A cím azt sugallná, hogy egy albummal van dolgunk, azonban az alcím már kissé pontosabban körülírja ennek a vaskos kötetnek a tárgyát: A szexualitás ábrázolása kétezer év művészetében. Igaz, sem egyik, sem másik nem fedi a valóságot. A cím azért nem, mert a könyv nem csupán az erotikával foglalkozik, ráadásul közel sem csak képekben, sőt! Az alcím pedig azért nem, mert bár „a szexualitás ábrázolása” sokkal közelebb áll kötet végeredményéhez, lévén, hogy rengeteg irodalmi idézet járja körül az erotika, a szexualitás témáját, a megjelölt kétezer évnél azonban jóval nagyobb időintervallumból válogat a mű.
Az erotika képes története egy igencsak bőséges és elképesztően változatos képanyaggal összeszerkesztett erotikus, pornográf irodalmi antológia, amely igyekszik tárgyát alaposan körüljárni. A három fő egységre tagolt kötet nagyon elvont logika alapján építkezik, amit már a fejezetcímek tökéletesen bemutatnak: A labirintus, A vágy lényege, Legmerészebb álmaink. A további alfejezetek címei is hasonlóan enigmatikusak és az átkötő szövegek hiába próbálják érvekkel alátámasztani a szerkezet létjogosultságát, könnyedén lehet olyan érzésünk, hogy tulajdonképpen esetleges, hogy egyes részek miért éppen a könyv egyik, vagy másik pontjára kerültek. Sem időrendi sorrendiségről, sem az egyes földrajzi területek különválasztásáról nincs szó. A mű egységei lazán kötődnek egymáshoz és nagyjából olyan témákat járnak körül, mint az ártatlanság elvesztése, a közösülés formái, a maszturbáció, a leskelődés (voyeurizmus), az orális szex, vagy éppen a szolid mazochizmus-szadizmus. Mivel azonban erotikus, pornográf alkotások, szövegek nem ilyen megfontolások alapján keletkeztek, ezért jobbára minden fejezetben van ez is, az is. Nagy a gyanú, hogy a kötet készítése közben ez a szerkesztőknek is egyértelművé vált, így a képanyagot már meg sem próbálták még ennyire sem tematizálni. Mindezek azonban mégsem eredményezik azt, hogy egy zavaróan csapongó, átgondolatlan könyv jött létre. Különös módon éppen ennek a furcsa szerkesztésnek köszönhető, hogy szerzőknek végül sikerül bizonyítaniuk alapfeltevésüket: a nemiség sokarcút.
Természetesen, nem hallgatható el, hogy erőteljesen érződik a köteten, hogy angol, angolszász területen keletkezett, hiszen a legtöbb idézetet a klasszikus angolszász erotikus irodalomból emelték át, így hosszabb passzusokat olvashatunk a Lady Chatterley szeretőjéből, a Fanny Hillből, és legfontosabb hivatkozott szerzők között Anais Nint, Henry Millert, Beardsleyt és természetesen Lawrence-t találjuk. No és persze a gyarmatosító múltnak hála a Közel- és Távol-Kelet e tárgyú klasszikusai is fontos szerepet kapnak Az illatos kerttől a Káma-szútráig a legismertebb művek érdekes szemelvényei között válogathatunk.
Amellett, hogy sok magyar nyelven csak nehezen, vagy éppen egyáltalán nem hozzáférhető szövegek között mazsolázgathatunk a könyv legnagyobb erénye talán mégis az elképesztő képi anyag. Lenyűgöző mennyiségű és minőségű festmény, rajz, rézkarc, szobor, századfordulós fotó gazdagítja a kötet. Amennyiben az irodalmi antológia talán néhány olvasóban hiányérzetet hagy (bár ehhez bizony nagyon alapos ismeretek van szükség), a képi anyag gazdagsága még őket is kárpótolni fogja. Egészen az ókori görög erotikus ábrázolástól a Közel- és Távol-Kelet különleges képanyagáig, az európai festészet legnagyobbjaitól a XX. század elejének virágzó erotikus rajzkultúrájáig hihetetlenül sokszínű anyag jött létre.
A szerkesztőket már csak azért sem érheti túlzott kritika, mivel a szövegek és a képek válogatásánál is ízléssel válogattak, semmiképpen nem akartak elriasztani senkit sem a könyvtől, így az igazán megbotránkoztató szerzőket (Sade), vagy képeket kihagyták, így egy olyan antológia jött létre, amely széles közönséghez juthat el. Bár a gátlásosabb, prűdebb olvasók így is sűrűn pironkodhatnak, de nagy megrázkódtatás azért őket sem éri és lehetőségük nyílik betekinteni Érosz csintalan, félhomályos világába. Mindenkit csak bíztathatunk, hogy ismerkedjen meg Az erotika képes történetével, elegáns és szép könyv, amiből kiderül, hogy nincs új a nap alatt és az is, hogy Érosz mindenható!
könyv
Bret Easton Ellis: Királyi hálószobák – részlet
Huszonöt évvel Ellis első regénye, a Nullánál is kevesebb megjelenése után a történet folytatódik…
A szereplők ugyanazok, csak már nem gazdag fiatalok, hanem gazdag középkorú fazonok, akiknek az életéből valamikor régen egy regény és egy film készült. Clay azóta is haragszik a „szerzőre”, aki annak idején ellopta a történetet, amit neki kellett volna megírnia. A könyv keletkezésének hátteréről itt, a borítóról itt írtunk korábban.
Egyébként sikeres forgatókönyvíró; New Yorkból épp visszamegy Los Angelesbe, hogy részt vegyen az új filmje szereplőválogatásában, s aztán egyszer csak megint kapcsolatba kerül a régi branccsal: Blairrel, Trenttel, Rippel, Juliannel… Szó sincs barátságról: mint lassan kiderül, minden egyes találkozás, minden egyes gesztus mögött érdekek bújnak meg.
A szereplőválogatáson Clay belezúg egy fiatal színésznőbe, szerepet ígér neki, lefekteti – s aztán minden összekavarodik: a varázslatos szépségű lány csupa hazugság, csupa rejtély, és gyilkos indulatok kavarognak körülötte…
Bret Easton Ellis ugyanabban a szikár, szenvtelen és mégis felkavaró stílusban írta meg legújabb könyvét, mint amellyel annak idején egy csapásra egy új nemzedék kultikus írója lett.
Részlet: Készítettek rólunk egy filmet. A könyvet, amiből a film készült, olyan ember írta, akit ismertünk. Egyszerű kis könyv volt, elmesélte, mi történt velünk négy hét alatt a városban, ahol felnőttünk, és jórészt pontosan ábrázolt bennünket. Regénynek nevezték, de csak néhány részlet volt megváltoztatva benne, a nevünk például ugyanaz maradt, és nem volt benne semmi olyan, ami ne történt volna meg. Tényleg levetítettek például egy gyilkolós dokumentumfilmet abban a malibui hálószobában egy januári délutánon, és, igen, valóban kimentem a Csendes-óceánra néző mólóra, ahol a szerző próbált megnyugtatni, hogy a megkínzott gyerekek sikolyai nem voltak igaziak, de mosolygott, miközben ezt mondta, és el kellett fordulnom. Vagy például: a barátnőm valóban elütött egy prérifarkast a Mulholland alatti kanyonokban, és valósághűen volt leírva egy karácsonyi vacsora Chasenéknél, amin a családommal együtt voltam, és amiről csak úgy mellesleg panaszkodtam a szerzőnek. És egy tizenkét éves lányt valóban csoportosan megerőszakoltak – ott voltam abban a nyugat-hollywoodi szobában az íróval, aki a könyvében csak enyhe vonakodást jegyzett fel a részemről, és nem írta le pontosan, hogyan is éreztem magam valójában azon az éjszakán – se a vágyat, se a döbbenetet, se azt, hogy mennyire féltem az írótól, ettől a szőke, magának való fiútól, akibe félig belezúgott a csaj, akivel jártam. De az író soha nem viszonozta igazán a szerelmét, mert túlságosan el volt merülve a saját passzivitásában ahhoz, hogy olyan kapcsolatot alakítson ki vele, amilyenre a lánynak szüksége lett volna, úgyhogy próbált visszajönni hozzám, de addigra késő volt, és mivel az írónak nem tetszett, hogy a csaj vissza akart jönni, én lettem a jóképű és bódult narrátor, aki nem képes se szerelemre, se kedvességre. Így lett belőlem a kiégett partiarc, aki csak lépked a roncsokon át, ömlik a vér az orrából, és olyan kérdéseket tesz fel, amelyek sohasem igényelnek válaszokat. Így lett belőlem a fiú, aki sohasem érti, hogy bármi is hogyan működik. Így lett belőlem a fiú, aki meg sem próbálná megmenteni a barátját. Így lett belőlem a fiú, aki nem tudta szeretni a lányt.
Azok voltak a legfájdalmasabb részek, amelyek a Blairrel való kapcsolatomat mesélték el, különösen egy jelenet a regény vége felé, amikor szakítottam vele egy étterem teraszán, amely a Sunset sugárútra nézett, és ahol egy ITT ELTŰNHETSZ feliratú reklámtábla folyton elvonta a figyelmem (a szerző hozzátette, hogy napszemüveg volt rajtam, amikor megmondtam Blairnek, hogy sohasem szerettem). Nem említettem azt a fájdalmas délutánt szerzőnek, s mégis szóról szóra benne volt a könyvben, és attól kezdve nem beszéltem többé Blairrel, és nem tudtam meghallgatni azokat az Elvis Costello-dalokat, amiket mindketten kívülről tudtunk („You Little Fool”, „Man Out of Time”, Watch Your Step”), és igen, kaptam tőle egy sálat egy karácsonyi partin, és igen, odatáncolt hozzám, miközben a „Do You Really Want to Hurt Me”-t énekelte a Culture Clubtól, és igen, „rókának” nevezett, és igen, megtudta, hogy lefeküdtem egy lánnyal, akit egy esős éjszaka szedtem fel a Whiskeynél, és igen, a szerző mondta ezt el neki. Amikor olvastam azokat a jeleneteket Blairről és magamról, rájöttem, hogy a szerző egyikünkhöz sem állt közel – természetesen Blairt leszámítva, és igazából még hozzá sem. Egyszerűen csak olyan ember volt, aki átsodródott az életünkön, és úgy tűnt, nem érdekli, hogy milyen sekélyesen érzékel mindannyiunkat, vagy hogy osztozik az élettel szembeni titkos kudarcainkban, csak hencegett a fiatal közömbösségével, a szikrázó nihilizmusával, és csillogó színekben ábrázolta ennek az egésznek a borzalmát.
De nem volt értelme haragudni rá. Amikor a könyv 1985 tavaszán megjelent, a szerző már otthagyta Los Angelest. 1982-ben ugyanarra a kis New Hampshire-i főiskolára járt, ahol én is próbáltam eltűnni, és ahol alig vagy egyáltalán nem volt köztünk kapcsolat. (A második regényében van egy Camdenben játszódó fejezet, ahol parodizálja Clayt – csak egy újabb gesztus, egy újabb kegyetlen emlékeztető, hogy mit érzett velem kapcsolatban. Laza kis paródia volt, nem különösebben csípős, és könnyebben lehetett legyinteni rá, mint bármire az első könyvből, amely úgy ábrázolt engem, mint egy szerencsétlen zombit, aki képtelen felfogni az iróniát Randy Newman „I Love L. A.”-ében.) Miatta aztán csak egy évig maradtam Camdenben, és 1983-ban átmentem a Brownra, bár a második regényben még mindig New Hampshire-ben vagyok az 1985-ös őszi szemeszterben. Ugyan mit érdekel ez engem, mondogattam magamnak, de az az igazság, hogy az első könyv sikere kellemetlenül hosszú ideig lebegett a látókörömben. Részben az volt a baj, hogy én magam is író szerettem volna lenni, és miután elolvastam, én szerettem volna megírni azt az első regényt, amelyet az író megírt – ez az én életem volt, és ő ellopta tőlem. De gyorsan bele kellett törődnöm, hogy nincs bennem se elég tehetség, se elég energia. És türelmem se lett volna hozzá. Igazából csak szerettem volna, hogy meg tudjak írni egy ilyen regényt. Született is néhány lendületes, de csonkán maradt próbálkozás, de miután 1986-ban végeztem a Brownon, beletörődtem, hogy soha nem lesz belőle semmi.
Egyetlen ember volt, aki kifejezte bármiféle zavarát vagy megvetését a regénnyel kapcsolatban: Julian Wells. Blair még mindig szerelmes volt a szerzőbe, és nem szívta mellre a dolgot, mint ahogy a mellékszereplők jó része sem, de Julian igen, és ezt olyan heves és arrogáns módon fejezte ki, ami már-már inkább izgatottságnak hatott, bár a szerző nemcsak Julian heroinfüggését írta meg, hanem azt a tényt is, hogy gyakorlatilag egy fiúprosti volt, aki tartozott egy drogdílernek (Finn Delaneynek), és Manhattanből, Chicagóból vagy San Franciscóból érkezett férfiakkal feküdt le a Sunset sugárúton Beverly Hillstől Silver Lake-ig sorakozó szállodákban. A totálkáros, önsajnálatba süppedt Julian mindent elmondott a szerzőnek, és amikor a könyvet olyan sokan olvasták, és Julian volt az egyik főszereplő benne, ez mintha olyan figyelmet irányított volna rá, amely határos volt a reménnyel, és azt hiszem, titokban nagyon is örült neki, mert Julianben nem volt szégyenérzet – csak megjátszotta, hogy van. És Julian még izgatottabb lett, amikor 1987 őszén, alig két évvel a regény megjelenése után bemutatták a filmet.
Emlékszem, hogy a filmmel kapcsolatos aggodalmaim egy meleg októberi éjszakán kezdődtek, három héttel a bemutatása előtt, a 20th Century Fox egyik vetítőtermében. Trent Burroughs és Julian között ültem, aki még nem volt tiszta, folyton rágta a körmét, és türelmetlenül fészkelődött a fekete plüssszékben. (Láttam, ahogy bejön Blair Alanával és Kimmel, Rip Millar nyomában. Nem törődtem vele.) A film alig emlékeztetett a regényre, pontosabban semmi nem volt benne belőle. És bár ez fájt, és úgy éreztem, elárultak, nem tudtam nem felismerni egy bizonyos igazságot, miközben ott ültem abban a vetítőteremben. A könyvben minden, ami rólam szólt, valóban megtörtént. A könyv olyasvalami volt, amit egyszerűen nem tagadhattam meg. A könyv nyers volt és őszinte, míg a film csak egy szép hazugság. (És jó nagyot bukott: nagyon színes volt és mozgalmas, de amellett komor és költséges, és nem hozta be az árát, amikor aztán novemberben a mozikba került.) A filmben engem egy olyan színész játszott, aki igazából jobban hasonlított rám, mint az az alak, akit a szerző ábrázolt a könyvében: én nem voltam szőke, nem voltam lebarnult, mint ahogy a színész sem. És hirtelen én lettem a film erkölcsi iránytűje, ontottam az anonim alkoholistás zsargont, mindenkit ostoroztam a drogozás miatt, és próbáltam megmenteni Juliant („Eladom a kocsimat – figyelmeztetem a Julian dílerét alakító színészt. – Bármit megteszek.”) Ez valamivel kevésbé volt igaz Blair filmbeli megfelelőjéről, akit egy olyan lány játszott, aki tényleg egészen úgy nézett ki, mintha beletartozna a csapatunkba – nyugtalan, szexuálisan könnyen kapható és ugyanolyan könnyen sebezhető. Julian önmaga szentimentális változata lett, egy tehetséges, szomorú arcú bohóc, akinek viszonya van Blairrel, de aztán rájön, hogy szakítania kell vele, mert én vagyok a legjobb cimborája. „Légy jó hozzá – mondja Julian Claynek. – Igazán megérdemli.” Ennek a jelenetnek a pőre álszentségétől biztosan elsápadt a szerző. Titokban perverz elégedettséggel mosolyogtam magamban, amikor a színész ezeket a szavakat mondta, aztán Blairre pillantottam a vetítőterem homályában.
