Álarcban – szextörténet

Stefi harmincöt éves, intelligens, határozott, céltudatos no, s annyira emancipált, hogy idonként hanyatt-homlok menekülnek elole a férfiak. Volt már olyan kapcsolata, amit emigyen kezdett: „Aztán nehogy azt képzeld, hogy olyan ló vagy, amelyre egy életen át tesznek.” A férfi erre komoran elhallgatott, aztán elillant akár a kámfor, pedig megítélésem szerint nagyon jó partnere lehetett volna Stefinek.
– Mi a fenének kell ilyet mondanod, hiszen ezt aztán te sem tudhatod elore? – kérdezem kíváncsian.
– Ne képzelje azt, hogy kisajátíthat, jobb ha tudja, hogy nem.
– Úgy beszélsz, mintha fehérmájú lennél. Vagy harcos feminista, aki „Le a fallosz-kultusszal!” feliratú zászlót lengetve vonul a Capitolium elé.
Nem lengetek zászlót, de ez nálam elvi kérdés. Egyetlen férfi se szóljon bele az életembe. Ezért szakítottam Michellel is. Tudok róla, hogy Stefi évekkel ezelott hosszabb ideig nyutte Párizs köveit, egy francia férfinak volt a menyasszonya. A házasság valamilyen oknál fogva nem jött létre, Stefi hazajött. Amióta én ismerem, mindig azt hangoztatja: esze ágában sincs férjhez menni. Igaz, ilyenkor mindig gyanúsan csillog a szeme. Talán a rejtelmek és szépségek városában történhetett valami, amely az akkor még nagyon fiatal nonek az egyéniségét ilyen irányba hajlította. Már-már szokványos szerelmi csalódásra gondolok, s mérsékelt érdeklodéssel, szinte csak udvariasságból kérdezek rá a meghiúsult házassági tervére. Stefi a tole megszokott nyíltsággal és szabadszájúsággal kezd el mesélni, én pedig megnyúlt fülekkel hallgatom; itt aztán szó sincs szokványos szerelmi csalódásról.
– Ahogy a mostani eszemmel visszatekintek az akkori idokre – A keblei egy kicsit megemelkednek beszéd közben -, azt hiszem egyáltalán nem voltam szerelmes Michelbe. Tetszett nekem, nagyon klassz volt vele az ágyban, imponált a hatszobás lakása és az ötméteres bazinagy kocsija, de igazi lelki kapcsolat sohasem volt köztünk. Ennek ellenére persze nem unatkoztam mellette, mert vidám volt és szellemes, csak a beszélgetéseink mindig nagyon felületesek és földhözragadtak voltak, csak annyira röpködtek magvasabb témák körül, ahogy a tyúkok próbálnak szárnyra kelni az udvarban. Egymás érzelmi énjérol, belso világáról semmit sem tudtunk. Michel mindössze annyit árult el magáról, hogy o nyitott felfogású a szexualitásban, a huséget nem testi értelemben képzeli el, hanem az két ember szövetségét, érzelmi összetartozását jelenti számára. Ez nagyon szépen hangzott, s mivel én sem voltam konzervatív már akkor sem, teljesen egyetértettem vele. Egyszer bemutatott egy kellemes házaspárnak. A no csinos, filigrán, nem szép, de rendkívül pikáns arcú volt, a férfi magas, jóképu, fekete hajú, provence-i típus. Rögtön a déli férfi heves bókjaival árasztott el, Michel pedig a kis francia babának udvarolt – tüzesen. Amikor elmentek, Michel lezserül, kedvesen megjegyezte: látja, számomra sem közömbös a férfi, csinálhatnánk egy párcserét. Denise és Jules is szeretik egymást, mondta, de egy kis fuszerre, változatosságra szüksége van az embernek. Jó hangulatban voltam, elotte pezsgot ittunk, a férfi valóban tetszett nekem, így azonnal beleegyeztem. Az o lakásukon találkoztunk. Gyertyafényes asztalhoz ültünk a nagyon elegáns ebédloben, salátát és rákot ettünk, s boven locsoltuk pezsgovel. Jules forrón, de igazi francia eleganciával udvarolt nekem vacsora közben, Michel pedig Denise pikáns arcát, filigrán testét itta minduntalan a tekintetével. A kávénkat a nappaliban szürcsöltük, a dohányszínu bársonnyal bevont fotelkanapén Jules átölelt, megcsókolt, s a fülembe súgta, hogy menjünk be a hálószobába. Csak úgy zárójelben jegyzem meg, hogy két hálószobájuk volt. Láttam, hogy Michel is eltunik Denise-szel egy másik ajtón, s én felajzva, kissé kábultan a pezsgotol és a szokatlan élménytol, követtem Jules-t. Nagyot szeretkeztünk a széles, vetett ágyon, valahogy egy csöppet sem zavart, hogy jóformán alig ismerem, életemben most találkoztam vele másodszor. A testünk egymásra talált, s ez volt a lényeg. Egyszercsak, legnagyobb meglepetésemre, Michel és Denise jelent meg az ajtókeretben, vidáman nevetgéltek, pezsgosüveget és poharakat lóbáltak a kezükben. Szó nélkül letelepedtek az ágyra, markunkba nyomtak egy-egy pohár pezsgot, s valamelyikük, már nem is tudom, hogy Denise vagy Michel, megkérdezte, hogy jó volt-e? Természetesen igennel válaszoltunk. Jules újra simogatni, csókolni kezdett, Michel Denise lába közé fúrta a fejét, szóval rendesen hancúrozni kezdtünk egymás mellett. Végül óriási kavargás lett belole. Emlékszem egy olyan helyzetre, hogy Jules-nek furulyáztam, Michel dugott hátulról, Jules szája fölött pedig Denise kis fekete pamacsa csúszkált ide-oda. Hát ez volt az én beavatásom az „édes élet” -be; s az egészben az volt a legfurcsább, hogy Michel hatására teljesen természetesnek tartottam ezt, sot kifejezetten élveztem is. Úgy gondoltam, hozzátartozik a mondén élethez.
– Sokáig tartott ez a négyes kapcsolat?
– Mindvégig megmaradt, amíg Párizsban voltam, de egyre jobban ki is bovült. Michelnek megjött az étvágya, újabb és újabb kalandokba vitt bele. S mivel az ismeretségi körében nem mindenki vállalkozott gruppenszexre, sokszor ismeretlen házaspárokkal hozott össze. Hallottál már az Avenue Focheról?
Igen, meséltek róla, de nem olyan, aki ki is próbálta.
Az Avenue Foche-on a késo esti órákban változatosságra, vágyó házaspárok autózgatnak. Mindig házaspárok, sohasem szóló férfiak, vagy szóló nok. Bár lehet, hogy azóta ez is megváltozott. Szóval ott aztán ismerkedni lehetett keresztbekefélés céljából, vagy csoportos szexet lehetett összehozni újabb és újabb párokkal.
Nem volt ez veszélyes?
