismertség felé. Néhányan sokallták ugyan föltűnési viszketegségét, túlfűtött intellektusát, de elnézték neki, mert tudták, katonai diktatúrából érkezett, a szülei félelmükben elégették rangos otthoni könyvtárukat, ebben a légkörben nőtt föl, és most Párizsban ezért próbál elégtételt szerezni. Igaz, a magánéletben is excentrikus volt. Kicsit habókosan öltözködik, napóleoni sipkát rak a fejére, a ruházata is kirívó, de mindezért, miért siklott ki ennyire? Miért szánta rá magát egy napon arra, hogy hét hónapra, éppen ennyire, ágyába csalja DSK-t, aztán kiadja az útját, megírja az átélteket, ezzel próbál befészkelődni az irodalmi életbe, kevés már neki a tudományos diadal.
Papagája és ölebe társaságában visszavonult, írt, majd elvitte a kéziratot az egyik legrangosabb műhelybe, a Fayard kiadóhoz. Ott is Pierre Norahoz, ehhez a nagytekintélyű tudóshoz, aki mellesleg tisztelője is volt, barátja. Nora azonban az a szellem, akinek, ami a szívén, az a száján is, elküldte Marcelát, pocsék, amit írt, ő ugyan nem adja ki soha. Akkor a hölgy elment a vetélytárshoz, a Stockhoz, ott is megmondták, talmi ez a “regény”, dolgozná át. Aztán elfogadták, tartalma, szaftossága miatt bevételt reméltek belőle. Cinkosra találtak a Le Nouvel Observateur polgári baloldali hetilapban is, amely sokat sejtető interjú kíséretében szemelvényeket csöpögtetett a frivol lelkületű olvasók örömére.
És egy hónap múlva jött a kínos bukás. A Le Monde nem suta mondanivalója miatt támadta meg, hanem műkedvelő, értéktelen stílusáért. Ne áltassuk magunkat, a francia könyvesboltok többsége sem sokkal különb az elzüllött magyaroknál, a polcok nagy részét ott is selejt árasztja el. A Le Monde egyelőre nyert, de ki tudja, végleges-e ez? Szomorú volna, különösen Voltaire, Stendhal, Balzac, Flaubert és a többiek honában, ha hosszabb távon Iacub őnagyságának mégis sikerülne íróként elfogadtatnia magát. Esélye sajnos, a bulvár agresszivitása miatt, azért lehet még rá. (Forrás: Várkonyi Tibor, Népszava)
Erdős Virág: Édes Hazám
édes hazám hadd ülök az öledbe
minden búmat-bánatomat feledve
sose hagyj el mindörökre velem légy
mit számít hogy nem vagyok még tizennégy
bóklászom a vadregényes tájaidon
nem ütközöm meg a titkos vágyaidon
és ha egy kis szeretetet kiharcolok
azon se kell paráznod hogy befalcolok
szívem minden melegével leszoplak
az okosok úgyis mindent beszopnak
ugyan minek futnék meg hát hova is
magyar vagyok mégha félig roma is
igény szerint kiköpöm vagy lenyelem
mégse ingyen pusztítom a kenyerem
ünnepnapon csoki ropi kóla
Édes Hazám gondoskodik róla
nem izgat föl engem már az isi se
szaladgáljon oda csak a pisise
nincsen annál alaposabb honismeret
mint amit a magam bőrén megismerek
házunk előtt folyik el a kanális
akkor szép a szerelem ha anális
felkínálom minden rejtett zugomat
ráadásul legkisebbik hugomat
önként vagyok veled naná dalolva
még ha nem is járunk össze-karolva
nincsen ebben semmi extra áldozat
mindig van egy eggyel durvább változat
kiülök a Duna-Tisza közére
kivezérel az én szívem vezére
bár ne lenne rajtam ez az émelygés
üzletszerűbben menne a kéjelgés
nem kell tőlem féltened a tárcádat
tessék itt van mutatom a bárcámat
tiszta vagyok mint a vízbefulladás
bár van egy kis kismedence-gyulladás
Édes Hazám legkedvesebb kliensem
szép vagy jó vagy másnak nem jut ilyen sem
áhitattal suttogom a neved is
csókolom ha el-eljár a kezed is
ha megnövök – úgy kell nekem – eladnak
rám se néznek inkább tovább haladnak
akad másik az ilyenek helyébe
némi ellenszolgáltatás fejébe’
dongó darázs dolgozik a virágon
nincsen ennél klasszabb hely a világon
ha vigyázok nem is nagyon ér baj
vagy a rendőr visz el vagy a vérbaj
Édes Hazám hadd legyek a himnuszod
hadd fényezzem tovább fényes nimbuszod
amennyire csak a szitu engedi
szeretném a dicsőséged zengeni
A szicíliai Lolita naplója
Olaszország felbolydult. Egy szicíliai diáklány – Melissa P., azaz Melissa Panarello – kegyetlen őszinteséggel vetette papírra első szexuális kalandjainak történetét, amelyet napló formájában hozott nyilvánosságra a botrányt is vállaló olasz kiadó. A tizenöt éves, szenvedélytől fűtött és szerelemre éhes lány egy érzéketlen világba csöppen, ahol azonnal felnőtt nőként kell “helytállnia”. Míg szülei a tanulmányi eredményeiért aggódnak, Melissa nős férfiak “szado-mazo” világába keveredik, vad orgiákra jár, interneten keresi alkalmi partnereit, miközben korrepetitorával is viszonyt folytat. A naplóbejegyzések feltárják Melissa zűrzavaros mindennapjait, és ami talán még fontosabb, segítenek megérteni miért veszti el kislányos naivitását és tiszta szépségét, hogyan mocskolódik be testileg-lelkileg. A túlfűtött testiség poklát megjárt tini sorsa úgy bontakozik ki előttünk, mintha csak a szomszéd kislány szamárfüles füzetébe firkált nyári élményeit olvasnánk. Kritikusai szerint a könyv elemi erővel tárja fel azokat a hazugsághálókat, amelyek szexpartnerek, szülők és gyermekeik, nők és férfiak között feszülnek, és amelyből szinte lehetetlen kikeveredni. Első kiadása óta a “szicíliai Lolita” erotikus naplója közel egymillió példányban fogyott el Melissa szülőhazájában, huszonnégy országon söpört végig, és hamarosan mozivászonra is kerül. Cikk a témában
Szétbaszott zsidó kurvák seggéről készítettünk gipszlenyomatot – L Simon László
Nem, nem mentek el nálam itthonról, és nem is áll szándékomban az írások színvonalát a bányászbéka segge alá süllyeszteni, mindössze csak egy versből idéztem a címben, amit a parlament kulturális és sajtóbizottságának narancsos elnöke, az új médiatörvény egyik megalkotója, L. Simon László vetett papírra. Azonban mielőtt még valaki megvádolna azzal, hogy egy szövegkörnyezetéből kiragadott mondattal akarom kényelmetlen helyzetbe hozni a képviselő urat, ideidézném a teljes művet, aminek a ”költő” a váratlanul kiderült címet adta. A teljes cikk a Tagi szexhírek oldalon itt olvasható
… marékszámra dobáltam magamba szpídet
s évekig inasként dolgoztam egy keleti bazárban
a hit és a tudomány elválaszthatatlan
ezt véstem egy kőtáblába…
Norinaga Akira – A két Cseresznyevirág
A termékenység vidám ünnepén, a szentélyhez vezető parkbeli úton fedeztem fel őket, a nagy hímtag jelkép hordozói között. A hímtag papírmaséból készült, vagy öt méter hosszú volt, átmérője majd méter lehetett. Ők a bal oldalán haladtak, középen. Ugyanolyan apró, rugózó léptekkel mentek, mint a jelképet hordozó többi nő. A jelkép lépteik ütemére ringott a vállukon, kezükkel nem illették, válluk tartotta csupán. Kezüket összefonták mellük alatt – kimonójuk ujja kissé felcsúszott -, jobbjukban a nagy jelkép kicsinyített mását szorongatták. A kicsinyített más éppen akkora volt, mint valami valóságos felmerevedett hímtag. Viaszból csinálták, pontosan utánozta az igazi hímtag alakját, színe sem különbözött az igazi hímtag színétől, végéből azonban kanóc állt ki – a ceremónia végén, a szentély oltárkövére ragasztva meggyújtják majd, áldozati gyertyaként.
A két nő hasonló bordó színű kimonót viselt, akárcsak a többi. A hajukat is úgy fésülték, mint a többiek. Szemükből azonban ingerkedő szikrák röpdöstek, s mosolygós arcuk kirítt a meghitten ájtatos, megtermékenyülésért imádkozó arcok tömkelegéből. Amelyik hátul jött, bal kezének ujjait belefűzte társnője kimonóövébe.
Mutatós nők voltak. Rajtuk felejtettem a tekintetem.
A menet két oldalán nyüzsgött a bámész tömeg.
Amerikai turisták fényképezogépeket kattogtattak. Fel-le szaladgáltak a termékenység-ünnepi menet útja mentén.
Sodródtam az emberekkel, kísértem a menetet. A két nőt figyeltem. Előbb a hátul lépkedő pillantását kaptam el. Sejtelmesen mosolygott, szemöldöke alig észrevehetően megmoccant. Társnője – ugyancsak alig észrevehetően – hunyorított is.
A szentély elott vártam őket.
Sokára kerültek elő, tétova pillantással körülnéztek. A tömeg oszladozott már.
Hozzájuk siettem.
Úgy üdvözöltek, mint ismerőst. A menetben hátul haladó nő arra invitált, fogyasszam el velük szerény uzsonnájukat. Kicsit félrebillentette fejét, mosolyogva fűzte hozzá.
– Ha nincs ellenére két Cseresznyevirággal étkezni…
Észbe kaptam, megmondtam a nevem, kicsoda, micsoda vagyok, s megköszöntem a meghívást. Ismerősen mozogtak a parkban.
Félreeső zugba vezettek. Út közben szorosan az oldalamon lépkedtek. Szorosabban, mint illő lett volna. Ingerelt a közelségük, hirtelen mozdulattal közelebb vontam őket magamhoz. Az elülső Cseresznyevirág fülig pirult.
– Itt járnak… Lehetnél türelmesebb.
A hátsó Cseresznyevirág hűvösebb szavak kíséretében tolta el a karom.
– Mindent a maga idejében.
Igazat adtam neki, zavaromban felnevettem.
– Persze… Csak túl szépek vagytok, és az idő túlságosan lassan múlik!
Mosollyal nyugtázták a bókot. Letelepedtünk a zugban.
Kimonójuk alól banánlevélbe csomagolt elemózsiát szedtek elő. Nem voltam éhes, csipegettem az illendőség kedvéért. A szemem inkább őket falta.
Kecsesen mozogtak, tekintetük szavaknál ékesebben beszélt. Belakmározták az utolsó morzsát is. Hátsó Cseresznyevirág kendőt vett elő, megtörölte ujjait. Lesütötte szemét.
– Most haza megyünk. Ha kedved van velünk tölteni az időt, kövess bennünket, meglehetős távolságból. Neked sem volna szerencsés, ha együtt látnának velünk, nekünk pedig adnunk kell a jó hírünkre… Hatodik emelet, az ajtó mindjárt a lift mellett jobbra nyílik…
Nyomukba eredtem.
Hosszú séta következett. Hatalmas panelház kapuján fordultak be.
A lakás ajtaját csak résnyire húzták be. Lépteim közeledtére Hátsó Cseresznyevirág kitárta, papucsot nyújtott felém. Leveztem a cipőm, közben őkulcsra zárta mögöttem az ajtót.
Garzonlakás volt.
Elülso Cseresznyevirág a lefüggönyözött, félhomályos szobában tüsténkedett. Szakésüveget, tálcán poharakat állított az alacsony asztalra. Már nem viselt a lábán sem szandált, sem harisnyát, csupasz bokája kivillant a kimonó alól. Észrevette, hogy a bokáját nézem, elmosolyodott.
Hátsó Cseresznyevirág ülőpárnákat dobott az asztal köré, hellyel kínált. Maga is helyet foglalt, szakét öntött a poharakba.
Elülső Cseresznyevirág még takarót borított az ágyra, majd őis letelepedett az asztal mellé. A pohár után nyúlt.
Feléjük emeltem a poharat, meghajtottam a fejem.
– Őseitek tiszteletére.
Egy hajtásra ittuk ki mindhárman. Hátsó Cseresznyevirág mindjárt újra töltött mindhármunknak, s ismét megemelte a poharát.
– Találkozásunkra.
Megittuk azt is.
A szobában meleg volt, a szaké is fűtött. Levettem a pulóverem. Miközben kibújtam belőle, Hátsó Cseresznyevirág ismét töltött. Elülső Cseresznyevirág pedig – nem vettem észre – megoldotta kimonója övét. Amikor a poharáért nyúlva előrehajolt, a selyem szétcsúszott, látni engedte alabástrom színű keblének halmát. Kicsúszott a számon:
– Gyönyörű!
Pillanatig úgy maradt, előrehajolva. Lassan egyenesedett fel. Pillantásom a mellére tapadt. Hátsó Cseresznyevirág halk, ingerlő hangon szólalt meg.
– Ez is tetszik?
Lassan tárta szét kimonóját.
Mit mondjak, tetszett… De mennyire tetszett! Kicsiny, ék alakú melle volt, rózsája sötéten vöröslött. Ültében csúsztatta le magáról a kimonót, keble hullámozva követte mozdulatait. Mire félredobta, Elülső Cseresznyevirág is levetette a kimonóját. Csupán tenyérnyi, fekete tanga feszült az ágyékukra, színe még szembetűnőbbé varázsolta bőrük sápadtságát.
A szemem kerekre nyílt. A szívem a torkomba ugrott, a torkom kiszáradt.
Mosolyogva nyugtázták bámulatom.
Nem tudtam levenni a pillantásom róluk. Vaktában, kapkodó kézzel nyúltam a nadrágomhoz. Egyszerre hajoltak előre, félrevonták a kezem.
Elülső Cseresznyevirág kinyitotta a zippzárt, Hátsó Cseresznyevirág a nadrágot húzta szét.
Megemeltem a derekam, hogy könnyítsek nekik. Nem tudom, melyiknek a keze tapintotta végig a farkam. A nadrágot együtt húzták le rólam, az alsót is. Jól szemügyre vettek.
A mustra eredményét nem kötötték az orromra. Hagytam, hogy nézzenek. Benyúltak ingem alá, könnyedén végigsimogatták a hasam. Kigomboltam az ingem, ledobtam magamról. Kezük a rnellemen szánkázott. Mosoly játszott az arcukon, tekintetük öszevillant. Egyszerre hajoltak előre.
Kétoldalról fogták ajkuk közé a farkam. Hátradőltem a padlón. Elülső Cseresznyevirág ráeresztete nyelvét a farkamra, Hátsó Cseresznyevirág csupán ajkával mozgatta a makkom. Elülső Cseresznyevirág gyengéden visszahúzta a farkam bőrét, nyelve a makkom karimája alatt matatott. Lassan vitte alább és alább a nyelvét.
Tangájuk alá csúsztattam a kezem. Hátsó Cseresznyevirág odébb moccant kissé, a makkom nem engedte ki ajka közül, mellőle suttogta:
– Majd idején…
Elülső Cseresznyevirág öle a kezem alá simult. Megnedvesedett már, és egyre nedvesebbé vált a tenyeremben. Tenyerem élével a hüvelyéhez simítottam. A mozdulatra szétterpesztette kissé a combját. Ujjaim végigtapintották a csiklóját. Amikor a hüvelyéhez értem, enyhén megremegett. Betoltam az ujjam a hüvelyébe. Nyílása lágyan tárult szét, csiklóját a tenyerembe préselte. Ágyéka gyorsan mozdult, hüvelye táncot járt az ujjamon. Erőteljesen visszalökögettem. Teste hirtelen ernyedt el. Visszahúzta nyelvét a farkam tövéről, felnyögött.
Hátsó Cseresznyevirág kiengedte ajka közül a makkom. Nézte a farkam, Elülső Cseresznyevirágra tekintett. Mintegy mellékesen odavetette.
– Hányszor mondjam, minél tovább késlelteted, annál jobb…
Magamban igazat adtam neki. Elülső Cseresznyevirág félszegen mosolygott.
– Nem tudtam türtőztetni magam. Nagyon kellett.
Ő is a farkam nézte.
Levettem róla a tangát. Hátsó Cseresznyevirág megcsóválta fejét.
– Rólam nem húzod le?
– Ideje már?
Elmosolyodott, szemöldökének huncutkás mozdulatával felelt.
Lefejtettem öléről a tangát. Hüvelyi részén szinte csatakossá vált. Meg akartam szagolni. Kikapta a kezemből, meglegyintett vele.
– Szégyentelen!
Mosolygott hozzá. Egyetlen rugaszkodással talpon termett. Féllábával átlépte a törzsem. Lassan kuporodott a szám fölé. Egye mosolygott.
– A tangám kell neked? Te szégyentelen…
Megcsodáltam az ágyékát. Furcsán borotválta ölét, minden szőrzetet leborotvált a szemérme aljáról, mindkét oldalon. Csupán szemérme felett borította szőrzet, úgy festett, mint valami ritkás kecskeszakáll. Ölének csupaszsága izgatott. Csiklója merevre dermedt, szeméremajka szétnyílt kissé. Nem vettem észre, hogy előre hajoltában visszaleskelt. Hangjában ijedelem bujkált.
– Nem a kedvedre való?
Úgy véltem, jobb ha tettel válaszolok. Gyengéden átnyaltam az ölét hüvelyétől a csiklója tetejéig. Ajkam közé vettem ágaskodó csiklóját. Úgy nyomogattam, ahogy ő a makkom. Lassan, nagyon lágyan. Karommal átfontam a tomporát.
Fellélegzett. suttogásán éreztem mosolyog már.
– Kedvedre való?
Csak a csiklójának adtam választ, és éreztem rajta, hogy neki kedvére való. Rögtön iszamossá vált. Nem használt szagosítót, rendkívül izgató, természetes illata volt. Lassan moccantgatta tomporát előre-hátra, mintegy irányítva, hogy erősebben vagy gyengédebben tartsam kis pöckösét az ajkam között.
