Nem messze a Pólus Centertől, kertes házak keverednek panelekkel. Ez a nap utolsó helyszíne. Másutt van dolgom, a továbbiakban rábízom a riporteri szerepet Krisztiánra.
– Álljatok meg! Hé! Álljatok meg! Hívom a rendőrséget! A rohadt, mocskos anyátokat, várjatok!
Alacsony, köpcös férfi üvölt, miközben rohan felénk az út másik oldaláról, jobb kezében baseballütőt lóbálva. Ottó egy fának támasztotta Emíliát, térdei közt átfűzte a kezét, bal lábát felhúzta. Ebben a pozitúrában közösülnek, úgy, ahogy megbeszélték, gumival. Ottó eszmél előbb, kirántja magát a lányból, pillanatok alatt felhúzza a nadrágját, és már szalad is. Emília kicsit toporog, aztán úgy dönt, inkább a helyszínen hagyja a rózsaszín tangát, aztán ő is futásnak ered. Emília gyorsabb Ottónál, utoléri, pár métert kézen fogva futnak. Hamar rájönnek, hogy ez rossz taktika, szét is válnak. Egy ember már nem kaphat el egyszerre hármat. Merthogy szalad Cobra is! Gátfutót megszégyenítő ügyességgel ugorja át a járdát szegélyező sövényt, jobb kezében táncol a kamera, ballal sapkáját szorítja a fejére. Ő a legfürgébb, elsőnek ér a kocsijához. Bedobja a gépet a jobb oldali ülésre, indít, bevárja a lányt, aki a hosszú, fekete csizmától és a magára tekert télikabáttól nehezebben fut. Emília bevágódik a hátsó ülésre, a Mercedes csikorgó gumikkal elhúz. Az üldöző már megelégedne Ottóval is, aki bajban van, a slusszkulccsal babrál; a köpcös befordul az utcasarkon, már csak néhány lépésre van, amikor az ezeréves Wartburg nagyot böffenve végre elindul. Az üldöző megáll, csalódottan ordít a kocsik után, hatalmas nyálbuborékokat köpköd.

– Hát mit képzeltek ti! Mi? Mocskoskodtok fényes nappal az utcán, a kétéves fiam meg végignézi az ablakból?! De felvettem az egészet videóra! Feljelentelek benneteket, mocskosok!
Lóbálja a baseballütőt, majd hangosan próbálja memorizálni a rendszámokat.
Az üldözöttek a közeli a vasúti töltésnél fújják ki magukat, egymás szavába vágva mesélik a részleteket.
– Jaj, hát ez izgi volt… – mondja Emília Bellának. – Az elején még kicsit cikisnek gondoltam ezt az egész utcai forgatást, de mostanra már belejöttem! Na, megigazítom a sminkemet egy kicsit.
Rózsaszín táskájából kis kerek tükröt vesz elő meg egy kontúrceruzát. Cobra a fejét csóválja:
– Hát azért ilyen még nem volt, hogy engem bunkóval kergessenek! Rendőrök már igen, de hogy baseballütővel! Pedig párszor csináltam már ilyet…
Új tervet kovácsol.
– Elhúzunk ebből a kerületből, beljebb megyünk, van ott egy üzletház, mellette pár nagyobb épület, arra forgalom is van. Felveszünk a dugásból még öt percet, aztán kimegyünk a külsőbb részekre megcsinálni a spriccet.
Újpesten vagyunk. Itt lényegesen „rázósabb” a helyzet: nagy kocsi- és gyalogosforgalom, kisbabás szülők, buszra várakozók, a közeli áruház vásárlói. Cobra már óvatosabb, nem Parkol a kocsik közé, a Mercedes a kijárat mellett áll meg, menekülésre készen.
– Sietnünk kell – szól, amikor visszatér a rövid terepszemle után. – Lassan vége a tanításnak a sulikban, ne lássák a srácok, hogy mi van. Meg egyébként is: gyerek nem lehet a felvételen.
Rövid tanácskozás a szereplőkkel, megvan a megfelelő helyszín. Az egyik panelház előtt két nagy szemeteskonténert fordítanak össze L alakban, így a szereplők a járda és a szemközti buszmegálló felől valamennyire takarásban vannak.
Peregnek az események. Ottó a farkát veri, Emília lekapja magáról a télikabátot, a térdig érő hosszú csizmát kivéve meztelen. Mire ráborul az egyik kukára Ottó már mögötte van. Mielőtt a lányba hatolna, elragadtatottan felkiált.