Akkor még nem volt AIDS. Legalábbis még alig tudtak róla Európában. Eloször idegenkedtem a gondolattól, de Michel azt mondta, hogy legalább nézzek körül, hátha megjön a kedvem. Megvacsoráztunk egy közeli vendégloben, Michel az ott kapható legmárkásabb pezsgot rendelte nekem, s virágos kedvvel nekivágtunk az éjszakának. Diszkréten villódzó fények, elegáns kocsik, a kocsik ablakaiból kitekintgeto estélyi ruhás vagy éppen farmernadrágos nok, vidám, mohón fürkészo férfiak, mindenki rámosolygott a másikra, rafináltan erotikus, sikamlós hangulata volt az egésznek. Michel néhányszor kihajolt az ablakon, lezserül odaszólt az egyik-másik párnak, s egyszercsak azt vettem észre, én is letekerem az ablakot, s hagyom, hogy a mellettem haladó kocsiból kinyúló kéz megsimogassa a karomat. Rámosolyogtam a férfira, aki szoke volt, divatosan rövidre vágott frizurát viselt. Michel azonnal észrevette, s o is megnézte magának a not, aki kíváncsian dugta ki a fejét az ablakon, hogy jobban láthassa Michelt. Egy óra múlva már a házaspár lakásán voltunk. Még az elozmények után sem értem mind a mai napig, hogyan szédülhettem bele ennyire ebbe a szüntelenül párzó, felajzott világba. Nem mondhatom, hogy idegen volt tolem ez a világ, a faszok, puncik és csöcsök elképeszto kavalkádja, hiszen korábban nem is ismertem, de mégsem foghatom fel ésszel, hogyan vált ez egyszerre az én világommá. Ennek csak egy magyarázata lehet. Tudat alatt alávetettem magam Michel szeszélyeinek, az o igényeihez, hallatlanul is kimondott parancsaihoz igazodtam, s nem vettem észre, hogy az én egyéniségem megszunik, felszívódik valahol. Látszólag nem eroszakolt rám semmit, mindig meghagyta nekem a választás lehetoségét, de mivel o irányította az életünket, úgy kormányozott engem ügyesen, hogy mindig az történjen, amit o akar. Hogy én is azt akarjam, amit o. Az o fejével gondolkodjam, az o szemével lássam a világot. Nehogy azt hidd, hogy ez valami konzervatív meakulpázás, késoi térdepelés lelki töviseken, egyáltalán nem érzem azt, hogy bemocskolódtam volna abban a suru, ondószagú életben, csak az bosszant, hogy azt az életformát nem én választottam, hanem csak belesodródtam, mint egy tehetetlen fadarab, amelyet magával sodor az ár.
– Ezért helyezkedsz sündisznóállásba a férfiakkal szemben?
– Igen. Nem akarom, hogy a legcsekélyebb mértékben befolyásolhasson bárki is, s azt sem, hogy a saját érzelmeim nyomják el az emberi szuverenitásomat. Márpedig a szerelemben ez történik.
– De ennek az az ára, hogy többnyire magányos vagy.
– Nem vagyok magányos, nagyon sok barátom van, a szexuális igényeimet pedig kordában tudom tartani.
– Amikor együtt éltél Michellel, még nagyon fiatal voltál. A mostani élettapasztalatoddal viszont nem értem miért kell attól tartanod, hogy ha egy csekélyke részt feladsz az emberi szuverenitásodból, akkor mindjárt megint belesodródsz egy toled idegen világba.
– Tulajdonképpen nem attól félek, amibe belesodródhatnék, hanem attól, hogy megint felszívódom egy férfi egyéniségében, s közben azt hiszem, hogy az az én egyéniségem.
– De így megfosztod magad attól, ami az ember életét széppé teszi: az érzelmi kapcsolattól.
Tudom, de nem érdekel. Nagyon jól megvagyok így is. Nem vitatkozom Stefivel: hagyom ot maga kovácsolta páncéljában. Egyébként már többször is hasztalanul vitatkoztunk errol, csak akkor még sohasem kapcsolta össze a szerelemtol való merev elzárkózását a párizsi élményeivel és Michellel.
Mikor jöttél rá, hogy szakítanod kell Michellel?
Nagyon sokára. Két évig éltünk együtt. Elore megbeszéltük, hogy ennyi lesz a próbaházasság. Az persze véletlen volt, hogy éppen a két év leteltével jöttem rá, hogy nem tudok és nem is akarok Michellel élni. Akkor viszont olyan hirtelen robbant belém a felismerés, hogy szinte pánikszeruen csomagoltam, s jöttem haza.
– Volt ennek a hazaspurizásnak valami különleges oka?