Olykor ráterítettein a nyelvem. Kezemmel szélesre nyitottam nagy szeméremajkát. Kis szeméremajka egészen aprónak látszott. Abbahagyta a mocorgást.
Belenyaltam a hüvelye nyílásába, kimerevített nyelvvel körbetapintottam bejáratát. Altestét valamelyest közelebb hozta a számhoz. Lassan csókolgattam hüvelye környékét, hüvelye nyílását váltogatva nyaltam lágyan, meg merev nyelvvel. Előrenyúltam, hogy tenyerembe vegyem a mellét, de kezem Elülső Cseresznyevirág arcát érintette – rátapadt Hátsó Cseresznyevirág keblére. Sajnáltam, hogy nem láthatom. Visszatettem a kezem Hátsó Cseresznyevirág tomporára, ujjammal megkerestem alsó nyílását. Nem vonta el, sőt egyenesen odatartotta.
Nem tudtam, hogy melyikük ujjai fonták körül a farkam. Finoman simították végig, nagyon finoman, leheletszerűen értek hozzá.
Lassúdó mozdulatokkal nyaltam Hátsó Cseresznyevirág hüvelyét, kis szeméremajkát, időként megérintettem nyelvemmel a csiklóját is. Megnedvesítettem az ujjam, lassan vittem be alsó nyílásába. Könnyebben ment, mint gondoltam, alsó nyílása ellenállás nélkül tárult szét, valósággal várta, hogy belehatoljak. Megborzongott a teste tőle. Óvatosan húztam ki az ujjam, óvatosan toltam vissza. Hátsó Cseresznyevirág felnyögött, a tomporát nekifeszítette ujjamnak. Valamelyest gyorsabban csináltam.
A farkam ágaskodott a játszadozó ujjak között. Az ujjak ide-oda forgatták. Azt hittem, Hátsó Cseresznyevirág csinálja, egészen addig azt hittem, amíg nem éreztem a makkomon a nedves szemérem érintését. Elülső Cseresznyevirág lassacskán húzta végig a makkom, csiklójától a hüvelyen át alsó nyílásáig, majd vissza. Ötször-hatszor húzta végig, s vissza, aztán megállapodott vele a hüvelyénél, visszahúztam a farkam bőrét. Elképesztő lassúsággal vette hüvelyébe a makkom, hüvelye nyílásával valósággal körülcsókolta. Nem engedett mélyebbre. Fogta a farkam tövét, gyengéd, köpülő mozdulatokkal fürdette hüvelye nyílásában.
Önkéntelenül gyorsabban pergettem a nyelvem Hátsó Cseresznyevirág hüvelyében. Ujjaim mozgása is felgyorsult. Másik kezemmel benyúltam combja alá, ujjaim a csiklóján kalandoztak. Teste hirtelen feszült meg, csiklója rángatózni kezdett. Hosszan, fojtottan nyögött fel, egy-két pillanatig lankadtan hevert rajtam.
Lassan fordult oldalra rólam. Combját suta mozdulattal emelte át rajtam. Elülső Cseresznyevirág egyre a hüvelye nyílását köpülte. Még mindig nem engedett mélyebben magába. Jobbjának két ujjával szélesre feszítette a bőrt csiklója két oldalán. Odanyúltam a csiklójához, néhányszor megsimítottam az ujjam hegyével. Amint hozzáértem, lelassította köpülő mozgását, kikerekedett szemmel nézte, hogyan játszom vele.
Nem sokáig játszottam.
Hátsó Cseresznyevirág elhúzta a kezem. A farkam is kivette Elülső Cseresznyevirág tenyeréből.
Még könnyedébben fogta át, mint Elülső Cseresznyevirág.
Közelebb hajolt Elülső Cseresznyevirág öléhez. Elülső Cseresznyevirág most mindkét kezével széthúzta csiklóját. Csiklója vörössé vált, szinte kiugrott az öléből. Hátsó Cseresznyevirág kinyújtott nyelvvel közelített hozzá, párszor körbesimította nyelvével, majd szájába vette az egész csiklót. Elülső Cseresznyevirág lehunyta szemét. Hüvelye vergődött a makkomon. Hátsó Cseresznyevirág nem engedte, hogy beljebb vegyen a testébe. Eltökélten fogta a farkam, közben szívta-nyalta Elülső Cseresznyevirág csiklóját. Akkor könyörült meg rajta, amikor Elülső Cseresznyevirág összerázkódott, akkor elvette ütközőként használt markát. Elülső Cseresznyevirág hüvelye valósággal rázuhant a farkamra, pillantása felakadt. Ösztönösen löktem vissza. Levegő után kapkodott, arca eltorzult. Ágyéka megint gyorsan mozdult, négy-öt lökés után hörgéshez hasonló hangot hallatva könyökére hanyatlott. Lehunyt szemmel dőlt az oldalára.
Farkam kicsúszott a hüvelyéből.
Hátsó Cseresznyevirág a hátát fordítva felém, átlépett a törzsemen. Leguggolt a farkam fölé, csiklóját néhányszor a makkomhoz érintette. Felsőtestével mélyen előrehajolt, széthúzta szeméremajkát. Anélkül, hogy a farkamhoz nyúlt volna, ölének szakavatott mozdulatával csúsztatta be a hüvelyébe.
Tövig bevette mindjárt, felegyenesedett kissé. Hüvelye öblös volt és mély, redői-izmai kellemesen, izgatóan tapadtak a farkamhoz. Rövid időre megült rajta, mocorogva igazgatta pőrére borotvált szemérmét az ölemhez. Lapockája alatt rizsszemnyi anyajegy barnállott.
Lassan emelkedett meg, majdnem teljesen lehúzta hüvelyét a farkamról. Éppen csak a makk hegyét hagyta benne. Még lassabban vette vissza megint egészen a farkam tövéig, s néhány pillanatig ismét megült rajta, mocorgott. Vártam, hogy megkérdezi, kedvemre való-e?
Semmit sem kérdezett. Megemelkedett újra. Elülső Cseresznyevirág felkönyökölt. Derűs arccal szemlélte, hogyan tünteti el barátnője a farkam, s hogyan varázsolja ki a testéből.
Hátsó Cseresznyevirág éppen megült a farkamon. Öléhez nyúlt. Ujjai a farkamhoz értek, körültapintották a hüvelye nyílásában. Valamit igazgatott a csiklóján.
Elülső Cseresznyevirág szeme megrebbent. Közelebb hajolt hozzá, láthatólag segíteni akart neki. Hátsó Cseresznyevirág kurta mozdulattal elhárította a csiklójához írányúló kezet. Mélyen előre hajolt, tomporának hajlata szétnyílt.
Ebben a helyzetben is majd egészen lehúzta hüvelyét a farkamról. Amikor visszavette, hüvelye valamicskét jobban feszült a farkamra. Mozgása gyönyörű látványt nyújtott. Alsó nyílása kínálkozón tárult elém.
Elülső Cseresznyevirág megelőzött a cselekvésben. Feltérdelve visszájáról átkarolta barátnője tomporát, ajkát az alsó nyíláshoz illesztette. Pontosan kísérte Hátsó Cseresznyevirág hüvelyének lassú mozdulatait, vele együtt emelkedett süllyedt. Egy idő múlva mellém húzódott, alulról felfelé nyalta az alsó nyílást.
Hátsó Cseresznyevirág remekelt a farkamon.
Benyúltam Elülső Cseresznyevirág combja közé. Engedelmesen nyitotta szélesebbre. Öle már ismét iszamossá vált. Egyszerre toltam a hüvelykem és a gyűrűs ujjam a hüvelyébe meg az alsó nyílásába. Elvonta a száját barátnője tomporáról, felemelkedett kissé, testébe igazgatta a kezem. Hintázni kezdett előre-hátra. Visszaadtam a lökéseit. Megnedvesítete mindkét mutatóujját a szájában, egymás fölé illesztve őket nyomult be Hátsó Cseresznyevirág alsó nyílásába.
Hátsó Cseresznyevirág nem gyorsított a tempón, valamelyest lassította inkább. Megint éreztem, hogy keze a csiklóján matat – ujjai a farkamhoz értek. Ismét körhetapintotta a farkam a hüvelye nyílásában. Még lassabban mozgott.
Elülső Cseresznyevirág a hintázása tempóját vitte át ujjaira, egyre gyorsabban feszegette Hátsó Cseresznyevirág alsó nyílását.
Hátsó Cseresznyevirág most a hüvelyébe süllyesztette a farkam. Percekig meg se moccant rajta. Teljesen előredőlt, kezét nem vette el csiklójáról.
Elülső Cseresznyevirág száján kibukott a hörgésszerű hang. Hátsó Cseresznyevirág ugyanabban a pillanatban kezdett élvezni. Hüvelye összeszorult a farkamon, minden ízében reszketett.
Elülső Cseresznyevirág elhúzta nyílásait a kezemről.
Hátsó Cseresznyevirág rendkívül hosszan élvezett, percek múltán is meg-megvonaglott a farkamon. Akkor egyenesedett fel, amikor hüvelye teljesen elnyugodott. Kezére támaszkodva emelte le szemérmét a farkamról. Ültében fordult vissza, arccal felém. Rámosolyogtam.
– Kedvedre való volt?
Szó nélkül hajolt fölém. Elülső Cseresznyevirág a másik oldalról hajolt fölém. Egyszerre eresztették a makkomra nyelvüket. Elengedtem magam, lehunytam a szemem. Fürge ujjaik lágyan fogdosták a farkam, nyelvük ide-oda szaladazott. Nem érzékeltem, hegy melyiknek az ujja-nyelve izgatóbb. Testem megfeszült, izmaim kokeményre merevedtek.
Elélveztem. Az ágyékom majd kiszakadt, egyre lövellte a magvam, mint valami vulkán a lávát. Belekábultam.
Amikor kinyitottam a szemem, két csatakos arcot láttam. Elülső Cseresznyevirág lenyalta szája széléről a magvat. Hátsó Cseresznyevirág mosolyogva hunyorított rám.
– Azért se kérdezem meg…
Felültem, magamhoz öleltem őket. Nevetgélve csókolták le egymás arcáról a nedvességet. Elülső Cseresznyevirág kiszaladt a mosdóba. Hátsó Cseresznyevirág nagyot lélegzett.
– Adsz egy pohárka szakét?
Magamnak is öntöttem. Mohón hajtottuk fel. Hátsó Cseresznyevirág az üres poharat nézte, felütötte a fejét.
– Nagyon kifárasztottunk?
Eszembe ötlött, ahogy barátnője a két ujjával gyömöszkélte. Kivettem a kezéből a poharat, az asztalra tettem.
– Annyira nem, hogy ne akarjalak alul.
Pír futott az arcára, elkapta a pillantását. Suttogva szólalt meg.
– Az a gyengém… Nekem alul különösen érzékeny.
A másik Cseresznyevirág visszajött és őment mosdani. Elülső Cseresznyevirág is töltetett magának egy pohárka szakét. Magamnak is adtam. Elülső Cseresznyevirág ugyancsak a fáradtságom felől érdeklődött. Pontosan azt válaszoltam neki, amit a barátnőjének. Ő is lesütötte a pillantását.
– Szeretem alul… Honnan jöttél rá?
Válasz helyett kiittam a pohárkát; elballagtam a mellékhelyiségbe.
Az asztal mellett találtam őket, sós süteményt ropogtattak. Mezítelen testük szemérmetlenül csábítóan világított a félhomályban. Lezökkentem közéjük. Töltöttem a szakéból. Elvettem egy süteményt.
– Messzire ültetek…
Szorosan mellém húzták ülőpárnájukat. Rágcsáltuk a sós süteményt. Szemem hol az egyik Cseresznyevirágon legelészett, hol a másikon. Arra gondoltam, nehéz volna eldönteni, melyik a kívánatosabb. Elülső Cseresznyevirág alakja formásabb volt, Hátsó Cseresznyevirág tudatos megfontoltsága jócskán ellensúlyozta alakjának egyáltalán nem szembeötlő hátrányát. Jólesett a meztelenségüket érzékelni, bőrük selymesen simult hozzám. Átkaroltam mindkettőt. Hátsó Cseresznyevirág a szemembe mosolygott.
– Ha most választanod kellene, melyikünket választanád?
– Mindkettőtöket.
Évődve faggattak. Hátsó Cseresznyevirág átnyúlt a barátnőjéhez, tenyerével felém fordította keble kerek halmát.
– Ő a szebb. Nézd a mellét. Olyan kerek… Nekem csak ilyen kicsi jutott…
– De legalább annyira érzékeny! És pompás, ék alakú! Döntsétek el, melyikőtökét csókoljam előbb?
Nevettek. Szorosabban magamhoz húztam őket. Vállamra hajtották a fejüket. Egyik a baljával, másik a jobbjával ölelt át. Elülső Cseresznyevirág halkan kérdezett.
– Volt már két barátnod?
– Olyanok mint ti, sohasem!
Másképp értette. Kibökte végül, azt akarja tudni, voltam-e már két nővel egyszerre. Letagadtam. Nem tudom, miért jutott az eszembe, jobb, ha nem beszélek róla.
Felderült:
– Akkor érdekesek vagyunk neked…
Biztosítottam róla, hogy külön-külön is érdekesek számomra, együtt pedig valósággal tündériek. Hátsó Cseresznyevirág ingerkedő hangon szólalt meg.
– Azért az ő melle jobban tetszik, valld be. Bevallhatod, nem vagyok annyira hiú.
Karja alá bújtattam a kezem, tenyerembe vettem lefitymált, egyébként lányosan szép keblét. Nézte, ahogy simogatom, arca megpirosodott. Rám emelte tekintetét.
– Az övét se hagyd árván…
Tenyerembe vettem Elülső Cseresznyevirág halmát. Mindketten azt nézték, hogyan játszadozom a másik mellével. Hátsó Cseresznyevirág ajka megnyílt kissé. Belecsókoltam a szájába.
Lassú mozgással, merev nyelvvel csókolt. Lassan vonta el a száját.
Megcsókoltam Elülső Cseresznyevirágot is. Nyelve lágyan tapadt a nyelvemre. Hirtelen kapta hátra száját, meghitten suttogott.
– Ne izgass fel túlságosan. Ha nagyon felizgatsz, nem tudok uralkodni magamon, és mindjárt el kell élveznem.
Elengedtem a mellét is, magamhoz öleltem csak.
A farkam lassan meredezett, Hátsó Cseresznyevirág derűsen szemlélte. Ráhajoltam a mellére. A csók hegyesre merevítette bimbóját. Gyorsabban lélegzett, keze a farkamhoz nyúlt. Légies finomsággal intette hozzá ujjait. Halkan kérdezte:
– Megcsókolsz alul?
A farkam kőkemény lett. Hátradőltem a szőnyegpadlón. Elülső Cseresznyevirág ülőpárnát úsztatott a fejem alá. Hátsó Cseresznyevirág fölém guggolt.
Előbb a csiklójára eresztettem a nyelvem. Izgatott, hogy nem háttal ül, s öléből feltekintve látom az arcát. Széthúztam szemérmét, csiklóján meg a kisajkon járattam a nyelvem. Tágranyílt szemmel nézte. Pillantásunk olykor összeakadt. Mosoly futott az arcára.
Elülső Cseresznyevirág letérdelt barátnője mellé. Két ujja közé fogta az ék alakú mellbimbóját, csak a mellbimbót illette nyelvével.
Hátsó Cseresznyevirág felsóhajtott.
Hosszabban és hosszabban nyaltam végig az ölén. Élveztem a nedvessége ízét, illatát. Egészen lassan jutottam el a hüvelyéhez.
Elülső Cseresznyevirág elengedte a mellbimbót, szája barátnőjének szájára tapadt. Sokáig csókolóztak. Mellük összeért, bimbóik egymást keresték.
Hátsó Cseresznyevirág mozdított csöppet a testén. Alsó nyílását emelte a számra. Elernyesztette izmait. Szabályos kerek nyílása szinte szétnyílt a nyelvem alatt. Elülső Cseresznyevirág hátrahúzódott kissé, bevitte ujját Hátsó Cseresznyevirág hüvelyébe. Lassan mozgott benne.
Hátsó Cseresznyevirág lehunyta pilláját. Kis idő múlva felsóhajtott.
Engedj el most.
Elülső Cseresznyevirág ujja kicsusszant a hüvelyből.
Hátsó Cseresznyevirág elvette a számról a testét. A térdén araszolt hátra a farkamhoz. Úgy borult rá, mintha oltár előtt állna. Végignyalta teljes hosszában minden oldalát, kevés nyálat engedett a makkomra.
Egyenesen az alsó nyílásába illesztette a farkam, a makkom rögtön bevette. Megint lehunyta kicsit a szemét. Izmai megszorongatták a makkom. Szeme kinyílt, mosoly játszadozott ajka körül, tövig süllyesztette magába a farkam. Sokáig ült majdnem mozdulatlanul.
Elülőo Cseresznyevirág a szám fölé kuporodott. Nem láttam, hogy mikor tette mutató és gyűrűsujját a hüvelyébe. Nem vette ki őket. Szó nélkül eresztette ajkamra az alsó nyílását. Neki is szabályosan kerek nyílása volt, valamivel sötétebb színű mint a másik Cseresznyevirágé. Meg-megrándult a nyelvem alatt. Ujjait lassan kihúzta hüvelyéből, előredőlt. Éreztem államon Hátsó Cseresznyevirág kutató, keskeny kezét, a hüvely nyílását kereste. Ujjait előrenyújtva gömbölydedre formálta tenyerét, csuklójáig be nyomta Elülső Cseresznyevirág hüvelyébe.
Elülső Cseresznyevirág teste megremegett. Hátsó Cseresznyevirág csak ült a farkamon. Záróizmai olykor-olykor megszorították a farkam tövét.
Elülső Cseresznyevirág lassacskán mozgatta előre-hátra alsó nyílását a nyelvemen. Barátnőjének keze a hüvelyébe feszült, kézfeje a csiklójára tapadt.
Benyúltam szemérméhez, két oldalról széttártam szeméremajkát. Azonnal gyorsított a mozgásán. Csakhamar felkiáltott.
– Most! Most… Most elélvezek!
A kiáltás elnyújtott sikolyba torkollott.