Miközben suhant a film a gigászi vetítővásznon át, nyugtalanság kezdett vibrálni a néma teremben. A könyv tényleges szereplőiből álló közönség gyorsan megértette, hogy mi történt. A filmből azért dobtak ki mindent, ami a regényt valóságossá tette, mert a szülők, akik a stúdiót vezették, el se tudták volna képzelni, hogy olyan sötét színekben ábrázolják a gyerekeiket, mint a könyv. A film az együttérzésünkért esedezett, miközben a könyv szart az egészre. És a drogokkal meg a szexualitással kapcsolatos attitűdök nagyot változtak 1985 és 1987 között (meg a stúdióban bekövetkezett rendszerváltozás sem segített), úgyhogy át kellett formálni az alapanyagot, amely a felszíni erkölcstelensége ellenére meglepően konzervatív volt. A legjobban az jött be, ha afféle nyolcvanas évekbeli modern noir-ként nézte az ember a filmet – az operatőri munka lélegzetelállító volt –, és sóhajtoztam magamban, ahogy tovább pergett, mert csak néhány dolog tudott érdekelni: a szüleim alakjának finom, új részletei enyhén szórakoztattak, mint ahogy az is, amikor Blair szenteste nem a Jared nevű fiút találja meg, hanem az elvált apját a barátnőjével (Blair apját 1992-ben elvitte az AIDS, miközben még Blair anyjának a férje volt). De arról a húsz évvel ezelőtti, októberi vetítésről arra a pillanatra emlékszem a legjobban, amikor Julian megfogta a kezem, amely elzsibbadt az üléseinket elválasztó karfán. Azért tette ezt, mert a könyvben Julian Wells tovább élt, míg a filmben meg kellett halnia. Meg kellett bűnhődnie a sok bűnéért. Ezt követelte a mozi. (Később, amikor forgatókönyvíró lettem, megtanultam, hogy a mozi mindig ezt követeli.) Amikor ez a jelenet következett, az utolsó tíz percben, Julian döbbenten nézett rám a sötétben. „Meghaltam – suttogta. – Megöltek.” Vártam egy ütemet, aztán felsóhajtottam: „Mégis itt vagy.” Julian visszafordult a vetítővászon felé, és hamarosan vége lett a filmnek: pálmafák fölött gördül le a stáblista, miközben, valószerűtlen módon, visszaviszem Blairt a főiskolámra, Roy Orbison pedig elnyöszörög egy dalt az elhamvadó életről.
Az igazi Julian Wells nem egy cseresznyepiros kabrioletben halt meg, túladagolás miatt, egy országúton a Joshua Tree Nemzeti Parkban, miközben egy kórus zengett aláfestő zeneként. Az igazi Julian Wellst több mint húsz évvel később ölték meg, a holttestét egy elhagyott lakóház mögött dobták ki Los Felizben, miután halálra kínozták egy másik helyen. A fejét összezúzták – olyan erős ütést mértek az arcára, hogy jóformán galacsinná gyűrődött –, és olyan brutálisan megszurkálták, hogy a Los Angeles-i halottkémi hivatalban három különböző késtől származó, összesen százötvenkilenc sebet számoltak össze, sok közülük egymást érte. A holttestét pár kölyök találta meg, a Kaliforniai Művészeti Egyetemre mentek, és a hillhursti utcákon cirkáltak egy BMW-kabrioletben, parkolóhelyet keresve. Amikor meglátták a holttestet, azt hitték, hogy az a „dolog”, ami egy szemeteskuka mellett fekszik – és most a Los Angeles Times-nak a Julian Wells-gyilkosságról szóló első cikkét idézem, amely a „Kalifornia” melléklet címoldalán jelent meg –, „egy zászló”. Meg kellett állnom, amikor ehhez a szóhoz értem, és elölről kezdenem az egész cikk olvasását. Az egyetemisták, akik megtalálták Juliant, azért gondolták ezt, mert Julian fehér Tom Ford öltönyt viselt (az övé volt, de nem az volt rajta azon az éjszakán, amikor elrabolták), és az azonnali reakciójuk félig logikusnak tűnt, miután a zakó és a nadrág is piros csíkos volt. (Juliant levetkőztették, mielőtt megölték, aztán újból felöltöztették.) De ha azt hitték, hogy az egy „zászló”, ötlött fel bennem a kérdés azonnal, akkor hol volt a kék? Ha a holttest egy zászlóra hasonlított, csodálkoztam, akkor vajon mi volt rajta kék? És aztán rájöttem: a feje! Az egyetemisták azért hitték azt, hogy egy zászlót látnak, mert Julian olyan sok vért vesztett, hogy az összegyűrt arca egészen sötétkék, majdhogynem fekete lett.
Erre persze hamarabb is rájöhettem volna, mert a magam módján én juttattam oda Juliant, és láttam, hogy mi történt vele egy másik – és egészen másmilyen – filmben.
A kék dzsip követni kezd bennünket a 405-ösön, valahol a Los Angeles-i repülőtér és a wilshire-i kijárat között. Csak azért veszem észre, mert a sofőr folyton a szélvédő fölötti visszapillantó tükröt lesi, amiben én a hátsó ülésről, részegen már jó ideje bámulom a hegyek felé özönlő piros farlámpákat, baljós hip-hop szól halkan a hangszórókból, a mobilom ragyog az ölemben az SMS-ektől, amiket nem tudok elolvasni, egy színésznőtől jöttek, akivel aznap délután összejöttem az American Airlines első osztályú várójában a Kennedy repülőtéren (jósolt a tenyeremből, és jókat nevettünk), meg New Yorkból Laurie-tól, de összefolynak a betűk a szemem előtt. A dzsip követi a szedánt a Sunseten át, elhaladva a karácsonyi fényekkel díszített házak mellett, miközben idegesen rágom az Altoids mentolos cukorkákat, nem mintha sikerülne eltüntetni a ginszagot a leheletemből, s aztán a kék dzsip ugyanúgy jobbra fordul, és a Doheny Plaza felé megy tovább, úgy követ bennünket, mint egy elveszett gyerek. A szedán aztán bekanyarodik a felhajtóra, ahol az inas és a biztonsági őr felkapják a fejüket, mindkettő cigarettázik egy tornyosuló pálmafa alatt, a dzsip pedig habozik, aztán megy tovább a Dohenyn a Santa Monica sugárút felé. A habozásából nyilvánvaló, hogy eddig mi vezettük. Támolyogva szállok ki a kocsiból, és nézem, ahogy a dzsip lassan fékez, majd befordul az Elevado Streetre. Meleg van, mégis borzongok a rojtos melegítőnadrágban és a szakadt Nike csuklyás pulcsiban, amik mind lógnak rajtam, mert jó sok kilót leadtam azon az őszön, és nedves a pulcsim ujja, mert egy itallal leöntöttem magam repülés közben. Éjfél van, december, és négy hónapig távol voltam.
– Azt hittem, követ bennünket az a kocsi – mondja a sofőr, miközben kinyitja a csomagtartót. – Ugyanúgy váltott sávokat, mint mi. Egész idáig a nyomunkban jött.
– Mit gondol, mit akarhatott? – kérdezem.
Az éjszakás portás lejön az előcsarnoktól a felhajtóig vezető lejtőn, hogy segítsen bevinni a táskáimat. Jó nagy borravalót adok a sofőrnek, aki rögtön visszaül a szedánjába, és kihúz a Dohenyre, hogy aztán felszedje az újabb utasát a repülőtéren, Dallasból jön a következő gép. Az inas és a biztonsági őr némán biccentenek, ahogy elmegyek mellettük, követve a portást az előcsarnokba. A portás beteszi a táskáimat a liftbe, és mielőtt becsukódik az ajtó, és elzárja őt előlem, még azt mondja: – Isten hozta itthon.
Ahogy az art deco folyosón megyek a Doheny Plaza tizenötödik emeletén, enyhe fenyőillatot érzek, aztán látom, hogy egy koszorút akasztottak az 1508-as szoba fekete dupla ajtajára. Bent a lakásban meg egy karácsonyfa áll diszkréten a nappali sarkában, fehér fények szikráznak rajta. A konyhában vár egy levél a gondnoknőtől, emlékeztet, hogy mivel tartozom neki, felsorolja, hogy mi mindent vásárolt, mellette meg ott van egy kis kupac levél, amiket nem továbbítottak a New York-i címre. Két évvel ezelőtt vettem a lakást – az El Royale-t hagytam ott, miután egy évtizeden át ott béreltem lakosztályt – egy gazdag nyugat-hollywoodi partiarc szüleitől, aki épp elkezdte átalakítani a teret, amikor egy átbulizott éjszaka után váratlanul meghalt álmában. A belsőépítész, akit a fiú felfogadott, befejezte a munkát, és a halott fiú szülei sietve piacra dobták a lakást. Minimális dekor: puha bézsek és szürkék, keményfa padlók, süllyesztett világítás; az egész összesen száztíz négyzetméter – egy nagy hálószoba, egy iroda, egy makulátlan nappali, mely futurisztikus, steril konyhára nyílik –, de az egész üvegfal, amely a nappali teljes hosszán végignyúlik, valójában egy üveg tolóajtó, amely öt panelre oszlik, azokat húzom el, hogy kiszellőztessem a lakást, és a nagy, fehér járólapos erkélyről mesés kilátás nyílik a városra: látni a belvárosi felhőkarcolókat, a Century City és Westwood tornyait, aztán végig Santa Monicáig és a Csendes-óceán széléig. Lenyűgöző a látvány, de nem sugall valami végtelen magányt; intimebb, mint amilyen az egyik barátom lakásából nyíló kilátás volt, aki az Appian Wayen lakott, olyan messze a város fölött, hogy úgy tűnt, mintha egy névtelen rácsokból és kvadrátokból összerakott hatalmas és elhagyott világot néznél, s attól aztán úgy érezted, hogy sokkal magányosabb vagy, mint gondoltad, és öngyilkossági gondolatok lobbannak fel benned. A Doheny Plazáról nyíló látvány olyan kézzelfogható, hogy szinte megtapinthatja az ember a Melrose-on lévő dizájncenter kékjeit és zöldjeit. De azért szép magasan vagyok a város fölött, és jó itt elrejtőzni, amikor L. A.-ben dolgozom. Ma éjjel lilás árnyalatú az ég, és köd van.
Miután töltök magamnak egy pohár Grey Goose-t, ami a hűtőben maradt, amikor múlt augusztusban leléceltem, fel akarom kapcsolni az erkélylámpát, de meggondolom magam, és lassan kilépek a sötétbe. A kék dzsip az Elevado és a Doheny sarkán áll. Egy mobiltelefon ragyog a belsejében. Észreveszem, hogy ökölbe szorítottam az egyik kezem – a másikkal a vodkás poharat markolom. Visszatér a félelem, miközben bámulom a dzsipet. Aztán egy fényvillanás: valaki meggyújtott egy cigarettát. Megszólal a telefon mögöttem. Nem veszem fel.
Az ok, amiért visszajöttem Los Angelesbe, vagy legalábbis az ok, amit bemeséltem magamnak: hogy folyik A hallgatózók szereplőválogatása. A producer, aki rávett, hogy írjak forgatókönyvet a bonyolult regényből, annyira megkönnyebbült, amikor sikerült kibogoznom, hogy szinte azonnal felvett egy lelkes rendezőt, és hármasban dolgozunk együtt (miután volt egy feszült tárgyalás, amin az ügyvédem és a menedzserem ragaszkodott hozzá, hogy producerként is fel legyek tüntetve). Már kiosztották a négy felnőtt főszerepet, de a gyerekeikkel több baj van: az mind ravaszabb szerep, konkrétabb igényekkel, és a rendező meg a producer az én véleményemet is hallani akarta. Ez a hivatalos ok, amiért Los Angelesben vagyok. De igazából ez a visszatérés csak ürügy, hogy elmenekülhessek New Yorkból és mindattól, ami ott történt velem azon az őszön.
Rezeg a mobiltelefon a zsebemben. Kíváncsian pillantok rá. SMS Juliantől, akivel több mint egy éve nincs semmilyen kapcsolatom. Mikor jössz vissza? Itt vagy? Összejövünk? Szinte automatikusan megszólal a vezetékes is. Átmegyek a konyhába, és megnézem a kagylót. PRIVÁT NÉV. PRIVÁT SZÁM. Négy kicsengés után bárki is az, leteszi. Amikor megint kinézek, a köd egyre csak gomolyog be a városba, mindent elborít.
Bemegyek az irodámba, de nem kapcsolom fel a lámpát. Megnézem az e-mailjeimet az összes levelezőmön: emlékeztető egy vacsorára a németekkel, akik pénzelnek egy forgatókönyvet, egy újabb találkozó a rendezővel, a tévés ügynököm kérdezi, hogy kész vagyok-e már a Sony-próbaműsor forgatókönyvével, pár fiatal színész tudni akarja, mi a helyzet A hallgatózók-kal, egy sor meghívó különböző karácsonyi partikra, az edzőm az Equinoxban – miután meghallotta egy másik kliensétől, hogy visszajöttem – szeretné tudni, hogy be akarok-e jelentkezni hozzá. Beveszek egy Ambient, hogy el tudjak aludni, mivel nincs elég vodka. Amikor a hálószobai ablakhoz megyek, és lenézek az Elevadóra, a dzsip épp húz el, ragyognak a fényszórói, és ráfordul a Dohenyre, aztán a Sunset felé megy, és a szekrényben találok pár dolgot, amit egy lány hagyott ott, miután itt lógott velem a múlt nyáron, és hirtelen nem akarok arra gondolni, hogy hol lehet ebben a pillanatban. Kapok még egy SMS-t Laurie-tól: Kívánsz még? Már majdnem hajnali négy óra van abban a Union Square alatti lakásban. Olyan sok ember halt meg tavaly: véletlen túladagolás, karambol East Hamptonban, váratlan betegség. Egyszerűen csak eltűntek. Az Abbeyből idehallatszó zenére alszom el, egy dal a múltból, „Hungry Like the Wolf”, finoman felszáll a klub szökdécselő zsongása fölé, és egy hosszú pillanatra átváltoztat valakivé, aki egyszerre fiatal és öreg. Szomorúság – az van mindenütt.