– Igen. Volt egy sokkoló élményem, amely hirtelen ébresztett rá arra, hogy az ember azért sohase adja fel önmagát. Már nyakig merültünk Michellel az édes életbe, amikor a fodrásznál megismerkedtem egy velem egyidos francia fiatalasszonnyal, Marie-val. A franciák nehezen engednek közel magukhoz idegeneket, mi mégis rövid ido alatt bizalmas barátnok lettünk. Idom volt boven, neki is, így órákat sétálgattunk és beszélgettünk. Elmesélte, hogy tíz évvel ezelott volt egy nagy szerelme, Francois. Tizenhét éves volt akkor, s úgy imádta azt a fiatal férfit akár egy istent. Francois is szerette ot, s természetesen a magáévá akarta tenni. Marie-t az apácák nevelték, s olyan naiv kis ártatlanság volt akkor, hogy hiába, volt olyan szerelmes, mint egy ágyú, s hiába tüzelt a kis puncija, nem akart lefeküdni Francois-val. A fiú egyre türelmetlenebbül ostromolta, tartózkodását joggal tartotta érthetetlennek, már-már azt hitte, Marie nem is szereti ot. Végül ultimátumot adott neki: ha nem lesz az övé, akkor elhagyja. Marie nagyon rossz néven vette ezt, rögtön arra gondolt, hogy Francois-nak csak a teste kell, ezért erolteti a lefekvést. Jellegzetes apácanövendéki gondolkodás. Persze megint nemet mondott Francois-nak, lelke mélyén azt hitte, a férfi nem fogja elhagyni. De Francois megdühödött és szakított vele. Marie teljesen összeroppant, hosszú hetekig kezelték egy szanatóriumban, alig tudta befejezni a gimnáziumot. Aztán férjhez ment, mint mondta, egyáltalán nem szerelembol. S most jön a sors fintora: a férje mellett bizony alaposan le kellett szoknia a romantikáról. A hajdani apácanövendék, aki az élete nagy szerelmének sem akarta odaadni a szüzességét, rövidesen egyik gruppenszexbol a másikba tántorgott. Természetesen én is meséltem neki az életünkrol, s nagyon elcsodálkoztunk mindketten, hogy a nagy punci- és fütyköscserék során eddig még nem találkoztunk össze. Persze most már meg is szervezhettük volna ezt a találkozást, de valahogy egyikünknek sem volt sürgos. Aztán hónapokkal késobb mégis összekerültünk egy nagyobb társaságban. Az est „fénypontja” kétségtelenül Marie volt. Erre még visszatérek, de a történethez ugyancsak hozzátartozik Marie sajátos házaséletének tömör ecsetelése. Gazdag no volt, a házassága elott jelentos vagyont örökölt. A férje számítógép-tervezo mérnök, így aztán Marie pénzével megvásároltak egy komputer vállalatot. Marie ügyvédje résen volt, s mivel a férj nem vitt be tokét a vállalkozásba, a céget Marie nevén jegyezték, s a részvények is az o nevén futottak. A férje tulajdonképpen csak alkalmazottja volt fomérnökként a Marie cégének. Georges, Marie férje rendkívül hiú ember volt, s megalázónak érezte ezt a felállást. Persze nem annyira, hogy elhagyja ezért Marie-t, hiszen a cég jövedelmét közösen élvezték. Azt hiszem, a maga módján szerette is a feleségét, de a sértett önérzete skizofrénné tette az érzelmeit. Mivel tulajdonképpen o volt a kiszolgáltatott, s ráadásul nyilván érezte is, hogy a felesége nem szereti ot igazán, egyre jobban beszivárgott zsigereibe a vágy, hogy megalázza Marie-t. Ezt persze nem primitív módon tette, hanem észrevéve az asszony enyhe mazochizmusát, erre játszott rá sátáni módon. Rafináltan kifejlesztette Marie-ban ezt a hajlamot, annyira, hogy az asszony már-már szeretni kezdte ezért ot, s aztán ügyesen rávette a not, hogy szexpartikra járjanak, s ott aztán szexuális játékba csomagolva nyilvánosan alázhatta meg a feleségét. Marie ezt teljesen higgadtan mesélte el nekem, még kuncogott is a férje naivitásán, o ugyanis nem érezte megalázónak ezt a játékot: „Szegény Georges azt hiszi, hogy ilyenkor o kerül fölül, nem tudja, hogy én mennyire élvezem, amit csinálunk.” Aztán találkoztam Marie-val és Georges-zsal egy nagyobb társaságban. Jules és Denise, az a házaspárt, akikkel eloször keféltünk keresztbe, partit rendezett, szexpartit