Lassan vette el az ölét a számról. Hátsó Cseresznyevirág ekkor húzta ki kezét a hüvelyből. Elülső Cseresznyevirág lehuppant mellénk a szőnyegre, megrázta fejét.
– Elképesztően jó volt.
Hátsó Cseresznyevirág pohárka szakét kért tőle. Apró kortyokban itta meg. Elülső Cseresznyevirág magának is töltött, mohón felhajtotta. Elvette barátnőjétől a poharat, leült mellé.
Hátsó Cseresznyevirág izmai valamivel sűrűbben szorongatták meg a farkam. Furcsa volt, egyre feljebb éreztem farkamon az izmai érintését, pedig különben jószerével meg se moccant. Izmait szorítgatta össze, s ernyesztette el csupán. Csodálatos képessége szinte elbódított. A mosoly egyre ott játszadozott ajka körül. Félig lehunyt pillája alól lesett. Amikor már a makkom alatt éreztem izmai működését, lassú mozdulattal mindkét oldalról széthúzta szemérmét.
Kimeredt szemmel bámultam pőre ölét. Hüvelye szétnyílt kissé, csiklója meg-megremegett.
Elülső Cseresznyevirág hasonlóan vitte be kézfejét a hüvelybe, mint az imént barátnője nyúlt az övébe. Látszólag moccanatlanul tartotta benne kezét. A farkamon azonban éreztem, ujjai vitustáncot járnak Hátsó Cseresznyevirág hüvelyének mélyén.
Hátsó Cseresznyevirág szeme lecsukódott, gyorsabban szedte a levegőt. Izmai már a makkom kúpját szorongatták. Barátnője ujjainak érzete külön is izgatott. Fölséges volt. Belefeszítettem a farkam a nyílásba. Pillantásom nem tudtam elvenni élvezetre készülo ölérol. Csiklója egyre gyakrabban reszketett. Elülso Cseresznyevirág hirtelen eltakarta a látványt, szájába vette Hátsó Cseresznyevirág csiklóját.
Hátsó Cseresznyevirág egész testében összerázkódott. Most is hosszasan élvezett. Alsó nyílása percek múltán is meg-megrándult.
Nem vettem észre, hogy Elülső Cseresznyeirág mikor vonult vissza kezével a hüvelybol. Mire Hátsó Cseresznyevirág levonta alsó nyílását a farkamról, Elülso Cseresznyevirág nedves arctörlot hozott, gondosan megtörölgette vele a farkam. Félredobta kendot, ujjaival megfogta-forgatta a farkam, dédelgeto mozdulattal arcához szorította. Felvetette tekintetét.
– Jó neki velünk?
Pillantásán láttam, hogy ismét felizgult már.
Hátsó Cseresznyevirág pohár szakéval kínált. Könyökömre dolve ittam ki, jól esett.
Elülso Cseresznyevirág nyelve végigpásztázta a farkam. Fölé guggolt, megdörzsölte vele csiklóját, néhányszor végighúzta szemérmén. Egy pillanatra tövig bevett a hüvelyébe, aztán mindjárt alsó nyílásához illesztette. Ugyanolyan könnyedén fogadott be ott is. Csillogott a szeme. Átszellemült arccal mosolygott, emelkedett-süllyedt a farkamon.
Hátsó Cseresznyevirág leheveredett mellé. Halkan figyelmeztette.
– Ne légy mohó… Jobb lesz, hidd el.
Ujjai beletúrtak Elülso Cseresznyevirág szorzetébe, szétnyitották a szeméremajkat. Izgatott, ahogy nézte. Jobbjának két ujja közé fogta a csiklót, baljának négy ujját a hüvely bejáratához tolta. Csak az elso ujjpercig vitte be oket. Lassan mozgatta, ujjait, körkörös mozdulatokkal. Eszembe ötlött, Elülso Cseresznyevirág korábban a farkammal köpülte hasonlóan a nyílást.
Elülso Cseresznyevirág megállt picinyt. Két kezével szélesebbre tárta tompora hajlatát. Lassított a mozgásán. Kissé hátradolt, hogy mélyebben hatoljak a testébe. Pillája leereszkedett, alig lehetett érteni a hangját.
– Nagyon jó…
Hátsó Cseresznyevirág elmosolyodott. O is lassított a köpüléssel. Arca kipirult, szája megnyílt kissé. Látszott rajta, élvezettel csinálja. Tekintetünk összeakadt. Valósággal parázslott a szeme. Rámosolyogtam.
Mocorogva húzódott közelebb hozzám. A köpülést nem hagyta abba, de a csiklót eleresztette, visszájára fogva vette ismét két ujja közé. Combját gyors mozdulattal emelte át rajtam, lábát szorosan elorehúzta törzséhez.
Szemérme önmagától nyílt szét, vörösen dagadozó csiklóját kínálta a számra. Szép, arányos csiklója volt, hegye kissé elobbre állt a szokottnál. Úgy engedtem rá a nyelvem, hogy a kis szeméremajkát is beborítsa. Nagyon lassan mozgattam rajta. A tartásán éreztem, eltaláltam, amit kívánt.
Elülso Cseresznyevirág megint szélesebbre igazgatta tomporát. Az járt az eszemben, hogyan lehetséges, hogy ugyanúgy használja az alsó nyílását, mint a hüvelyét. Ha nem láttam volna, hogy alulra vesz, a fejem tettem volna rá, a hüvelyében járok. Remekül csinálta. Egyébként most uralkodott magán: egészen lassan mozgott.
Hátsó Cseresznyevirág csiklója megremegett. Nyelvemmel éreztem rajta egy ér lüktetését. Elhúzta kissé a csiklóját, aztán visszanyomta megint.
Megszívtam kicsit. Két ujjam egyszerre nyomult a hüvelyébe és az alsó nyílásába. Nem mozdítottam gyorsan oket. Eroteljesen lökött vissza. Elértettem a kívánságát; gyorsabbra váltottam.
Nem tudom, mennyi ideig nyaltam a csiklóját, nem tudom, mennyi ideig játszottak nyílásaiban ujjaim. Nem tűnt fel túlságosan hosszú idonek. Megfeszítette testét, felnyögött. Valósággal rápréselte a számra csiklóját. Rápergettem a nyelvem, akárcsak dobverőt pergetik a dobra. A kezem is jóval gyorsabbra váltott. Hátsó Cseresznyevirág szinte megmerevedett, csiklója vonaglott, remegett a nyelvem felett.
Ajkam közé fogva szívtam meg. Bolondul megszívtam.
Felsikoltott.
Szívtam, amíg a teste összerándult, a sikoly pedig pihegéssé csitult.
Felemelte ölét a számról. Halkan mentegetőzött.
– Most én voltam mohó…
Éreztem a hangján, mosolyog.
Visszaemelte combját, mellém dőlt. Ujjai egyre köpülték Elülső Cseresznyevirág hüvelyének bejáratát. A csiklóját újra megfogta, immár úgy, mint korábban.
Elülső Cseresznyevirág a barátnőjére mosolygott. Szavaiból nem érzett szemrehányás.
– Majdnem elélveztettél, azzal ahogy élveztél. Hátsó Cseresznyevirág visszamosolygott rá.
– Akarod már?
Elülső Cseresznyevirág nemet intett. Kicsit később megszólalt.
– Úgy szeretnék élvezni, ahogy te szoktál… Talán most sikerül. Igazítsd jobban belém, kérlek.
Hátsó Cseresznyevirág ujjai egészen lelassultak a hüvelyben, jobbját barátnője tompora alá csúsztatta. Elülső Cseresznyevirág megemelkedett kissé. Hátsó Cseresznyevirág megsimogatta az Elülső alsó nyílását a farkam körül, súgva kérdezte:
– Így gondoltad?
Csak egy elégedett pillantás válaszolt. A matató ujjak láthatólag felizgatták Elülso Cseresznyevirágot, ijedten rebegte:
– Tovább ne! Még nem akarom…
Hátsó Cseresznyevirág szeretetteljesen suttogott.
– Túl soká se húzd el.
Elülső Cseresznyevirág néhány pillanatig megült farkamon. Kissé jobban széttárta ölét. Nagyon lassan kezdett mozogni újra. Hátsó Cseresznyevirág lassan moccantotta ujjait a hüvelyben. Egészen lassan. Izgatott, ahogy köpüli. Pillantásom megakadt Elülső Cseresznyevirág csiklóján. Bíborszínűvé vált, szinte kimerevedett a szemérméből. Hátsó Cseresznyevirág is észrevette. Fölé hajolt, ajka közé vette a csiklót.
Elülső Cseresznyevirág már alig mozgott. Felső teste íjként feszült hátra. Lassan kezdett remegni, a remegés végigömlött a testén. Minden porcikája reszketett, rázkódott. Görcsösen behunyta szemét. Percek múltán nyitotta fel. Hatalmasat sóhajtott, hangja tétován csendült:
– Elélveztem… Így még soha nem élveztem.
Alsó nyílása még mindig meg-megrándult a farkamon. Lassan tápászkodott fel róla. Csiklójának bíbora rózsaszínűvé halványodott már, visszazsugorodott szemérmébe. Suta mozdulattal nyúlt a félrelökött arctörlő után, megtörölgette a farkam.
– Nagyon megkínoztalak?
A farkam ágaskodott az ujjai között, mint valami pózna. Hátsó Cseresznyevirág kivette a kezéből gyengéd csókot lehelt rá.
– Még akarsz, vagy kilövessük? Nevetett a szeme. Becéző hangja is izgatott. Hátára dőlt, combját, karját széttárva hívott magára. Fölé hajoltam.
– Melyik lyukacskádba teszed?
Ülopárnát húzott a tompora alá. Suttogóra halkította hangját.
– Titok.
Ráfeledkeztem a szemére. Igéző pillantással nézett. Kezével csiklójához vonta a farkam, erőteljesen körülköpülte makkommal a csiklóját. Megint suttogott:
– Rögtön felizgulok tőled…
Elülső Cseresznyevirág hozzásegítette. Lábam alá nyúlt, ujjai barátnője alsó nyílásának környékét cirógatták. Hátsó Cseresznyevirág valamelyest jobban szétnyitotta combját.
Szemérme valóban szinte mindjárt megnedvesedett.
Most is félig hunyta le pilláját. Hüvelyéhez irányította a makkom, lassacskán engedett magába. Ujjai akkor siklottak le a farkamról, amikor majd tövig behatoltam a testébe, lassú mozdulattal széthúzták szeméremajkát.
A szeme megrebbent, ajka megnyílt. Ha nem éreztem volna is, bizonyosan kitalálom, hogy, barátnőjének ujja is belehatolt.
Lassan mozdultam a hüvelyében. Felötlött a fejemben, ahogy ő csinálta, amikor fölém kuporodott. Arra gondoltam, nyilván úgy a legjobb neki. Majdnem teljesen kihúztam belőle a farkam, vártam keveset, lassan nyomultam vissza, tövig, s megint vártam keveset.
Elülső Cseresznyevirág is lassan mozgott benne. Hátsó Cseresznyevirág pillái leereszkedtek. Suttogva bukott ki a száján.
– De jó…
Az arcát néztem. Vonásai ellágyultak, a szó szoros értelmében megszépült. Egy idő múlva kinyitotta szemét. Mosoly ült az arcára. Farkamhoz nyúlt, visszafogta redőit. Rettenetesen izgatott az érintése. Mosolygott, kivillant a fogsora.
– Ránk ereszted megint?
Kérést éreztem ki a hangjából. Visszasúgtam.
– Akkor inkább a csiklóddal játssz… Ha így csinálod, nem állok jót a farkamért!
Odébb vitte a kezét, a csiklójához. Helyet adtam a kezének, nem tapadtam olyan szorosan a szemérméhez, mint az imént. Ujjai gyorsan mozogtak, egyre gyorsabban.
Pillanatokon belül elélvezett.
Elülső Cseresznyevirág ugyanakkor élvezett el. A hörgésszerű hangjáról tudtam meg. Észre se vettem, hogy játszik magával. Két ujját lassan vonta ki hüvelyéből, pihegve szedte a levegőt.
Kivettem a farkam Hátsó Cseresznyevirágból. Olyannyira megkeményedett, hogy valóságos fájdalmat éreztem. A lábam remegett, elhanyatlottam a szőnyegen.
Ők feltérdeltek mindketten.
Nyelvüket most is egyszerre borították a farkamra. Elülső Cseresznyevirág ujjai visszahúzták a farkam bőrét, tenyerével leszorította a szőrzetem. Nyelvük végigszánkázott a farkamon, pompásan nyalták. Hátsó Cseresznyevirág időnként szájába vette, megszívta a makkom domborulatát. Egyébként éberen leste a makkom. A szemem lassan elhomályosult, éreztem, hogy itt a gyönyör pillanata, halkan figyelmeztettem őket.
– Most…
Hátsó Cseresznyevirág ugyanakkor mondta. Picinyt még megszívta a makkom.
Arcukkal fogták fel a magvam, éppen úgy, mint először. Sugárzó szemmel fürdoztek benne. Hátsó Cseresznyevirág szájába vette a farkam.
Majd egész hosszában bevette. Kiszívta farkamból az utolsó cseppeket.
Egész testemben összerázkódtam. Bénán hevertem. Lassan nyújtóztak el mellettem, arcuk az arcomra hajolt. Egyszerre öleltem magamhoz őket.
Hátsó Cseresznyevirág halkan megállapította:
– Ránk esteledett.
Nehezemre esett feltápászkodni. Öltözködni kezdtem. Elülső Cseresznyevirág ugyancsak menni készült. Zavartan pillantottam rá is, barátnőjére is.
– És hogyan köszönjem meg nektek?
Hátsó Cseresznyevirág szemöldöke hasonlóképpen moccant meg, mint amikor a menetből jelt adott.
– Ha kedvedre való volt… Eljössz máskor is?
Megállapodtunk az időpontban. Hátsó Cseresznyevirág kikukkantott az ajtón. Előbb engem engedett ki. Nem akart rossz hírbe keveredni, ragaszkodott hozzá, hogy külön-külön távozzunk.
Majd fél éven át leltem az örömöm bennük. Egy nap azonban nem várt résnyire nyitott ajtó. Becsöngettem. Aztán megint csöngettem.
A szomszéd ajtaja nyílt ki. Megkérdezte, kit keresek?
– A fiatalasszonyt…
Gyanakvó pillantással mért végig. Hozzátoldottam:
– A bútor miatt. Asztalos vagyok ugyanis, és beépítheto bútor iránt érdeklodött… Méretet kellett volna vennem.
– Nincs már szüksége bútorra. Elment…
Döbbenten meredtem rá.
– Úgy érti…
Biccentett.
– Tegnap temették. Teherautó gázolta el, a barátnőjével együtt, itt a sarkon.
Elfordultam, a lifthez siettem. Kiléptem az utcára, és eleredtek a könnyeim. Potyogtak, egyre potyogtak. Nem sírtam hangosan, csak a könnyeim hullottak. Pedig tudtam jól, az ember sorsa ez. Elmegy, előbb vagy utóbb, akármennyi boldogságot-szomorúságot okozott.
Norinaga Akira – Lótuszvirág
Ott ültünk a nyitott ablak mellett. Valami pihe szállt a hajára. Leemeltem. A szeme megrebbent, a mosolya ellágyult. Szája megnyílt kissé. Remekül csókolt.
Halványkék selyem kimonója alatt nem viselt fehérneműt. Felsőtestének lassú mozdulatával maga emelte a tenyerembe a keblét. Keble pontosan beleillett a tenyerembe, s amint hozzáértem, feszessé merevedett. Tudtam, a melle ugyanolyan érzékeny, minta az öle. Megoldottam a kimonója övét. Enyhén hátrahajolva ledobta magáról a kimonót. Mellrózsája élénkvörössé vált, bimbója dagadozott. Ráhajoltam, nagyon gyengéden csókoltam. Tarkómon éreztem perzselő lehelletét, ujjai a nyakamra simultak. Lassan csókoltam, nyelvem a mellbimbójára tapadt. Remegés futott végig a testén. Kezem a másik mellére csúszott, annak bimbója is megmerevedett már. Minden ízében reszketni kezdett, hirtelen összerándult, önfeledt sikoly szakadt fel a torkából. Kiengedtem a számból a mellbimbóját.
– Elélveztél?
Suttogva kérdeztem. Csak a szeme intett igent. Öle alatt néhány csepp nedvesség csillogott a padlón. Kuncogva suttogott.
– Tudtam, hogy ez lesz. A bugyit már előre levetettem… Még szerencse.
Valahányszor elélvezett, nedvesség lövellt ki az öléből. Valamivel kevesebb, mint egy férfi magja. Különös tulajdonsága rettenetesen izgatott. Csókolni kezdtem a másik mellét, azzal is elélveztettem. Öle alá csúsztattam a kezem, jólesett érezni, ahogy a tenyerem megnedvesedik.
Mosolygott rajta.
Lefektettem az ágyra. Széttárta combját, hosszúkás, vékony ujjaival szétsimította szőrzetét. Nem dőltem rá még. Gyönyörködtem az ölében. Szeméremajkának széle sötét, majdnem barna volt, szemérme bíborszínben ragyogott. Lüktetett a halántékom, bolondos ötlet jutott az eszembe.
– Játszanál magaddal? Szeretném látni, hogyan csinálod…
Meghökkent kicsit, lehunyta szemét. Két ujjával közrefogta csiklóját. Egészen lassan simogatta. Kiszáradt a torkom a látványtól. Amikor a teste remegni kezdett, hüvelyébe nyomtam a mutatóujjam. Sikoltozott gyönyörűségében, kilövellt megint. Néhány pillanatig ernyedten pihegett. Hüvelyében hagytam az ujjam, nyelvemmel a csiklójához értem. Alig érintettem hozzá. Csiklója másodperceken belül mereven ágaskodott a nyelvem után. Lassan csókoltam a csiklóját. Csak a csiklóját. Amikor újra remegni éreztem a testét, lágyan végignyaltam a hüvelyét az ujjam felső része körül. A számban fogtam fel a cseppjeit.
Felsóhajtott.
– Nagyon értesz hozzám.
Hirtelen emelkedett fel az ágyon, kezébe vette a botom. Lágy volt az érintése. Megcsóválta fejét.
– Akkora lettél, hogy szinte félek tőled.