– Úristen, ezek a picsák! De megdugom mindjárt!
Szemvillanásnyi idő telik el, már együtt mozognak, a lány
bal lába felemelve, a fiú hátulról döngöli, a felemelt lábba kapaszkodik. Úgy látszik, Emília részéről már nyoma sincs a kezdeti idegenkedésnek.
Egy középkorú hölgy közeledik, amikor meglátja a jelenetet, elfordul, zavartan elmosolyodik. A távolból két fiú figyel, a legtöbben úgy tesznek, mint ha nem történne semmi, páran azonban tényleg nem veszik észre a jelenetet.

Az operatőr hol előttük guggol, hol körbejárja a közösülő párt, vagy a környezetet veszi.
Talán három perc telhet el, amikor leveszi a kamerát a szeme elől.
– Gyerünk! – int a párnak, és az átjáró lépcsője felé indul. Ebben a pillanatban a passzázs másik végén rendőrautó fékez. Hárman ugranak ki, egy nő sárga mellényben, és két férfi egyenruhában.
Cobra észreveszi őket, majd rohanni kezd az ellenkező irányba.
– Mi va…? – még be sem fejezi a kérdést Ottó, rájön, és már sprintel ő is, Emíliával együtt.
A korábban bevált taktikának megfelelően szétválnak, hárman háromfelé futnak, be a panelházak közé. Csanáddal a konténerektől olyan 25-30 méterre állunk. A rendőrök elrohannak mellettünk, ügyet sem vetnek ránk. Szemből újabb rendőrjárőr érkezik. Felmérik a helyzetet, csikorognak a gumik, egyértelmű a szándék, be akarják keríteni a menekülőket. Zavarban vagyok, Csanád is tanácstalan. Számomra egyértelmű, hogy semmi közünk ahhoz, ami történt. Én jegyzetelek, magnófelvételt készítek, és tulajdonképpen Csanád – bár néha Cobra kezére dolgozik – csupán egy érdeklődő. Az persze gondot jelenthet, hogy nála van egy fényképezőgép…
Visszaérkeznek az első rendőrök, maguk előtt terelik Emíliát és Ottót. A Wartburgnál igazoltatják őket. Újabb járőrkocsi érkezik, immáron a harmadik, feláll a járdára, pár lépésnyire Cobra Mercedesétől, amellyel az eredeti tervek szerint menekülni kellett volna. A hátsó ülésen Bella ücsörög. A rendőrök heves „rádiózásba” kezdenek. Alig telik el néhány perc, megérkezik Cobra is, öt rendőr társaságában. Őt is igazoltatják, ki kell ürítenie a zsebeit a rendőrautó motorházára. A rendőrök közben már a Mercedest kutatják át, ami azért kellemetlen, mert a táskám ott maradt az első ülésen. Feljegyezésekkel, határidőnaplóval, kulcsokkal… Csanáddal az árkádok alatt próbáljuk megközelíteni az igazoltatás helyszínét, igyekszünk kerülni a feltűnést. Hiába, mert egy civil ruhás – nyilván nyomozó – kiszúr bennünket; három rendőr el is indul felénk lassan, komótosan.
– Jó napot kívánok! Igazolják magukat! – lépnek hozzánk.
Fiatalabb kollégája és egy copfos rendőrlány áll mellette,
ilyesfajta arckifejezéssel: „Ne lacafacázzunk, tépjük szét őket!”
A fiatalabb rendőr észreveszi, hogy Csanád kabátja feltűnően kidudorodik.
– Maga meg mit őrizget a kabátja alatt? Hadd lássam csak! Aha! Mi ez? Egy fényképezőgép?
– Igen. Az.
– Maguk fényképezgettek, mi? Na indulás!
Elveszik a gépet, meg a személyi igazolványokat, és már terelnek minket is a rendőrautóhoz. Pár lépés, de legalább addig is van idő töprengeni. „Fényképezgettek?” Miért a többes szám? Nálam mindössze egy összetekert újság van. Most még a jegyzetfüzetem sincs nálam, bent hagytam a kocsiban.. Csanád győzködi a rendőröket, hogy ő nem is fényképezett, de láthatóan ez senkit sem érdekel. Én csendben vagyok, egyelőre nem időszerű előhozakodni azzal, hogy „kérem szépen, én újságíró vagyok”. Csanád nem adja fel, külön-külön minden rendőrnek elmagyarázza, hogy ő nem is fotózott. Azt mondja, hogy mi csak álldogáltunk, jó messze, azt sem tudtuk, mi történik.