természetesen. Rajtunk kívül még három párt hívtak meg. Nem mondták meg, hogy kik azok, meglepetésnek szánták. Sot, Denise azt találta ki, hogy mindenki vetkozzön le meztelenre az eloszobában, s a férfiak számára készíttetett egy-egy fekete selyemálarcot, amely az álluktól a homlokukig eltakarta az arcukat, csak a szájuk, az orruk és a szemük látszott ki belole. Ebben az volt a pikantéria, hogy mivel a vendégek nem ismerték egymást, a nok nem tudhatták, kivel kefélnek voltaképpen. Amikor anyaszült meztelenül beléptem a vöröses fénnyel rafináltan megvilágított nappaliba, rögtön észrevettem Marie-t. Egy fotelben ült szintén anyaszült meztelenül, s hosszúszárú szipkából cigarettázott. Azaz nem sokáig cigarettázott, mert a mellette ülo álarcos férfi kikapta a szipkás cigit a kezébol, a szipkát Marie puncijába ültette egy félpercre, s aztán o szívta tovább a cigarettát. Marie is észrevett, vidáman integetett felém. Bevallom, örvendtem, hogy összetalálkoztunk, mert kíváncsi voltam a férjére, csak azt nem tudtam, hogy a sok álarcos közül melyik az. Tízen voltunk összesen. A háziak italt töltöttek mindenkinek, aztán Denise bejelentette, hogy kalózszám következik. A férfiakat kiküldte az eloszobába, s azt mondta, hogy amikor dobolást hallanak, akkor rohanjanak be, és teperjék le azt a not, akit kiválasztottak. Van öt percük, hogy az eloszobában megegyezzenek, ki melyiket választja. Denise eloltott még néhány lámpát, várt egy kicsit, majd bekapcsolta a magnót. A kazettáról dörömbölés, sikítás hallatszott, s ezzel egyidoben berohantak a férfiak. Úgy kaptak el bennünket mintha a Sziklás hegység kiéhezett banditái lettek volna, persze csak imitálták a durvaságot. Szanaszét hevertünk a puha moherszonyegen, a magnóból pedig valami egészen vad, érzéki zene áradt. Egy ido után megszunt a zene, s Denise bejelentette, hogy most shaw következik, igazi csemege a vendégeinek. A shaw címe: A rossz kis kutya története. Abbahagytuk az ügyködést, senkit sem zavart, ha netalán még nem elégült volna ki egyszer sem, mert tudtuk, hogy egyáltalán nincs még vége az estének. Elhelyezkedtünk a fotelekben, Denise erosebbre vette a világítást. A magnóról kutyaugatás hallatszott, ami persze harsány derültséget keltett a társaságban. Az egyik férfi nyakörvvel és korbáccsal a kezében Marie-hoz lépett. Tehát o a férje, gondoltam, s izgatottan vártam, hogy mi következik. Részleteket ugyanis nem mesélt eddig Marie. A férfi Marie nyakára csatolta a nyakörvet, és Flippe-nek szólítgatva körbevezette a szobán. Marie négykézláb mászott a szonyegen, idonként vakkantott egyet-egyet, s úgy tett, mintha belekapna a vendégek bokájába. A férje ilyenkor rápaskolt a fenekére, mintegy jelezve, hogy ez nem illendo dolog. Aztán elmagyarázta neki, hogy a kiskutyának nem szabad a szonyegre pisilni, hanem kaparnia kell az ajtót, ha el akarja végezni a szükségletét. Marie engedelmesen vakkantott néhányat erre az oktatásra. Mindenki nevetett, s kíváncsian várták a folytatást. Közben a férfiak lehajoltak, s megsimogatták Marie-t, ahogyan a kiskutyákat szokták. Aztán egyszercsak Marie felemelte az egyik lábát, a fotel oldalához támasztotta, úgy tett mint a kutyák, amikor pisilni szoktak. „Rossz kis kutya vagy, bepiszkítottad a szonyeget, ezért büntetést érdemelsz” – dörrent rá szigorúan Georges. Marie buntudatosan behúzta a fejét a nyaka közé, s odadörgölodzött a férje lábához. Georges egyik kezével a nyakörvet tartotta, a másikkal felemelte a puha korbácsot, s rácsapott Marie fenekére, Marie nyüszített, de nem menekült, hanem még jobban kidomborította a hátsóját, szinte odakínálta az ütéseknek. Georges kiszámítottan verte, látszott a mozdulatain, hogy nem akar brutális fájdalmat okozni a nejének, vigyázott, hogy lehetoleg ne üssön kétszer ugyanarra a helyre, de így is hamarosan piros csíkok virítottak Marie rózsás popsiján.