Szájába vett. Nyelvét végigfuttatta a farkamon. Lehelletfinoman futtatta rajta. Kevés ideig hagytam.
– Gyere…
Fölém ült, magába vett. Nem engedtem mozogni, leszorítottam, olykor hagytam billegni csupán. Ült a farkamon, és élveztem hüvelye pompás érintését. Széthúztam a szeméremajkát. Elértette, mit akarok, játszadozni kezdett a csiklójával. Izgatott a csikló merevsége, mély vörös színe. Felemelkedtem kissé, szába vettem a mellét. Úgy csókoltam meg a melle rózsáját, mint az imént a csiklóját. Abban a minutumban elélvezett. Lestem közben, hol járatja az ujját, amikor elönti a gyönyör. Lehanyatlott a keze. Hagytam kis ideig, hadd fújja ki magát, majd visszahúztam a kezét, vele nyittattam szélesre szemérmének nagyajkát. Csiklója ismét felduzzadt. Szemem sarkából lestem az arcát. Kitágult szemmel figyelte, hogyan játszadozom a csiklójával, s amint a teste remegni kezdett, halkan kibukott a száján:
– A mellem…
A másik mellét csókoltam meg. Öléből kicsapott a nedvesség, teste összerándult. Ellankadt megint. Felsóhajtott.
– Most elszívnék egy cigit…
Az éjjeli szekrényben hevert néhány cigaretta. Nem hagytam, hogy leszálljon érte. Addig nyújtóztam, amig végre elértem egyet. Meggyújtottam. Nagyot szippantott belőle, messzire fújta a füstöt. Mosolyogva nézett. Ölével ösztönösen kezdett mozogni. Leszoritottam a tomporát.
– Ülj csak, nem mozogj…
Rekedtes volt a hangom. Félig lehunyta pilláját. Teste mozdulatlanul tapadt hozzám, hüvelye moccant csupán.Megszorította-eleresztette a farkam. Lassan, számítóan csinálta. Olykor-olykor szippantott egyet, aztán megfeledkezett a cigarettáról. Szorításai meggyorsultak. Testén végigfutott a remegés, mozogni próbált. Nem hagytam, egyre erősebben szorítottam a tomporát, hogy csak a hüvelyével mozoghasson. Hirtelen rándult össze a teste, hüvelye valósággal görcsölt, présként szorított magába. Feszítettem belé a farkam, ahogy csak tudtam. Önfeledten sikoltozott, csatakossá lövelte az ölem. Eldőlt rajtam, haja az arcomba hullt. Hirtelen emelte fel a fejét.
– A cigi… Elvetted az eszem. Jó, hogy nem égettelek meg!
A csonkot odahajította a hamutartóba. Tündöklően csillogott a szeme. Rám hajolt, suttogva kérte:
– Gyere hozzám hátulról.
Négykézlábra állt, szétsímította szőrzetét. Jobbjának gyűrűs és és középső ujja közé fogta csiklóját. Lassan csúsztattam a farkam a hüvelyébe. Tövig magába vett, most ő nem engedett mozogni. Csiklójával játszott, hüvelyével meg-meg szorította a farkam. remekül csinálta. Rásimultam a hátára, tenyerembe akartam venni a mellét. Elhúzta a kezem, suttogott.
– Ne még…
Gyönyörű tompora volt. megcsodáltam a két ülőgumó közötti völgy ívét, meg kellett simogatnom. Véletlenül értem a végbélnyílásához. Megremegett tőle. Megnedvesítettem az ujjam, óvatosan nyitottam szét. Majd olyan könnyen fogadott be ott is, mint ahogy a farkam bevette a hüvelyébe. A farkammal meg se próbáltam mozogni. Csak az ujjam mozgattam, lassan, óvatosan.Csöppet feljebb emelte tomporát, hogy jobban hozzáférjek. Hüvelye megint présként szorította a farkam. Artikulátlan hangok törtek fel torkából, ismét elélvezett. Elnyúlt alattam, mint akit leütöttek.
Nem akartam ráfeküdni. Könyökömre támaszkodva hajoltam fölé. A farkam nem vettem ki a hüvelyéből. Hosszúnak látszó ideig hevert aléltan. Lassacskán eszmélt, fejét felemelve visszanézett.
– Te még nem is élveztél…
– Élvezlek.
Ajka körül mosoly játszott.
– Így akarod?
Nem úgy akartam, de nem mondtam meg neki. Ráereszkedtem, tenyerembe vettem a mellét. Amint hüvelye ismét iszamossá vált, kivettem hüvelyéből a farkam. Csodélkozva kapta hátra a fejét. Elnevettem magam.
– Ereszkedj rám…
Fölém térdelt. Megfogta a farkam, néhányszor csiklójához dörzsölte. Csiklója lassan fölmerevedett, akkor odébb toltam a kezét.
– Alul vegyél be.
Meglepődött kicsit. Tátova mozdulattal igazította a farkam az alsó nyílásához. Nagyon lassan, centiméterről, centiméterre eresztette magába. Tágra nyitotta szemét. Arca meglepetést tükrözött. Amikor egészen befogadott, egy pillanatra lehunyta pilláját, lágy hangon megszólalt.
– Furcsa…
Láttam rajta, nincs ellenére a dolog.
Megkértem, húzza szét a szeméremajkát.
Balkezemmel a csiklóját simogattam – éppen csak le-lenyomtam, egészen gyengéden. Hamar harmatos lett, akkor bevittem az ujjam a hüvelyébe. Szinte mindjárt elélvezett. Hosszan élvezett, perceken át vonaglott, sikoltozott, végül kirántotta az ujjam a hüvelyéből. Végigzuhant rajtam, levegő után kapkodott. A farkam még benne volt, és ő megcsóválta fejét.
– Hogy te miket kitalálsz… Most már sehol se vagyok szűz!
– Elég hosszú ideig voltál az, nem? Miért nem szóltál, hogy ennyire érzékeny vagy alul? Mosolygott.
– Azért férfi a férfi, hogy kitalálja.
Óvatos mozdulattal megemelte tomporát, kicsúsztatott magából. Lekuporodott mellém. A farkam nézte, átkulcsolta ujjaival. Nagyon lágyan ért hozzá, végigsimította néhányszor. Gyengéden csinálta, a bőr alig moccant a farkamon a keze nyomán. Aztán fölé hajolt, ajkát érintette a makkomhoz. Finoman érintette hozzá, és nagyon-nagyon lassan. Szinte alig mozgott az ajka. Makkomon éreztem a lehelletét. A lehellete is izgatott. Olyan simogatónak hatott, mint az ajka érintése. Legszívesebben belenyomtam volna a szájába a farkam. Hátrahajolt kissé, kezét a farkam tövére illesztve, szemlélgette. Megint ráhajolt, nyelvével simította át a makk bőrét. Lágyan, gyöngéden simította át. A farkam ágaskodott, megmeltem a derekam, ő azonban felütötte a fejét.
– Maradj. Nem fogsz gyorsan elélvezni.
Búgott a hangja. Lehunytam a szemem.
Ajka közé fogta a makk peremét, gyengéden meg-megszorította. A nyelvével később ért hozzá, rá-rá simított vele, aztán csókolni kezdte. Csigalassúsággal csókolta. Csak a makkot. Jobbját a farkam alá csúsztatta, tenyerébe vette mindkét golyómat. A melle után nyúltam, de elhúzta. Bocsánatkérően suttogott.
– Most ne izgass fel…
Újra a makkom csókolta. Csigalassúsággal, csak a makkot. A szívem a torkomban kalapált, a halántékom lüktetett. Nyelve hirtelen szaladt meg, végigfutott a farkamon. Egy pillanatra csupán, talán azért csak, hogy, benedvesítse. Ismét a makkom vette kezelésbe. Árnyalatnyival erősebben fogta ajka közé, valamelyest a csókja is erőteljesebb lett. Nagyon kicsit lett erősebb.
Megadtam magam. Lehunyt szemmel élveztem a játékát. Nyelve másodszor, harmadszor is végigcsókolta a farkam teljes hosszát.
A testem merevre feszült. A halántékom dobolt. Fel-felnyögtem. Sokára szánt meg. Hüvellyé formálta száját, rátapadt a farkamra. Ahogy csókolta, meg-megszívta közben.
Felkiáltottam. Fel kellett kiáltanom. Elöntött a gyönyör.
Nagy kortyokban nyelte a magvam. A szája még mozgott a farkamon, már valósággal fájt az érintése. Összerándultam.
Kiengedte szájából a farkam, elnyúlt mellettem. Önfeledten öleltem át, hallgattam a szuszogását. Sokára mozdultam meg, ajkamhoz vontam a kezét.
– Köszönöm.
Könyökére emelkedett, félrehajtotta kissé a fejét. Haja előrelibbent, eltakarta fél arcát. Meghitt hangon suttogott.
– Felizgattál, pedig nem akartam… Kicsókolsz majd?
Ki kellett mennem. Amikor visszatértem a szobába, combját széttárva, hanyatt feküdt az ágyon, cigarettát szívott. Leültem az ági szélére. Elém tartotta a cigarettát. Megszívtam. Ő kuncogott.
– Mindig újra felizgulok tőled… Ez miért van? Különösen dús, meglepően hosszú fekete szőrzet borította ölét magasan, a hasa aljáig. Itt-ott egy-egy ezüstös szál vegyült közé. Ujjaimmal beletúrtam. Mosolyogva nézte, szippantott a cigarettából.
– Előbb szívjuk el.
Otthagytam a kezem az ölében. Azon tűnődtem, hogy én is mindig újra felizgulok tőle.
Rendhagyó viszonyunk volt. Sose beszéltünk róla. Soha nem is mondtam neki, hogy szeretem. Egyedül nevelte két lányát, a férje otthagyta. Én azután ismertem meg. Ügyesen kezelte az ecsetet, selyemképek festéséből, eladásából élt. Főleg amerikai turistáknak árusította őket, egy szálloda mellett, az utcán. Megakadt a szemem a kezén, aztán rajta. A nőkön valahogy megérezni, ha kielégítetlenek. Arca nem volt szép, de kedvesnek látszott. Csillogó szemmel nézett vissza. Kertelés nélkül adta tudtomra, hogy tetszem neki. Mindjárt hozzá is tűzte, hogy van egy állandó kapcsolata, amelyet semmiképp nem kíván kockára tenni, egyrészt mert biztos támaszt jelent a számára, másrészt azért sem, mivel a férfi becsületes ember, nem kívánja megsérteni a hiúságában. A két ok miatt csak hébe-hóba kereshetem fel, mégpedig minden esetben előzetes megbeszélés szerint. Mosolyogva replikáztam, hogy én sem jelentem be a feleségemnek: összeakadtam egy kedves teremtéssel. Egyszerre nevettük el magunkat, s néhány nap múlva szerét ejtette, hogy felmehessek hozzá. Olyan természetességgel adta nekem a testét, mintha évek óta ismertük volna egymást. Hálás volt a gyönyörért, mint mondotta, ritkán részesedett benne. Valahai férje is, jelenlegi szeretője is a saját élvezetével törődött csupán. Ámuldoztam a szavain, számomra érthetetlennek tűnt fel, amit mondott. Pompás nő volt. Ha kissé odafigyelnek rá… Szerencsémre nem figyeltek oda. Mindkét gyermeke tíz esztendő felett járt, de a keble különösen kivételes fokú érzékenységét én fedeztem fel a második pásztoróránkon. Arra is én vezettem rá, hogyan mozgassa külön – testétől függetlenül – a hüvelyét. Két gésalyócskával ajándékoztam meg. Számomra furcsa volt, hogy nem ismeri ezeket az egyszerű eszközöket, s hitetlenkedve hallgatta a használati utasítást: tolja fel mélyen a hüvelyébe, és próbálja megtartani benne hosszabb időn át, napi teendői végzése közben is. Meglepően rövid idő alatt csodálatos jártasságot szerzett vele, s tudományával sikerült teljesen lekötnie állandó partnerét. Számomra – hosszú ideje már – akkor tette szabaddá magát, amikor csak rnegkívántam. Engem is meglepett, hogy most, ennyi idő után, újabb érzékeny pontjára találtam rá az alsó nyílásán. Sajnáltam, hogy nem előbb. Amint mindez az eszembe tolakodott, nem álltam meg kérdés nélkül.
– Használod még a gésa-golyókat?
– Elpirult, pillanatra lesütötte a szemét.
– Olyankor, ha sokáig elmaradsz. Akkor igen… Berakom őket, és csakhamar elélvezek anélkül, hogy magamhoz nyúlnék. Amióta megvannak a golyók, nem nyúltam magamhoz nélküled. Veled más… Ha előtted játszom magammal, mindig az az érzésem, hogy téged izgatlak…
Hirtelen harapta el a folytatást. Nevetős arccal tette hozzá:
– Előtted kifejezetten kívánom simogatni magam odafent. Amikor nézed, sokkal jobb, mint máskor szokott lenni. Nem tudom, miért?
Kioltotta a cigarettát a hamutartóban.
Ujjaim önfeledten játszadoztak a szőrzetével.
Odavetette pillantását, sugárzott a szeme. Ölére hajoltam. Nem használt illatszert, természetes illata viszont bódított, sajátos illattá vegyült az én testem szagával. Jólesett beszívni. Ujjaimmal szétfésültem buja szőrzetét. Hüvelyének illata még erőteljesebben csapott meg. Kitágult, reszketett az orrcimpám. Éreztem, nézi, ahogy nézem. Ráfeledkeztem tojásdad alakú nyílására. Felette a csiklója lassan-lassan meredezett, halvány rózsaszínűről vörösre változott. Elmosolyodtam: pontosan olyannak látszott, mint egy miniatűr hímtag. Gyönyörűnek találtam, és élveztem, hogy a szemem láttára peckesedik. Megérintettem a nyelvem hegyével, kissé megbillegettem erre-arra. Ennyi hiányzott hozzá, hogy kimerevedve haragosvörös színt öltsön. Izgatott a látványa. Úgy fogtam óvatosan az ajkam közé, mint az imént Lótuszvirág vette ajka közé a farkam makkját. Éppen hozzáértem csak. Vártam, hogy benyirkosodjék, akkor eresztettem rá a nyelvem. Röpke csókban fürdettem, aztán ajkam közé szíva gyengéden megszorítottam. Egy pillanatra csak.
Lótuszvirág hatalmasat sóhajtott.
Nyelvemmel körbetapogattam a csiklóját. A hegye különösen izgatott. Hirtelen engedtem ki a számból. Nyelvem végigsiklott a hüvely teljes hosszában a nyílás mindkét partján, le az alsó nyílásáig. Belecsókoltam az alsó nyílásába, majd visszafelé haladva a hüvelye közepébe. Hegyes-keményre nyújtottam a nyelvem, körültapogattam a hüvely bejáratát. Ezt is hirtelen hagytam abba, ajkam közé kaptam a csiklóját, fogtam csupán, némelykor ráengedtem a nyelvem, olykor meg is billegettem a nyelvemmel. Kezemmel szélesebbre húztam szét a szeméremajkát, hogy a hüvelye jobban feszüljön.
Pihegve szedte a levegőt. Keze a farkamhoz tévedt. Ujjai átfonták a farkam, gyengéd mozdulatokkal meg-megszorított.
Megint végigsiklottam a hüvelyén, az alsó nyílásáig. Most ott merevítettem hegyesre a nyelvem. Nyögdécselve élvezte, hogy a nyelvein a záróizmát feszegeti. Eleresztette a farkam, mindkét kezével széthúzta a tomporát. Nyelvemmel körültapintottam alsó nyílásának bejáratát, mint az imént a hüvelyét. Hosszabban időztem rajta, mint a hüvelye bejáratán, közben ujjam közé vettem a csiklóját. Halkan kérlelt.
– Ne még… Csak ott alul…
Lassan csináltam, nagyon lassan. Mindkét keze a tomporára feszült. Ujjai egyre közelebb csúsztak alsó nyílásához, úgy húzta szét a nyílást, mint a szeméremajkát szokta. Belefeszítettem a nyelvem. Altestét kimerevítette, visszafojtotta lélegzetét. Lágyan, hosszan rácsókoltam a nyílására, majd ismét merevre nyújtottam a nyelvem. Lélegzete felgyorsult. Nem akartam, hogy hamar elélvezzen. Az járt az eszemben, minél tovább nyújtom el a gyönyörét, annál jobb lesz neki. Megint rácsókoltam a nyílására, valamivel hosszabban, mint az előbb. A merev nyelvem várta, suttogva bukott ki a száján:
– Ne kínozz… Csak úgy, mint az előbb…
Teljesítettem a kívánságát. Örültem, hogy a gyönyör újabb forrását fedeztem fel rajta. Öle remegni kezdett, aztán egész testén végigfutott a remegés. Felsikoltott. Nem hagytam abba, tovább feszegettem a nyílását. Valósággal görcsbe rándult tőle. Keze lecsúszott a tomporáról, ernyedten ejtette maga mellé, pihegve kapkodott levegő után. Még lágyan rácsókoltam a nyílására. Már elhagyta a heve, tűrte csak.
Felemelkedtem kissé, könyökömre dőltem. Néztem az ölét. Csatakos volt, csiklója parányivá töpörödött, pasztellszínt öltött. Megsimogattam a szőrzetét.
Ő is felemelkedett, megrázta fejét.
– Önző voltam, ne haragudj…
– Jó volt?
Sugárzott a szeme, biccentett csak. Ágaskodó farkam után nyúlt, ujjaival végigcirókálta. A hangja meghitten csendült.
– Heveredj le és engedd el magad.
Alám csúsztatta tenyerét, kissé megemelte a zacskóm. Lágyan fogta. A nyelvével is lágyan illette. Végigcsókolta, fokról fokra haladt felfelé. A farkam tövén széthajtotta a szőrt. A farkam tövét csókolta. Finoman csókolta, alig ért hozzá a nyelvével. Lágy érintése különösen ingerelt, vártam, hogy feljebb és feljebb csúsztassa a nyelvét. Nem siette el. Körülbelül a feléhez érve két ujjával átfont, óvatosan visszahúzta a farkam bőrét, szabaddá tette a makkom. Milliméterről milliméterre nyaldosta meg a farkam, egészen fel a makk pereméig. A makkot hirtelen fogta be szájába, nyelve végigfutott a kupoláján, s rögtön elengedve kapta ajka közé. Nem érintette meg a nyelvével, tartotta csupán az ajka között.