A válasz rövid.
– A kapitányságon majd tisztázhatják magukat.
Visszaadják a táskámat, elveszik viszont a Cobrára szerelt
magnót és a mikrofont. Mázli, hogy éppen az akció előtt cseréltem kazettát, így a legizgalmasabb beszélgetéseket sikerült rögzíteni.
13 óra 30 perc. Csanád társaságában beültetnek az egyik rendőrautóba. Van még útitársunk a hátsó ülésen, egy fiatal zászlós. Éppen az elkobzott fényképezőgépet nézegeti.
– Jó kis gép. Sokat érhet… Van rajta felvétel?
– Van – bólint Csanád.
– És ha kinyílna az ajtó, s kiesne? – somolyog a rendőr.
– Kinek lenne az jó, ha kiesne? – kérdezi Csanád kissé megütközve.
– Magának biztos, hogy nem lenne jó – állapítja meg a rendőr.
Aztán csend, várjuk a sofőrt, alkalmunk van mélyen elgondolkodni az előbb hallottakon, vajh’ mit is akart ez sugallni.
Aztán elindulunk. Bekapcsolják a kék villogót, aminek egész úton olyan a hangja, mintha egy kenetlen darálót tekernének.
Alig teszünk meg néhány métert, amikor az autót vezető rendőr felcsattan:
– Megáll az eszem! Pornót forgatni fényes nappal! Ráadásul egy ilyen forgalmas helyen! Hogy jut eszükbe egyáltalán
ilyesmi?
Csóválja a fejét, nem vár választ.
A IV. Kerületi Rendőrkapitányság udvarán állunk meg. Ebben a pillanatban megszólal Csanád mobilja, a zászlós ennek egyáltalán nem örül.
– Na, azt kapcsolja ki gyorsan! Az eljárás alatt nem lehet telefont használni! Egyébként is elveszik, a SIM-kártyát meg úgyis ki kell belőle venni.
Elég kemény ez a hang, egyre idegesebb vagyok. Egy rendőrnő nyitná az ajtót az én oldalamon, de nem megy. Bentről próbálom felhúzni a biztonsági reteszt, de nem engedi. Az első ajtó felől benyúlva ellöki a kezem.
– Nem maga! Majd én! Itt azt csinálja, amit mondanak!
Beterelnek minket egy pinceszerű folyosóra, a falat undorító zöld színre festették. Nyilván azért, hogy könnyű legyen lemosni. Már ismerős a Lipótról…
A rácsos ajtó hangos csattanással bezárul.
– Tessék akkor szépen a fal felé fordulni! – kurjantja el magát egy rendőr, és azzal a lendülettel már meg is fordítja Cobrát.
– Ezt lehet nézegetni – mutat a falon valamire -, amíg nem szólítják! A beszédet meg befejeztük! Rendben?!
Sajnos az L alakú folyosó végén én vagyok az utolsó, így csak Csanádot és Cobrát látom, pedig érdekes lehet a kanyar utáni helyzet is, amit a hozzám eljutó hangokból próbálok rekonstruálni. A rendőrök Emíliával foglalkoznak.
– Vegye le a kabátját! – szól az utasítás, amit nagy röhögés követ. Persze, mert nincs a kabát alatt semmi – a csizmán kívül.
– Elnézést! – próbálkozik mellettem Csanád előbb halkan,
majd hangosabban. – Elnézést!
– Mit akar?
– Azt a másik lányt a kocsiból miért engedték el?
– Melyik másikat?
– Hát amelyik a kocsiban hátul ült.
Tényleg! Nem láttam Bellát az igazoltatás óta.
– Kit? Ennek a barátnőjét? – bök a rendőr a fejével Emília felé. – Igazolta magát, aztán elengedtük.
– Akkor minket Krisztiánnal miért nem? Mi sem csináltunk semmit!
– Maradjon csendben, majd tisztázhatják magukat később! És forduljon a fal felé!
Lopva Csanádra nézek, látom, fel van dúlva, egy megértő félmosolyt küldök felé, aztán gyorsan tovább tanulmányozom a fűtőcsöveket a plafonon.
Kis idő múlva fiatal rendőr jelenik meg. Kissé tétovázik, majd rám bök:
– Legyen mondjuk… , maga. Hozza a cuccát is! – mutat a táskámra.
A folyosóról cellák nyílnak, az ügyeletesszoba előtt régi, kopott íróasztal.