A kínai negyedben van premiervetítés ma este, a film a gonosszal vívott küzdelemről szól, és olyan nyilvánvaló a szituáció benne, hogy ettől az egész valami biztonságos homályt kap, ami arra serkenti a stúdiót, hogy díjakat vásároljon neki, már folyik is egy kampány, én A hallgatózók rendezőjével és producerével vagyok, és a tömeggel együtt sodródunk a Hollywood sugárúton a Roosevelt felé, a bemutató utáni partira, ahol paparazzók tapadnak a hotel bejáratára, s azonnal felkapok egy italt a bárpultról, miközben a producer eltűnik a mosdóban, a rendező meg ott áll mellettem, és az Ausztráliában lévő feleségével beszélget telefonon. Amikor végignézem az elsötétített termet, és ismeretlen emberekre mosolygok vissza, megint rám tör a rettegés, és hamarosan ott van mindenütt, s csak ömlik: benne van az épp megnézett film fenyegetően közeledő sikerében, benne van a fiatal színészek csábító hangjában, amikor azt kérdezik, kaphatnának-e szerepet A hallgatózók-ban, és benne van az SMS-ekben, amiket küldenek, amikor mennek el, arcuk ragyog a mobilfénytől, ahogy átszelik a barlangszerű előcsarnokot, és benne van a barnára spriccelt bőrökben és a kihófehérített fogakban. Négy hónapig New Yorkban voltam – ez a mantrám, s a maszkom egy kifejezéstelen mosoly. Végül felbukkan a producer egy karácsonyfa mögül, és azt mondja: – Húzzunk innen –, aztán valami bulikat említ fenn a dombokon, Laurie meg egyre csak küldi az SMS-eit New Yorkból (Hé. Hahó.), én pedig sehogy sem tudom kiverni a fejemből, hogy valaki ebben a teremben követ engem. Váratlan, gyors vakuvillanások vonják el a figyelmem, de a fortélyos félelem visszatér, amikor rájövök, hogy bárki volt is abban a kék dzsipben múlt éjjel, az most valószínűleg itt van a tömegben.
Nyugat felé hajtunk a Sunseten a producer Porschéjával, aztán felhajtunk a Dohenyn az elsőhöz a két parti közül, ahova Mark be akar nézni, a rendező fekete Jaguarban követ bennünket, és repesztünk el a madaras utcák mellett, amíg meg nem pillantunk egy inast. Kis díszített fenyőfák veszik körül a bárpultot, aminél állok, és úgy teszek, mintha hallgatnám a vigyorgó színészt, aki azt magyarázza, hogy mire hívták ide, és részegen bámulom a káprázatos csaját, a U2 karácsonyi dalai mindent túlharsognak, és Band of Outsiders-öltönyös srácok ülnek egy alacsony, elefántcsontszínű kanapén, csíkokat szippantanak fel a hosszú, üveg koktélasztalról, és amikor valamelyik megkínálna egy szippantással, kísértést érzek, de ellenállok, mert tudom, hogy mi lenne belőle. A producer már félrészeg, és mindenáron el akar nézni egy másik partira is, ami Bel Airben van, én meg elég részeg vagyok ahhoz, hogy engedjem magam kirángatni, pedig van valami halvány esély egy kefélésre. A producer találkozni akar valakivel a Bel Air-i partin, üzleti ügye van Bel Airben, a jelenléte Bel Airben be kell hogy bizonyítson valamit a státusával kapcsolatban, s a szemem a fűtött medencében úszkáló fiúkra vándorol, akik jó, ha annyi idősek, hogy lehessen jogosítványuk, meg a Jacuzzi mellett mikrobikiniben és magas sarkú szandálban ácsorgó lányokra, anime szobrok mindenütt, a fiatalság mozaikja, egy hely, ahová már nem igazán tartozol.
Bret Easton Ellis: Királyi hálószobák – részlet
Huszonöt évvel Ellis első regénye, a Nullánál is kevesebb megjelenése után a történet folytatódik…
A szereplők ugyanazok, csak már nem gazdag fiatalok, hanem gazdag középkorú fazonok, akiknek az életéből valamikor régen egy regény és egy film készült. Clay azóta is haragszik a „szerzőre”, aki annak idején ellopta a történetet, amit neki kellett volna megírnia. A könyv keletkezésének hátteréről itt, a borítóról itt írtunk korábban.
Egyébként sikeres forgatókönyvíró; New Yorkból épp visszamegy Los Angelesbe, hogy részt vegyen az új filmje szereplőválogatásában, s aztán egyszer csak megint kapcsolatba kerül a régi branccsal: Blairrel, Trenttel, Rippel, Juliannel… Szó sincs barátságról: mint lassan kiderül, minden egyes találkozás, minden egyes gesztus mögött érdekek bújnak meg.
A szereplőválogatáson Clay belezúg egy fiatal színésznőbe, szerepet ígér neki, lefekteti – s aztán minden összekavarodik: a varázslatos szépségű lány csupa hazugság, csupa rejtély, és gyilkos indulatok kavarognak körülötte…
Bret Easton Ellis ugyanabban a szikár, szenvtelen és mégis felkavaró stílusban írta meg legújabb könyvét, mint amellyel annak idején egy csapásra egy új nemzedék kultikus írója lett.
Részlet: Készítettek rólunk egy filmet. A könyvet, amiből a film készült, olyan ember írta, akit ismertünk. Egyszerű kis könyv volt, elmesélte, mi történt velünk négy hét alatt a városban, ahol felnőttünk, és jórészt pontosan ábrázolt bennünket. Regénynek nevezték, de csak néhány részlet volt megváltoztatva benne, a nevünk például ugyanaz maradt, és nem volt benne semmi olyan, ami ne történt volna meg. Tényleg levetítettek például egy gyilkolós dokumentumfilmet abban a malibui hálószobában egy januári délutánon, és, igen, valóban kimentem a Csendes-óceánra néző mólóra, ahol a szerző próbált megnyugtatni, hogy a megkínzott gyerekek sikolyai nem voltak igaziak, de mosolygott, miközben ezt mondta, és el kellett fordulnom. Vagy például: a barátnőm valóban elütött egy prérifarkast a Mulholland alatti kanyonokban, és valósághűen volt leírva egy karácsonyi vacsora Chasenéknél, amin a családommal együtt voltam, és amiről csak úgy mellesleg panaszkodtam a szerzőnek. És egy tizenkét éves lányt valóban csoportosan megerőszakoltak – ott voltam abban a nyugat-hollywoodi szobában az íróval, aki a könyvében csak enyhe vonakodást jegyzett fel a részemről, és nem írta le pontosan, hogyan is éreztem magam valójában azon az éjszakán – se a vágyat, se a döbbenetet, se azt, hogy mennyire féltem az írótól, ettől a szőke, magának való fiútól, akibe félig belezúgott a csaj, akivel jártam. De az író soha nem viszonozta igazán a szerelmét, mert túlságosan el volt merülve a saját passzivitásában ahhoz, hogy olyan kapcsolatot alakítson ki vele, amilyenre a lánynak szüksége lett volna, úgyhogy próbált visszajönni hozzám, de addigra késő volt, és mivel az írónak nem tetszett, hogy a csaj vissza akart jönni, én lettem a jóképű és bódult narrátor, aki nem képes se szerelemre, se kedvességre. Így lett belőlem a kiégett partiarc, aki csak lépked a roncsokon át, ömlik a vér az orrából, és olyan kérdéseket tesz fel, amelyek sohasem igényelnek válaszokat. Így lett belőlem a fiú, aki sohasem érti, hogy bármi is hogyan működik. Így lett belőlem a fiú, aki meg sem próbálná megmenteni a barátját. Így lett belőlem a fiú, aki nem tudta szeretni a lányt.
Azok voltak a legfájdalmasabb részek, amelyek a Blairrel való kapcsolatomat mesélték el, különösen egy jelenet a regény vége felé, amikor szakítottam vele egy étterem teraszán, amely a Sunset sugárútra nézett, és ahol egy ITT ELTŰNHETSZ feliratú reklámtábla folyton elvonta a figyelmem (a szerző hozzátette, hogy napszemüveg volt rajtam, amikor megmondtam Blairnek, hogy sohasem szerettem). Nem említettem azt a fájdalmas délutánt szerzőnek, s mégis szóról szóra benne volt a könyvben, és attól kezdve nem beszéltem többé Blairrel, és nem tudtam meghallgatni azokat az Elvis Costello-dalokat, amiket mindketten kívülről tudtunk („You Little Fool”, „Man Out of Time”, Watch Your Step”), és igen, kaptam tőle egy sálat egy karácsonyi partin, és igen, odatáncolt hozzám, miközben a „Do You Really Want to Hurt Me”-t énekelte a Culture Clubtól, és igen, „rókának” nevezett, és igen, megtudta, hogy lefeküdtem egy lánnyal, akit egy esős éjszaka szedtem fel a Whiskeynél, és igen, a szerző mondta ezt el neki. Amikor olvastam azokat a jeleneteket Blairről és magamról, rájöttem, hogy a szerző egyikünkhöz sem állt közel – természetesen Blairt leszámítva, és igazából még hozzá sem. Egyszerűen csak olyan ember volt, aki átsodródott az életünkön, és úgy tűnt, nem érdekli, hogy milyen sekélyesen érzékel mindannyiunkat, vagy hogy osztozik az élettel szembeni titkos kudarcainkban, csak hencegett a fiatal közömbösségével, a szikrázó nihilizmusával, és csillogó színekben ábrázolta ennek az egésznek a borzalmát.
De nem volt értelme haragudni rá. Amikor a könyv 1985 tavaszán megjelent, a szerző már otthagyta Los Angelest. 1982-ben ugyanarra a kis New Hampshire-i főiskolára járt, ahol én is próbáltam eltűnni, és ahol alig vagy egyáltalán nem volt köztünk kapcsolat. (A második regényében van egy Camdenben játszódó fejezet, ahol parodizálja Clayt – csak egy újabb gesztus, egy újabb kegyetlen emlékeztető, hogy mit érzett velem kapcsolatban. Laza kis paródia volt, nem különösebben csípős, és könnyebben lehetett legyinteni rá, mint bármire az első könyvből, amely úgy ábrázolt engem, mint egy szerencsétlen zombit, aki képtelen felfogni az iróniát Randy Newman „I Love L. A.”-ében.) Miatta aztán csak egy évig maradtam Camdenben, és 1983-ban átmentem a Brownra, bár a második regényben még mindig New Hampshire-ben vagyok az 1985-ös őszi szemeszterben. Ugyan mit érdekel ez engem, mondogattam magamnak, de az az igazság, hogy az első könyv sikere kellemetlenül hosszú ideig lebegett a látókörömben. Részben az volt a baj, hogy én magam is író szerettem volna lenni, és miután elolvastam, én szerettem volna megírni azt az első regényt, amelyet az író megírt – ez az én életem volt, és ő ellopta tőlem. De gyorsan bele kellett törődnöm, hogy nincs bennem se elég tehetség, se elég energia. És türelmem se lett volna hozzá. Igazából csak szerettem volna, hogy meg tudjak írni egy ilyen regényt. Született is néhány lendületes, de csonkán maradt próbálkozás, de miután 1986-ban végeztem a Brownon, beletörődtem, hogy soha nem lesz belőle semmi.
Egyetlen ember volt, aki kifejezte bármiféle zavarát vagy megvetését a regénnyel kapcsolatban: Julian Wells. Blair még mindig szerelmes volt a szerzőbe, és nem szívta mellre a dolgot, mint ahogy a mellékszereplők jó része sem, de Julian igen, és ezt olyan heves és arrogáns módon fejezte ki, ami már-már inkább izgatottságnak hatott, bár a szerző nemcsak Julian heroinfüggését írta meg, hanem azt a tényt is, hogy gyakorlatilag egy fiúprosti volt, aki tartozott egy drogdílernek (Finn Delaneynek), és Manhattanből, Chicagóból vagy San Franciscóból érkezett férfiakkal feküdt le a Sunset sugárúton Beverly Hillstől Silver Lake-ig sorakozó szállodákban. A totálkáros, önsajnálatba süppedt Julian mindent elmondott a szerzőnek, és amikor a könyvet olyan sokan olvasták, és Julian volt az egyik főszereplő benne, ez mintha olyan figyelmet irányított volna rá, amely határos volt a reménnyel, és azt hiszem, titokban nagyon is örült neki, mert Julianben nem volt szégyenérzet – csak megjátszotta, hogy van. És Julian még izgatottabb lett, amikor 1987 őszén, alig két évvel a regény megjelenése után bemutatták a filmet.
Emlékszem, hogy a filmmel kapcsolatos aggodalmaim egy meleg októberi éjszakán kezdődtek, három héttel a bemutatása előtt, a 20th Century Fox egyik vetítőtermében. Trent Burroughs és Julian között ültem, aki még nem volt tiszta, folyton rágta a körmét, és türelmetlenül fészkelődött a fekete plüssszékben. (Láttam, ahogy bejön Blair Alanával és Kimmel, Rip Millar nyomában. Nem törődtem vele.) A film alig emlékeztetett a regényre, pontosabban semmi nem volt benne belőle. És bár ez fájt, és úgy éreztem, elárultak, nem tudtam nem felismerni egy bizonyos igazságot, miközben ott ültem abban a vetítőteremben. A könyvben minden, ami rólam szólt, valóban megtörtént. A könyv olyasvalami volt, amit egyszerűen nem tagadhattam meg. A könyv nyers volt és őszinte, míg a film csak egy szép hazugság. (És jó nagyot bukott: nagyon színes volt és mozgalmas, de amellett komor és költséges, és nem hozta be az árát, amikor aztán novemberben a mozikba került.) A filmben engem egy olyan színész játszott, aki igazából jobban hasonlított rám, mint az az alak, akit a szerző ábrázolt a könyvében: én nem voltam szőke, nem voltam lebarnult, mint ahogy a színész sem. És hirtelen én lettem a film erkölcsi iránytűje, ontottam az anonim alkoholistás zsargont, mindenkit ostoroztam a drogozás miatt, és próbáltam megmenteni Juliant („Eladom a kocsimat – figyelmeztetem a Julian dílerét alakító színészt. – Bármit megteszek.”) Ez valamivel kevésbé volt igaz Blair filmbeli megfelelőjéről, akit egy olyan lány játszott, aki tényleg egészen úgy nézett ki, mintha beletartozna a csapatunkba – nyugtalan, szexuálisan könnyen kapható és ugyanolyan könnyen sebezhető. Julian önmaga szentimentális változata lett, egy tehetséges, szomorú arcú bohóc, akinek viszonya van Blairrel, de aztán rájön, hogy szakítania kell vele, mert én vagyok a legjobb cimborája. „Légy jó hozzá – mondja Julian Claynek. – Igazán megérdemli.” Ennek a jelenetnek a pőre álszentségétől biztosan elsápadt a szerző. Titokban perverz elégedettséggel mosolyogtam magamban, amikor a színész ezeket a szavakat mondta, aztán Blairre pillantottam a vetítőterem homályában.