Kerekre tágult szemmel bámultam, ahogy csinálja. Tekintetünk összeakadt. Perzselt a pillantása. Láttam rajta, hogy ismét felizgult. Nem kérdeztem meg. Jobbommal magam felé húztam mindkét combját. Elértette. Anélkül, hogy a farkam kiengedte volna az ajka közül, átvetette lábát a mellemen.
Csiklója már ismét merevre duzzadt, különös izgató illatot árasztott. Ajkam közé vettem, ugyanúgy, ahogy ő fogta ajkával a makkom. Éreztem, hogy beleborzong.
Széthúztam a szeméremajkát.
Utólag jöttem rá, hogy pontosan követtem az ő szájának mozdulatait. Ösztönösen követtem. Ugyanúgy csókoltam végig a hüvelyét, mint ő a farkam.
Ugyanúgy tartottam ajkam között a csiklóját, mint ő makkom. A mozgása ütemét is átvettem. Amikor gyorsabbra váltott, én is gyorsítottam, amikor lassított, én is lassítottam. Egyszer-egyszer elengedett, néhány pillanatig nézte a farkam. Olyankor én is elgyönyörködtem hüvelyének-csiklójának látványában. Amikor nyelvemmel a hüvelye nyílását feszegettem, éreztem, hogy ugyanúgy meg-megszorítja hüvelyét, mintha a farkam járna benne, s ajka erősebben tapad a makkomra. Ha ráeresztettem a nyelvem a csiklójára, ő is csókba fürösztötte a makkom.
Úgy éreztem, mintha valami lassított felvételt néznék, miközben magam is részese vagyok a filmben történteknek.
Elengedett ismét. Én is elvettem az ajkam a csiklójáról. Arcához szorította a farkam. Nagyon halkan szólalt meg.
– Nem bírom tovább… A mellemre engeded majd?
Szó nélkül vettem vissza ajkam közé a csiklóját, megbillegettem a nyelvemmel. Tudtam, hogy ezt a mozdulatot különösképpen kedveli. Megborzongott tőle. Lassan-lassan billegettem a csikló hegyét. Lélegzete felgyorsult, egész testében megremegett. Artikulátlan hangok törtek fel a melléből. Hosszan élvezett, sokáig lövellte a nedvét. Hirtelen kapta el a számról a csiklóját, felült.
– Engedd rám…
Feltérdeltem. Közelebb csúszott hozzám. Kevés nyállal megnedvesítette melle rózsáját, odaillesztette hozzá a farkam. Suttogva kért.
– Húzd vissza…
Értettem, mit akar. Balkezemmel leszorítottam farkam tövén a szőrzetet, jobbommal visszahúztam a bőrét, amennyire csak tudtam. Ő baljának tenyerével átfonta a farkam tövét, lassan, körkörösen mozgatta a makkom a mellbimbója körül. Jobbjának megnedvesített ujjai fürgén száguldoztak fel-alá a farkamon, mint valamilyen fuvolás a hangszerén. Alig-alig érintettek, csupán a makkom karimáján simultak szorosan a bőrhöz. Izgatott, ahogy csinálta, s még annál is jobban izgatott, hogy kitágult szemmel nézte. A farkam hegye nyirkossá-csuszamlóssá vált – akkor meggyorsította ujjait, szaporábban simította makkom karimájához.
Lihegtem, a testem megfeszült. Az utolsó pillanatokban ujjainak simogató érintését enyhe szorítás kísérte. Úgy éreztem, kiszakad a bensőm a gyönyörtől, felkiáltottam. Nem hagyta abba. A testem görcsösen összerándult, szinte elaléltam.
Ő kissé hátrább vonta mellét, leste, ahogy a magvam odafreccsen a mellrózsájára, végigcsorog a keble alján. Keze újra és újra lövellésre ingerelt.
Az utolsó cseppig kifejte a magvam. Akkor engedte ki ujjai közül a farkamat, amikor minden porcikámban reszkettem. Tenyerével végigkente bőrén a magvat. Elhanyatlott az ágyon, magához ölelt.
Hevertünk egymás mellett, mint a szélütöttek. Lótuszvirág az órájára tekintett, szemöldöke megrándult. Tudtam, a társát várja.
Sietve öltöztem. Kikísért, az ajtóban sejtelmesen mosolygott.
– Menj most már… Sokára kerülsz elő ismét?
Hát lehet ilyen nőnek ellenállni?
Bret Easton Ellis: Királyi hálószobák – részlet
Huszonöt évvel Ellis első regénye, a Nullánál is kevesebb megjelenése után a történet folytatódik…
A szereplők ugyanazok, csak már nem gazdag fiatalok, hanem gazdag középkorú fazonok, akiknek az életéből valamikor régen egy regény és egy film készült. Clay azóta is haragszik a „szerzőre”, aki annak idején ellopta a történetet, amit neki kellett volna megírnia. A könyv keletkezésének hátteréről itt, a borítóról itt írtunk korábban.
Egyébként sikeres forgatókönyvíró; New Yorkból épp visszamegy Los Angelesbe, hogy részt vegyen az új filmje szereplőválogatásában, s aztán egyszer csak megint kapcsolatba kerül a régi branccsal: Blairrel, Trenttel, Rippel, Juliannel… Szó sincs barátságról: mint lassan kiderül, minden egyes találkozás, minden egyes gesztus mögött érdekek bújnak meg.
A szereplőválogatáson Clay belezúg egy fiatal színésznőbe, szerepet ígér neki, lefekteti – s aztán minden összekavarodik: a varázslatos szépségű lány csupa hazugság, csupa rejtély, és gyilkos indulatok kavarognak körülötte…
Bret Easton Ellis ugyanabban a szikár, szenvtelen és mégis felkavaró stílusban írta meg legújabb könyvét, mint amellyel annak idején egy csapásra egy új nemzedék kultikus írója lett.
Részlet: Készítettek rólunk egy filmet. A könyvet, amiből a film készült, olyan ember írta, akit ismertünk. Egyszerű kis könyv volt, elmesélte, mi történt velünk négy hét alatt a városban, ahol felnőttünk, és jórészt pontosan ábrázolt bennünket. Regénynek nevezték, de csak néhány részlet volt megváltoztatva benne, a nevünk például ugyanaz maradt, és nem volt benne semmi olyan, ami ne történt volna meg. Tényleg levetítettek például egy gyilkolós dokumentumfilmet abban a malibui hálószobában egy januári délutánon, és, igen, valóban kimentem a Csendes-óceánra néző mólóra, ahol a szerző próbált megnyugtatni, hogy a megkínzott gyerekek sikolyai nem voltak igaziak, de mosolygott, miközben ezt mondta, és el kellett fordulnom. Vagy például: a barátnőm valóban elütött egy prérifarkast a Mulholland alatti kanyonokban, és valósághűen volt leírva egy karácsonyi vacsora Chasenéknél, amin a családommal együtt voltam, és amiről csak úgy mellesleg panaszkodtam a szerzőnek. És egy tizenkét éves lányt valóban csoportosan megerőszakoltak – ott voltam abban a nyugat-hollywoodi szobában az íróval, aki a könyvében csak enyhe vonakodást jegyzett fel a részemről, és nem írta le pontosan, hogyan is éreztem magam valójában azon az éjszakán – se a vágyat, se a döbbenetet, se azt, hogy mennyire féltem az írótól, ettől a szőke, magának való fiútól, akibe félig belezúgott a csaj, akivel jártam. De az író soha nem viszonozta igazán a szerelmét, mert túlságosan el volt merülve a saját passzivitásában ahhoz, hogy olyan kapcsolatot alakítson ki vele, amilyenre a lánynak szüksége lett volna, úgyhogy próbált visszajönni hozzám, de addigra késő volt, és mivel az írónak nem tetszett, hogy a csaj vissza akart jönni, én lettem a jóképű és bódult narrátor, aki nem képes se szerelemre, se kedvességre. Így lett belőlem a kiégett partiarc, aki csak lépked a roncsokon át, ömlik a vér az orrából, és olyan kérdéseket tesz fel, amelyek sohasem igényelnek válaszokat. Így lett belőlem a fiú, aki sohasem érti, hogy bármi is hogyan működik. Így lett belőlem a fiú, aki meg sem próbálná megmenteni a barátját. Így lett belőlem a fiú, aki nem tudta szeretni a lányt.
Azok voltak a legfájdalmasabb részek, amelyek a Blairrel való kapcsolatomat mesélték el, különösen egy jelenet a regény vége felé, amikor szakítottam vele egy étterem teraszán, amely a Sunset sugárútra nézett, és ahol egy ITT ELTŰNHETSZ feliratú reklámtábla folyton elvonta a figyelmem (a szerző hozzátette, hogy napszemüveg volt rajtam, amikor megmondtam Blairnek, hogy sohasem szerettem). Nem említettem azt a fájdalmas délutánt szerzőnek, s mégis szóról szóra benne volt a könyvben, és attól kezdve nem beszéltem többé Blairrel, és nem tudtam meghallgatni azokat az Elvis Costello-dalokat, amiket mindketten kívülről tudtunk („You Little Fool”, „Man Out of Time”, Watch Your Step”), és igen, kaptam tőle egy sálat egy karácsonyi partin, és igen, odatáncolt hozzám, miközben a „Do You Really Want to Hurt Me”-t énekelte a Culture Clubtól, és igen, „rókának” nevezett, és igen, megtudta, hogy lefeküdtem egy lánnyal, akit egy esős éjszaka szedtem fel a Whiskeynél, és igen, a szerző mondta ezt el neki. Amikor olvastam azokat a jeleneteket Blairről és magamról, rájöttem, hogy a szerző egyikünkhöz sem állt közel – természetesen Blairt leszámítva, és igazából még hozzá sem. Egyszerűen csak olyan ember volt, aki átsodródott az életünkön, és úgy tűnt, nem érdekli, hogy milyen sekélyesen érzékel mindannyiunkat, vagy hogy osztozik az élettel szembeni titkos kudarcainkban, csak hencegett a fiatal közömbösségével, a szikrázó nihilizmusával, és csillogó színekben ábrázolta ennek az egésznek a borzalmát.
De nem volt értelme haragudni rá. Amikor a könyv 1985 tavaszán megjelent, a szerző már otthagyta Los Angelest. 1982-ben ugyanarra a kis New Hampshire-i főiskolára járt, ahol én is próbáltam eltűnni, és ahol alig vagy egyáltalán nem volt köztünk kapcsolat. (A második regényében van egy Camdenben játszódó fejezet, ahol parodizálja Clayt – csak egy újabb gesztus, egy újabb kegyetlen emlékeztető, hogy mit érzett velem kapcsolatban. Laza kis paródia volt, nem különösebben csípős, és könnyebben lehetett legyinteni rá, mint bármire az első könyvből, amely úgy ábrázolt engem, mint egy szerencsétlen zombit, aki képtelen felfogni az iróniát Randy Newman „I Love L. A.”-ében.) Miatta aztán csak egy évig maradtam Camdenben, és 1983-ban átmentem a Brownra, bár a második regényben még mindig New Hampshire-ben vagyok az 1985-ös őszi szemeszterben. Ugyan mit érdekel ez engem, mondogattam magamnak, de az az igazság, hogy az első könyv sikere kellemetlenül hosszú ideig lebegett a látókörömben. Részben az volt a baj, hogy én magam is író szerettem volna lenni, és miután elolvastam, én szerettem volna megírni azt az első regényt, amelyet az író megírt – ez az én életem volt, és ő ellopta tőlem. De gyorsan bele kellett törődnöm, hogy nincs bennem se elég tehetség, se elég energia. És türelmem se lett volna hozzá. Igazából csak szerettem volna, hogy meg tudjak írni egy ilyen regényt. Született is néhány lendületes, de csonkán maradt próbálkozás, de miután 1986-ban végeztem a Brownon, beletörődtem, hogy soha nem lesz belőle semmi.
Egyetlen ember volt, aki kifejezte bármiféle zavarát vagy megvetését a regénnyel kapcsolatban: Julian Wells. Blair még mindig szerelmes volt a szerzőbe, és nem szívta mellre a dolgot, mint ahogy a mellékszereplők jó része sem, de Julian igen, és ezt olyan heves és arrogáns módon fejezte ki, ami már-már inkább izgatottságnak hatott, bár a szerző nemcsak Julian heroinfüggését írta meg, hanem azt a tényt is, hogy gyakorlatilag egy fiúprosti volt, aki tartozott egy drogdílernek (Finn Delaneynek), és Manhattanből, Chicagóból vagy San Franciscóból érkezett férfiakkal feküdt le a Sunset sugárúton Beverly Hillstől Silver Lake-ig sorakozó szállodákban. A totálkáros, önsajnálatba süppedt Julian mindent elmondott a szerzőnek, és amikor a könyvet olyan sokan olvasták, és Julian volt az egyik főszereplő benne, ez mintha olyan figyelmet irányított volna rá, amely határos volt a reménnyel, és azt hiszem, titokban nagyon is örült neki, mert Julianben nem volt szégyenérzet – csak megjátszotta, hogy van. És Julian még izgatottabb lett, amikor 1987 őszén, alig két évvel a regény megjelenése után bemutatták a filmet.
Emlékszem, hogy a filmmel kapcsolatos aggodalmaim egy meleg októberi éjszakán kezdődtek, három héttel a bemutatása előtt, a 20th Century Fox egyik vetítőtermében. Trent Burroughs és Julian között ültem, aki még nem volt tiszta, folyton rágta a körmét, és türelmetlenül fészkelődött a fekete plüssszékben. (Láttam, ahogy bejön Blair Alanával és Kimmel, Rip Millar nyomában. Nem törődtem vele.) A film alig emlékeztetett a regényre, pontosabban semmi nem volt benne belőle. És bár ez fájt, és úgy éreztem, elárultak, nem tudtam nem felismerni egy bizonyos igazságot, miközben ott ültem abban a vetítőteremben. A könyvben minden, ami rólam szólt, valóban megtörtént. A könyv olyasvalami volt, amit egyszerűen nem tagadhattam meg. A könyv nyers volt és őszinte, míg a film csak egy szép hazugság. (És jó nagyot bukott: nagyon színes volt és mozgalmas, de amellett komor és költséges, és nem hozta be az árát, amikor aztán novemberben a mozikba került.) A filmben engem egy olyan színész játszott, aki igazából jobban hasonlított rám, mint az az alak, akit a szerző ábrázolt a könyvében: én nem voltam szőke, nem voltam lebarnult, mint ahogy a színész sem. És hirtelen én lettem a film erkölcsi iránytűje, ontottam az anonim alkoholistás zsargont, mindenkit ostoroztam a drogozás miatt, és próbáltam megmenteni Juliant („Eladom a kocsimat – figyelmeztetem a Julian dílerét alakító színészt. – Bármit megteszek.”) Ez valamivel kevésbé volt igaz Blair filmbeli megfelelőjéről, akit egy olyan lány játszott, aki tényleg egészen úgy nézett ki, mintha beletartozna a csapatunkba – nyugtalan, szexuálisan könnyen kapható és ugyanolyan könnyen sebezhető. Julian önmaga szentimentális változata lett, egy tehetséges, szomorú arcú bohóc, akinek viszonya van Blairrel, de aztán rájön, hogy szakítania kell vele, mert én vagyok a legjobb cimborája. „Légy jó hozzá – mondja Julian Claynek. – Igazán megérdemli.” Ennek a jelenetnek a pőre álszentségétől biztosan elsápadt a szerző. Titokban perverz elégedettséggel mosolyogtam magamban, amikor a színész ezeket a szavakat mondta, aztán Blairre pillantottam a vetítőterem homályában.
Miközben suhant a film a gigászi vetítővásznon át, nyugtalanság kezdett vibrálni a néma teremben. A könyv tényleges szereplőiből álló közönség gyorsan megértette, hogy mi történt. A filmből azért dobtak ki mindent, ami a regényt valóságossá tette, mert a szülők, akik a stúdiót vezették, el se tudták volna képzelni, hogy olyan sötét színekben ábrázolják a gyerekeiket, mint a könyv. A film az együttérzésünkért esedezett, miközben a könyv szart az egészre. És a drogokkal meg a szexualitással kapcsolatos attitűdök nagyot változtak 1985 és 1987 között (meg a stúdióban bekövetkezett rendszerváltozás sem segített), úgyhogy át kellett formálni az alapanyagot, amely a felszíni erkölcstelensége ellenére meglepően konzervatív volt. A legjobban az jött be, ha afféle nyolcvanas évekbeli modern noir-ként nézte az ember a filmet – az operatőri munka lélegzetelállító volt –, és sóhajtoztam magamban, ahogy tovább pergett, mert csak néhány dolog tudott érdekelni: a szüleim alakjának finom, új részletei enyhén szórakoztattak, mint ahogy az is, amikor Blair szenteste nem a Jared nevű fiút találja meg, hanem az elvált apját a barátnőjével (Blair apját 1992-ben elvitte az AIDS, miközben még Blair anyjának a férje volt). De arról a húsz évvel ezelőtti, októberi vetítésről arra a pillanatra emlékszem a legjobban, amikor Julian megfogta a kezem, amely elzsibbadt az üléseinket elválasztó karfán. Azért tette ezt, mert a könyvben Julian Wells tovább élt, míg a filmben meg kellett halnia. Meg kellett bűnhődnie a sok bűnéért. Ezt követelte a mozi. (Később, amikor forgatókönyvíró lettem, megtanultam, hogy a mozi mindig ezt követeli.) Amikor ez a jelenet következett, az utolsó tíz percben, Julian döbbenten nézett rám a sötétben. „Meghaltam – suttogta. – Megöltek.” Vártam egy ütemet, aztán felsóhajtottam: „Mégis itt vagy.” Julian visszafordult a vetítővászon felé, és hamarosan vége lett a filmnek: pálmafák fölött gördül le a stáblista, miközben, valószerűtlen módon, visszaviszem Blairt a főiskolámra, Roy Orbison pedig elnyöszörög egy dalt az elhamvadó életről.