Ketten fogadnak: egy köpcös, szürke egyenruhás férfi, meg egy fiatalabb, vékony.
A köpcös megszólal:
– A táskát adja ide, álljon az asztal elé, és pakoljon ki mindent a zsebeiből!
– Rendben – mondom -, de eddig nem nagyon volt alkalmam beszélni, most azért elmondanám, hogy újságíró vagyok. Itt az igazolványom, Havas Henrik riportkönyvéhez gyűjtök anyagot.
Az őr rám néz, gondolkodik kicsit:
– Én meg a fogda vezetője vagyok, és nem én hozom a döntéseket. Ha maga újságíró, később tisztázhatja magát a kihallgatáson. Meg… legalább lesz miről írnia.
– Mégis, meddig kell itt lennem?
– Ó, attól ne féljen! Legfeljebb nyolc órát. Amire még négyet – indokolt esetben – rátehetnek.
Kinyitja a táskámat, majd felhördül:
– Azt az istenit! Hát mik vannak ebben? Mi ez a rengeteg szar?
Füzetek, filofax, elemek, kazetták, térkép és még ezer apróság. Kezdjem el neki magyarázni, hogy ezzel a táskával legalább három hétig kihúzom, ha ledobnak Vietnamban? Inkább hagyom…
– Na, akkor – mondja a köpcös diktálom.
A fiatalabb új lapot nyit az előtte fekvő rózsaszín nyomtatványon, majd írni kezd.
– Kazetták… öt darab. Fekete bőrmappa, egy darab… Három kulcscsomó, aszongya, egy, kettő, három… tíz darab kulccsal.
Elérkezünk a vadonatúj mikrofonomhoz, tegnap vettem. Modern design, egy acélszürke, rácsos henger, az alján két kis acéltalppal.
A fogda főnöke kis ideig forgatja:
– Na, azt mondja meg nekem, hogy ez micsoda!
– Mikrofon.
– Aha… – És diktálja tovább. – Egy mikrofon, három elem…
Aztán elérkezünk a második mikrofonhoz, aminek végén fekete szivacs van, vezeték satöbbi.
– Ne segítsen! Kitalálom! Ez is mikrofon. Ugye?
Bólintok, miközben zsebeimet ürítem ki az asztalra. A pénztárcánál tartok, amikor megszólal a fiatalabb rendőr.
-Abból is mindent!
És már érkezik is a következő utasítás.
– Vegye ki a szíjat a nadrágból, a cipőfűzőket a cipőből!
Jókora halom kerekedik az asztalon, nem tudom követni,
hol van, az adókártyám mellett hever a jogosítványom,
foszlott papír zsebkendők keverednek széthulló feljegyzésekkel, aprópénz potyog a földre.
– Ezek azért meglesznek a végén is, ugye? – kérdezem a köpcöst aggódva.
Nem válaszol. A tárcában lévő papírpénzt számolja.
– Egy darab tízezres, három darab ezerforintos… – veszi sorra a bankókat, a fiatal rendőr szorgalmasan körmöl.
Az idősebb pár másodperc múlva elérkezettnek látja az időt, hogy válaszoljon a kérdésemre. Felém fordul, közelebb hajol, majd nagyon lassan, kimérten a szemembe néz.
– Nem tudom, miért kell azt sugallni, hogy esetleg nem lesz meg valami!
Nem válaszolok. Amikor elkészül a leltár, vissza kell rámolnom mindent a táskába, a táskát bele kell raknom egy zsákba, majd meglepő módon le kell vetkőznöm… Az alsónadrágnál megállok. Aztán azt is le kell tolnom bokáig. Az idősebb rendőr a ruházatomat aprólékosan áttapogatja, nyilván szúró-vágó eszközt keres. Miután nem talál, megengedi, hogy felöltözzem. A fiatal rendőr elém tolja a nyomtatványt.
– Itt írja alá, hogy mindent leltárba vettünk.
– Aztán vidd a kettesbe, Pisti! – szól a főnök, majd eltűnik a zsákkal.
Elkísérnek a kettesbe. Piszkosfehér vasajtó, rajta kisablak, fémlemezzel takarva. Alul-felül reteszek, középen lyukak a lakatnak.
– Maga szerint mikor lesz ebből kihallgatás? – kérdezem a kísérőmet.
– Hááát… nem tudom, mert tele van a fogda, és fent csak két írógép van. Majd szólítják.
