(Az első részt itt olvashatod – A második részt itt olvashatod) Michelle Wild vallja: Van. Beszélnek róla. Úgy, mintha ez lenne az útlevelem, vagy a belépőkártyám, vagy valami. Jobb, ha én nem is hallom. Az úgy van, hogy ő megy elöl és utána jövök én. Akár kicsi, akár nagy. Megkisebbítjük, megnagyobbítjuk, felvarrjuk, levarrjuk, odatűzzük, hogy ne lobogjon.
Lehet, hogy ma nem tudom majd jól képviselni a férfitábort, de az a helyzet, hogy én egyáltalán nem vagyok mellmániás. Szerintem csak egy dolog lehet komoly gond ezzel kapcsolatban: ha a lány szégyelli magát és nem vállalja a testét…
Régen úgy gondoltam, hogy az a tökéletes mell, ami nekem van, és nem is tudnék másmilyennel élni. Akkoriban nem sokat gondolkodtam azon, hogy másoké milyen, de alapjában véve nekem mindig ezek a tinis, vékonyabb lányok tetszettek. Vagyis ezeknek a lányoknak, akik nekem… hogy is mondjam… szexuálisan is szimpatikusak voltak, teljesen más testalkatuk volt, mint nekem most. Ha akkora méretű mellük lett volna, mint ma nekem, akkor valószínűleg anyám jutott volna róluk eszembe… Mostanra tehát eljutottam oda, hogy azzal van problémám, amire mások azt mondanák: „húha”! Akkor halljuk! Következzen Michelle és mellének igaz története! Hát, az csak úgy nőtt és nőtt – talán már az óvodában is nekem volt a legnagyobb mellem… De egy időben hihetetlenül formás és gusz- ta volt. Visszagondolva, ma már visszasírom azt a tizenhat éves korom körüli állapotot. Aztán ahogy teltek az évek, kopott ez a büszkeség, és már nem gondoltam, hogy biztos nekem van a legjobb… Szóval ma már túl nagynak érzed? Hát, egyrészt igen. Meg aztán az idő is elszállt… Jaj, Istenem, a mankógyűjteményedet mikor mutatod meg?
Na idefigyelj, ha ennyit melóznál vele, neked is lógna! Nekem a mellem a szexuális játékok állandó szereplője volt, és iszonyúan paráztam a szülés utáni állapotától… Például attól, hogy hogy fogok én szoptatni, ha ez nekem any- nyira érzékeny? Lassacskán persze megtanultam, hogy rendben, akkor a mellem most elsősorban táplálásra való. Megtanultam etetés közben aludni, megtanultam irányítani azokat az érzéseket, amik a mellemen keresztül érnek…

De az az igazság, hogy egy idő után mégiscsak azt mondtam, hogy „basszus, nekem ez sok!”. Én azért kicsi vagyok ezekhez a nagy mellekhez! A tinédzser kori méretemhez képest… C, D, E… hát, végülis három méretet ugrott. És ne gondold, hogy lehet gusztusosán öltöztetni egy ilyen darabot! Mindenhol azt látni, hogy csak a kisebb a frankó, csak arra gyártanak jó cuccokat… Egy idő után már az is rohadtul kezdett idegesíteni, hogy mi az, hogy nekem ilyen gusztustalan melltartót kell viselnem, ami nagyanyám korában volt divat!? Nagyon csúnya szoptatós melltartót sikerült csak beszereznem. 80 E! Mint a Mercedes: E osztály. Csak hát… Rémisztően hangzik.