A zene elhalkult, csak a csattanások hallatszottak, s Marie kéjes nyöszörgése. Közben a fejét a szonyegre hajtotta, majd egyszer-kétszer úgy tett, mint aki el akarna menekülni, de Georges mindig visszarántotta a nyakörvénél fogva.”Jó kis kutya leszel ezentúl?”- kérdezte oktató hangon, amikor Maria feneke már olyan volt, mint az állatkertben a páviánoké. Marie nem válaszolt azonnal, mire megint kapott kettot a fenekére, s Georges megismételte a kérdést. Erre a no engedelmesen vakkantott, térdre emelkedett, kezeit úgy helyezte maga elé, ahogy a kutyák szokták a mellso lábukat, s a férje kezét nyalogatta. Aztán négyézlábra ereszkedett újból, elindult az ajtó felé, s kaparászni kezdett az egyik kezével. „Jól van, most már jó kis kutya vagy” – dicsérte meg Georges, s egy asztalkán hevero bonbonniére-bol egy cukorkát dobott a szonyegre, amit Marie a szájával kapott el. A társaság tapsolt, a férfiak szemmel láthatólag begerjedtek a jelenettol, de bennem valami megmagyarázhatatlan rossz érzés keletkezett. Figyeltem Georges szemét, amíg Marie-t verte, s hirtelen rájöttem valamire. Igaz, hogy Georges alaposan megrakta Marie-t, de észrevettem, hogy nem ez izgatja igazán; ez a férfi nem primitív módon szadista, nem az gerjeszt benne örömet, ha fizikailag fájdalmat okoz a feleségének, hanem lelkileg szeretné minél alaposabban megalázni. Láttam, hogy a pórázon vezetés nagyobb kéjt okoz számára mint a korbácsolás. És tulajdonképpen bosszantja, hogy Marie csak perverz játéknak tekinti az egészet. Az motoszkált a tudatom mélyén, hogy ez a játék most már valahogy vérre megy, ez a férfi, ha nem éri el a célját így, majd másként éri el. Persze ezt nem gondoltam végig akkor ilyen alaposan, de hirtelen félteni kezdtem a barátnomet, mintha távoli, körvonalazhatatlan, de mégis elkerülhetetlen veszély fenyegetné. A shaw még nem ért véget. Georges kijelentette, hogy a kiskutya közben szukává nott, s el kell vinni a kankutyákhoz. Ugyancsak pórázon vitte Marie-t egyik férfitol a másikig, akik hátulról megdugták, nemcsak a punciját, hanem a popsilukát is, a legtöbbje bele is élvezett, ugyancsak gyorsan, mert felizgultak az elozo jelenettol.
– És a többi no mit csinált?