Becsapódik a vasajtó, záródik a retesz, kattan a lakat, és már egyedül is vagyok. Sok látnivaló nincs, barnára festett deszkából összeácsolt priccs, tenyérnyi ablak, sűrű lyukú ráccsal, és fekete pókhálókkal.
Leülök a priccs szélére, leveszem a cipőm, hátamat a falnak támasztom, törökülésben felhúzom a lábamat. A cellába szűrődő zajokból arra következtetek, hogy most éppen Cobrát leltározzák. Nem tudom, hány óra lehet, talán kettő felé jár. Nem könnyű elaludni, mindig történik valami. Egyszer erős tájszólással nők veszekednek a fogdásokkal, máskor valaki hangos szóval keresi a pénzét. A Sláger Rádióban Hernádi Judit énekli, hogy, sohase mondd hogy vége…, hogy nem érdekel…, a mindenen túl a minden jön el…”
– Készüljön, Aladár, megyünk a fürdőbe!
Lábdobogás, reteszek hangja. Fürdeni ugyan nincs kedvem, de sürgősen használni kellene a mosdót. Ököllel megdöngetem az ajtót.
– Melyik az? – kurjantja egy rekedtes hang.
– A kettes… Legalábbis azt hiszem – válaszolom.
– Azt hiszi! Oda van írva, nem tud olvasni?!
Retesz, lakat, a köpcös rendőr áll az ajtóban.
– Na mi van?
– Főnök, kimennék a mosdóba.
Döbbenten rám néz, majd bal mutatóujjával megkocogtatja a jobb váll-lapját.
– Főtörzsőrmester! Látja? Ez a hivatalos megszólításom. A folyosó végén balra a harmadik ajtó. És vegye ki a kezét a zsebéből!
A megadott irányba fordulok, Csanád ott áll, a rácsnak dőlve.
– Mi van, nem jutott szoba? – kérdezem tőle, de már harsan is mögöttem a figyelmeztetés:
– Nem beszélget! Igyekszik!
– Nem oda! Az a fürdő! – kiabálja a törzsőrmester, amikor befordulnék az egyik ajtón, ahonnan vidám pancsolás hangja szűrődik ki. Biztos Aladárék azok.
Visszafelé tartok megszokott kettes cellámba, Csanádot ugyanolyan pózban látom, mint az imént. Lazán támaszkodik a rácsra. „Mi van?” – kérdem némán, szemöldökömmel, mire megrázza a támaszkodó kezét. Odabilincselték a rácshoz.
Bepróbálkozom a főtörzsnél:
– Telefonálni lehetne valahogy?
Rázza a fejét.
– A sajátjával nem tud, nekem meg nincs kinti vonalam a szobában.
Csanád megcsörgeti a „láncait”.
– Nem lehetne ezt levenni?
– Őrizetes nem lehet kint szabadon! Ott a kamera a folyosó végén, ha én magát elengedem, megbüntetnek. Mit akar, ott az a kisszék, le is ülhet! Egyébként nincs megengedve, de magával kivételt teszünk. Na mit szól?
Úgy látszik, megenyhült a törzsőrmester, még beszélgetni is hajlandó.
– Nekem egyébként semmi bajom Havassal, meg szoktam nézni a Heti Hetesben. Mondja, máskor is olyan, mint a tv-ben?
– Többé-kevésbé.
– Aha. Aztán milyen könyvet írnak maguk?
Elmondom még egyszer, beszélgetünk, megnyugtat, hogy
ez is egy jó sztori lehet, ha megírom. Aztán eljutunk odáig, hogy mennyit keres:
– Nyolcvanötezer nettó! – emeli fel a mutatóujját, aztán megismétli, hogy nyolcvanötezer, de ezt már nem nekünk, hanem a folyosó népének mondja. Kész szembenézni a saját sorsával, ez nyilvánvaló. A cellasor felé mutat.
– És én ennyiért vagyok itt mindennap! Na látják!
Nincs időm megszokni a kettest, mert nyílik az ajtó. Vékony, vörös lány, civilben.
– Jöjjön, felmegyünk kihallgatásra! De ezt most magára kell tennem – mutat egy bilincsre.
Készségesen előrenyújtom a kezem, kíváncsi vagyok az érzésre, még sosem próbáltam. Gyalog megyünk a másodikra. Az irodában Csanádot hallgatja ki egy másik civil ruhás rendőrnő. Leültetnek egy székre, leveszik a bilincset. Megkérdezem, hogy telefonálhatok-e.