Az igazi Julian Wells nem egy cseresznyepiros kabrioletben halt meg, túladagolás miatt, egy országúton a Joshua Tree Nemzeti Parkban, miközben egy kórus zengett aláfestő zeneként. Az igazi Julian Wellst több mint húsz évvel később ölték meg, a holttestét egy elhagyott lakóház mögött dobták ki Los Felizben, miután halálra kínozták egy másik helyen. A fejét összezúzták – olyan erős ütést mértek az arcára, hogy jóformán galacsinná gyűrődött –, és olyan brutálisan megszurkálták, hogy a Los Angeles-i halottkémi hivatalban három különböző késtől származó, összesen százötvenkilenc sebet számoltak össze, sok közülük egymást érte. A holttestét pár kölyök találta meg, a Kaliforniai Művészeti Egyetemre mentek, és a hillhursti utcákon cirkáltak egy BMW-kabrioletben, parkolóhelyet keresve. Amikor meglátták a holttestet, azt hitték, hogy az a „dolog”, ami egy szemeteskuka mellett fekszik – és most a Los Angeles Times-nak a Julian Wells-gyilkosságról szóló első cikkét idézem, amely a „Kalifornia” melléklet címoldalán jelent meg –, „egy zászló”. Meg kellett állnom, amikor ehhez a szóhoz értem, és elölről kezdenem az egész cikk olvasását. Az egyetemisták, akik megtalálták Juliant, azért gondolták ezt, mert Julian fehér Tom Ford öltönyt viselt (az övé volt, de nem az volt rajta azon az éjszakán, amikor elrabolták), és az azonnali reakciójuk félig logikusnak tűnt, miután a zakó és a nadrág is piros csíkos volt. (Juliant levetkőztették, mielőtt megölték, aztán újból felöltöztették.) De ha azt hitték, hogy az egy „zászló”, ötlött fel bennem a kérdés azonnal, akkor hol volt a kék? Ha a holttest egy zászlóra hasonlított, csodálkoztam, akkor vajon mi volt rajta kék? És aztán rájöttem: a feje! Az egyetemisták azért hitték azt, hogy egy zászlót látnak, mert Julian olyan sok vért vesztett, hogy az összegyűrt arca egészen sötétkék, majdhogynem fekete lett.
Erre persze hamarabb is rájöhettem volna, mert a magam módján én juttattam oda Juliant, és láttam, hogy mi történt vele egy másik – és egészen másmilyen – filmben.
A kék dzsip követni kezd bennünket a 405-ösön, valahol a Los Angeles-i repülőtér és a wilshire-i kijárat között. Csak azért veszem észre, mert a sofőr folyton a szélvédő fölötti visszapillantó tükröt lesi, amiben én a hátsó ülésről, részegen már jó ideje bámulom a hegyek felé özönlő piros farlámpákat, baljós hip-hop szól halkan a hangszórókból, a mobilom ragyog az ölemben az SMS-ektől, amiket nem tudok elolvasni, egy színésznőtől jöttek, akivel aznap délután összejöttem az American Airlines első osztályú várójában a Kennedy repülőtéren (jósolt a tenyeremből, és jókat nevettünk), meg New Yorkból Laurie-tól, de összefolynak a betűk a szemem előtt. A dzsip követi a szedánt a Sunseten át, elhaladva a karácsonyi fényekkel díszített házak mellett, miközben idegesen rágom az Altoids mentolos cukorkákat, nem mintha sikerülne eltüntetni a ginszagot a leheletemből, s aztán a kék dzsip ugyanúgy jobbra fordul, és a Doheny Plaza felé megy tovább, úgy követ bennünket, mint egy elveszett gyerek. A szedán aztán bekanyarodik a felhajtóra, ahol az inas és a biztonsági őr felkapják a fejüket, mindkettő cigarettázik egy tornyosuló pálmafa alatt, a dzsip pedig habozik, aztán megy tovább a Dohenyn a Santa Monica sugárút felé. A habozásából nyilvánvaló, hogy eddig mi vezettük. Támolyogva szállok ki a kocsiból, és nézem, ahogy a dzsip lassan fékez, majd befordul az Elevado Streetre. Meleg van, mégis borzongok a rojtos melegítőnadrágban és a szakadt Nike csuklyás pulcsiban, amik mind lógnak rajtam, mert jó sok kilót leadtam azon az őszön, és nedves a pulcsim ujja, mert egy itallal leöntöttem magam repülés közben. Éjfél van, december, és négy hónapig távol voltam.
– Azt hittem, követ bennünket az a kocsi – mondja a sofőr, miközben kinyitja a csomagtartót. – Ugyanúgy váltott sávokat, mint mi. Egész idáig a nyomunkban jött.
– Mit gondol, mit akarhatott? – kérdezem.
Az éjszakás portás lejön az előcsarnoktól a felhajtóig vezető lejtőn, hogy segítsen bevinni a táskáimat. Jó nagy borravalót adok a sofőrnek, aki rögtön visszaül a szedánjába, és kihúz a Dohenyre, hogy aztán felszedje az újabb utasát a repülőtéren, Dallasból jön a következő gép. Az inas és a biztonsági őr némán biccentenek, ahogy elmegyek mellettük, követve a portást az előcsarnokba. A portás beteszi a táskáimat a liftbe, és mielőtt becsukódik az ajtó, és elzárja őt előlem, még azt mondja: – Isten hozta itthon.
Ahogy az art deco folyosón megyek a Doheny Plaza tizenötödik emeletén, enyhe fenyőillatot érzek, aztán látom, hogy egy koszorút akasztottak az 1508-as szoba fekete dupla ajtajára. Bent a lakásban meg egy karácsonyfa áll diszkréten a nappali sarkában, fehér fények szikráznak rajta. A konyhában vár egy levél a gondnoknőtől, emlékeztet, hogy mivel tartozom neki, felsorolja, hogy mi mindent vásárolt, mellette meg ott van egy kis kupac levél, amiket nem továbbítottak a New York-i címre. Két évvel ezelőtt vettem a lakást – az El Royale-t hagytam ott, miután egy évtizeden át ott béreltem lakosztályt – egy gazdag nyugat-hollywoodi partiarc szüleitől, aki épp elkezdte átalakítani a teret, amikor egy átbulizott éjszaka után váratlanul meghalt álmában. A belsőépítész, akit a fiú felfogadott, befejezte a munkát, és a halott fiú szülei sietve piacra dobták a lakást. Minimális dekor: puha bézsek és szürkék, keményfa padlók, süllyesztett világítás; az egész összesen száztíz négyzetméter – egy nagy hálószoba, egy iroda, egy makulátlan nappali, mely futurisztikus, steril konyhára nyílik –, de az egész üvegfal, amely a nappali teljes hosszán végignyúlik, valójában egy üveg tolóajtó, amely öt panelre oszlik, azokat húzom el, hogy kiszellőztessem a lakást, és a nagy, fehér járólapos erkélyről mesés kilátás nyílik a városra: látni a belvárosi felhőkarcolókat, a Century City és Westwood tornyait, aztán végig Santa Monicáig és a Csendes-óceán széléig. Lenyűgöző a látvány, de nem sugall valami végtelen magányt; intimebb, mint amilyen az egyik barátom lakásából nyíló kilátás volt, aki az Appian Wayen lakott, olyan messze a város fölött, hogy úgy tűnt, mintha egy névtelen rácsokból és kvadrátokból összerakott hatalmas és elhagyott világot néznél, s attól aztán úgy érezted, hogy sokkal magányosabb vagy, mint gondoltad, és öngyilkossági gondolatok lobbannak fel benned. A Doheny Plazáról nyíló látvány olyan kézzelfogható, hogy szinte megtapinthatja az ember a Melrose-on lévő dizájncenter kékjeit és zöldjeit. De azért szép magasan vagyok a város fölött, és jó itt elrejtőzni, amikor L. A.-ben dolgozom. Ma éjjel lilás árnyalatú az ég, és köd van.
Miután töltök magamnak egy pohár Grey Goose-t, ami a hűtőben maradt, amikor múlt augusztusban leléceltem, fel akarom kapcsolni az erkélylámpát, de meggondolom magam, és lassan kilépek a sötétbe. A kék dzsip az Elevado és a Doheny sarkán áll. Egy mobiltelefon ragyog a belsejében. Észreveszem, hogy ökölbe szorítottam az egyik kezem – a másikkal a vodkás poharat markolom. Visszatér a félelem, miközben bámulom a dzsipet. Aztán egy fényvillanás: valaki meggyújtott egy cigarettát. Megszólal a telefon mögöttem. Nem veszem fel.
Az ok, amiért visszajöttem Los Angelesbe, vagy legalábbis az ok, amit bemeséltem magamnak: hogy folyik A hallgatózók szereplőválogatása. A producer, aki rávett, hogy írjak forgatókönyvet a bonyolult regényből, annyira megkönnyebbült, amikor sikerült kibogoznom, hogy szinte azonnal felvett egy lelkes rendezőt, és hármasban dolgozunk együtt (miután volt egy feszült tárgyalás, amin az ügyvédem és a menedzserem ragaszkodott hozzá, hogy producerként is fel legyek tüntetve). Már kiosztották a négy felnőtt főszerepet, de a gyerekeikkel több baj van: az mind ravaszabb szerep, konkrétabb igényekkel, és a rendező meg a producer az én véleményemet is hallani akarta. Ez a hivatalos ok, amiért Los Angelesben vagyok. De igazából ez a visszatérés csak ürügy, hogy elmenekülhessek New Yorkból és mindattól, ami ott történt velem azon az őszön.
Rezeg a mobiltelefon a zsebemben. Kíváncsian pillantok rá. SMS Juliantől, akivel több mint egy éve nincs semmilyen kapcsolatom. Mikor jössz vissza? Itt vagy? Összejövünk? Szinte automatikusan megszólal a vezetékes is. Átmegyek a konyhába, és megnézem a kagylót. PRIVÁT NÉV. PRIVÁT SZÁM. Négy kicsengés után bárki is az, leteszi. Amikor megint kinézek, a köd egyre csak gomolyog be a városba, mindent elborít.
Bemegyek az irodámba, de nem kapcsolom fel a lámpát. Megnézem az e-mailjeimet az összes levelezőmön: emlékeztető egy vacsorára a németekkel, akik pénzelnek egy forgatókönyvet, egy újabb találkozó a rendezővel, a tévés ügynököm kérdezi, hogy kész vagyok-e már a Sony-próbaműsor forgatókönyvével, pár fiatal színész tudni akarja, mi a helyzet A hallgatózók-kal, egy sor meghívó különböző karácsonyi partikra, az edzőm az Equinoxban – miután meghallotta egy másik kliensétől, hogy visszajöttem – szeretné tudni, hogy be akarok-e jelentkezni hozzá. Beveszek egy Ambient, hogy el tudjak aludni, mivel nincs elég vodka. Amikor a hálószobai ablakhoz megyek, és lenézek az Elevadóra, a dzsip épp húz el, ragyognak a fényszórói, és ráfordul a Dohenyre, aztán a Sunset felé megy, és a szekrényben találok pár dolgot, amit egy lány hagyott ott, miután itt lógott velem a múlt nyáron, és hirtelen nem akarok arra gondolni, hogy hol lehet ebben a pillanatban. Kapok még egy SMS-t Laurie-tól: Kívánsz még? Már majdnem hajnali négy óra van abban a Union Square alatti lakásban. Olyan sok ember halt meg tavaly: véletlen túladagolás, karambol East Hamptonban, váratlan betegség. Egyszerűen csak eltűntek. Az Abbeyből idehallatszó zenére alszom el, egy dal a múltból, „Hungry Like the Wolf”, finoman felszáll a klub szökdécselő zsongása fölé, és egy hosszú pillanatra átváltoztat valakivé, aki egyszerre fiatal és öreg. Szomorúság – az van mindenütt.
A kínai negyedben van premiervetítés ma este, a film a gonosszal vívott küzdelemről szól, és olyan nyilvánvaló a szituáció benne, hogy ettől az egész valami biztonságos homályt kap, ami arra serkenti a stúdiót, hogy díjakat vásároljon neki, már folyik is egy kampány, én A hallgatózók rendezőjével és producerével vagyok, és a tömeggel együtt sodródunk a Hollywood sugárúton a Roosevelt felé, a bemutató utáni partira, ahol paparazzók tapadnak a hotel bejáratára, s azonnal felkapok egy italt a bárpultról, miközben a producer eltűnik a mosdóban, a rendező meg ott áll mellettem, és az Ausztráliában lévő feleségével beszélget telefonon. Amikor végignézem az elsötétített termet, és ismeretlen emberekre mosolygok vissza, megint rám tör a rettegés, és hamarosan ott van mindenütt, s csak ömlik: benne van az épp megnézett film fenyegetően közeledő sikerében, benne van a fiatal színészek csábító hangjában, amikor azt kérdezik, kaphatnának-e szerepet A hallgatózók-ban, és benne van az SMS-ekben, amiket küldenek, amikor mennek el, arcuk ragyog a mobilfénytől, ahogy átszelik a barlangszerű előcsarnokot, és benne van a barnára spriccelt bőrökben és a kihófehérített fogakban. Négy hónapig New Yorkban voltam – ez a mantrám, s a maszkom egy kifejezéstelen mosoly. Végül felbukkan a producer egy karácsonyfa mögül, és azt mondja: – Húzzunk innen –, aztán valami bulikat említ fenn a dombokon, Laurie meg egyre csak küldi az SMS-eit New Yorkból (Hé. Hahó.), én pedig sehogy sem tudom kiverni a fejemből, hogy valaki ebben a teremben követ engem. Váratlan, gyors vakuvillanások vonják el a figyelmem, de a fortélyos félelem visszatér, amikor rájövök, hogy bárki volt is abban a kék dzsipben múlt éjjel, az most valószínűleg itt van a tömegben.
Nyugat felé hajtunk a Sunseten a producer Porschéjával, aztán felhajtunk a Dohenyn az elsőhöz a két parti közül, ahova Mark be akar nézni, a rendező fekete Jaguarban követ bennünket, és repesztünk el a madaras utcák mellett, amíg meg nem pillantunk egy inast. Kis díszített fenyőfák veszik körül a bárpultot, aminél állok, és úgy teszek, mintha hallgatnám a vigyorgó színészt, aki azt magyarázza, hogy mire hívták ide, és részegen bámulom a káprázatos csaját, a U2 karácsonyi dalai mindent túlharsognak, és Band of Outsiders-öltönyös srácok ülnek egy alacsony, elefántcsontszínű kanapén, csíkokat szippantanak fel a hosszú, üveg koktélasztalról, és amikor valamelyik megkínálna egy szippantással, kísértést érzek, de ellenállok, mert tudom, hogy mi lenne belőle. A producer már félrészeg, és mindenáron el akar nézni egy másik partira is, ami Bel Airben van, én meg elég részeg vagyok ahhoz, hogy engedjem magam kirángatni, pedig van valami halvány esély egy kefélésre. A producer találkozni akar valakivel a Bel Air-i partin, üzleti ügye van Bel Airben, a jelenléte Bel Airben be kell hogy bizonyítson valamit a státusával kapcsolatban, s a szemem a fűtött medencében úszkáló fiúkra vándorol, akik jó, ha annyi idősek, hogy lehessen jogosítványuk, meg a Jacuzzi mellett mikrobikiniben és magas sarkú szandálban ácsorgó lányokra, anime szobrok mindenütt, a fiatalság mozaikja, egy hely, ahová már nem igazán tartozol.
Bret Easton Ellis: Királyi hálószobák – részlet
Huszonöt évvel Ellis első regénye, a Nullánál is kevesebb megjelenése után a történet folytatódik…
A szereplők ugyanazok, csak már nem gazdag fiatalok, hanem gazdag középkorú fazonok, akiknek az életéből valamikor régen egy regény és egy film készült. Clay azóta is haragszik a „szerzőre”, aki annak idején ellopta a történetet, amit neki kellett volna megírnia. A könyv keletkezésének hátteréről itt, a borítóról itt írtunk korábban.
Egyébként sikeres forgatókönyvíró; New Yorkból épp visszamegy Los Angelesbe, hogy részt vegyen az új filmje szereplőválogatásában, s aztán egyszer csak megint kapcsolatba kerül a régi branccsal: Blairrel, Trenttel, Rippel, Juliannel… Szó sincs barátságról: mint lassan kiderül, minden egyes találkozás, minden egyes gesztus mögött érdekek bújnak meg.
A szereplőválogatáson Clay belezúg egy fiatal színésznőbe, szerepet ígér neki, lefekteti – s aztán minden összekavarodik: a varázslatos szépségű lány csupa hazugság, csupa rejtély, és gyilkos indulatok kavarognak körülötte…
Bret Easton Ellis ugyanabban a szikár, szenvtelen és mégis felkavaró stílusban írta meg legújabb könyvét, mint amellyel annak idején egy csapásra egy új nemzedék kultikus írója lett.
Részlet: Készítettek rólunk egy filmet. A könyvet, amiből a film készült, olyan ember írta, akit ismertünk. Egyszerű kis könyv volt, elmesélte, mi történt velünk négy hét alatt a városban, ahol felnőttünk, és jórészt pontosan ábrázolt bennünket. Regénynek nevezték, de csak néhány részlet volt megváltoztatva benne, a nevünk például ugyanaz maradt, és nem volt benne semmi olyan, ami ne történt volna meg. Tényleg levetítettek például egy gyilkolós dokumentumfilmet abban a malibui hálószobában egy januári délutánon, és, igen, valóban kimentem a Csendes-óceánra néző mólóra, ahol a szerző próbált megnyugtatni, hogy a megkínzott gyerekek sikolyai nem voltak igaziak, de mosolygott, miközben ezt mondta, és el kellett fordulnom. Vagy például: a barátnőm valóban elütött egy prérifarkast a Mulholland alatti kanyonokban, és valósághűen volt leírva egy karácsonyi vacsora Chasenéknél, amin a családommal együtt voltam, és amiről csak úgy mellesleg panaszkodtam a szerzőnek. És egy tizenkét éves lányt valóban csoportosan megerőszakoltak – ott voltam abban a nyugat-hollywoodi szobában az íróval, aki a könyvében csak enyhe vonakodást jegyzett fel a részemről, és nem írta le pontosan, hogyan is éreztem magam valójában azon az éjszakán – se a vágyat, se a döbbenetet, se azt, hogy mennyire féltem az írótól, ettől a szőke, magának való fiútól, akibe félig belezúgott a csaj, akivel jártam. De az író soha nem viszonozta igazán a szerelmét, mert túlságosan el volt merülve a saját passzivitásában ahhoz, hogy olyan kapcsolatot alakítson ki vele, amilyenre a lánynak szüksége lett volna, úgyhogy próbált visszajönni hozzám, de addigra késő volt, és mivel az írónak nem tetszett, hogy a csaj vissza akart jönni, én lettem a jóképű és bódult narrátor, aki nem képes se szerelemre, se kedvességre. Így lett belőlem a kiégett partiarc, aki csak lépked a roncsokon át, ömlik a vér az orrából, és olyan kérdéseket tesz fel, amelyek sohasem igényelnek válaszokat. Így lett belőlem a fiú, aki sohasem érti, hogy bármi is hogyan működik. Így lett belőlem a fiú, aki meg sem próbálná megmenteni a barátját. Így lett belőlem a fiú, aki nem tudta szeretni a lányt.