Miközben suhant a film a gigászi vetítővásznon át, nyugtalanság kezdett vibrálni a néma teremben. A könyv tényleges szereplőiből álló közönség gyorsan megértette, hogy mi történt. A filmből azért dobtak ki mindent, ami a regényt valóságossá tette, mert a szülők, akik a stúdiót vezették, el se tudták volna képzelni, hogy olyan sötét színekben ábrázolják a gyerekeiket, mint a könyv. A film az együttérzésünkért esedezett, miközben a könyv szart az egészre. És a drogokkal meg a szexualitással kapcsolatos attitűdök nagyot változtak 1985 és 1987 között (meg a stúdióban bekövetkezett rendszerváltozás sem segített), úgyhogy át kellett formálni az alapanyagot, amely a felszíni erkölcstelensége ellenére meglepően konzervatív volt. A legjobban az jött be, ha afféle nyolcvanas évekbeli modern noir-ként nézte az ember a filmet – az operatőri munka lélegzetelállító volt –, és sóhajtoztam magamban, ahogy tovább pergett, mert csak néhány dolog tudott érdekelni: a szüleim alakjának finom, új részletei enyhén szórakoztattak, mint ahogy az is, amikor Blair szenteste nem a Jared nevű fiút találja meg, hanem az elvált apját a barátnőjével (Blair apját 1992-ben elvitte az AIDS, miközben még Blair anyjának a férje volt). De arról a húsz évvel ezelőtti, októberi vetítésről arra a pillanatra emlékszem a legjobban, amikor Julian megfogta a kezem, amely elzsibbadt az üléseinket elválasztó karfán. Azért tette ezt, mert a könyvben Julian Wells tovább élt, míg a filmben meg kellett halnia. Meg kellett bűnhődnie a sok bűnéért. Ezt követelte a mozi. (Később, amikor forgatókönyvíró lettem, megtanultam, hogy a mozi mindig ezt követeli.) Amikor ez a jelenet következett, az utolsó tíz percben, Julian döbbenten nézett rám a sötétben. „Meghaltam – suttogta. – Megöltek.” Vártam egy ütemet, aztán felsóhajtottam: „Mégis itt vagy.” Julian visszafordult a vetítővászon felé, és hamarosan vége lett a filmnek: pálmafák fölött gördül le a stáblista, miközben, valószerűtlen módon, visszaviszem Blairt a főiskolámra, Roy Orbison pedig elnyöszörög egy dalt az elhamvadó életről.
Az igazi Julian Wells nem egy cseresznyepiros kabrioletben halt meg, túladagolás miatt, egy országúton a Joshua Tree Nemzeti Parkban, miközben egy kórus zengett aláfestő zeneként. Az igazi Julian Wellst több mint húsz évvel később ölték meg, a holttestét egy elhagyott lakóház mögött dobták ki Los Felizben, miután halálra kínozták egy másik helyen. A fejét összezúzták – olyan erős ütést mértek az arcára, hogy jóformán galacsinná gyűrődött –, és olyan brutálisan megszurkálták, hogy a Los Angeles-i halottkémi hivatalban három különböző késtől származó, összesen százötvenkilenc sebet számoltak össze, sok közülük egymást érte. A holttestét pár kölyök találta meg, a Kaliforniai Művészeti Egyetemre mentek, és a hillhursti utcákon cirkáltak egy BMW-kabrioletben, parkolóhelyet keresve. Amikor meglátták a holttestet, azt hitték, hogy az a „dolog”, ami egy szemeteskuka mellett fekszik – és most a Los Angeles Times-nak a Julian Wells-gyilkosságról szóló első cikkét idézem, amely a „Kalifornia” melléklet címoldalán jelent meg –, „egy zászló”. Meg kellett állnom, amikor ehhez a szóhoz értem, és elölről kezdenem az egész cikk olvasását. Az egyetemisták, akik megtalálták Juliant, azért gondolták ezt, mert Julian fehér Tom Ford öltönyt viselt (az övé volt, de nem az volt rajta azon az éjszakán, amikor elrabolták), és az azonnali reakciójuk félig logikusnak tűnt, miután a zakó és a nadrág is piros csíkos volt. (Juliant levetkőztették, mielőtt megölték, aztán újból felöltöztették.) De ha azt hitték, hogy az egy „zászló”, ötlött fel bennem a kérdés azonnal, akkor hol volt a kék? Ha a holttest egy zászlóra hasonlított, csodálkoztam, akkor vajon mi volt rajta kék? És aztán rájöttem: a feje! Az egyetemisták azért hitték azt, hogy egy zászlót látnak, mert Julian olyan sok vért vesztett, hogy az összegyűrt arca egészen sötétkék, majdhogynem fekete lett.
Erre persze hamarabb is rájöhettem volna, mert a magam módján én juttattam oda Juliant, és láttam, hogy mi történt vele egy másik – és egészen másmilyen – filmben.
A kék dzsip követni kezd bennünket a 405-ösön, valahol a Los Angeles-i repülőtér és a wilshire-i kijárat között. Csak azért veszem észre, mert a sofőr folyton a szélvédő fölötti visszapillantó tükröt lesi, amiben én a hátsó ülésről, részegen már jó ideje bámulom a hegyek felé özönlő piros farlámpákat, baljós hip-hop szól halkan a hangszórókból, a mobilom ragyog az ölemben az SMS-ektől, amiket nem tudok elolvasni, egy színésznőtől jöttek, akivel aznap délután összejöttem az American Airlines első osztályú várójában a Kennedy repülőtéren (jósolt a tenyeremből, és jókat nevettünk), meg New Yorkból Laurie-tól, de összefolynak a betűk a szemem előtt. A dzsip követi a szedánt a Sunseten át, elhaladva a karácsonyi fényekkel díszített házak mellett, miközben idegesen rágom az Altoids mentolos cukorkákat, nem mintha sikerülne eltüntetni a ginszagot a leheletemből, s aztán a kék dzsip ugyanúgy jobbra fordul, és a Doheny Plaza felé megy tovább, úgy követ bennünket, mint egy elveszett gyerek. A szedán aztán bekanyarodik a felhajtóra, ahol az inas és a biztonsági őr felkapják a fejüket, mindkettő cigarettázik egy tornyosuló pálmafa alatt, a dzsip pedig habozik, aztán megy tovább a Dohenyn a Santa Monica sugárút felé. A habozásából nyilvánvaló, hogy eddig mi vezettük. Támolyogva szállok ki a kocsiból, és nézem, ahogy a dzsip lassan fékez, majd befordul az Elevado Streetre. Meleg van, mégis borzongok a rojtos melegítőnadrágban és a szakadt Nike csuklyás pulcsiban, amik mind lógnak rajtam, mert jó sok kilót leadtam azon az őszön, és nedves a pulcsim ujja, mert egy itallal leöntöttem magam repülés közben. Éjfél van, december, és négy hónapig távol voltam.
– Azt hittem, követ bennünket az a kocsi – mondja a sofőr, miközben kinyitja a csomagtartót. – Ugyanúgy váltott sávokat, mint mi. Egész idáig a nyomunkban jött.
– Mit gondol, mit akarhatott? – kérdezem.
Az éjszakás portás lejön az előcsarnoktól a felhajtóig vezető lejtőn, hogy segítsen bevinni a táskáimat. Jó nagy borravalót adok a sofőrnek, aki rögtön visszaül a szedánjába, és kihúz a Dohenyre, hogy aztán felszedje az újabb utasát a repülőtéren, Dallasból jön a következő gép. Az inas és a biztonsági őr némán biccentenek, ahogy elmegyek mellettük, követve a portást az előcsarnokba. A portás beteszi a táskáimat a liftbe, és mielőtt becsukódik az ajtó, és elzárja őt előlem, még azt mondja: – Isten hozta itthon.
Ahogy az art deco folyosón megyek a Doheny Plaza tizenötödik emeletén, enyhe fenyőillatot érzek, aztán látom, hogy egy koszorút akasztottak az 1508-as szoba fekete dupla ajtajára. Bent a lakásban meg egy karácsonyfa áll diszkréten a nappali sarkában, fehér fények szikráznak rajta. A konyhában vár egy levél a gondnoknőtől, emlékeztet, hogy mivel tartozom neki, felsorolja, hogy mi mindent vásárolt, mellette meg ott van egy kis kupac levél, amiket nem továbbítottak a New York-i címre. Két évvel ezelőtt vettem a lakást – az El Royale-t hagytam ott, miután egy évtizeden át ott béreltem lakosztályt – egy gazdag nyugat-hollywoodi partiarc szüleitől, aki épp elkezdte átalakítani a teret, amikor egy átbulizott éjszaka után váratlanul meghalt álmában. A belsőépítész, akit a fiú felfogadott, befejezte a munkát, és a halott fiú szülei sietve piacra dobták a lakást. Minimális dekor: puha bézsek és szürkék, keményfa padlók, süllyesztett világítás; az egész összesen száztíz négyzetméter – egy nagy hálószoba, egy iroda, egy makulátlan nappali, mely futurisztikus, steril konyhára nyílik –, de az egész üvegfal, amely a nappali teljes hosszán végignyúlik, valójában egy üveg tolóajtó, amely öt panelre oszlik, azokat húzom el, hogy kiszellőztessem a lakást, és a nagy, fehér járólapos erkélyről mesés kilátás nyílik a városra: látni a belvárosi felhőkarcolókat, a Century City és Westwood tornyait, aztán végig Santa Monicáig és a Csendes-óceán széléig. Lenyűgöző a látvány, de nem sugall valami végtelen magányt; intimebb, mint amilyen az egyik barátom lakásából nyíló kilátás volt, aki az Appian Wayen lakott, olyan messze a város fölött, hogy úgy tűnt, mintha egy névtelen rácsokból és kvadrátokból összerakott hatalmas és elhagyott világot néznél, s attól aztán úgy érezted, hogy sokkal magányosabb vagy, mint gondoltad, és öngyilkossági gondolatok lobbannak fel benned. A Doheny Plazáról nyíló látvány olyan kézzelfogható, hogy szinte megtapinthatja az ember a Melrose-on lévő dizájncenter kékjeit és zöldjeit. De azért szép magasan vagyok a város fölött, és jó itt elrejtőzni, amikor L. A.-ben dolgozom. Ma éjjel lilás árnyalatú az ég, és köd van.
Miután töltök magamnak egy pohár Grey Goose-t, ami a hűtőben maradt, amikor múlt augusztusban leléceltem, fel akarom kapcsolni az erkélylámpát, de meggondolom magam, és lassan kilépek a sötétbe. A kék dzsip az Elevado és a Doheny sarkán áll. Egy mobiltelefon ragyog a belsejében. Észreveszem, hogy ökölbe szorítottam az egyik kezem – a másikkal a vodkás poharat markolom. Visszatér a félelem, miközben bámulom a dzsipet. Aztán egy fényvillanás: valaki meggyújtott egy cigarettát. Megszólal a telefon mögöttem. Nem veszem fel.
Az ok, amiért visszajöttem Los Angelesbe, vagy legalábbis az ok, amit bemeséltem magamnak: hogy folyik A hallgatózók szereplőválogatása. A producer, aki rávett, hogy írjak forgatókönyvet a bonyolult regényből, annyira megkönnyebbült, amikor sikerült kibogoznom, hogy szinte azonnal felvett egy lelkes rendezőt, és hármasban dolgozunk együtt (miután volt egy feszült tárgyalás, amin az ügyvédem és a menedzserem ragaszkodott hozzá, hogy producerként is fel legyek tüntetve). Már kiosztották a négy felnőtt főszerepet, de a gyerekeikkel több baj van: az mind ravaszabb szerep, konkrétabb igényekkel, és a rendező meg a producer az én véleményemet is hallani akarta. Ez a hivatalos ok, amiért Los Angelesben vagyok. De igazából ez a visszatérés csak ürügy, hogy elmenekülhessek New Yorkból és mindattól, ami ott történt velem azon az őszön.
Rezeg a mobiltelefon a zsebemben. Kíváncsian pillantok rá. SMS Juliantől, akivel több mint egy éve nincs semmilyen kapcsolatom. Mikor jössz vissza? Itt vagy? Összejövünk? Szinte automatikusan megszólal a vezetékes is. Átmegyek a konyhába, és megnézem a kagylót. PRIVÁT NÉV. PRIVÁT SZÁM. Négy kicsengés után bárki is az, leteszi. Amikor megint kinézek, a köd egyre csak gomolyog be a városba, mindent elborít.
Bemegyek az irodámba, de nem kapcsolom fel a lámpát. Megnézem az e-mailjeimet az összes levelezőmön: emlékeztető egy vacsorára a németekkel, akik pénzelnek egy forgatókönyvet, egy újabb találkozó a rendezővel, a tévés ügynököm kérdezi, hogy kész vagyok-e már a Sony-próbaműsor forgatókönyvével, pár fiatal színész tudni akarja, mi a helyzet A hallgatózók-kal, egy sor meghívó különböző karácsonyi partikra, az edzőm az Equinoxban – miután meghallotta egy másik kliensétől, hogy visszajöttem – szeretné tudni, hogy be akarok-e jelentkezni hozzá. Beveszek egy Ambient, hogy el tudjak aludni, mivel nincs elég vodka. Amikor a hálószobai ablakhoz megyek, és lenézek az Elevadóra, a dzsip épp húz el, ragyognak a fényszórói, és ráfordul a Dohenyre, aztán a Sunset felé megy, és a szekrényben találok pár dolgot, amit egy lány hagyott ott, miután itt lógott velem a múlt nyáron, és hirtelen nem akarok arra gondolni, hogy hol lehet ebben a pillanatban. Kapok még egy SMS-t Laurie-tól: Kívánsz még? Már majdnem hajnali négy óra van abban a Union Square alatti lakásban. Olyan sok ember halt meg tavaly: véletlen túladagolás, karambol East Hamptonban, váratlan betegség. Egyszerűen csak eltűntek. Az Abbeyből idehallatszó zenére alszom el, egy dal a múltból, „Hungry Like the Wolf”, finoman felszáll a klub szökdécselő zsongása fölé, és egy hosszú pillanatra átváltoztat valakivé, aki egyszerre fiatal és öreg. Szomorúság – az van mindenütt.
A kínai negyedben van premiervetítés ma este, a film a gonosszal vívott küzdelemről szól, és olyan nyilvánvaló a szituáció benne, hogy ettől az egész valami biztonságos homályt kap, ami arra serkenti a stúdiót, hogy díjakat vásároljon neki, már folyik is egy kampány, én A hallgatózók rendezőjével és producerével vagyok, és a tömeggel együtt sodródunk a Hollywood sugárúton a Roosevelt felé, a bemutató utáni partira, ahol paparazzók tapadnak a hotel bejáratára, s azonnal felkapok egy italt a bárpultról, miközben a producer eltűnik a mosdóban, a rendező meg ott áll mellettem, és az Ausztráliában lévő feleségével beszélget telefonon. Amikor végignézem az elsötétített termet, és ismeretlen emberekre mosolygok vissza, megint rám tör a rettegés, és hamarosan ott van mindenütt, s csak ömlik: benne van az épp megnézett film fenyegetően közeledő sikerében, benne van a fiatal színészek csábító hangjában, amikor azt kérdezik, kaphatnának-e szerepet A hallgatózók-ban, és benne van az SMS-ekben, amiket küldenek, amikor mennek el, arcuk ragyog a mobilfénytől, ahogy átszelik a barlangszerű előcsarnokot, és benne van a barnára spriccelt bőrökben és a kihófehérített fogakban. Négy hónapig New Yorkban voltam – ez a mantrám, s a maszkom egy kifejezéstelen mosoly. Végül felbukkan a producer egy karácsonyfa mögül, és azt mondja: – Húzzunk innen –, aztán valami bulikat említ fenn a dombokon, Laurie meg egyre csak küldi az SMS-eit New Yorkból (Hé. Hahó.), én pedig sehogy sem tudom kiverni a fejemből, hogy valaki ebben a teremben követ engem. Váratlan, gyors vakuvillanások vonják el a figyelmem, de a fortélyos félelem visszatér, amikor rájövök, hogy bárki volt is abban a kék dzsipben múlt éjjel, az most valószínűleg itt van a tömegben.