Egyre komikusabbá és zavaróbbá vált… Idegesített, hogy ha megemelem a kezemet, hátulról is látják a mellemet. És hogy egyáltalán miért van az ott? Miért takarja el a napot előlem? Miért kell az, hogy mindenhonnan odavonzza a tekintetet? Ha meztelen vagyok, és a könyökömet akarnám megmutatni, hogy nézd, az is milyen szép, biztosan nem menne, mert a mellemet bámulnád… Valószínűleg azért, mert könyököm nekem is van. Jó, persze, de…
Igen, értem. Igazság szerint, amikor erre a „mell-para” fejezetre készültem, azt gondoltam, hogy a kicsi mellről beszélgetünk majd…
Van nagy mell komplexus is! Képzeld csak el, hogy úgy érzed: nem vesznek komolyan, mert mindenki úgy beszél veled, hogy nincs semmiféle szemkontaktus. Ma is volt ilyen… Szóval ha valami zavaró lehet egy mellben… na jó, kettőben, akkor az a nagysága. Nekem legalábbis. A kis mell komplexussal kapcsolatban számomra nyilván az a kérdés, hogy ha elindulok lefelé arról a szintről, ami nekem van, mikor mondanám azt, hogy na, ennél kisebbet már tényleg nem szeretnék. Hát, annak már tényleg olyannak kellene lennie, hogy nincs mit rajta fogni. Tehát a kéz méreténél is kisebbnek. Az előző témánál ez a kérdés úgy vetődött fel, hogy „mi az a legkisebb méret, amivel egy pém’sz még örömszerzésre használható?”.
A mellnek nincs ilyen elsődleges szerepe, mégis legalább annyit foglalkoznak vele. Szerinted a mell méretének van bármilyen köze a szex minőséghez?
Ahhoz nem sok. Sokkal inkább az öltözködést befolyásolja… Például hogy mennyire feszül rajtam egy póló – csak mellben, sehol máshol -, és mennyire érzem magam emiatt soknak vagy kövérnek? Ha csak a melled nagy, kövérnek éned magad? Előfordult, hogy köptem volna a tükörbe. A nagy mellek olyan előnytelen formákat tudnak kihozni egy normál méretre szabott ruhából, hogy legszívesebben hazáig rohannál a boltból, sírva. Aztán, folytatva az előzőt: a túl nagy méret abba is beleszól, hogy milyen sportokat tudok űzni. Hát, ha csak a busz után futok, azt úgy képzeld el, hogy össze kell fonnom a karom alatta, de úgy maximum húsz méterig jutok, mert utána elfárad a karom. Ez után vagy az van, hogy elengedem, és így csapkod jobbra-balra, rohadt kellemetlenül… Vagy megvárod a következő buszt. Hát, igen. Általában megvárom a következőt. A szexuális életedre milyen hatással van, ha túl nagynak érzed a melleidet?
Ez az egész az önbizalmat teszi tönkre. Tele leszel kételyekkel, például: „Most akkor járjak el kocogni, és akkor fittebb leszek, és jobban bírom majd, és a fenekem is kerekebb lesz, és végre lesz egy olyan palim, amilyet én akarok?” – ugyan már! Vagy: „Dekoltált ruhát vegyek fel vagy járjak farmerben és pólóban? Akármelyiket választom, egy pasi sem az intellektust fogja bennem észrevenni.” Szerintem én elég okosan el tudnék veled beszélgetni, folyamatosan a melledet nézegetve.
Haha! Ez kedves tőled. De tudod, miről beszélek! Arról, amikor sikítanak utánam az utcán az építőmunkások! Haha, „sikítanak”!
Na jó, meg csúnyákat mondanak, aztán elnézést kérnek: „Hú, baz- zeg! Ja, bocsánat!” – kb. így. És ezt elég nehéz ám jól kezelni. Ugyanis ha egy nő jól néz ki, nagy melle van, de nem fogadja el ezeket a jelzéseket a férfiaktól, akkor ő a „beképzelt szűzkurva”… Lehet ebben a könyvben ilyen szavakat használni? Szűzkurva? Szerintem ez még az Értelmező Szótárban is benne van.