– Csak azután, hogy felvettük a jegyzőkönyvet, de akkor már haza is mehet. Úgyhogy…
Látja rajtam az örömöt.
– Sajnos el kell mondanom, hogy önt ez ügyben gyanúsítottként hallgatja ki a rendőrség… Felolvasom a tényállást, a jogait, hallgassa végig, ha kérdése van, a végén tegye fel. Rendben?
Bólintok. Elkezdi olvasni a monitorról a szöveget.
– …Fényes nappal pornófilmet forgattak, amit Ön fényképezőgéppel rögzített…
Tiltakozom.
– Nem volt nálam semmilyen rögzítőeszköz, csak egy összetekert újság.
– Hallgassa végig, kérem – nem sikerült kizökkenteni, folytatja. – …Hivatalból nem rendelünk ki ügyvédet… Ha ellenvetéssel kíván élni…
Nagy nehezen sikerül ellenvetést tennem. Jó háromnegyed órán keresztül tart a kihallgatás, a vége felé már egyre oldottabb a hangulat. Jegyzőkönyvbe veszik az én verziómat is, visszaadják a személyimet, majd megint megbilincselnek.
– Erre mi szükség van?
– Hivatali szabályzat. Nézze, én három fejjel kisebb vagyok magánál, a kísérés közben bármikor nekem ronthat, fellökhet. Hivatalosan liftet sem használhatunk. Így most gyalog felmegyünk a negyedikre, ahol fénykép készül magáról, és ujjlenyomatot vesznek a 2000. évi adatrögzítési törvény értelmében.
A negyediken egy alacsony, fekete férfi – nyilván bűnügyi technikus – már Csanáddal foglalkozik. Kapok egy széket, arra leülhetek, de a bilincs rajtam marad.
Falhoz állítják a pácienst, állványt raknak elé, számsorral. Aztán készülhet a fotó szemből és mindkét oldalról. Ezután következik az ujjlenyomatvétel, nem csak az ujjakról, hanem a kéz éleiről is, sőt az egész tenyérről. Kicsit unom magam, kipróbálom, sikerül-e megfordítanom a csuklómat a bilincsben. Egyrészt nem sikerül, másrészt úgy rászorul a kezemre, hogy borzalmasan fáj. Csanád után én következem. Kedélyes csevegést folytatunk a pornószakmáról. Tíz perc múlva megint kattan a bilincs, visszamegyünk a fogdába a táskámért. A technikus kísér, nem túl lelkesen. Kint már sötét van, a folyosó egyik irodájából fény szűrődik ki, az ajtó nyitva, bent ketten ülnek, civil ruhások: az egyik a számítógépen játszik, a másik karba tett kézzel, becsukott szemmel meditál.
A liftajtónál megemlítem a szabályzatot.
– Tényleg? – néz rám a technikus és megrántja a vállát. – Én a liftet választom. Tőlem maga mehet gyalog, ha akar.
Nem akarok.
Végre leveszik rólam a bilincset, visszakapom a lefoglalt holmimat. Az a fiatal rendőr adja vissza, aki délután a jegyzőkönyvet írta.
– Lehet igyekezni, nézze át, hogy minden meg van-e, de gyorsan, mert nekem még dolgom van!
A nadrágszíjat veszem föl, de úgy látszik, hogy túl lassan,
– Mondja, maga nem érti? Ne itt öltözzön nekem, ellenőrizzen, oszt’ menjen!
– Hol öltözzem?
– A kapunál, vagy mit bánom én!
Mennék, nagyon szívesen, de azért a leltár alapján ellenőrizni próbálom, hogy visszakaptam-e mindent.
– Minden megvan? – kérdezi a köpcös főtörzs.
– Azt hiszem.
– Inkább nézze meg rendesen, mert nem kell a baj egyikünknek sem.
A legfontosabb dolgokat átnézem, megvannak. Vállamra veszem a táskát, kezemben a cipőfűzőkkel elindulok a kapu felé. Rápillantok az órámra. Pár perc múlva hat óra. A bejáratnál Cobra és Csanád álldogál.
– Hát ti?
– Megvárom a csajt, kifizetem a munkáját – mondja Cobra. – Veled minden rendben?
Ácsorgunk egy darabig, aztán Cobra elunja magát.
– Ááá, franc! Nem várok én a csajra, majd odaadom neki a lóvét máskor.
A rendőrség tíz nap múlva visszaszolgáltatta a magnót, a mikrofont és a kazettát. A nyomozást megszüntették.