– Legtöbbnek jutott férfi, hiszen Marie-val egyszerre csak egy foglalkozhatott, ne felejtsd el, hogy összesen tízen voltunk. Két no egymással játszadozott, egyik no pedig mindig annak a férfinak a szája elé tartotta a punciját, aki éppen Marie-t dugta hátulról, egy másik pedig Georges-nak furulyázott. Aztán elvesztettem a fonalat, mert engem is elkapott valaki, belémnyomta, de nem ott élvezett el, hanem a számban. Aztán nem is tudom mi történt, valaki még a melleim közé spriccelt; egy ilyen kavargásban nem lehet követni az eseményeket, különösen akkor nem, ha az ember maga is aktív résztvevo. Aztán egyszerre Marie hisztérikus kiáltását hallottam : „Vedd le az álarcodat, azonnal vedd le!” A vidám, önfeledten perverz hangulatba annyira dermesztoen hasított bele ez a hisztérikus hang, hogy mindenki azonnal abbahagyta az ügyködést, s Marie felé fordult. O már nem négykézláb kúszott, hanem kiegyenesedett, a pórázt egyetlen dühödt mozdulattal kirántotta a férje kezébol, s halálsápadtan, toporzékolva kiabált az elotte álló szoke férfira: „Vedd le az álarcodat, mert letépem!” Denise odaszaladt, kérlelni kezdte, hogy ne rontsa el a hangulatot, az álarcot csak a legvégén veszik le, de Marie akkorát lökött rajta, hogy a filigrán baba a pezsgospoharak közé zuhant. Mindenki felugrált. láttuk, hogy valami baj történt, de senki sem sejtette, hogy mi vadította meg Marie-t. Az álarcos férfi megpróbált eliszkolni, de Marie dühödt fúriaként ragadta meg a karját, hosszú, hegyes körmeit a húsába vájta, eltorzult arccal sziszegve követelte, hogy vegye le az álarcát. „Jól van, na” – próbálta menteni a helyzetet Jules, a házigazda, „mindenki leveszi az álarcát”. A férfiak engedelmesen lerántották a fekete selymet. a Marie elott álló fickó is. Én nem a férfit néztem, hanem Marie-t; mintha ötven évet öregedett volna hirtelen: úgy tunt, vigyorgó csontkoponyává változott ez a csinos, fiatal arc. Mert vigyorgott, eszelosen vigyorgott a férfi arcába, ez volt a legszörnyubb az egészben. A férfi kínosan mosolygott, s Marie arca felé nyúlt, hogy megsimogassa: „Helló bébi, ne vedd úgy a szívedre…” Még mondani akart valamit, de Marie felemelte a karját, s ököllel sújtott az arcába. Akkor ránéztem véletlenül Georges-ra, s megláttam a sátáni kárörömet a szemében. Persze még mindig nem értettem én sem, hogy mi történt valójában. Mindez másodpercek alatt zajlott le, mert mielott a többiek észbe kaptak volna, Marie kirohant az eloszobába, a meztelen testére felkapta a bundáját, s kirohant a házból. „Eredj gyorsan utána!” -, „Mi történt vele tulajdonképpen?” -, „Ismert talán téged valahonnan?” – zurzavar, kérdések keresztbe-kasul, általános értetlenség, s közben mindenki anyaszült meztelen volt. Fellini sem rendezhetett volna groteszkebb jelenetet ennél. Georges-ot faggatták kegyetlenül, aki a ruháját rángatta magára éppen, de Jules már kirohant fürdoköpenyben, s azzal jött vissza, hogy Marie kocsiba vágta magát, s elhajtott. „Hívjál taxit!” – kiáltotta Georges, miközben az ingét gombolgatta idegesen. Mindenki ot nézte, tole várt magyarázatot. Mások a szoke férfit ostromolták, aki szintén öltözött, s látszott rajta, hogy rettenetesen kínosan érinti a dolog. O nem válaszolt a kérdésekre, csak a vállát vonogatta, alig várta, hogy eltunjön a megbolydult társaságból. A partnerét, akivel valószínuleg együtt érkezett, szintén noszogatta, hogy öltözzön gyorsabban. Georges nem térhetett ki a kérdések pergotüze elol, kénytelen volt kinyögni, hogy a másik férfi