Nyugat felé hajtunk a Sunseten a producer Porschéjával, aztán felhajtunk a Dohenyn az elsőhöz a két parti közül, ahova Mark be akar nézni, a rendező fekete Jaguarban követ bennünket, és repesztünk el a madaras utcák mellett, amíg meg nem pillantunk egy inast. Kis díszített fenyőfák veszik körül a bárpultot, aminél állok, és úgy teszek, mintha hallgatnám a vigyorgó színészt, aki azt magyarázza, hogy mire hívták ide, és részegen bámulom a káprázatos csaját, a U2 karácsonyi dalai mindent túlharsognak, és Band of Outsiders-öltönyös srácok ülnek egy alacsony, elefántcsontszínű kanapén, csíkokat szippantanak fel a hosszú, üveg koktélasztalról, és amikor valamelyik megkínálna egy szippantással, kísértést érzek, de ellenállok, mert tudom, hogy mi lenne belőle. A producer már félrészeg, és mindenáron el akar nézni egy másik partira is, ami Bel Airben van, én meg elég részeg vagyok ahhoz, hogy engedjem magam kirángatni, pedig van valami halvány esély egy kefélésre. A producer találkozni akar valakivel a Bel Air-i partin, üzleti ügye van Bel Airben, a jelenléte Bel Airben be kell hogy bizonyítson valamit a státusával kapcsolatban, s a szemem a fűtött medencében úszkáló fiúkra vándorol, akik jó, ha annyi idősek, hogy lehessen jogosítványuk, meg a Jacuzzi mellett mikrobikiniben és magas sarkú szandálban ácsorgó lányokra, anime szobrok mindenütt, a fiatalság mozaikja, egy hely, ahová már nem igazán tartozol.
Natascha Kampusch 3096 napja – könyv
A sokkoló osztrák történetet 15 perces videóban kezdik el összefoglalni. A Scolar Kiadónál megjelenő kötet címe 3096 nap, mert pontosan ennyi időt töltött Natascha Kampusch tíztől tizennyolc éves koráig a tettes, Wolfgang Priklopil fogságában. A férfi egy vastag ajtóval és biztonsági berendezésekkel ellátott „cellát” alakított ki Bécs melletti háza pincéjében, ide hurcolta a lányt, miután fényes nappal elrabolta az utcán. Natascha Kampusch évekig nem hagyhatta el ezt a pincehelyiséget. Fogvatartója később megengedte neki, hogy felmenjen a házba, s egyszer-egyszer a városba is magával vitte. A szomszédok közül többen is látták, de nem ismerték fel benne az 1998-ban eltűnt kislányt.
Sugár S. András, a kötetet kiadó Scolar Kiadó vezetője elmondta: a 3096 nap hatalmas könyvsiker a német nyelvű könyvpiacon, Németországban például több százezer példányban vásárolták meg az emberek a megjelenés utáni hetekben.
A kötetet november közepén tervezi megjelentetni a Scolar, s mint a kiadóvezető fogalmazott, ez lesz az első bestseller típusú könyv a cég történetében. Véleménye szerint a könyvben Natascha Kampusch „hihetetlen színvonalas módon” meséli el azt nyolc évet, amelyet Wolfgang Priklopil fogságában töltött.
Sugár S. András hozzátette: december elején a könyv népszerűsítésére a szerző is Magyarországra látogat, hogy néhány interjút adjon, de elfoglaltságai miatt a nagyközönséggel nem lesz ideje találkozni.
Bán Zoltán András, a könyv fordítója elmondta: Natascha Kampusch nem egyedül írta a könyvet, hanem két újságíró, Heike Gronemeier és Corinna Milborn közreműködésével. „A könyv egyszerű nyelven írodik, ami nem is meglepő egy dokumentumkötet esetében. Viszont az anyag annyira hátborzongató és egyedülálló, hogy attól a szöveg a szépirodalom felé mozdul” – vélekedett a fordító, aki szerint a német kritikák legtöbbje is megemlékezett arról, hogy meglepően választékos nyelven írt az évekig a világtól elzárt Natascha Kampusch.
„A kötetben ráadásul megfigyelhető egyfajta erős társadalomkritikai vonulat is, azt sugallja, hogy az ilyen esetek nem véletlenül következnek be” – tette hozzá Bán Zoltán András, majd elmondta: a visszaemlékezést esszéisztikus betétek tarkítják. „Csalódni fog, aki azt hiszi, a borzalmak és szexuális perverziók tárházát találja majd a könyvben” – jegyezte meg.
A 3096 nap első fejezete az elrabolt kislány gyerekkorát, szüleit és Bécs peremvárosának nyomasztó hétköznapjait mutatja be – mondta a fordító, majd hozzátette: Natascha Kampusch az elrablását és a szabadulását taglalja részletesen, ezenkívül a nyolc év csomópontjait emeli ki. „Pszichológiai fejlődésregénynek nevezném, ha műfajilag kellene besorolni” – mondta Bán Zoltán András, aki szerint a kötet első fele „leépülési regény”, azt meséli el, hogyan fejlődött vissza a tízéves kislány egy négyéves gyerek színvonalára. „Önmaga építette ki azokat a lelki börtönfalakat, amelyek nem engedték megszökni. Lett volna alkalma, hiszen Wolfgang Priklopil még síelni is elvitte” – vélekedett, majd hozzátette: a könyv második fele arról szól, hogyan sikerült ezeket a falakat elbontania és végül megszabadulnia.
Bán Zoltán András ugyanakkor elmondta: a kötetben kevés szó esik a szabadulás óta eltelt időről. „A könyv azzal a mondattal zárul, hogy végre szabad lett, vagyis attól szabadult ki végleg Priklopil fogságából, hogy megírta a könyvet” – tette hozzá a fordító.
Natascha Kampusch hírek, szex, bulvár: Natascha Kampusch 3096 napja könyvben megjelennni – Natasha Kapmush élvezte a pincét – 18 évig volt szexrabszolga az elrabolt lány – Natascha Kampusch vágyik a pincébe – Natascha Priklopil rabja maradt – Öngyilkos lett a Natasha Kampusch ügy főnyomozója – Szexbotrány, szexrabszolgaként tartotta lányát – Hallották a megerőszakolt Fritzl-lány sikoltozását a szomszédok – Szexrabszolgaként tartották fogva a tinilányt – Szexrabszolga volt egy magyar lány
Éjjeli lepkevadászat, bordélyvilág a régi időkben
Békebeli kurvázások: Szeretjük számon tartani értékeinket. Albumokat, monográfiákat és történeti munkákat készítünk belőlük. Lehet albumunk a legszebb várainkról, művészeti alkotásainkról, heraldikánkról, labdarúgásunkról, a balatoni hajózásról, a budapesti tömegközlekedésről, a fotográfiáról etc. Így van ez mindenütt: vannak nagy összefoglaló művek a kávéról, borról, csokoládéról, nyakkendőről, gyűszűkről, mandzsettagombokról és még kitudja mi mindenről.
Aztán vannak kevésbé promotált kurva témák. Olyanok, amiket nem szeretünk lobogtatni, amikről nem készülnek hasonló összefoglaló művek, egészen egyszerűen azért, mert nem vagyunk rájuk túl büszkék. Nem készülnek például nagy, színes-látványos összefoglaló albumok történelmünk hitvány alakjairól, vagy mondjuk az alkohol vagy a dohánytermékek árnyékos oldaláról sem, (mert arról, hogy a nemes ital illetve a dohánylevél valamely fajtája miként készül, persze igen.)
Császtvay Tünde kiadványa egy hasonló, a hétköznapi értékrendszerben nem elhelyezhető témát dolgoz fel: a bordélyok, a prostitúció, a pornográfia jelenlétét a történeti Magyarországon. A kurvázásét, magyarán. Mert az egy dolog, hogy a mai Európában egy átlagembernek Magyarországról biztos, hogy eszébe jut a fejlett és minőségi erotika- valamint pornóipar, de bizony nemzeti nagyjaink dicsfényben úszó történelmi idejében sem volt ez másképp, hát még a kiadványban taglalt időszakban, mikor is Budapest nagyvárossá nőtte ki magát.
Az Éjjeli lepkevadászat nyugati típusú, könnyen befogadható album, mely a 19. század közepétől követi figyelemmel a magyarországi prostitúció útját fényképek, újságcikkek, képeslapok, viccek, beszámolók, szépirodalmi művek segítségével. Nincsen túlbonyolítva, nem tanulmány, a lábjegyzetek is csak a legfontosabb információk közlésére szorítkoznak. Nem, vagy csak ritkán foglalnak álláspontot, nem ítélkeznek, hanem tényszerűen közlik az adott képanyaghoz, újságcikkhez, forráshoz tartozó legfontosabb tényeket, tudnivalókat. Például.: „Katalógusból rendelhető művészi aktfotó”, vagy „Beállított erotikus fotó a 1900-as évekből”, de a bizarr anyagokhoz tartozó szövegleírásokban is megmarad a távolságtartás: „Rézkarc illusztráció a Júlia és a nők című, leszbikus szerelmi kalandok sorát elmesélő regényből, mely 1888-ban játszódik” – a rézkarcon egy agár részesít orális örömökben egy kéjtől vonagló nőt. És vannak persze egészen hasznos pluszinformációk: megtudhatjuk, hogy például Becker Béby, aki a húszas évek Magyarországának egyik leghíresebb táncosa volt, főleg a vetkőző műsorszámaival hívta fel magára a figyelmet, amit baráti összejöveteleken kérés nélkül is előadott – így Karinthy Frigyeséknél is. Ugyanígy a híres kaméliás hölgy, Pilisi Róza is több ismert személlyel, politikussal tartott kapcsolatot, például Pekár Gyulával és Krúdy Gyulával.
Az erotika ipar fejlettségét mi sem szemlélteti jobban, mint a súlyos, nagyméretű album, mely töménytelen anyagot tartalmaz. Van itt minden, prostituáltak ajánlkozó levelei, nyilvános házak és kéjnők számának kerületekre osztott pontos nyilvántartásai, kéjnő-nyilvántartási formanyomtatványok, erotikus képeslapok, műtermi és amatőr erotikus és pornófotók, rajzok, grafikák. Az egyik legmeghökkentőbb egy több oldalas műszaki tervrajz, a soproni Küttel Olga által tervezett emeletes luxusbordélyház tervrajzai: homlokzatrajz, alaprajz, műszaki tervek.
A szélsőségekből is jut bőven az olvasónak, de a válogatás nagy hangsúlyt fektet a minőségi erotika irányzatoknak. Ízléses, beállított műtermi aktfotók százait, korabeli költők szerelmes és erotikus verseit közli az album. A békebeli Magyarországnak mindez látszólag természetes eleme, harisnyakötős-kalapos, molett és teltkarcsú hölgyek fotói inkább bájt és éteri nyugalmat sugároznak: a finomabb, ízlésesebb kivitelezésű fotográfiák a mai kor mindent látott olvasójának már tényleg inkább esztétikai élményt nyújtanak és kevésbé erotikusat.
A kötet persze nem áll meg ezen a ponton. Előre haladva egyre borúsabb hangulat uralja el az albumot. A korral haladva egyre több a szélsőséges erotikus anyag, gyarapodnak a durva pornográfiára építő vágykeltő fotók, képeslapok. Egyre több a direkt ábrázolás. Míg az album elején, a korai időszakokban a meztelenség is mindig némi finom diszkrécióval lett megjelenítve (véletlenül a legfontosabb részekre hulló sál, szégyenlősen összezárt lábak) addig a kötet második felében gyarapodnak a nyers, széttárt lábú, bizarr testhelyzetekbe állított nőket és férfiakat ábrázoló fotók, tömegjelenetek, kemény szexuális akciók.
Egyre nagyobb hangsúllyal jelennek meg a prostitúció árnyoldalai: nemi betegségeket bemutató kézikönyvek, tüneteket ábrázoló rajzok, gyógymódok, megdöbbentő statisztikai adatok a lakosság nemi betegségekben szenvedő hányadáról, fertőző utcanőket feljelentő levelek másolatai, meggyilkolt prostituáltakról szóló bűnügyi jegyzőkönyvek, kamaszlányok ajánlkozó levelei. Íme egy részlet: „[…] Kérem engem odaájáltak, hogy lenne oly szíves értem jönni és van egy kis adoságom. és kérem lenne olyan szíves és írni hogy van e szükséke lányra. Kérem még üzletbe nem voltam mert még nagyon fiatal vagyok. Kérem legyen szíves írni, mert várok választ és okvetlen és kérem magam lakok… Persze az Éjjeli lepkevadászat nem tanulmány. Így nem születnek nagy következtetések a végére, nem ítélkezik és nem véleményez. Nem takargat semmit, de nem is akar megrendíteni. Ez az album egy nagyszabású kordokumentum, mérhetetlenül sok, talán kicsit túl sok anyaggal és látszólag rengeteg kutató- és gyűjtőmunkával. Ha a szó klasszikus értelmében nem is hasznos, mindenképpen értékes és főleg érdekes kötet.
További kurvázások: A galaci faszszopó kurvák olcsóbban szopnak – Kamionos gyilkolja az útszéli pár meurós prostikat – Mindent elveszíthet a két focista mert tinikurvát dugtak – Az orosz cári balett tinilányainak és madamjainak titkaiból – Baszdmeg az Olimpiq szex innováció oldalon – Magyar lány szüzessége eladó – Tinikurvák úgy öltöznek, hogy szellőzzön a picsájuk – TBC-s beteg kurva szopta a faszokat Miskolcon – A prostitúció egy mély gödör – Sztárok és luxusmadámok – Nem tetszik a celebkurváknak ha alázzák őket – Luxusprostik az egyetemen, a tandíjat összebasszák – Utcalányt csinált belőlem – Dubaiban ribanckodnak a magyar lányok 1.rész 2. rész 3.rész 4.rész
Angelina Jolie bizarr titkai
Szaftos történetekkel tűzdelt életrajzi könyv jelenik meg a napokban Angelina Jolie-ról. Az író szerint a színésznő botrányai hátterében az őt elhanyagoló édesanya és a magányos gyerekkor áll. Édesanyja, Marcheline Bertrand egy különlakásba száműzte és bébiszitterekre bízta az egyéves Angelinát, és csak háromévesen fogadta vissza a lányt. A héten Amerikában megjelenő életrajzi könyv ebből vezeti le a színésznő későbbi csapodár, drogokkal és botrányokkal tűzdelt életét.
Jolie gyermekkori dajkája szerint a sztár apja gyermekük születése után elhagyta a feleségét egy másik nőért, az anya pedig Angelinán vezette le dühödt csalódását. Jolie a magányból már fiatalon a kokain és a heroin delíriumos világába menekült. Megcsappant az önértékelése, és szeretetéhsége miatt nőknek és férfiaknak egyaránt felkínálta magát. Egy, az amerikai Star magazin által kiszivárogtatott ifjúkori fotón például láthatóan kábítószerek hatása alatt, kutyanyakörvvel a nyakán pózol félmeztelenül, mellbimbóit csupán egy-egy szigetelőszalag takarja el.
Az életrajz felsorolja első két házassága legemlékezetesebb botrányait is. Johnny Lee Millerrel például egy fehér pólóban állt az oltár elé, melyre a férfi nevét saját vérével írta fel. Második férje, Billy Bob Thornton pedig annyira kikészítette őt, hogy egy alkalommal önként bevonult a pszichiátriára 72 órás megfigyelésre. Egy 2004-es interjúban a színésznő nyíltan beszélt arról, hogy a szadomazochizmussal fűszerezett szexben találja meg igazán önmagát.