Akkor jó. Ha pedig szabadon engedi az érzékeit, a kíváncsiságát, és nem tartja magát távol a jótól, akkor viszont senki nem arról fog beszélni, hogy ő milyen érdekes, okos egyéniség. Csak az számít majd, amit látnak rajta.
Hát, talán csak nem. Sok férfi a kettő keverékét keresi: érdekes, okos, nagy mellű egyéniségeket.
Na persze. De ne gondold, hogy pasiban olyan könnyű ám olyat találni, akinek nincsenek komplexusai, tud ösztönállatként is viselkedni, de azért azt is tudja, hogyan kell jól masszírozni… És miközben vacsorát főz neked, szerenádot ad az ablakod alatt…? Na, ne izélj: úgy értem, hogy aki sokoldalú. Az nem olyan gyakori. Ha már így leragadtunk a „túl nagy a mellem” problémánál, mondd meg, mit tegyen, aki ettől szenved! Fordítson hátat… A tükörnek?
Bárminek. Ami a hátam mögött van, az nincs. Én például még nem döntöttem el, hogy mi lesz a közös sorsunk. Jaj, Istenem, mindjárt felvágod az ereidet!
Ez nap mint nap komikus helyzeteket okoz, amivel nekem meg kell küzdenem. Persze vannak erre módszerek: hogy akkor most megkisebbítjük, megnagyobbítjuk, átvariáljuk, felvarrjuk, levarrjuk, odatűzzük, ne lobogjon… Ezek elérhető dolgok. De a mell még nem minden. Ha csak abba belegondolunk, hogy a férfiak… hát, több mint hatvan százaléka popsimániás, akkor rájövünk, hogy ezek a változtatások nem is mennek olyan könnyen.
Erről jut eszembe: egy szépségverseny-szervező egyszer azt mondta nekem, amikor a magyar szépségideálról kérdeztem, hogy „ugyan már, a magyarok seggre mérik a szépséget”! Mellélövünk itt a fejezeteinkkel: beszélgetünk farkakról meg mellekről, mikor a magyarnak a „segg” a legfontosabb testrész…?
Haha! Ugye, látod? És mit lehet vele csinálni? És egyáltalán: meddig normális ez a nagy megfelelni vágyás? Szóval lassan eljutunk egy ilyen totális önkép-paráig, amikor az ember már nem képes semmi mással foglalkozni, csak azzal, hogy tetsszen a másiknak, és végül konditeremben meg uszodában tölti le az életét. És ez használ valamit is?
Mármint ez a hozzáállás vagy az, ha sportolsz?
Az, hogy mondjuk napi négy órát rohadsz a szobabiciklin.
Van, akinek használ, és van, akinek soha életében nem lesz olyan alakja, amilyet megálmodott.
Férfiak nyíltan nem beszélnek arról, hogy kinek mekkora farka van – az összeméricskélés tabu. A női zuhanyzókban ez másképpen van?
