Teatronomikon – Danse Macabre

Hol vannak a pásztorok, táncelőadás – színdarab. A Trafó ás a Budapest Tánciskola előadása. Koreográfus: Vass Imre, Bakó Tamás, Hód Adrienn. Tánc: Arany Virág, Bartók Andrea, Hadi Júlia, Tajnafői Kriszta, Torda Kata, Vadas Zsófia Tamara, Gyula Cserepes, Halász Gábor, Molnár Zoilly, Vakulya Zoltán, Vass Imre, Kelemen Krisztián, Mikó Dávid, Tuza Tamás, Varga Péter, Bugram Zsófia, Cuhorka Emese, Sáfrány Emese, Négyesy Attila.
Ismertető: Teatronomikon – Danse Macabre
” Küldetésem van. Útra indulok. Ünnepélyes búcsúztatásomra invitálom a Trafó közönségét. Barátaim mellettem lesznek a színpadon és a nézőtéren egyaránt. Fekete formájától eltekintve reményteli pillanat lesz ez! Közösen, pozitív jelenléttel izgulhatunk, hogy megtörténik-e a csoda!” Vass Imre.
Szerenád: “A hét fiú, mint finomra hangolt rádiók üzennek az erkély alól. A jel egyre erősödik. Táncolva várják hogy, a kozmikus szál összeérjen!” Bakó Tamás.  Hol vannak a pásztorok. Folytatódik a lány (nő, asszony) kutatás.
A Teatronomikon – Danse Macabre című Vass Imre-koreográfia végig a vallomásos, őszinte hang és az ünnepélyesen kitett, eltávolítóan teátrális eszközök között lavíroz. Hamis, kvázi-szituációk sorakoznak egymás után, és teszik idézőjelbe a személyesre fogott hangot. A színpadi kivetítőn egy fiatal, hosszú hajú, szakállas férfit figyelünk hosszú percekig, aki az előtérben készülődik, majd ahogy a terembe érkezik, kiderül, ő maga a koreográfus, aki bizalmas(kodó), álspontán beszédben ajánlja magát és darabját – az „általa szervezett összejövetelt” – barátainak, a nézőknek. Kamera kíséri, beszéde hemzseg a modoros sallangoktól. A darabbal két tragikus sorsú barátjának kíván emléket állítani, s újra találkozni velük – avat be az összejövetel céljába. A barátok emlékét azonban gyorsan és végérvényesen elmossa saját önmegvalósító lendülete. Az emlékezést elindítani hivatott szóló artisztikus, sodró mozdulatokból (széles karok, drámai elterülések), nagyvonalú akrobatikus elemekből építkezik – az excentrikus kitörésekkel dúsított előadásmód azonban eltart a vallomás intim, őszinte gesztusától. Ugyanez történik a fekete estélyi (gyász)ruhába öltöztetett karral is: táncuk transzparens marad, a koreográfus csak – többnyire frontálisan szerkesztett – áttetsző tablókat komponál belőlük. Se erejük, se mélységük nem születik, csak asszisztálnak a „hős” ön-áldozó szertartásához. A magamutogató ceremónia részét képezi még a központi alak rocksztár-énjének felvillantása is egy „betétszám” erejéig, mely ugyanilyen esetleges marad. Az előadás hangulatát a jelmezek, a viselkedésmód, a gesztusok tekintetében erőteljes extravagancia lengi körül. A valójában leginkább a nagy betűs Művészetről (ahhoz fűződő viszonyáról) valló ifjú mozdulatai mégis megtörnek: kitárulkozó attitűdje ellenében a mozgások befelé fordulók és bezáródók, lendület nélküliek. Mégsem nyílik meg, nem adja át magát, földre szegezett tekintettel táncol – újabb ambivalencia. A táncnak egy hangsúlytalan ponton vége szakad, a meghajlás és a taps után azonban folytatódik az előadás: az operatőr kikíséri a „sztárt”, a kivetítőn az öltöző tükrében látjuk megfáradt vonásait 25 évének minden művészi gyötrelmével, meg nem értettségével – majd alakja kimosódik a képből: misztikusan követi barátait a másik létbe.