Jelenlegi kapcsolatában Brad Pitt-tel azonban már igazi álompárként mutatkoznak hat gyerekükkel. A szerző állítása szerint Jolie a Mr. és Mrs. Smith forgatásán szabályosan elrabolta Brad Pittet Jennifer Anistontól, és a cselszövéshez örökbe fogadott kambodzsai fiát, Maddoxot is eszközként használta. A szívtipró színész állítólag akkor már anynyira áhítozott a családalapításra, hogy a fészekaljnyi poronty ígérete is elég volt ahhoz, hogy otthagyja a Jóbarátok gyermektelen, karrierjének élő sztárját.
– A könyvem bizonyára megváltoztatja majd az emberekben kialakult képet Angelina Jolie-ról. És talán az ő saját önképére is hatással lesz – nyilatkozta Andrew Morton.
További Angelina Jolie cikkek: Angelina Jolie egy pszichopata, faszszopó perverz lotyó – Angelina Jolie gecis arccal, seggében nagy fasszal, és egyéb fake pornó
Hatéves korában megerőszakolták, most könyvet ad ki
Előzmény: Bepereli a tetoválásait készítő mestert Kimberley Vlaminck. A lány ugyanis elszenderedett a tetováló asztalon, a fiatalember pedig három csillag helyett ötvenhatot varrt a tizennyolc éves belga lány arcára. Kimberley szerint a férfi nem beszélt angolul és franciául, ezért nem értette, mit kér tőle.
Három csillagot szeretett volna arcára a tizennyolc esztendős Kimberley Vlaminck és állítja: ezt világosan el is mondta a belga Courtrai város tetoválószalonjában. Kimberley ezek után elszenderedett az asztalon és mikor felébredt ötvenhat csillag virított az arcán.
– A tetováló mester román volt és nem értett rendesen franciául, úgyhogy angolul is elmondtam neki, mit szeretnék. Aztán elaludtam és erre a rémálomra ébredtem! Tönkretette az életemet, nem merek kimenni az utcára sem! – mondta a Daily Mail című lapnak a lány, aki be akarja perelni a szalont és a mestert is.
A Tattoo Box bolt vezetője, Rouslan Toumaniantz azonban biztos benne, hogy lány azt kapta, amit kért és jogtalannak tartja, hogy bíróság elé akarják hurcolni őket. Kimberley plasztikai sebésszel ugyan eltávolíttathatja a nem kívánt csillagokat, az viszont tízezer euróba (2,8 millió forint) kerülne, amire nincs pénze.
Most: Önéletrajzi könyvet ad ki az a belga lány, akinek tavaly 56 csillagot tetováltak az arcára. A megrázó könyvben szörnyű gyerekkoráról mesél. Most önéletrajzi könyve jelent meg, melyben sanyarú gyermekkoráról mesél, melyet az alkoholizmus, az erőszak és a szexuális zaklatás határozott meg.
Kimberley például elmeséli, hogyan erőszakolta meg hatéves korában nagynénje pedofil szomszédja.
– Anyám egy alkoholista ribanc. Apám is piás és még tolvaj is. Egyszer apám menet közben kidobta anyámat az autóból. Bár az is lehet, hogy magától esett ki, annyira részeg volt – mesél a belga lány, aki most szeretné folytatni a tanulmányait. Kozmetikusnak készül és családot alapítana.
[Bulvár]
Nem vagyok Lolita! – Könyvajánló
Egy tizenöt éves szicíliai lány könyvet írt finoman szólva is szabad szerelemmel teli kamaszéveiről. A hihetetlenül szókimondó szexuális memoár megjelenése sokkolta az egész konzervatív olasz társadalmat. A könyv számos eladási rekordot döntött meg, rengeteg nyelvre lefordították, nemrég Magyarországon is megjelent.
Melissa Panarello még csak tizennyolc éves, de hírneve messze megelőzi. Amikor végre személyesen találkozunk, nem tudok ellenállni, és a hihetelen szexuális kalandok nyomait keresem az arcán, de az igazat megvallva semmiben sem különbözik egy átlagos fiatal lánytól. Mindössze 160 centiméter magas, mellény és egy több számmal nagyobb nadrág van rajta. Római otthonának narancsszínű kanapéján ücsörög. A nappali tiszta, de hatalmas a rendetlenség. A falakon poszterek – egyikükön maga Melissa látható háttal, amint egy tükör előtt hosszú, barna haját keféli. Velünk van Thomas Fazi is, a könyv olasz kiadójának egyik igazgatója, aki egyszemélyben a tolmácsa és külföldi ügyeiért felelős menedzsere.
A lány nem is olyan régen még a szüleivel lakott szicíliai szülőfalujában, Acicastellóban, Catania mellett. Két évvel ezelőtt, tizenhat évesen írt egy könyvet, melynek címe: Minden este 100-szor, kefével. A mindössze 146 oldalas regény alig egy hónap alatt készült el, mégis teljesen felforgatta az olasz irodalmi életet. Ez ugyanis egy napló, ami a tizenöt éves, szeretetre éhes Melissa Panarello brutális, megalázó és sokszor erőszakos szexuális kalandjait meséli el. Mondanunk sem kell, a nyílt kitárulkozás hatása a konzervatív Olaszországban földrengéshez volt fogható. Az országban egyébként is éppen heves társadalmi vita folyik a témában, mert a pápa nemrégiben újra arra kérte az olasz fiatalokat, hogy tartózkodjanak a házasság előtti szexuális élettől.
A könyv oldalain Melissa pőrére vetkőzik előttünk, és egy pornósztár lezserségével írja le szexuális vágyait, de elegáns, irodalmi stílusa miatt sokan máris Nabokov világhírű könyvével hasonlítják össze írását. „Csak annyi a különbség, hogy én nem vagyok Lolita! – mondja mosolyogva Melissa. – Ő túlságosan egy dimenzióban mozgott, nekem rengeteg arcom van. Amíg otthon laktam, volt egy titkos életem, és nem volt könnyű fenntartani a látszatot. Próbáltam mindig hideg fejjel, függetlenül gondolkodni – mint mondjuk egy olyan nő, aki megcsalja a férjét.”
Az első kiadás tavaly júliusban jelent meg, és néhány nap alatt elfogyott belőle mind a tízezer példány. Azóta számtalan kiadáson, és több, mint 900.000 eladott példányon van túl – ami lenyűgöző teljesítmény egy 57 millió lakosú országban. A könyvet eddig 25 nyelvre fordították le. Már a megfilmesítési joga is elkelt, a Hannibál című filmből ismert Francesca Neri olasz színésznőnek sikerült megkaparintania.
Melissa elárulja, hogy a könyv életének egy „nagyon kemény” szakaszát írja le, amikor úgy fedezte fel önmagát, hogy a mai szexuális beállítottságától merőben eltérő természetű kalandokba bocsátkozott. Szerinte tévednénk, ha azt mondanánk rá, hogy ő a mai lázadó olasz ifjúság megtestesítője, mert csak a szerelmet kereste. Azt azért beismeri, hogy ennek lett volna kevésbé túlfűtött módja is. A könyv elején azt olvashatjuk: „Szerelmet akarok, naplóm! Akarom érezni, amint szívem jege elolvad, s elmerül a szenvedély, a szépség folyójában. Mielőtt felfedném bárki előtt a szívem, a testemet adom majd az illetőnek… S aztán annyira beleszeret majd a szenvedélyembe, hogy nem tudja többé nélkülözni.”
Meggyőződése, hogy egyetlen módon kaphatta csak meg, amire vágyott: pontosan azt adta a férfiaknak, amire vágytak, és annyiszor, ahányszor akarták. Egymás után bonyolódott bele mindenféle szerelemmentes kalandba, amelyek nem ritkán a szado-mazochizmus határát súrolták. Szüzességét egy 18 éves fiú, a helyes, de érzéketlen Daniele vette el, de megesett az is, hogy bekötött szemmel öt fiúval szeretkezett egyszerre, elcsábította a matematikatanárát, és klinikai részletességgel írja le bizarr afférját egy 35 esztendős nős férfival.
Vladimir Nabokov: Lolita
Lolita. Az irodalmi allúziók páratlan gyűjteménye, stílusbeli gazdagság, nyelvi bravúrok a regény minden egyes oldalán nagy mesterségbeli tudással kiegyensúlyozva, formába öntve – bár itt felmerül a kérdés az első olvasat után: valóság vagy absztrakció, tudatos mondatszerkesztés vagy ad absurdum spontaneitás? Melyikkel van dolgunk? A válasz nem egyszerű, mégis kézenfekvő: külön egyikkel sem, hanem mindezek jól szerkesztett, kordában tartott szimbiózisával találkozunk. Mert a történet valóságos, bár néhol (többek között váratlan megoldásaival) képtelen – a regénynek határozott struktúrája van, ám mégis talányos, rébuszokkal teli ez a rendszer: a fejezetek, az események látszólag vertikálisak. Azok közé az alkotások, opusok közé tartozik, amelyeket szóról szóra, gondolatról gondolatra lépve, apránként kell, s lehet ízlelgetni, amelyeknek nyelvi, stílusbeli és esztétikai zamata mélyen és penetránsan ívódik a befogadó virtuális ínyébe, érzékeibe. Csak egy példával élve: amikor a feleségével, Lolita anyjával töltött kényszerű együttlétéről ír, nagyon képszerűen – amelyben benne van egyfajta rejtett szembeállítás és nem kívánt “párhuzam” – így fogalmaz: “Keresztülűzettem egy sötét erdő pusztuló aljnövényzetén.” Vissza lehet-e adni ennél érzékletesebben – bár ez csak fordítás, de jó fordítás – azt az érzést, amit ekkor Humbert, a szinte már rosszindulatú és gonosz, aljasul számító férj kortárs, és egyébként korához képest igen csinos feleségéről, a vele töltött éjszakáról, a tulajdonképpeni kötelező és számára rutinszerű, örömtelen házaséletről ír? Aligha. Mert ebben a mondatban minden benne van. Sűrű. Ott van a feleség fúria-öle, sötét és akaratos jelenvalósága, elhasználtsága, jogos, házastársi követelődzése, – ami nyilvánvalóan ebben a vonatkozásban nem verbális –és ott van hősünk (vagy antihősünk?) hányattatása infernális-mitikusan beleöntve ebbe a mondatba. Ilyen ez a regény, sűrű és súlyos. Egy ilyen könyv nem lehet könnyű olvasmány.
A szerző a saját könyvéről írott utószavában Ihlet és Szerkesztés kölcsönhatásáról ír, olyanfajta író, aki az alkotást egy percre se metéli meg mesterkélt, kiagyalt kritikusi kérdésekre kész választ kínáló allűrökkel. Nem is ösztönös ebben az értelemben, hiszen a regény minden egyes lapjáról világít a mesterségbeli tudás, az úgynevezett tudatos vonalvezetés, ha használhatjuk ezt a talán nem teljesen ideillő terminust. A Lolita már jóval tényleges megszületése előtt, igaz csak kezdetleges formájában, létezett Nabokov zsigereiben. Első, még novella terjedelmű változatát csapnivalónak ítélve, egy baráti körben tartott felolvasása után megsemmisítette. 1940-et írtak akkor. Az első próbálkozás még oroszul, míg a második, a teljes változatot hozó próbálkozás angolul íródott. Bilingvis író? Ha úgy vesszük nem, mert “trilingvis”, hiszen franciául is ír: bár az előkelőbb francia mégiscsak “harmadrangú” marad az író számára, főleg, ha a Lolitát és későbbi műveit tekintjük. Márai szerint az írónak egyetlen hazája az anyanyelve. Ő is több nyelvet bírt, akár Nabokov, de csak az anyanyelvén írt, magyarul. A cseh Kundera ma már franciául alkot, a magyar Faludy angolul írta önéletrajzi regényét, Nabokov tehát nincs egyedül a világirodalomban, nem egyedi jelenség. (Ott van még Conrad, vagy Beckett… ha folytatni akarnánk a példálózást.) Márai éveket, sőt, az angolt tekintve, évtizedeket élt anyanyelvi környezetben, akárcsak a többi említett író, de soha nem cserélte fel “elsőrangú” nyelvét, – hogy az eredeti párhuzammal éljek – az anyanyelvét egy “másodrangú” angolra, németre vagy franciára, míg a többiek egy idő eltelte után átváltottak. (Ennek az a fő oka, hogy Márai egész írói működése során elsősorban a magyar olvasóközönségnek írt.) Ez talán természetes jelenség, kényszer. Ahogy ezt Nabokov megfogalmazza, bizonyos mértékben minden nyelvet váltó vagy váltogató bilingvis íróra igaz lehet – itt csak a születésüknél fogva is kétnyelvűek képezhetnek némi kivételt. “Személyes tragédiám, ami nem tartozik – és ne is tartozzék – senkire, az, hogy természetes közegemet, gáttalan, gazdag és végtelenül hajlékony orosz nyelvemet föl kellett cserélnem egy másodrangú angolra, és megfosztattam mindazon segédeszközöktől, – a torzító tükörtől, a fekete bársony háttérfüggönytől, a hallgatólagos gondolattársításoktól és hagyományoktól – melyeket a bennszülött illuzionista, frakkszárnyát fölkötve, oly varázsosan tud fölhasználni, hogy a maga módján haladja meg az örökséget.”
Nabokov jellegzetes belterjessége abban rejlik, hogy önmaga fordítja műveit oroszra, így például felvetődik az eredetiség problémája, ugyanis a fordítások második változatok is egyben. A Lolita esetében mégis az angol nyelvű változatot kell hitelesnek és eredetinek tekintenünk, – bár az orosz “változat” csak részleteiben tér el, lényegét tekintve nem – nem azért, mert jobbnak ítélhetnénk, – hiszen, ha nem tudunk oroszul, nem is ismerhetjük az orosz változatot – hanem mert az angol nyelvű, elsőnek elkészült változat vonult be az irodalmi köztudatba, a fordítások is ez alapján készülnek. És nemcsak a nyelvvel, de szintúgy a környezettel is meg kellett vívnia a maga, egyszemélyes küzdelmeit a szerzőnek. Ekkor már nem volt éppen fiatal, 50 körül járt. Tíz évébe telt, amíg felfedezte a maga számára Amerikát. Végül is ez tette lehetővé, hogy olyan szcenériát hozzon létre a regényben, mely valóságszerűen és hihetően tárja elénk a helyi világ legapróbb részleteit is – Humbert ódivatú európaisága, egész személyiségének gáláns feszélyezettsége ellenére is ízig-vérig amerikainak érezzük a “valóságot”, a környezetet, vagyis tulajdonképpen az egész regényt. És ezen nem változtatnak a helyenként odaszúrt francia mondatok se. Hősünk nem amerikai, nem is válik azzá, de a “valóság”, a környezet – mind a tárgyi, mind a természeti, mind az emberi – nagyon is amerikai.