Talán a csajok sem beszélnek sokat róla, mert úgy is látszik, hogy mi újság. És nem is tárgyiasítják annyira, mint a férfiak a farkukat, hanem sokkal inkább azonosítják önmagukkal. Nem beszélnek úgy róla, hogy „ez az eszközöm, amivel teszek valamit”. Persze akinek problémája van vele, valószínűleg inkább elválasztja az énképétől. „Ez nem én vagyok, hanem valami, ami nekem van.” Vajon milyen gyorsan változik az, hogy mekkora mell a trendi? Lehet, hogy húsz év múlva a semmi lesz a divat. Hát, a mostanihoz képest lehet, hogy a semmi. Ennek ellenére én most is kívül esek a trendből. A művelt, intelligens, céltudatos, világi dolgokkal foglalkozó nő, akinek van ízlése, aki tud lázadni, akiből sugárzik a természetesség – hát, nagyjából ez a mai nőideál. Az én mellméretemmel ebből a körből kiszorulok, és örök életemre a pornósztár kategóriában landolok. Ezzel a mérettel, ha puccba vágom magam egy kiskosztümben és magas sarkúban, senki sem feltételezné, hogy mondjuk háromdiplomás bankigazgató asszony vagyok. Legalábbis folyton ez az érzésem van. Hát, ha ezt most olvassák a kis mell komplexussal küszködő lányok, ezen a ponton lehet, hogy kidobják a könyvet az ablakon… Jó, lehet, de a mostani divatból a kicsit is nagyobb mellűek akkor is kilógnak: ők az
anya típusok – vagy maximum a szexbomba típusok. Pedig azért a legtöbb férfi az állandó partnerét nem egy egyszerű séma szerint képzeli el, hanem egy bonyolult, felfedezni való nőnek. Beszéljünk végre a kis mell komplexusról! El tudsz képzelni olyan szituációt, hogy egy férfit tényleg zavar egy icirí-picirí mellecske? Hogy feltétlenül kell, hogy legyen ott valami, amit lehet markolászni kegyetlenül? Attól függ, hogy milyen szexről beszélünk… Nem tudom, mennyire őszinte, amikor a férfiak a nagy melleket istenítik. Néha ez ilyen „savanyú a szőlő” duma: „Hú, de jó nője van X-nek… De hát kis melle van!”. Viszont az is lehet, hogy valakinek tényleg ez kell, és egy kis mell nem ébreszt benne szexuális vágyat… Bármire rá lehet kattanni – és aztán ragaszkodni hozzá. De szerintem lusta pasi az, aki elvárja, hogy „konyhakész” legyen a csaj, simuljon, mint a cica, és minden menjen magától. Jó, egy nő legyen szexi, de nehogy már ne kelljen értünk megküzdeni. Azért az elég hülyén nézne ki, hogy csak a csajok hódítanának ezen a bolygón. Elképzelem a szélsőséget: a pasi ül a fotelben, aztán ha a csajnak nagy melle van, akkor megmozdítja a nagylábujját, ha meg kis melle van, akkor nem mozdítja meg – és nagyjából ennyit tesz a szex érdekében…
Azért arra emlékeztetnélek, hogy egy fejezettel korábban bevallottad: ti, nőcskék is meg-megbeszélitek néha: na, vajon ennek a fiúnak mekkora lehet?
Hát, igen, de akkor is mondtam egy mondatot, amit szívesen meg- ismétlek, mert elég jól sikerült… Szóval: a vágyaimat nem méretben lehet felülmúlni. Mindenkinek megvan, hogy mekkora az ideális, a „pont jó”, és az az igazi boldogság, az extázis, ha ezt megtalálja az ember – és aztán meg is kapja.
Egyre nagyobb divat a mellplasztika – még szép mellű nők is leugranak a boltba egy kivehetőért… Te ismersz ilyet? Hogy szép mellű nő megműttette? Igen, például egy énekesnő jut eszembe, akinek nagyon szép mellei voltak, megműttette őket, és most ugyanolyan szép mellei vannak. Csak messzebb pattannak róla a férfiak.
A döntés szabadsága itt nagyon sokat jelent. A legfontosabb, hogy a nő meg tudja beszélni a partnerével, hogy „figyelj, kicsim, én így szeretném”, és erre a férfi azt mondja: „azt csinálsz, amit akarsz, mert én mind a kétféleképpen tudlak szeretni, csak te is szeresd magadat.” Mi a helyzet, ha a férfinak jut eszébe: „na, akkor megműttetem a nőmet”? Képzeljünk el egy olyan szituációt, hogy minden nagyon stimmel egy kapcsolatban, az egyetlen probléma az, hogy a férfi az E-kosárra gerjed. Nem akarja máshol kielégíteni a vágyát, ezért egy szép napon térdre veti magát az asszony előtt, és könnyeivel küszködve bevallja, hogy ez az egy hiányzik neki a boldogsághoz… Megkérdezi, hogy megtenné-e ezt neki, és emlékezteti a nőt, hogy ő is elment a kedvéért beültetni azt a haj- implantátumot…
Azt a kis vörös tincset… Hát, igen… Alapvetően én két szituációt tudok elképzelni. Az egyik az. hogy azért a nő is hajlik arra, hogy változtasson valamit a testén, akár ennyire drasztikusan is, és ez nem okoz neki különösebb lelki sérülést. A másik szituáció az, hogy éppen hogy komoly lelki sérülést okozna egy ilyen kérés, és ha valóban elhangzik, a nő úgy reagál, hogy „nem is tudom, miért van neked kulcsod ehhez a lakáshoz!”.