Azok voltak a legfájdalmasabb részek, amelyek a Blairrel való kapcsolatomat mesélték el, különösen egy jelenet a regény vége felé, amikor szakítottam vele egy étterem teraszán, amely a Sunset sugárútra nézett, és ahol egy ITT ELTŰNHETSZ feliratú reklámtábla folyton elvonta a figyelmem (a szerző hozzátette, hogy napszemüveg volt rajtam, amikor megmondtam Blairnek, hogy sohasem szerettem). Nem említettem azt a fájdalmas délutánt szerzőnek, s mégis szóról szóra benne volt a könyvben, és attól kezdve nem beszéltem többé Blairrel, és nem tudtam meghallgatni azokat az Elvis Costello-dalokat, amiket mindketten kívülről tudtunk („You Little Fool”, „Man Out of Time”, Watch Your Step”), és igen, kaptam tőle egy sálat egy karácsonyi partin, és igen, odatáncolt hozzám, miközben a „Do You Really Want to Hurt Me”-t énekelte a Culture Clubtól, és igen, „rókának” nevezett, és igen, megtudta, hogy lefeküdtem egy lánnyal, akit egy esős éjszaka szedtem fel a Whiskeynél, és igen, a szerző mondta ezt el neki. Amikor olvastam azokat a jeleneteket Blairről és magamról, rájöttem, hogy a szerző egyikünkhöz sem állt közel – természetesen Blairt leszámítva, és igazából még hozzá sem. Egyszerűen csak olyan ember volt, aki átsodródott az életünkön, és úgy tűnt, nem érdekli, hogy milyen sekélyesen érzékel mindannyiunkat, vagy hogy osztozik az élettel szembeni titkos kudarcainkban, csak hencegett a fiatal közömbösségével, a szikrázó nihilizmusával, és csillogó színekben ábrázolta ennek az egésznek a borzalmát.
De nem volt értelme haragudni rá. Amikor a könyv 1985 tavaszán megjelent, a szerző már otthagyta Los Angelest. 1982-ben ugyanarra a kis New Hampshire-i főiskolára járt, ahol én is próbáltam eltűnni, és ahol alig vagy egyáltalán nem volt köztünk kapcsolat. (A második regényében van egy Camdenben játszódó fejezet, ahol parodizálja Clayt – csak egy újabb gesztus, egy újabb kegyetlen emlékeztető, hogy mit érzett velem kapcsolatban. Laza kis paródia volt, nem különösebben csípős, és könnyebben lehetett legyinteni rá, mint bármire az első könyvből, amely úgy ábrázolt engem, mint egy szerencsétlen zombit, aki képtelen felfogni az iróniát Randy Newman „I Love L. A.”-ében.) Miatta aztán csak egy évig maradtam Camdenben, és 1983-ban átmentem a Brownra, bár a második regényben még mindig New Hampshire-ben vagyok az 1985-ös őszi szemeszterben. Ugyan mit érdekel ez engem, mondogattam magamnak, de az az igazság, hogy az első könyv sikere kellemetlenül hosszú ideig lebegett a látókörömben. Részben az volt a baj, hogy én magam is író szerettem volna lenni, és miután elolvastam, én szerettem volna megírni azt az első regényt, amelyet az író megírt – ez az én életem volt, és ő ellopta tőlem. De gyorsan bele kellett törődnöm, hogy nincs bennem se elég tehetség, se elég energia. És türelmem se lett volna hozzá. Igazából csak szerettem volna, hogy meg tudjak írni egy ilyen regényt. Született is néhány lendületes, de csonkán maradt próbálkozás, de miután 1986-ban végeztem a Brownon, beletörődtem, hogy soha nem lesz belőle semmi.
Egyetlen ember volt, aki kifejezte bármiféle zavarát vagy megvetését a regénnyel kapcsolatban: Julian Wells. Blair még mindig szerelmes volt a szerzőbe, és nem szívta mellre a dolgot, mint ahogy a mellékszereplők jó része sem, de Julian igen, és ezt olyan heves és arrogáns módon fejezte ki, ami már-már inkább izgatottságnak hatott, bár a szerző nemcsak Julian heroinfüggését írta meg, hanem azt a tényt is, hogy gyakorlatilag egy fiúprosti volt, aki tartozott egy drogdílernek (Finn Delaneynek), és Manhattanből, Chicagóból vagy San Franciscóból érkezett férfiakkal feküdt le a Sunset sugárúton Beverly Hillstől Silver Lake-ig sorakozó szállodákban. A totálkáros, önsajnálatba süppedt Julian mindent elmondott a szerzőnek, és amikor a könyvet olyan sokan olvasták, és Julian volt az egyik főszereplő benne, ez mintha olyan figyelmet irányított volna rá, amely határos volt a reménnyel, és azt hiszem, titokban nagyon is örült neki, mert Julianben nem volt szégyenérzet – csak megjátszotta, hogy van. És Julian még izgatottabb lett, amikor 1987 őszén, alig két évvel a regény megjelenése után bemutatták a filmet.
Emlékszem, hogy a filmmel kapcsolatos aggodalmaim egy meleg októberi éjszakán kezdődtek, három héttel a bemutatása előtt, a 20th Century Fox egyik vetítőtermében. Trent Burroughs és Julian között ültem, aki még nem volt tiszta, folyton rágta a körmét, és türelmetlenül fészkelődött a fekete plüssszékben. (Láttam, ahogy bejön Blair Alanával és Kimmel, Rip Millar nyomában. Nem törődtem vele.) A film alig emlékeztetett a regényre, pontosabban semmi nem volt benne belőle. És bár ez fájt, és úgy éreztem, elárultak, nem tudtam nem felismerni egy bizonyos igazságot, miközben ott ültem abban a vetítőteremben. A könyvben minden, ami rólam szólt, valóban megtörtént. A könyv olyasvalami volt, amit egyszerűen nem tagadhattam meg. A könyv nyers volt és őszinte, míg a film csak egy szép hazugság. (És jó nagyot bukott: nagyon színes volt és mozgalmas, de amellett komor és költséges, és nem hozta be az árát, amikor aztán novemberben a mozikba került.) A filmben engem egy olyan színész játszott, aki igazából jobban hasonlított rám, mint az az alak, akit a szerző ábrázolt a könyvében: én nem voltam szőke, nem voltam lebarnult, mint ahogy a színész sem. És hirtelen én lettem a film erkölcsi iránytűje, ontottam az anonim alkoholistás zsargont, mindenkit ostoroztam a drogozás miatt, és próbáltam megmenteni Juliant („Eladom a kocsimat – figyelmeztetem a Julian dílerét alakító színészt. – Bármit megteszek.”) Ez valamivel kevésbé volt igaz Blair filmbeli megfelelőjéről, akit egy olyan lány játszott, aki tényleg egészen úgy nézett ki, mintha beletartozna a csapatunkba – nyugtalan, szexuálisan könnyen kapható és ugyanolyan könnyen sebezhető. Julian önmaga szentimentális változata lett, egy tehetséges, szomorú arcú bohóc, akinek viszonya van Blairrel, de aztán rájön, hogy szakítania kell vele, mert én vagyok a legjobb cimborája. „Légy jó hozzá – mondja Julian Claynek. – Igazán megérdemli.” Ennek a jelenetnek a pőre álszentségétől biztosan elsápadt a szerző. Titokban perverz elégedettséggel mosolyogtam magamban, amikor a színész ezeket a szavakat mondta, aztán Blairre pillantottam a vetítőterem homályában.
Miközben suhant a film a gigászi vetítővásznon át, nyugtalanság kezdett vibrálni a néma teremben. A könyv tényleges szereplőiből álló közönség gyorsan megértette, hogy mi történt. A filmből azért dobtak ki mindent, ami a regényt valóságossá tette, mert a szülők, akik a stúdiót vezették, el se tudták volna képzelni, hogy olyan sötét színekben ábrázolják a gyerekeiket, mint a könyv. A film az együttérzésünkért esedezett, miközben a könyv szart az egészre. És a drogokkal meg a szexualitással kapcsolatos attitűdök nagyot változtak 1985 és 1987 között (meg a stúdióban bekövetkezett rendszerváltozás sem segített), úgyhogy át kellett formálni az alapanyagot, amely a felszíni erkölcstelensége ellenére meglepően konzervatív volt. A legjobban az jött be, ha afféle nyolcvanas évekbeli modern noir-ként nézte az ember a filmet – az operatőri munka lélegzetelállító volt –, és sóhajtoztam magamban, ahogy tovább pergett, mert csak néhány dolog tudott érdekelni: a szüleim alakjának finom, új részletei enyhén szórakoztattak, mint ahogy az is, amikor Blair szenteste nem a Jared nevű fiút találja meg, hanem az elvált apját a barátnőjével (Blair apját 1992-ben elvitte az AIDS, miközben még Blair anyjának a férje volt). De arról a húsz évvel ezelőtti, októberi vetítésről arra a pillanatra emlékszem a legjobban, amikor Julian megfogta a kezem, amely elzsibbadt az üléseinket elválasztó karfán. Azért tette ezt, mert a könyvben Julian Wells tovább élt, míg a filmben meg kellett halnia. Meg kellett bűnhődnie a sok bűnéért. Ezt követelte a mozi. (Később, amikor forgatókönyvíró lettem, megtanultam, hogy a mozi mindig ezt követeli.) Amikor ez a jelenet következett, az utolsó tíz percben, Julian döbbenten nézett rám a sötétben. „Meghaltam – suttogta. – Megöltek.” Vártam egy ütemet, aztán felsóhajtottam: „Mégis itt vagy.” Julian visszafordult a vetítővászon felé, és hamarosan vége lett a filmnek: pálmafák fölött gördül le a stáblista, miközben, valószerűtlen módon, visszaviszem Blairt a főiskolámra, Roy Orbison pedig elnyöszörög egy dalt az elhamvadó életről.
Az igazi Julian Wells nem egy cseresznyepiros kabrioletben halt meg, túladagolás miatt, egy országúton a Joshua Tree Nemzeti Parkban, miközben egy kórus zengett aláfestő zeneként. Az igazi Julian Wellst több mint húsz évvel később ölték meg, a holttestét egy elhagyott lakóház mögött dobták ki Los Felizben, miután halálra kínozták egy másik helyen. A fejét összezúzták – olyan erős ütést mértek az arcára, hogy jóformán galacsinná gyűrődött –, és olyan brutálisan megszurkálták, hogy a Los Angeles-i halottkémi hivatalban három különböző késtől származó, összesen százötvenkilenc sebet számoltak össze, sok közülük egymást érte. A holttestét pár kölyök találta meg, a Kaliforniai Művészeti Egyetemre mentek, és a hillhursti utcákon cirkáltak egy BMW-kabrioletben, parkolóhelyet keresve. Amikor meglátták a holttestet, azt hitték, hogy az a „dolog”, ami egy szemeteskuka mellett fekszik – és most a Los Angeles Times-nak a Julian Wells-gyilkosságról szóló első cikkét idézem, amely a „Kalifornia” melléklet címoldalán jelent meg –, „egy zászló”. Meg kellett állnom, amikor ehhez a szóhoz értem, és elölről kezdenem az egész cikk olvasását. Az egyetemisták, akik megtalálták Juliant, azért gondolták ezt, mert Julian fehér Tom Ford öltönyt viselt (az övé volt, de nem az volt rajta azon az éjszakán, amikor elrabolták), és az azonnali reakciójuk félig logikusnak tűnt, miután a zakó és a nadrág is piros csíkos volt. (Juliant levetkőztették, mielőtt megölték, aztán újból felöltöztették.) De ha azt hitték, hogy az egy „zászló”, ötlött fel bennem a kérdés azonnal, akkor hol volt a kék? Ha a holttest egy zászlóra hasonlított, csodálkoztam, akkor vajon mi volt rajta kék? És aztán rájöttem: a feje! Az egyetemisták azért hitték azt, hogy egy zászlót látnak, mert Julian olyan sok vért vesztett, hogy az összegyűrt arca egészen sötétkék, majdhogynem fekete lett.
Erre persze hamarabb is rájöhettem volna, mert a magam módján én juttattam oda Juliant, és láttam, hogy mi történt vele egy másik – és egészen másmilyen – filmben.
A kék dzsip követni kezd bennünket a 405-ösön, valahol a Los Angeles-i repülőtér és a wilshire-i kijárat között. Csak azért veszem észre, mert a sofőr folyton a szélvédő fölötti visszapillantó tükröt lesi, amiben én a hátsó ülésről, részegen már jó ideje bámulom a hegyek felé özönlő piros farlámpákat, baljós hip-hop szól halkan a hangszórókból, a mobilom ragyog az ölemben az SMS-ektől, amiket nem tudok elolvasni, egy színésznőtől jöttek, akivel aznap délután összejöttem az American Airlines első osztályú várójában a Kennedy repülőtéren (jósolt a tenyeremből, és jókat nevettünk), meg New Yorkból Laurie-tól, de összefolynak a betűk a szemem előtt. A dzsip követi a szedánt a Sunseten át, elhaladva a karácsonyi fényekkel díszített házak mellett, miközben idegesen rágom az Altoids mentolos cukorkákat, nem mintha sikerülne eltüntetni a ginszagot a leheletemből, s aztán a kék dzsip ugyanúgy jobbra fordul, és a Doheny Plaza felé megy tovább, úgy követ bennünket, mint egy elveszett gyerek. A szedán aztán bekanyarodik a felhajtóra, ahol az inas és a biztonsági őr felkapják a fejüket, mindkettő cigarettázik egy tornyosuló pálmafa alatt, a dzsip pedig habozik, aztán megy tovább a Dohenyn a Santa Monica sugárút felé. A habozásából nyilvánvaló, hogy eddig mi vezettük. Támolyogva szállok ki a kocsiból, és nézem, ahogy a dzsip lassan fékez, majd befordul az Elevado Streetre. Meleg van, mégis borzongok a rojtos melegítőnadrágban és a szakadt Nike csuklyás pulcsiban, amik mind lógnak rajtam, mert jó sok kilót leadtam azon az őszön, és nedves a pulcsim ujja, mert egy itallal leöntöttem magam repülés közben. Éjfél van, december, és négy hónapig távol voltam.
– Azt hittem, követ bennünket az a kocsi – mondja a sofőr, miközben kinyitja a csomagtartót. – Ugyanúgy váltott sávokat, mint mi. Egész idáig a nyomunkban jött.
– Mit gondol, mit akarhatott? – kérdezem.
Az éjszakás portás lejön az előcsarnoktól a felhajtóig vezető lejtőn, hogy segítsen bevinni a táskáimat. Jó nagy borravalót adok a sofőrnek, aki rögtön visszaül a szedánjába, és kihúz a Dohenyre, hogy aztán felszedje az újabb utasát a repülőtéren, Dallasból jön a következő gép. Az inas és a biztonsági őr némán biccentenek, ahogy elmegyek mellettük, követve a portást az előcsarnokba. A portás beteszi a táskáimat a liftbe, és mielőtt becsukódik az ajtó, és elzárja őt előlem, még azt mondja: – Isten hozta itthon.
Ahogy az art deco folyosón megyek a Doheny Plaza tizenötödik emeletén, enyhe fenyőillatot érzek, aztán látom, hogy egy koszorút akasztottak az 1508-as szoba fekete dupla ajtajára. Bent a lakásban meg egy karácsonyfa áll diszkréten a nappali sarkában, fehér fények szikráznak rajta. A konyhában vár egy levél a gondnoknőtől, emlékeztet, hogy mivel tartozom neki, felsorolja, hogy mi mindent vásárolt, mellette meg ott van egy kis kupac levél, amiket nem továbbítottak a New York-i címre. Két évvel ezelőtt vettem a lakást – az El Royale-t hagytam ott, miután egy évtizeden át ott béreltem lakosztályt – egy gazdag nyugat-hollywoodi partiarc szüleitől, aki épp elkezdte átalakítani a teret, amikor egy átbulizott éjszaka után váratlanul meghalt álmában. A belsőépítész, akit a fiú felfogadott, befejezte a munkát, és a halott fiú szülei sietve piacra dobták a lakást. Minimális dekor: puha bézsek és szürkék, keményfa padlók, süllyesztett világítás; az egész összesen száztíz négyzetméter – egy nagy hálószoba, egy iroda, egy makulátlan nappali, mely futurisztikus, steril konyhára nyílik –, de az egész üvegfal, amely a nappali teljes hosszán végignyúlik, valójában egy üveg tolóajtó, amely öt panelre oszlik, azokat húzom el, hogy kiszellőztessem a lakást, és a nagy, fehér járólapos erkélyről mesés kilátás nyílik a városra: látni a belvárosi felhőkarcolókat, a Century City és Westwood tornyait, aztán végig Santa Monicáig és a Csendes-óceán széléig. Lenyűgöző a látvány, de nem sugall valami végtelen magányt; intimebb, mint amilyen az egyik barátom lakásából nyíló kilátás volt, aki az Appian Wayen lakott, olyan messze a város fölött, hogy úgy tűnt, mintha egy névtelen rácsokból és kvadrátokból összerakott hatalmas és elhagyott világot néznél, s attól aztán úgy érezted, hogy sokkal magányosabb vagy, mint gondoltad, és öngyilkossági gondolatok lobbannak fel benned. A Doheny Plazáról nyíló látvány olyan kézzelfogható, hogy szinte megtapinthatja az ember a Melrose-on lévő dizájncenter kékjeit és zöldjeit. De azért szép magasan vagyok a város fölött, és jó itt elrejtőzni, amikor L. A.-ben dolgozom. Ma éjjel lilás árnyalatú az ég, és köd van.