A mű megjárta a maga Kálváriáját, minthogy már a legelején kitétetett bárgyú és korlátolt félreértések, vagy inkább abszolút félreolvasások és meg nem értések szerencsétlen sorozatának. A pornográf jelzőt az első körben ráragasztották a kiadók lektorai, majd később a kritikusok is. Elég volt a téma – szimplán értelmezve: egy “pedofil” vallomása, illetve egy “vérfertőző” kapcsolat története. (Az egyik lektor rábeszélő, sugalló impulzusa alapján akár pederasztát is írhattam volna.) Az első “hivatásos” olvasók, vagyis a különböző kiadók lektorai, a legkülönfélébb álindokokkal utasították vissza a mű kinyomtatását: “a vén Európa megrontja az ifjú Amerikát”, és ugyanez vissza, – hasonló nonszenszek – de a többség végig sem olvasta. Valami olyasmit kerestek a könyvben, amit akár pornográf vagy botrányos, nem szokványos elemnek is nevezhetnénk, ami szerintük eladhatóvá tette volna a könyvet, de mivel ezt nem a hagyományos, redukált, rövid “realista” fogalmazás és tálalás formájában vélték felfedezni, észre se vehették a regény stílusbeli tökéletességét és nagyságát. A Lolita valóban nem felel meg a középszerű sikerregények színvonalának, merthogy össze sem hasonlítható velük, magasan fölöttük áll. A Lolita nem hordoz szigorú, eszmei-esztétikai értelemben vett “tanulságot”, nem is célja ez. Az író erről így vall: “Számomra egy regény csak annyiban létezik, amennyiben – hogy nevén nevezzem – esztétikai gyönyörűséget nyújt számomra, vagyis olyan létérzetet, mely valahogy, valahol kapcsolatban áll más létállapotokkal, melyekben a művészet (kíváncsiság, gyöngédség, kedvesség, mámor) a norma.” Az “eszmék irodalmának” féltve őrzött darabjai giccsként öröklődnek az utókorra, ezt a giccset néhol klasszikusoknak nevezik. Olyan ez, mint a boldogság fogalma az egyszerű ember számára, mert az egyszerű, hétköznapi ember, a kispolgár “boldog” biztonságérzetre és állandó, kiszámítható ismétlődésekre vágyik: ezt jelenti a boldogság a hétköznapokban, a hétköznapi ember számára, a művészet, az esztétika világának sáncain kívül. A “tanulság” pedig gipszként merevedett meg, és ezen mit sem változtatnak az új nézőpontok, az új magyarázatok – vagy az új ötletek. Mindegy. Nabokov giccs-példái nem kisebb írók a világirodalomból, – akiknek nagysága persze mindamellett vitathatatlan, a szerző sem vitatja, hiszen itt másról van szó – mint: Balzac, Gorkij, Mann. Mindegyik nagy írónak megvan a maga személyes kontaktusa elődeivel. Hemingway például, a rá jellemző nagyképűséggel vagy csak nevezzük stílusosan “tökösségnek” – ringbe lép a hagyománnyal, vagyis elődeivel, ahol is Turgenyevet simán, egy menetben kiüti: a többiekkel óvatosabb. A Lolitának még az Amerika-ellenesség vádjával is szembesülnie kellett. A nyárspolgári miliő szívderítő közönségessége ugyanúgy hat európai környezetben is, az amerikai motelek lényegüket és funkciójukat tekintve nem sokban különböznek a svájci hotelektől és angol fogadóktól, különösen, ha az író szándékát tekintjük – Európa éppoly fantasztikus és személyes, mint Amerika: így tud az író egyszersmind amerikaivá válni, hogy közben európaiságát is megőrzi csakúgy, mint főhőse. A kettő tehát nem zárja ki egymást. Milyen a viszonya a szerzőnek művéhez? Intim és bensőséges, vagyis teljesen személyes. A megjelent könyv nemcsak egyfajta önigazolás lehet, de olyasvalami is egyben, melynek ösztönszerűen kiválasztott, vagy inkább legemlékezetesebb részei állandó szellemi bizonyosságot, és alkattól függően, elégült, könnyű nosztalgiát idézhetnek elő – a szindbádi nosztalgia minden író lelkében ott él valamilyen alakban, ez az, ami a bensőségesség legszemélyesebb és legmélyebb láthatatlan köreit vonja mű és szerzője köré. Egy műalkotás addig él, addig hat és addig eleven, amíg párbeszédben áll a mindenkori jelennel. Ha már a szerző életében elvész a kapocs író és műve között, ha a mű útmutató sarkcsillagként, viszonyítási pontként nem fénylett soha az alkotások egyszemélyes palettáján, nem járta saját útját a művek öntörvényű planetáriumában, ha nem marad aktív szerzője retrospektív emlékezetében, akkor életképtelen és olvasatlan marad. A Lolitát még ma is olvassák, újabb és újabb kiadásokat él meg. Nabokov viszonya az angol nyelvhez leginkább egy szerelmi kapcsolathoz hasonlítható, lehet ugyan tökéletes a stílus, elemi a forma és a kifejezés ereje, de valahol mégis gügyög és dadog. Ezt csak a szerző érezheti, az olvasó a fordításokban természetszerűleg egyáltalán nem, de még az angol eredetiben sem. Az eredmény, a kész mű tehát semmit sem árul el erről, hacsak nem olvastuk Nabokov oroszul írott érettebb műveinek egyikét, persze oroszul. Idegen nyelven írni nemcsak kihívás, de egyben lemondás is. Lemondás mindarról, amit az anyanyelv nyújthat a bennszülött író számára. Lehet egy idegen nyelvet íróként is “tökéletesen” és bravúrosan használni, de az árnyalatok olyan természetes és ösztönös szélességével, a nyelvi spektrum olyan sokszínűségével, mint az anyanyelvet, nem. A fordításról: az Anyegin fordítása közben ezt írja Nabokov: “Poétafő hull a kosárba, ez a fordítás, semmi más, majomrikács, kanárilárma, hullagyalázás, nem vitás.”
Mint említettem, Nabokov könyve végigjárta a félreértések stációit, csakúgy, mint a 20. század több más regénye, például Lawrence Lady Chatterley-je vagy Joyce Ulysses-e. Ennek ellenére, rövidesen megjelenése után, 1962-ben filmre adaptálták. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy a könyv valószínűleg elsikkadt volna, – a kiadói huzavonák és a balszerencsés tálalás miatt: a könyv másodvonalbeli, nyíltan pornográf opusok társaságában jelent meg a hírhedt Olympia Pressnél – ha váratlanul Graham Greene a Times-nak adott interjújában az év legjobb könyvének nem nevezi. A könyv így rögtön a figyelem középpontjába került. Ha az író életét tesszük vizsgálódás tárgyává, akkor észrevehetjük, hogy származása és életútja több európai nyelvvel, a nagy nemzetek irodalmával való megismerkedést és az ebben való jártasságot juttatja osztályrészéül – ezt ma már szinte csak irigykedve szemlélheti a magamfajta, egy-két idegen nyelvet beszélő 21. századi autodidakta irodalmár, kontárkodó esszéista. Márai, a polgár, kortársa és sok szempontból “sorstársa” Nabokovnak, ugyanúgy bírta a három nagy európai kultúrnyelvet: az angolt, a németet és a franciát. Ez a nemzedék gyerekkorától kezdve tanulta és rendszerint jól beszélte ezeket a nyelveket, különösen, ha középosztálybeli és/vagy értelmiségi szülőktől származott. (Ezen nyelveken kívül persze jelentősek még az európai irodalomban: a latin, az olasz, a spanyol, az orosz, a cseh és a lengyel. A skandináv nyelvek vagy a magyar – bármily nagyszerű műveknek is adták a nyelvét – nem tartoznak a világirodalom fővonalába, s nemcsak mint nyelvek, de mint irodalmak sem – egy Ibsen, egy Strindberg, egy Kierkegaard vagy egy Grundtvig sem változtat ezen.) Persze ezen abszolúte lehet vitatkozni, hiszen ez a vélemény csakis a világirodalom – ami sok esetben még ma is az európai és az észak-amerikai irodalmat jelenti, esetleg kiegészítve Latin-Amerika kétségkívül világirodalmi rangú íróival, költőivel: Borges, Márquez, Neruda, Vargas Llosa, Cortazár stb. – klasszikus, Európa-központú szemlélete alapján áll, és ennek a vonala mentén kívánja meghúzni az úgynevezett fővonalat, vagyis meghatározni a főforrást, ahonnan Nabokov allúziói is vétetnek, ahonnan az irodalmi élmény-anyag táplálkozik. Nabokov írói pályájának végső állomása tehát Amerika, – ha eltekintünk attól, hogy öregkorában visszatér Európába – itt döntötte el, hogy angol nyelvű amerikai íróvá válik. Egész életében anyagi nehézségekkel küszködött egészen addig, amíg a Lolita bestseller-sikere e vonatkozásban meghozta neki a teljes függetlenséget. Ettől kezdve az írásnak élt. Egyik kritikusa megalkotja az úgynevezett “Nabokov-paradigma” fogalmát, az országokon és nyelveken átívelő életpálya és életmű, a többnyelvűség irodalmi értelemben vett fogalmát. Nabokov esetében ezt tovább bonyolítja és színezi az író páratlan fordítói munkássága – amelyre itt külön nem térek ki. Arra is felfigyelhetünk, hogy az író több hőse is hordoz úgynevezetett Nabokov-paradigma-elemeket, gondoljunk csak mindjárt Humbert Humbert-re. Francia entellektüel, nyelvileg és szellemileg idegen ebben a számára érezhetően “másodrangú” közegben. Idegensége, gyanús idegen volta nemcsak messze hangzóan mesterkélt angolsága miatt nyilvánvaló, de archaikus-szellemi felsőbbrendűsége miatt is, ami viselkedéséből, beszédmodorából, széles, egyáltalán nem felületes műveltségéből, egész lényének kisugárzásából érezhető. Az európai alaposság és lassúság szemben az Újvilág félművelt, romlott és felszínes sznobizmusával. Humbert és Quilty. Ha irodalmi toposzokban gondolkodnánk, akár ezt a szembeállítást is használhatnánk. Bár igaz, ez nem helytálló, hiszen Quilty ugyan romlott és sznob, de mindenképpen egyenrangú versenytárs és partner szellemi értelemben is. Humbert és Charlotte – Humbert és Lolita. Nabokov irtózik minden erkölcsi állásfoglalástól, de ha szigorúan a könyvet tekintjük, szembeötlik az ellentmondás. Az önnön szenvedélyétől szenvedő és kínzó kétségek között vergődő Humbertet szinte kiszolgálják a véletlenek, e véletlenek nélkül el sem jutott volna Lolita elcsábításáig – hiszen, ha a cselekményt nézzük, nem is Humbert, hanem Lolita teszi meg az első lépést a “vérfertőző” kapcsolatban. Nem Humbert csábítja el Lolitát, hanem fordítva. Charlotte halálos balesete is merő véletlen, ezáltal nem csupán az út vált szabaddá, de egyben Humbert megszabadult az egyetlen komoly gátló tényezőtől is, aki életben maradása esetén minden esélyt tönkretett volna, főleg azután, hogy hősünk naplója a kezébe került. Ez az eset szinte mesébe illő fordulat. Humbert egy hajszálra szerelme teljes kollapszusától, kezében két pohár jeges whiskyvel, előrevetődő, elkerülhetetlen szerencsétlenségének adjutánsai: és akkor megszólal a telefon, a megváltás csilingelése a dermedt reménytelenségben. Nem érti, sokáig mi sem, olvasók, hogy mi történt. Gyám lesz, jogilag senki sem bolygatja az ügyet, újdonsült apa és leánya keresztül-kasul utazgat a hatalmas Államokon. Senki sem akadékoskodik. Hol vannak a nagyszülők, a rokonok – itt-ott elvétve hallunk róluk, de akkor is inkább csak mintegy Humbert aggódó és bűnterhes idegeinek rezdüléseként. Fairy-tale.
Ki a nagy ellenfél? Ki a láthatatlan Fantom, aki mindent tud (s egyáltalán tud) kapcsolatukról, aki végigköveti őket a fél országon? “Quilty, Clare. Amerikai drámaíró. Született: 1911, Ocean City, New Jersey.” Az adatok már a memoár elején rendelkezésünkre állnak, de elvarázsolt főhősünk, Humbert Humbert sokáig mit sem sejt – egészen addig, amíg Lolita nem közli vele a regény végén, áldott állapotban fel nem fedi a csábító személyét. Azazhogy sejt valamit, de nincs tudatában sejtelme tárgyának, ettől válik oly ijesztővé ez az árny, Quilty árnya, mely ráborul hősünkre és elkíséri a történet elejétől a végéig, a paradox és groteszk kivégzésig. Ennek az árnynak, fantomnak mély gyökerei vannak Humbert lelkében, alakja részben svájci nagybátyjának alakjával, de leginkább saját alakjával mosódik össze – mint annak ellenpárja. Az 1997-es filmváltozatban a verandán üldögélő, a háttérből megszólaló Quilty alakja sokkal plasztikusabb, mint a könyvben. Pont időben, az ördögi kérdőre vonás hátborzongató talányosságával, a csábítás éjszakáján jelenik meg ott és akkor, ahol leginkább számíthatnánk, de mégsem számítunk rá. A filmben ezután – ha még eddig nem sejtettük – tudjuk, hogy ki lehet az Üldöző, a Gonosz, a könyvben ezzel szemben nem. Az üldöző jelenlétének visszavonhatatlansága a könyvben kevésbé nyilvánvaló, mint a filmben, még ha a könyvben, olvasás közben állandóbbnak érezzük, és nem feledkezünk meg róla egy percre sem. Különösen onnantól kezdve, ahogyan a medencében elképzeljük amúgy is megrontott, és talán már velejéig romlott és menthetetlen Lolitánk romlottságának nyáladzó és visszataszító ráduplázójaként. A filmben az a jelenet, amikor Lolita pirosra festett körmökkel ékesített piszkos lábakkal, egy szál, félig kigombolt – vagy kitépett – ingben, ajkai körül ízléstelenül elkent – vagy elnyalt – rúzsfoltokkal, maga elé bámulva, kezét tördelve ül az ágyon egy út menti motel szobájában, miközben megcsalt, felszarvazott, egyik kezében egy csomag banánt tartó Humbertunk belép. Egyértelművé teszi a szituációt, amit ugye nem kell, de nem is lehet kimagyarázni: ördögűzésként, az akkor még ismeretlen, de jelenlévő és kísértő csábító szellemének mintegy időleges elűzéseként, és hősünk tébolyult féltékenységének, frusztrált bénultságának feloldásaként vad szerelmi aktusra kerül sor.