Az előadás összhatása attól disszonáns, hogy nem engedi magát pszeudo-történetként, pusztán ironikusan értelmezni. Újra és újra elbizonytalanodom a be nem kalkulált (?), áttetsző, de láthatóan túlzottan komolyan vett elemeken. Visszás-felemás a zavar, amit a meg-megbicsakló, civilnek ható elemek keltenek.
Hód Adrienn a Fészek és a Betonlótusz után újabb női tanulmánnyal állt elő Hol vannak a pásztorok? címmel. Újra felsorakoznak a már „megszokott” formák és fintorok, a provokatív közhelyek. Vélhetőleg a női lélek artikulálatlan, mély, állati ösztönlétének kivetülését kutatja a darab, azokba a bizonyos sötét bugyrokba ás alá. A lányok – akik ezúttal hárman vannak – sátánian kacagnak, torkuk szakadtából sikítoznak, hatalmasakat vetődnek és koppannak a padlón, nézőket szaglásznak és „tipikus női” mondatokat kiabálnak. „Feleségül veszel? Légyszi, engem nézz! Jó a buli, miii?” Mivel igen fontos szerephez jut (vagy inkább csak túlsúlyba kerül), a szöveghasználatban keresem a darab szerkesztőelvét, de se konzekvenciát, se inkonzekvenciát nem sikerül felfedezni a szöveg és a mozdulatok viszonyában. Szaggatott, lassú szerkezet, hosszú tétlen csendek – a részek odavetett, érdektelen foszlányok maradnak. Húszpercnyi erőlködés az egyébként szemmel láthatólag a színpadon történtekkel azonosulni tudó lányoktól, hogy humoros, könnyed, laza és trendi előadás készüljön.
Bakó Tamás üti meg a legérzelmesebb hangot: mivé válik a férfi, ha szerelmes? A Szerenád című darab sok humorral, bájjal, iróniával és szeretnivaló apró finomsággal fűszerezve járja körül a kimeríthetetlen témát. Nyitányként egymásra montírozódó, elmormolt szerelmes sms-panelek csapnak villódzó mobil-ciripelés-szerenádba. A hét fiatal srác – köztük vagányabbak és félénkebbek, érettebbek és kölyökképűek, öltönyösek és sportosok, romantikusak és rámenősek – mind egyéni karaktereket villant fel.
A darab kompozíciója az egyéni színeknek megfelelően szólókra épül. Az idejétmúlt romantikus a 70-es évek musicalfilmjeinek látványos tánckliséivel vallja meg fékezhetetlen érzelmeit – jó stílusérzékkel előadott, magas színvonalú tánctudásról tanúskodó produkció az övé. A macsó fejest ugrik a szerelem tengerébe (a nézőtér közepén nyíló láthatatlan szivacstengerbe), s mindig egy-egy ruhadarabbal könnyebben tér vissza, majd társaival együtt mosolyogtatóan önironikus, boldog szökdelésben kitörve röpködi körbe a színpadot. Egy másikat szó szerint földhöz vág a boldogság: akrobatikus mutatványa szintén kellemes színfolt. A melodramatikusan túláradónak a nézőtér közepére felmászva, némi pantomimes jelbeszéddel szakad meg a szíve, majd a magasból társai karjaiba zuhan. A toporgós, zavarba eső egy nézőt ölel némán hosszú percekig.
A szóló-mutatványok ellenére azonban a fiúk végig együtt, csapatként léteznek: együtt nyomják a szintetizátormuzsikát társuknak, közös zsebkendőbe sírják bánatukat, kendős lánctáncuk pedig érzékenyen és pontosan mutatja, hogy közös rítusként, szertartásként élik meg a szerelmi hódítást.
Az előadók kamaszos lendületével és könnyed humorával a nosztalgikus-romantikus olasz slágerek is egy nyelvet beszélnek. A fiatal táncosokon sokkal jobban állnak ezek a szerepek, mint a gyásztánc melodrámája vagy a groteszkre színezett női karakterfoszlányok. A fiúcsoport felszabadult játéka átragad a nézőkre – az előző két darab félreszabott, testidegen szereppróbálkozásaival ellentétben.