Miután töltök magamnak egy pohár Grey Goose-t, ami a hűtőben maradt, amikor múlt augusztusban leléceltem, fel akarom kapcsolni az erkélylámpát, de meggondolom magam, és lassan kilépek a sötétbe. A kék dzsip az Elevado és a Doheny sarkán áll. Egy mobiltelefon ragyog a belsejében. Észreveszem, hogy ökölbe szorítottam az egyik kezem – a másikkal a vodkás poharat markolom. Visszatér a félelem, miközben bámulom a dzsipet. Aztán egy fényvillanás: valaki meggyújtott egy cigarettát. Megszólal a telefon mögöttem. Nem veszem fel.
Az ok, amiért visszajöttem Los Angelesbe, vagy legalábbis az ok, amit bemeséltem magamnak: hogy folyik A hallgatózók szereplőválogatása. A producer, aki rávett, hogy írjak forgatókönyvet a bonyolult regényből, annyira megkönnyebbült, amikor sikerült kibogoznom, hogy szinte azonnal felvett egy lelkes rendezőt, és hármasban dolgozunk együtt (miután volt egy feszült tárgyalás, amin az ügyvédem és a menedzserem ragaszkodott hozzá, hogy producerként is fel legyek tüntetve). Már kiosztották a négy felnőtt főszerepet, de a gyerekeikkel több baj van: az mind ravaszabb szerep, konkrétabb igényekkel, és a rendező meg a producer az én véleményemet is hallani akarta. Ez a hivatalos ok, amiért Los Angelesben vagyok. De igazából ez a visszatérés csak ürügy, hogy elmenekülhessek New Yorkból és mindattól, ami ott történt velem azon az őszön.
Rezeg a mobiltelefon a zsebemben. Kíváncsian pillantok rá. SMS Juliantől, akivel több mint egy éve nincs semmilyen kapcsolatom. Mikor jössz vissza? Itt vagy? Összejövünk? Szinte automatikusan megszólal a vezetékes is. Átmegyek a konyhába, és megnézem a kagylót. PRIVÁT NÉV. PRIVÁT SZÁM. Négy kicsengés után bárki is az, leteszi. Amikor megint kinézek, a köd egyre csak gomolyog be a városba, mindent elborít.
Bemegyek az irodámba, de nem kapcsolom fel a lámpát. Megnézem az e-mailjeimet az összes levelezőmön: emlékeztető egy vacsorára a németekkel, akik pénzelnek egy forgatókönyvet, egy újabb találkozó a rendezővel, a tévés ügynököm kérdezi, hogy kész vagyok-e már a Sony-próbaműsor forgatókönyvével, pár fiatal színész tudni akarja, mi a helyzet A hallgatózók-kal, egy sor meghívó különböző karácsonyi partikra, az edzőm az Equinoxban – miután meghallotta egy másik kliensétől, hogy visszajöttem – szeretné tudni, hogy be akarok-e jelentkezni hozzá. Beveszek egy Ambient, hogy el tudjak aludni, mivel nincs elég vodka. Amikor a hálószobai ablakhoz megyek, és lenézek az Elevadóra, a dzsip épp húz el, ragyognak a fényszórói, és ráfordul a Dohenyre, aztán a Sunset felé megy, és a szekrényben találok pár dolgot, amit egy lány hagyott ott, miután itt lógott velem a múlt nyáron, és hirtelen nem akarok arra gondolni, hogy hol lehet ebben a pillanatban. Kapok még egy SMS-t Laurie-tól: Kívánsz még? Már majdnem hajnali négy óra van abban a Union Square alatti lakásban. Olyan sok ember halt meg tavaly: véletlen túladagolás, karambol East Hamptonban, váratlan betegség. Egyszerűen csak eltűntek. Az Abbeyből idehallatszó zenére alszom el, egy dal a múltból, „Hungry Like the Wolf”, finoman felszáll a klub szökdécselő zsongása fölé, és egy hosszú pillanatra átváltoztat valakivé, aki egyszerre fiatal és öreg. Szomorúság – az van mindenütt.
A kínai negyedben van premiervetítés ma este, a film a gonosszal vívott küzdelemről szól, és olyan nyilvánvaló a szituáció benne, hogy ettől az egész valami biztonságos homályt kap, ami arra serkenti a stúdiót, hogy díjakat vásároljon neki, már folyik is egy kampány, én A hallgatózók rendezőjével és producerével vagyok, és a tömeggel együtt sodródunk a Hollywood sugárúton a Roosevelt felé, a bemutató utáni partira, ahol paparazzók tapadnak a hotel bejáratára, s azonnal felkapok egy italt a bárpultról, miközben a producer eltűnik a mosdóban, a rendező meg ott áll mellettem, és az Ausztráliában lévő feleségével beszélget telefonon. Amikor végignézem az elsötétített termet, és ismeretlen emberekre mosolygok vissza, megint rám tör a rettegés, és hamarosan ott van mindenütt, s csak ömlik: benne van az épp megnézett film fenyegetően közeledő sikerében, benne van a fiatal színészek csábító hangjában, amikor azt kérdezik, kaphatnának-e szerepet A hallgatózók-ban, és benne van az SMS-ekben, amiket küldenek, amikor mennek el, arcuk ragyog a mobilfénytől, ahogy átszelik a barlangszerű előcsarnokot, és benne van a barnára spriccelt bőrökben és a kihófehérített fogakban. Négy hónapig New Yorkban voltam – ez a mantrám, s a maszkom egy kifejezéstelen mosoly. Végül felbukkan a producer egy karácsonyfa mögül, és azt mondja: – Húzzunk innen –, aztán valami bulikat említ fenn a dombokon, Laurie meg egyre csak küldi az SMS-eit New Yorkból (Hé. Hahó.), én pedig sehogy sem tudom kiverni a fejemből, hogy valaki ebben a teremben követ engem. Váratlan, gyors vakuvillanások vonják el a figyelmem, de a fortélyos félelem visszatér, amikor rájövök, hogy bárki volt is abban a kék dzsipben múlt éjjel, az most valószínűleg itt van a tömegben.
Nyugat felé hajtunk a Sunseten a producer Porschéjával, aztán felhajtunk a Dohenyn az elsőhöz a két parti közül, ahova Mark be akar nézni, a rendező fekete Jaguarban követ bennünket, és repesztünk el a madaras utcák mellett, amíg meg nem pillantunk egy inast. Kis díszített fenyőfák veszik körül a bárpultot, aminél állok, és úgy teszek, mintha hallgatnám a vigyorgó színészt, aki azt magyarázza, hogy mire hívták ide, és részegen bámulom a káprázatos csaját, a U2 karácsonyi dalai mindent túlharsognak, és Band of Outsiders-öltönyös srácok ülnek egy alacsony, elefántcsontszínű kanapén, csíkokat szippantanak fel a hosszú, üveg koktélasztalról, és amikor valamelyik megkínálna egy szippantással, kísértést érzek, de ellenállok, mert tudom, hogy mi lenne belőle. A producer már félrészeg, és mindenáron el akar nézni egy másik partira is, ami Bel Airben van, én meg elég részeg vagyok ahhoz, hogy engedjem magam kirángatni, pedig van valami halvány esély egy kefélésre. A producer találkozni akar valakivel a Bel Air-i partin, üzleti ügye van Bel Airben, a jelenléte Bel Airben be kell hogy bizonyítson valamit a státusával kapcsolatban, s a szemem a fűtött medencében úszkáló fiúkra vándorol, akik jó, ha annyi idősek, hogy lehessen jogosítványuk, meg a Jacuzzi mellett mikrobikiniben és magas sarkú szandálban ácsorgó lányokra, anime szobrok mindenütt, a fiatalság mozaikja, egy hely, ahová már nem igazán tartozol.
Esterházy Péter: Egy nő (részlet)
Egy nő (1) Van egy nő. Szeret.
Egy nő (2) Van egy nő. Gyűlöl. Árnyék, így hív. Például ezt mondja: Hát itt?, ólálkodol, árnyék? Máskor meg ezt: Kelkáposzta lesz, árnyék, ebédre, rendben? Olykor pedig így tréfál: Előre vetem az árnyékom. Ez bizony én vagyok, rám vonatkozik. A tréfa nem okvetlenül jelent jókedvet, ám ha jókedvű, akkor előfordul, hogy fölkurjant: Árnyékvilág! Ezt is magamra kell vennem. Ha viszont kedvetlen – mondjuk telefonált a nővére Lübeckből, vagy úgy érzi, kövér, és hiába esküdözöm, hogy élek-halok a húsáért –, akkor odanyilatkozik, hogy én volnék az a fa, amelytől ő nem látja az erdőt. Nem tágítok mellőle. Ha kitátja a száját, áááá, én is tátogok. Ha leül, mellégubózom. Ha elájul, repülősót kérek. Lehunyja a pilláit, alig észrevehetően remegek. Ha fölemeli a kezét, magam is tornászom. Ha van tiszta falfelület, tud a gyerekeknek nyulat, kutyát és sast utánozni, ilyenkor nyúl, kutya és sas vagyok. Vágyódom rá, de eléggé nyögvenyelősen, cicózva halad az ügy; akadozunk. Hol közel vagyok hozzá, hol távol, de ebből nem következik semmi sem, szeszélyesen kell hajladoznom körötte, előtte, alatta, mögötte. Van valami apály-dagály a viszonyunkban. Hogyan érted ezt, árnyék?, dörren rám harsányan, ugyanis, ha megérzi a vágyamat, ha kiszimatolja, megnyugszik, vágyam nem vágyát korbácsolja föl, ellenkezőleg, belecsillapodik a birtoklásba. Van, hogy nem beszélhet velem nyíltan. (Ennek többféle oka lehet, politikai, munkahelyi, közlekedésszervezési vagy családi. Az édesapja nem állhat engem, árnyjáték, tartja a munkámról, árnyékbokszolás, meg hogy én önmagam árnyoldala volnék, és hogy beárnyékolom a lánya életét satöbbi; igazságtalan, vén hülye, mondanám, ha nem volna amúgy egy édes pofa, kiegyensúlyozott és vonzó – egy szép ősz férfi!) Ilyenkor az álcázás végett megkeményíti a hangját, és oly kásás közönnyel szól hozzám, hogy elszorul a szívem, megijedek, hogy elveszíthetem, s bármit megtennék, bármit, amit kér. Csakugyan? Még virágot is hoznál, árnyék? No nem, nem vagy te olyan, virágot nem hoznál. Inkább eltörnéd a kezed…, bólogat elégedetten. Rövid gondolkodás után azt felelem, igaza van, igazad van, kedvesem, de azután begipszelt kézzel igenis hoznék virágot. A hasamhoz szorítva, úgy vinném, kizárólag nagy darab virág jöhetne szóba, böhöm, dromedár virág, nehogy kiessék a gipsz és a hasam közt, kardvirág például, többnyire azt hoznék. Abban utaznék. Föl is ívelne a termelés. Úgy, árnyék, kardvirágot hát?! Azt, egyetlenem.
A kardvirágtól elbizonytalanodik, és megkíván. A fal elé áll, akár egy halálraítélt, hátulról világíttatja meg magát, lassan, elszántan közelít, megáll, megállok, nincsen vissza, dörzsöli, meszes lesz mindene, perlites (hőszigetelő vakolat), fehér, mint a bohóc arca. Liheg, reszket, én alig mozdulok. Most mondjam azt, hogy a kivégző osztag tagjai, nők, férfiak vegyest, már csőre töltöttek? Vagy hogy az ő arcuk is fehér, perlites, mint a bohócoké?
Egy nő (3) Van egy nő. Gyűlöl. Akar. Szünös-szüntelen telefonozik. Üzenetet hagy. Üzenetrögzítőt vett, hogy azon is üzenetet hagyjon. Sok dolga van. Mindig máshonnét hív. Nem beszélhetek nyíltan, súgja néha a kagylóba. Ezt a következő hívásban megmagyarázza. (Többféle oka lehet.) Ha találkozunk, a régebbi telefonokat értelmezi. Remeg a fürdőszoba, matáv és interurbán, kacarászik alattomos jókedvében.
Egy nő (4) Van egy nő. Szeret. Fölhív, és a nevemet mondja; mint valami varázsszót ismételgeti a nevemet. Hónapokon át. Nem is tudom, mikor alszik. Az iker persze a falra megy, csakis azért nem jelent föl, mert olykor bele tud hallgatni a „beszélgetésünkbe”. Közben a leesett hó elolvadt, a pocsolyák fölszáradtak, a fák kirügyeztek, már lehet nem üvegházi paprikát kapni, igaz, még csak darabra, a nyirkos testrészek, testodvak újra begombásodtak, a parlament megszavazta a 2. zsidótörvényt (május 3-a), és a török csapatokat is kinyomta már az ifjú Bádeni Lajos az országból. Tíz másodperc alatt tizenkétszer bírja kimondani a nevemet, de ez hosszú távon nem egészen mérvadó, mert időnként iszik egy-egy korty langyos vizet. Eddig még nem szóltam bele a kagylóba, tartok tőle, hogy szörnyethalna. Vagy ki tudja, téves kapcsolás.
Egy nő (5) Van egy nő. Szret. A múlttal küszködik, jelesül az egyén és a közösség, a saját és az ország múltjával. Nem tud belenyugodni. Például képtelen megemészteni a világosi fegyverletételt. Talán ha Dembinskibe parányival több tehetség szorul… Vagy mért nem szerette Kossuth Görgeyt? Tudja maga, nekem micsoda seggem volt? Nem, maga ezt nem tudja. Ó, ne afféle kancás farra gondoljon, valami tuti barokk örvényre, ne ilyen, megengedem, igényes trivialitásra… Maga csak azt látja, ami van. 1853. február 18-án Libényi János szabólegény sikertelen merényletet követett el a császár ellen. Maga csak azt látja, hogy megy le, hogy elindult, hogy elindult a seggem.
Szeret csókolózni (lásd Kossuth–Görgey), féktelen vidámság fogja el, nevet, kacag, nyihog – ezek mind csókfajták. De jó játék!, göcög közben a számba, még, na, még egy kicsit, a nyelve megkeményedik, szinte kopogtat a szájpadláson, trillázni kezd ott belül a sötétben, a sötétemben. Maga a csók Paganinije, alázatoskodom. Kuss! Dolgozok! Mászkálnak rajta a csókok, a nyakán, a barnára sült íven, orca, orr, szemgödör, csók a tekintetben, halánték, fejtető, megmozdulnak a combok, moccannak csupán, érintenek és elválnak, és bordák és csontok… A majtényi síkon, rebegi.
Egy nő (6) Van egy nő. Gyűlöl. Szájszaga van. Különböző szagok jönnek ki a szájából. Ezek két fő csoportra oszthatók, úgymint: ha evett és ha nem evett. Az előbbiek azonosítása vidám, meglehet érdektelen tudomány. Karfiolleves. Kelkáposzta feltéttel. Aztán a pappedlik: hagyma, fokhagyma. De már például a zöldsaláta póréhagyma-ízesítése kíván némi lelki csipkét. És hát tiszta nőről van szó, vagyis mindez a fogmosás, nemritkán szájvíz palástolásában.
Ha nem evett, akkor fordul komolyra a dolog, akkor nincsen tegnap vagy alkonyat, amikor evett volt valaki, nincsen ilyen, és nincsen idő, és nincsen ok és okozat, nincsen tehát logika, nincsen történelem, nincsen emlékezet (eképp morál sincs), és nincsen társadalom sem, országról, hazáról, nemzetről nem is beszélve, egy személy van (ismerem, azért mondom így), amelyből a személytelenség árad, ez a langymeleg, rohadt bűz.
Nem, nem bűz, ennél kevesebb, éppen ezért ijesztőbb. Kis, könnyű rossz szag. Módfelett, szerfölött: kevés; ha nem szeretnék mindenek fölött vele csókolózni, mindezt észre sem venném. Ha nem hajtana örökös, olthatatlan vágy az ajkaihoz, nem is volna tudomásom a teremtés e repedéséről, erről a sebről, nyílt gyalázatról. Az egész nő olyan, mint mikor lágy szellő fujdogál az enyvgyár felől. A legelviselhetetlenebb a gyöngédség. Ha gyors apróka csókokkal borítom be az arcát, csókolgatom a szemét, szemhéját, szemgödrét, orrát, fülét, orcáját, halántékát, és hát biz’ értelemszerűen az ajkait, a száját, az az iszony maga, az undor olyan vad bérceire érkezem, hogy szédülnöm kell. Viszont minél vadabb, érzéketlenebb és brutálisabb vagyok, vagyis abstart letámadom, mint az állat, valósággal kiharapva belőle a száját, mintha zabálnánk, csattogó állkapcsokkal, csapdosó nyelvekkel, a vérízzel, annál kevésbé kell az enyvgyárra gondolnom, melyet most, beszélik, bagóért privatizáltak.
Ezért van az, hogy ha csókolózásra alkalmas terepen pillantom meg őt, és manapság alig van hely, amely az egyéni vagy a közösségi ízlés, erény avagy jámborság tiltó hatálya alá esnék, akkor ahajt rohanni kezdek felé, akár egy rajzfilmfigura, a nyakam közé kapom a lábam, és usgyi!, egészen beleszaladva, egymásba csattanva, nem megtorpanva, mert tudom, akkor megcsapna, lecsapna rám ez a pállott üresség, hiányok záp hiánya, poshadt semmi, dögletes lég, amitől, volt már rá példa, öklendezni kezdek, taknyom-nyálam egyben – egyesülésnek éppen ez is egyesülés.
Mindezt tudja, ezért gyűlöl. Biztonságos érzés. Igaz, félreért, azt hiszi, nagylelkűségből teszem, ezért gyűlöl. Pedig nem, hanem mert megőrülök érte, ha becsukom a szemem, csak őt látom, ha kinyitom a szemem, mindent megteszek, hogy őt láthassam. Ha majd erre rájön, ő is szeretni fog engemet. De ez nem fontos, az a fontos, hogy láthassam.
[Történetek]