A könyv persze ennél sokkal finomabb és árnyaltabb, nemcsak nyelvét, szerkezetét tekintve, de tematikailag is. Végső soron a regényben két romlott figura van: Lolita és Quilty. Humbert nem romlott, csak van egy szokatlan – a kispolgár és a nyárspolgár szemében elítélendő – nem mindennapi szenvedélye: a “nimfácskákat” szereti, a serdülőkorukba alighogy belépett, bimbódzó süldőlánykákat. S ne feledjük: Lolita már rég nem nimfácska többé, amikor Humbert végre, évek múlva rátalál terhesen, megtörten és kihasználtan. Mégis szereti, talán jobban, mint valaha: “… néztem, néztem, s olyan világosan tudtam, mint ahogyan tudom, meg fogok halni: jobban szerettem, mint bármit, amit valaha is láttam vagy elképzeltem a földön, vagy reméltem a földön túl.” Humbert nemcsak emberileg és erkölcsileg igazolódik, de szerelme állhatatosságával, tisztaságával, idealisztikus fatalizmusával – mely nemcsak Lolita iránt érzett szerelmének sajátja, de egész lényének is – csodálatot kelt az olvasóban. Humbert valóban nagyszerű, nem átlagos kaliberű figura, ezt mindvégig érezzük. A szerelem tehát, amit Humbert a Quilty által letiport, elhagyott és becsapott Lolita iránt érez, nem bűnös vágy többé, hanem igaz, valódi szerelem. Beszélhetünk-e szublimációról? Humbert szereti őt, a jelenlétére vágyik, de nem kívánja birtokolni többé, mint azelőtt – már nem is tudná. Önzetlenül átnyújtja utolsó pénzét és elindul leszámolni Quilty-vel, tudja, hogy szerelmét többé nem láthatja. A Quilty-vel való találkozás, a kivégzés előtti párbeszéd burleszkbe illően valószínűtlen és szürrealitásában is túlontúl elnagyolt, arányvesztett. De talán éppen ezért oly jellemző is egyben, Quilty félig öntudatos-öntudatlan színjátéka, sznob és dekadens haláltánca, egész jelmeze és mozgása összekeverni látszik a szerepeket, mintha a hóhér menekülne a kivégzett szelleme elől – merthogy mindketten halálra vannak ítélve, csak az az alapvető különbség, hogy Humbert felkészült mindkettőre, míg Quilty még a sajátjára sem. Amikor golyókkal a testében fel-alá rohangál a házban, az olyan, mintha nem is gyilkosságot, hanem egy gyilkosság nevetséges megjátszását, paródiáját látnánk. Ez azon jelenetek közé tartozik, amelyek nagyon jól sikerültek a ’97-es filmben, s ez az egy talán impresszívebb is így audiovizuálisan, mintha olvasnánk.
A film egy lineáris történetté változtatja a regényt, az irodalmi allúziók is teljesen elvesznek, dramaturgiai okok miatt sok minden kimarad a filmből, ami a regényből nem hiányozhatna ahhoz, hogy kerek egészet kapjunk – ettől persze a film még lehet kerek egész a maga nyelvén, a maga eszközeivel. A ’97-es filmváltozat, nem is kérdés, sokkal jobb, mint a ’62-ben készült első változat. Jó dramaturgiai megoldás a kezdés és a befejezés keretszerűsége is – a jelenet, amikor a végletekig rezignált Humbert az országúton szlalomozik, majd kisvártatva rendőrkonvojt húz maga után, mígnem végül belibben a mit sem értő, foltos, békésen legelésző tehenek közé, és továbbgurul a domboldalon, lassan, a mindenről lemondottak végső méltóságával.
A film ugyan semmi esetre sem pótolhatja az olvasmányélményt, de ennek ellenére elmondhatjuk, hogy az 1997-ben készült filmváltozat melyben Dominique Swain játssza Lolitát, méltó párja a regénynek a maga sajátos eszközeivel. Még egy film készült az 1962-es Lolita. A regényt pedig érdemes újraolvasni.
[Lolita]
Könyv: A multiorgazmusos férfi
A könyvből megtanulhatjuk, hogyan lehet több orgazmusunk erekcióvesztés nélkül, hogyan ismerhetjük fel partnerünk vágyának jeleit, hogyan sajátíthatjuk el azokat a technikákat, melyekkel teljesen kielégíthetjük partnerünket, hogyan léphetünk túl az impotencián. Háromezer évvel ezelőtt a kínaiak felfedezték, hogy a férfiak is elérhetik többször egymás után az orgazmust, ha késleltetik, sőt visszatartják a magömlést. Ez azért lehetséges, mert az orgazmus és a magömlés két külön fizikai folyamat, annak ellenére, hogy Nyugaton régóta összemosódtak.. Bár nyilvánvalóan nem olyan precízen, mint a nemiség mai tudományos kutatói, az ősi kínaiak részletes feljegyzéseket készítettek megállapításaikról a későbbi nemzedékek szexuális és spirituális keresői részére.
Nyugaton az 1940-es évekig nem készült hasonló munka, amikor megjelent Alfred Kinsey úttörő jelentése, melyben hasonlófelfedezésekről számol be. Jóllehet azóta több évtized eltelt, és állításait ismételten megerősítették a laboratóriumi vizsgálatok, a legtöbb férfi még mindig nincs tisztában multiorgazmikus potenciájával. Ezen ismeret és világos módszer híján pedig aligha érezhetik az orgazmus crescendója és a „nagy durranás” közötti különbséget.
A nyugati férfi szexualitás továbbra is helytelenül az elkerülhetetlen kiábrándulással, lehangolódással járó magömlésre („elélvezés”, „elmenetel”), mint célra összpontosít a szeretkezés örömteljes folyamata helyett. A multiorgazmusos férfi megmutatja, hogyan választhatja szét a férfi a testében az orgazmust és a magömlést, ami által az ejakuláció pillanatnyi oldódása számtalan csúccsal járó teljes testi orgazmussá alakítható. Egy multiorgazmusos férfi szavaival: „A normál, hétköznapi magömléssel az örömöm gyorsan elmúlik. Nem úgy a többszörös orgazmussal! Az így gerjesztett öröm velem marad egész nap. Emellett nem hinném, hogy ez az öröm véget érne valaha. A gyakorlat rengeteg többletenergiávallát el, így egyszerüen soha nem fáradok el. Most annyi szexben lehet részem, amennyit akarok, és én irányítom, nem az engem. Kívánhat többet egy férfi?”
A multiorgazmusos férfi bemutatja azt is, hogy elégítheti ki a férfi partnere multiorgazmusos potenciálját. Egyikük, aki három hónapja gyakorolta a könyvbeli módszereket, így számolt be tapasztalatairól: „Három nővel volt szexuális kapcsolatom, mióta gyakorolni kezdtem, és mind a három szerint velem volt a legjobb nekik az ágyban. Szó szerint ezt mondták: Ez volt a legjobb, amit valaha átéltem.”
A könyvet olvasó hölgyek olyan titkokat ismerhetnek meg a férfiúi szexualitásról, amit csak kevés nő – és kevés férfi! – ismer. Az együtt olvasó párok a szexuális extázis és kielégülés olyan szintjeire bukkanhatnak, amelyekről aligha képzelték, hogy lehetségesek. Amint azt egy multiorgazmusos férfi partnernője megfogalmazta: „Mindig jókat szeretkeztünk, de most, hogy mindketten az öröm sok-sok hullámát tapasztaljuk, kapcsolatunk sokkal gazdagabbá és kiegyensúlyozottabbá vált. A többszörös orgazmus azonban csak a kezdete azoknak a mélyreható változásoknak, amelyeket ez a gyakorlat indított el a kapcsolatunkban. Szerelmünk ma már sokkal mélyebb és meghittebb, mint korábban.”
A tény, hogy a férfi többszörös orgazmust élhet át, annyira megdöbbentő legtöbbünk számára, hogy csak nehezen hihetjük el. Érdemes azonban megjegyezni, hogy a nők többszörös orgazmusát is csak az utóbbi negyven évben ismerték fel és fogadták el „normális” -nak. Még megdöbbentőbb azoknak a nőknek a száma, akik multiorgazmusossá váltak – mihelyt megtudták, lehetséges. Az ötvenes évek óta, amikor Kinsey tanulmányozni kezdte a női szexualitást, a többszörös orgazmust átélő nők száma több mint háromszorosára emelkedett, 14 százalékról 50 fölé!3 Az 1980-as években két szexológus, William Hartman és Marilyn Fithian, megállapította, hogy az általuk vizsgált férfiak 12 százaléka multiorgazmusos. Amint a férfiak is felismerik, hogy rendelkeznek ezzel a lehetőséggel, és megtanulnak néhány egyszerű módszert, egyre többen fedezik fel többszörös orgazmus ra való készségüket.
A jelen könyvben mind az ősi taoista gyakorlatokat, mind a legfrissebb tudományos ismeretanyagot segítségül hívjuk, hogy bemutassuk Önöknek, hogyan válasszák el az orgazmust a mag ömléstől, hogyan éljenek át többszörös orgazmust és hogyan fejlesszék általános egészségi állapotukat. A taoisták eredetileg a keresők egy csoportja volt az ókori Kínában (i. e. 500 körül), akiket különösen az egészség és a szellemi (spirituális) fejlődés érdekelt. Bár az általuk kidolgozott szexuális technikák több mint kétezer évesek, ma is éppoly hatékonyak, mint hajdanán. Mivel az itt bemutatott módszereket mintegy 15 éve kezdtük terjeszteni Nyugaton, azóta egy fajta „csendes szexuális forradalom” zajlik azok között, akik kipróbálták és hatásosnak találták ezeket a módszereket. Hitünk szerint azonban az egyetlen valódi bizonyíték saját testünk. Reméljük, hogy saját tapasztalatuk alapján döntenek, hogy elfogadják vagy elvetik az itt közölteket.
A többszörös orgazmus nem csak tinisrácok, szokatlanul szerencsés idősebb urak vagy vallásos beavatottak osztályrésze. Egy harmincas éveiben járó szoftverkereskedő, aki „cinikus, ideges New Yorki” címmel illeti magát, egy este leült a könyv gyakorlataival, és hat orgazmusig jutott: „Az egymás utáni orgazmus ok egyre erőteljesebbek voltak. Ez az egész egyetlen korábbi tapasztalatomhoz sem fogható. De a legmeglepőbb dolog, hogy elmúlt a munkaköri nyavalyám, ami a túlzásba vitt munka miatt kerülgetett. Másnap reggel teljesen egészségesen ébredtem, sokkal energikusabban, mint addig bármikor. ” A taoista szexuális tanítások szerint a magömlés nélküli többszörös orgazmusok optimális egészségi állapothoz segítik a férfit, sőt, hiszik vagy sem, meghosszabbítják az életet.
A taoista szexualitás, amelyet szexuális kung-funak is neveznek, a kínai gyógyászat egyik ágaként indult. (A kung-fu szó szerint gyakorlatot jelent, tehát a szexuális kung-fu jelentése „szexuális gyakorlat”.) Az ősi taoisták maguk is gyógyítók voltak, és éppúgy törődtek a szervezet fizikai jól-létével, mint a nemi örömszerzéssel. A szexuális kung-fu növeli a férfiak életerejét, hosszabbítja életüket, és lehetővé teszi, hogy elkerüljék a magömléssel járó fáradtságot és kimerültséget – és ez szó szerint a magtalanság elejét veszi.
Az 1. fejezetben felsoroljuk a férfiak többszörös orgazmusának keleti és nyugati bizonyítékait. A legújabb tudományos kutatási eredményeket is kifejtjük, melyek ugyancsak megerősíteni látszanak az ősi taoisták ismereteit az ejakuláció nélküli orgazmus fontosságáról. Miközben ezekről a meglepő tanulmányokról számolt be, a New York Tímes arra a következtetésre jutott, hogy „Az ivarsejttermelés sokkal nehezebb feladat, mint ahogy a tudósok korábban gondolták, és megosztja azokat az erőforrásokat, amelyek egyébként a férfi hosszú távú egészségét biztosítanák. ”
Az elmélet azonban gyakorlás nélkül értéktelen. Ezért a 2. és 3. fejezetben ismertetjük az egyéni gyakorlatokat, melyek segítségével fejleszthetjük multiorgazmusos képességeinket – akár van nemi partnerünk, akár nincs. Sok férfi már egy-két héten belül tapasztalhat többszörös orgazmust, és legtöbben három-hat hónap alatt képesek elsajátítani a módszert.
A 4. és 5. fejezet megtanít ja a páros gyakorlatokat, amelyekkel megoszthatjuk a szexuális kung-fut partnerünkkel, és olyan örömökben részesíthetjük őt, amilyenek létezéséről még csak nem is álmodott.
Bár a teljes könyvelolvasásából is nagyon sokat profitálhatnak, a 6. fejezet kifejezetten a hölgyek számára íródott, olyan tudnivalókat tartalmaz, melyekkel segíthetnek partnerüknek – és önmaguknak – multiorgazmusos potenciáljuk kiteljesítésében.
A 7. fejezet meleg férfiak részére készült, és azokkal a speciális gyakorlatokkal foglalkozik, amelyek hasznukra válnak, hogy hajlamuknak megfelelő, kielégítő és egészséges multiorgazmusos nemi életet élhessenek.
A 8. fejezet a szexuális nehézségekkel bajlódó férfiak gondjaival foglalkozik, így a korai magömléssel, az impotenciával és a nemzőképtelenséggel. A taoista szexuális tanítások teljesen új megközelítést kínálnak ezeknek a problémáknak az átgondolás ára és leküzdésére.
Végül a 9. fejezetben tanácsokat adunk, hogyan részesülhetnek a férfiak és társaik életük végéig a meghitt szexuális gyönyörökben. Külön szakasz foglalkozik a középkorú és idős férfiakkal, akik gyakran panaszkodnak szexuális étvágyuk és potenciájuk hanyatlására. Bemutat juk a multi orgazmus os férfiakról készült felméréseket, melyek ellentmondanak a széles körben elterjedt hiedelemnek, miszerint a férfiak nemi élete tizenévesen a legintenzívebb, onnan pedig fokozatosan lanyhul. A taoisták mindig is tudták, hogy ha egy férfi megismeri nemiségének valódi természetét, az csak fejlődni fog korának előrehaladtával. Ennek a fejezetnek az egyik szakasza kitér arra, hogyan nevelhetjük fiainkat az egészséges és kielégítő nemi életre. Bárcsak a mi apáink tudták volna mindezt! Kínában készültek a világon először a legátfogóbb és legrészletesebb szexuális útmutatók. A multiorgazmusos férfi című könyvben foly tat juk ezt a hosszú hagyományt, és ellát juk a férfiakat és társaikat gyakorlatias, nyílt útmutatással nemi életük átformálásához. Bár a taoista szexuális tanításokban a nemiség és a spiritualitás nem válik szét, úgy találtuk, hogy néhány olvasó inkább csak a gyakorlati szexuális tanácsok iránt érdeklődik, míg mások többet akarnak tudni nemiségük megszentelt dimenziója felől. Ezért az elemi módszerekkel kezdünk, amelyre minden olvasónak szüksége van a multiorgazmusossá váláshoz, majd fokozatosan mutatjuk be a kifinomultabb technikákat azon olvasóinknak, akik a szexualitást egészségük fejlesztéséhez illetve spirituális életük elmélyítéséhez vezető ösvénynek tekintik.
Érdemes megjegyeznünk, hogy a jelen könyv nem foglalkozik a taoizmussal sem filozófiai, sem vallásos értelemben. (Az egyik szerző, Mantak Chia, már több mint tíz könyvet írt, amelyek eme ősi hagyomány gyakorlati tanácsaival foglalkoznak, és amelyekből átfogó egészségfejlesztő rendszert – Gyógyító Tao – dolgozott ki.) Itt tudományos vizsgálatokkal is alátámasztott, gyakorlati taoista technikákat kínálunk azoknak az olvasóknak, akik saját nemiségük mélyebb átélését keresik, s nem valami újabb vallásos irányzatot. Reményeink szerint a jelen munka további tudományos kutatásokra ösztönöz, hogy megerősítsék illetve felülvizsgálják az itt ismertetett elméletet és gyakorlatot. Hitünk szerint a titkolózás és a kultúrsovinizmus ideje lejárt. Kelet és Nyugat megoszthatja tudását minden újkori szerelmes javára, akik nemi életük beteljesülését keresik ebben az érzéki zűrzavaroktól terhes korban.