Francois, Marie élete elso nagy szerelme. A felesége biztosan ettol borult ki. Legtöbben erre cinikusan vonogatták a vállukat, de én tudtam, ismertem ennek a szerelemnek a történetét, s Marie érzelmeit is; elborított a düh. Rákiáltottam Georges-ra: „Te hívtad meg Denise-ékhez? Az álarcos komédiát is te találtad ki?” – „Igen” – válaszolt helyette Denise. – „Georges mondta, hogy meghív egy párt, akit nem ismerünk, s az o ötlete volt az álarc is. Nagyon szellemesnek találtam, nem gondoltam, hogy ilyen baj lesz belole.” Nem tudtam türtoztetni magam. Georges-hoz léptem: „Te gyalázatos!” – kiáltottam, s teljes erombol pofon vágtam. Michel rögtön mellettem termett, kivezetett az eloszobába, s a kezembe adta a ruháimat. Csak arra emlékszem, hogy olyan sebesen öltöztem, mintha az életem függne ettol a gyorsaságtól. Alig vártam már, hogy kikerüljek onnan. „Ma mindenki megbolondult” – hallottam még távolról Denise hangját, aztán már csak annyit mondtam a kocsiban Michelnek, hogy meg tudnám ölni Georges-ot. Michel a vállát vonogatta, Marie majd megnyugszik szerinte, nem is érti, hogy miért kellett ilyen óriási hisztit kivágnia. Akkor már tudtam, hogy soha nem leszek Michel felesége. Mintha egy vadidegen férfi ült volna mellettem a kocsiban, mintha csak csupasz szavaink lennének egymáshoz, mert ezek a szavak mást jelentettek mindkettonk számára, csak kiperegtek a szánkból, mint két játékvödörbol a homok. Meg sem kíséreltem vitatkozni vele, hallgattam egész úton, s otthon külön feküdtem le, mondván, nem szeretném, ha felébresztene reggel, ki akarom aludni magam. Rögtön beleegyezett, nagyon kedves volt és figyelmes, csak éppen nem értett semmit, olyan fal meredt közénk, mint amilyen a berlini fal lehet, csak éppen a mi falunkról tudtam, hogy nem fog leomlani sohasem. Másnap délelott Denise felhívott telefonon, s félig sírva elnyöszörögte, hogy szörnyu szerencsétlenség történt az éjszaka. Marie iszonyú sebességgel vette a kanyart, nekiment a korlátnak, s belezuhant kocsijával a Szajnába. Georges egész éjszaka kereste, a rendorséget is értesítette, de csak reggel találták meg a kocsit, s benne Marie holttestét. Amikor letettem a kagylót, még sokáig ültem mozdulatlanul a telefon mellett. Marie! A kedves, vidám, frivol teremtés már összetört hullaként hever valamelyik boncterem hutoládájában. Miért kellett meghalnia? Tudtam, hogy nem öngyilkosság volt, o nem az a fajta no volt, aki megöli magát. De azt is tudtam, hogy milyen könnyen úrrá lesz rajta az indulat és a kétségbeesés. Georges elérte, amit akart, sikerült megaláznia Marie-t. Persze o sem így gondolta a dolgot, esze ágában sem volt megölnie a feleségét. Ostoba, szerencsétlen baleset, látszólag vak véletlen, de a mélyben mégis ijesztoen törvényszeru; a kis kutya nagyot ugrott kocsijával, mert valahol megpillanthatta igazi gazdáját a folyó sötét tükrében. S ahogy tovább gondoltam a dolgokat, megfejtettem Marie felindulásának igazi okát is. A gruppenszexekben kiélt perverz gátlástalansága nem az igazi énje lehetett. A szerelmi csalódás és a szerelem nélküli házasság sodorta e felé az életforma felé, amely aztán ugyanúgy bugyogó masszájába szívta, mint engem is Michel mellett. Marie mindenki elott vállalta ezt az életformát, egyetlen ember volt csak, aki elott megalázónak érezte. Az a férfi, akit a régi énjével szeretett valamikor. S ezt a régi énjét sohasem tudta teljesen levetkozni, mert ha le tudta volna, akkor a kis kutyának nem intett volna új gazdája a folyó mélyérol.