Hú, ez az utolsó mondat de félelmetes volt!
Ugye? Ritkán dobok ki pasikat, de akkor… Szóval ha nem tudod, hogyan reagálna a másik, ne csináld… Ebben az esetben valószínűleg szarul fog esni neki és a dolog a kapcsolat rovására menne. Sőt az is elképzelhető, hogy egy ilyen kérés örökös frusztrációt okoz. Még ha a nő hátat is fordít a kapcsolatnak, mondván, hogy „ez egy hülye”, jó esély van arra, hogy a következő kapcsolatban is előjön majd a félelem: „Úristen, most nekem tényleg ilyen kicsi? Az előző azt mondta, hogy az”. Lehet, hogy hülyeség összehasonlítani exekkel a meglévő partnereket, az ember mégis cipel kapcsolatról kapcsolatra ilyen félelmeket. Szóval válaszolva a kérdésedre: ez nagyon kockázatos lépés, amire én biztos nem vállalkoznék. Nem mernék ilyet kérni a partneremtől. De még csak kisebb testi változtatásokat sem. Azt sem, hogy „figyelj, kellene oda egy piercing”… Vagy egy jó csikóhalas tetkó, oda a szeméremdombod fölé… Aha. Meg egy kotta a hasadra, mert már nagyon unom az orális szexet…
A férfiaknak meg a bennük élő ösztönállattal kell megküzdeniük – amivel néha nem tudunk mit kezdeni… A „nem tehetek róla, de már nem tetszik úgy, mint amikor életemben először láttam” kegyetlen érzésével.
Ez egyébként a nők egyik legnagyobb félelme: hogy mi van, ha szülés után nem sikerül visszaváltozniuk…? Nagyon nehéz egy ilyen szimpla, városi csajnak is, mint én, abban bízni, hogy majd a kisugárzásom elintéz mindent, és olyannak látszom megint, amilyennek akarok. Sok nő ezért odázza el a gyerekvállalást. „Basszus, mostanáig tök jól voltam, időm is volt arra, hogy karban tartsam magam és olyan legyek, amilyen lehetek: csúcs, szuper, modell, de mi lesz akkor, ha majd a nyakamon a gyerek a nap huszonnégy órájában, halál boldogok leszünk és játszunk, csak éppen valami furcsát látok a férjem te-
kintetében, amikor hazajön – nyilván mert nem azokban a ruhákban vagyok, mint régen és lelógok a kanapé sarkáról… Szóval minden nagyon jó, boldogság van, csak éppen ez az egy nem stimmel. Ez az egy, ami régen nekem mindent jelentett…” Fiatal korban az a fontos egy megismerkedésnél, hogy „hú, bébi, de jól táncolsz, milyen jó vagy az ágyban, mennyire sportos vagy, mennyire bírod az éjszakát”, meg ilyenek. Aztán ezek elmúlnak. És teljesen új korszak kezdődik, amikor az ember törvényszerűen el kell, hogy szórja azokat a kincseit, minta melle, a testalkata, az izmai, a külső lénye. Remélem, ennél szomorúbban már nem fog végződni egy fejezet sem… Na, tegyük vissza a zsilettpengét a helyére és nézzük meg mai egyetlen levelünket: