Kiskorúakkal közösült a katolikus plébános

Az év egyházi botránya! – Ilyen és ehhez hasonló szalagcímekkel promotálják a horvát bulvárlapok az alábbi esetet: egy kis, mindössze hétszáz lakosú dalmát faluban, bizonyos Donji Prološacban egy hatvanegy éves katolikus pap rendszeresen fizetett két tizenhat éves helybéli lánynak a szexuális szolgáltatásaikért.


Miután az ügyre fény derült és rendőrségi feljelentést is tettek (mint kiderült, a feljelentést egy, a plébánia belső ügyeit jól ismerő apáca tette meg), a gyanúsított, Ante Madunić, nem tett eleget a rendőrségi idézésnek, hanem egy hónapig bujkált. A felháborodott helybéliek között az a pletyka terjedt, hogy olaszországi ferences rendi szerzetesek rejtegetik fra Antét, azaz rövidítve Ante frátert, vagyis Ante testvért. Jézus megtévedt, korosodó báránya végül önként adta fel magát, és mint ilyenkor gyakran lenni szokott, sírva szórt hamut a fejére. Mindenkitől bocsánatot kért és abban reménykedik, hogy talán a Mindenható majd neki is megbocsát.
A – Lengyelországhoz hasonlóan – mélyen vallásos katolikus államnak számító Horvátország bulvármédiumai számára a nyári uborkaszezonban Ante testvér botlásának fülledt részletei szolgáltatnak mesés tartalom-bányát. A piciny faluba (enyhe képzavarral: a bulvár katolikus mekkájába) tömött kolóniákban zarándokolnak az újságírók.
A tengerparti Makarskától légvonalban harminc kilométerre fekvő, kis dalmát szárazföldi porfészek kocsmájában a pincér már előre mosolyog, amikor meghallja, hogy egy újabb firkász-csoport rendel kávét, hiszen mi más is érdekelné őket, mint egykori papjuk titkos szexuális élete. A kíváncsi médiamunkásoknak a fiatal pincér elmondta, hogy Ante testvér kicsapongó magánéletén az idős, mélyen vallásos falubeliek ugyan most őszintén megdöbbenve hüledeznek, ám a fiatal helybéliek körében már évek óta nyílt titok volt, hogy plébánosuk nem veti meg a gyengébbik nem zsengéi által nyújtott evilági örömöket.
Kis horvát büntetőjogi bulvár-gyorstalpaló – Madunić atya szabadlábon védekezhet, ugyanis miután kiderült, hogy milyen súlyosan rúgta fel a cölibátust, az anyaszentegyház a papság soraiból kicsapta, így a bűnismétlés kizárt, hiszen ezentúl legfeljebb mint bármelyik világi kuncsaft veheti igénybe a kiskorú prostituáltak szolgáltatását és nem papként, mint a hittantanáruk és egyben potenciális gyóntatójuk.
A horvát büntetőtörvénykönyv szerint a tizennégy éven felüli lányokkal létesített szexuális kapcsolat nem büntetendő, még abban az esetben sem, ha az ifjú úrhölgy pénzt fogad el a liezonért.
Amiért Ante testvérnek a világi törvények és nem pusztán a kánonjog alapján is felelnie kell: az a tény, hogy a lányoknak nem csupán a kuncsaftjuk, hanem egyben a (hittan)tanáruk is volt. (De lehetett volna számtantanár vagy sportedző is.) Horvátország törvényei alapján ezért ítélhetik egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztésre. Ante Madunić csak azt vallotta be, hogy két tizenhat éves lánnyal tartott fenn szexuális kapcsolatot; volt, amikor a parókián közösültek és előfordult, hogy MMS-ben fényképet küldött valamelyik kamaszlánynak a csupasz nemi szervéről. Ante atya minden egyes alkalommal ezer kunát (átszámítva mintegy 36 ezer Ft) fizetett a lányoknak a légyottért. Ha bekukkantunk néhány felettébb mókás hazai, úgynevezett „makktársas” (kurvázós) internetes fórumra; nos a magyarországi, prostituáltak szolgáltatását rendszeresen igénybevevő férfiak túlnyomó többségének aktusonként közel negyvenezer forintot áldozni e kikapcsolódásra megfizethetetlen luxus. Az atya nem csak vatikáni keményvalutával volt jól eleresztve? Nem csodálkoznék, ha ezek után sok olvasónkat felvillanyozza a minden bizonnyal jól fizető dalmáciai falusi plébánosi állás.
Fra Ante egyébként határozottan cáfolta, hogy grupiztak volna (minő borzalom!) a lányokkal. Kategorikusan kijelentette, egyszerre mindig csak egy lánykával hancúrozott. Atyám, ha már ilyen mélyen alámerültél a paráznaság fertőjébe, akkor a különféle szendvics-pozitúrák kihagyása ugyan nem volt bűn, ám annál inkább hiba. Forrás: Srbija.blog

Az egyház és gyerekzaklató papok önvizsgálata

Ratzinger – még pápává válása előtt – futni hagyott egy az egyházon belül pedofíliával gyanúsított papot, a visszaélésekkel vádolt katolikus egyház bűnlajstroma csak egyre nőtt. Ahogy a pápa nemrég nyilatkozta, a legtöbb pap jó, becsületes munkát végez, ugyanakkor korábban elképzelhetetlennek hitt számban derültek ki 2010-ben gyermekmolesztálások. Remélhetőleg csak a magyar katolikus papság tisztességének köszönhető, hogy hazai eset nem volt köztük.
Önvizsgálatra szólította fel hétfőn a katolikus egyházat annak vezetője, XVI. Benedek pápa, valamint annak átgondolására, hogy mi az, ami lehetővé teszi, hogy papok gyerekeket molesztáljanak.
Önvizsgálatra szólította fel a katolikus egyházat a pápa a gyermekek szexuális zaklatása miatt. Bíborosok és püspökök előtt elmondott hagyományos karácsonyi beszédében a római katolikus egyház feje azt mondta: „fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy mi az a rossz az üzenetünkben, abban, ahogy a keresztényi létet alakítjuk, ami lehetővé teszi, hogy ilyen dolgok előforduljanak”.
A pápa már korábban is elítélte a gyermekek szexuális zaklatását, de most először szólt arról, hogy komoly probléma lehet azzal, ahogy a kereszténységet és üzenetét értelmezik a modern világban. Mint mondta, a legtöbb pap jó, becsületes munkát végez, ugyanakkor korábban elképzelhetetlennek hitt számban derültek ki 2010-ben gyermekmolesztálások.
„Tudjuk, milyen különösen komoly a papok által elkövetett bűn és tisztában vagyunk a felelősségünkkel” – jelentette ki XVI. Benedek, hozzátéve, hogy a papok bűncselekményeit szélesebb társadalmi összefüggésbe kell helyezni. Olyan világban fordulnak ugyanis elő, ahol virágzik, s bizonyos mértékig normálisnak számít a gyermekpornográfia és a szexuális turizmus. Az, hogy emberi lényeket piaci áruként kezeljenek, az idők borzalmas jele – fogalmazott a pápa.
Egyház és papok szex, erotika: Oltáron szexelt a 12 éves kislánnyal a pap – Vak gyerekeket erőszakoltak meg katolikus papok – Az banán volt, nem a péniszem, mondja a pedofil pap – A papi pedofília áldozatai tüntettek Rómában – Szexbotrány és sikkasztás ügye van a pécsi püspöknek – Buzibárokba járnak a papok – Pedó pornótól hangos a Vatikán – Oltár előtt fajtalankodott az idős pedofil pap videóval – Pedofilbotrány miatt házkutatás a bíborosoknál – Brazíliában pedofíliával gyanúsítanak egy lengyel papot – Pedofília miatt távozhat augsburgi püspök – Elnézést kért a gyerekmolesztálásokért a pápa – A pedofília nem csak a katolikusoké – Férfiprostikra költötte lopott millióit a buzi pap – Papi pedofília az olasz papokkal is – Homoszexuális papok – A pedofília nem csak a katolikusoké – Minden katolikus gyülekezetre jutott egy pedofil vagy buzi – Buzi papok, terhes apáca sokkolja Vatikánt

Larry Flynt 5 milliárd állami támogatást kér

A bankok és az autóipar után Larry Flynt az amerikai pornókirály is állami támogatást kér az amerikaiak szexéhségének újraélesztésére.
A provokációiról híres vállalkozó, aki a Hustler magazin kiadója és egyik ágazati kollégája Joe Francis a Girls Gone Wild szexbirodalom feje együtt 5 milliárd dollárt látnának méltányosnak a fennkölt cél érdekében.
Larry Flynt egy tévéinterjúban azért világossá tette, hogy a bankszektorral és az autógyárakkal szemben nála egyelőre nincs szó válságról, de amolyan megelőző intézkedésként szívesen látnák az állami pénzeket, mert – ahogy mondta – ha pénzeket osztogat az állam, akkor mi is készek vagyunk venni belőle. Azt állította, hogy bár nincs válság, azért a jelenlegi válságos helyzetben, amikor az emberek százezrei veszítik el a munkahelyüket, a bankok és a cégek százai mennek csődbe, az embereknek a szex az utolsó, ami az eszükbe jut. Ugyanakkor – tette hozzá – az amerikaiak valahogy ellennének autó nélkül is, de szex nélkül soha.
Flynt szerint a szexipar egy nagyon fontos nemzetgazdasági ág, aminek nem megy olyan jól, mint régen. A DVD eladások 22 százalékot estek, igaz ezt az on-line értékesítés felfutása ellensúlyozni tudta, de minek kockáztassunk állami segítség nélkül – jelentette ki.
Larry Flynt szóvivője a CNN-nek megerősítette, hogy a szexipar ugyanolyan nehézségek elé néz, mint az USA más gazdasági ágazatai, ezért kérni fogják az 5 milliárdos támogatást. Az ügyben a két nagyágyú személyes találkozót kér az illetékes szenátoroktól és Henry Paulson pénzügyminisztertől. A szenátusban egyelőre nem reagáltak a felvetésekre.

Hitler gumi nélkül kúrja a nőt

Adolf Hitlerre emlékeztető férfit mutat be védekezés nélküli szexuális aktus közben az az AIDS veszélyeire figyelmeztető német reklám, amelynek célja, hogy felhívja az emberek figyelmét a biztonságos szex jelentőségére.Adolf Hitlerre emlékeztető férfit mutat be védekezés nélküli szexuális aktus közben az az AIDS veszélyeire figyelmeztető német reklám, amelynek célja, hogy felhívja az emberek figyelmét a biztonságos szex jelentőségére. „Azt kérdeztük magunktól, hogy milyen arcot adhatnánk a vírusnak. Ez az arc azonban semmiképpen sem lehetett kedves” – mondta Dirk Silz, „Az AIDS tömeggyilkos” elnevezésű kampányt kigondoló Das Commitee reklámcég kreatív igazgatója. „A kampány célja az emberek felrázása és, hogy újra a középpontba állítsa az AIDS problémáját, illetve visszaszorítsa a védekezés nélküli szexuális együttlétek egyre növekvő számát” – tette hozzá a reklámszakember. A hirdetés védekezés nélküli szexuális együttlét elmosódott képsorait mutatja be, amelynek csupán a legvégén ismerhető fel Hitler arca. A kisfilmet „Az AIDS tömeggyilkos” felirat zárja. A reklámot a német televíziók és mozik vetítik majd, de elérhető a www.aids-is-a-mass-murder.com internetes oldalon is.
A Joszif Sztálin és Szaddám Huszein hasonmásainak plakátjait is felvonultató kampány, a Regenbogen (Szivárvány) nevű AIDS-szervezet együttműködésével készült el. A világszerte eddig 30 millió ember halálát okozó betegség naponta mintegy hatezer emberrel végez – derül ki a figyelemfelkeltő akcióból. A második világháborúban körülbelül 60 millió ember lelte halálát – hangsúlyozták összehasonlításképpen a készítők.

Jelentés a szexuális erőszakról – Sofi Oksanen

Sofi Oksanen, a fiatal észt-finn írónő Tisztogatás című regényét harminc nyelvre fordították le, díjak sokaságát gyűjtötte be vele. Nemcsak a sztálini diktatúra borzalmait vázolja fel, hanem a megerőszakolt, kiszolgáltatott nők helyzetét is érzékletesen jeleníti meg. Sofi könyve nem véletlenül lett az év szépirodalmi sikere, ami nálunk is bestseller.
Sofi Oksanen a Helsinki Színiakadémián tanult dramaturgiát. Első drámáját 2007-ben mutatta be a finn Nemzeti Színház. Ez lett az alapja a Tisztogatás című regényének, amely a kommunizmus, az elnyomás, majd a rendszerváltás koráról szól. Középpontban az árulás áll, amelybe a kétségbeesés és a reménytelenség kergeti a főszereplőket. Egy észt család történetébe pillanthatunk be, teljes képet alkotva a közelmúltról, áldozatokról, erőszakról, megalázottságról. Az írónő első regénye, a Sztálin tehenei 2003-ban látott napvilágot, egy négyrészes regényfolyam első darabjaként. Másodikként pedig itt van a Scolar Kiadónál megjelent Tisztogatás. Erről a műről kérdeztük Finnország legismertebb kortárs szerzőjét.
– Drámai művében keveredik a fikció és a valóság. Melyikből van több?
– Ki kell ábrándítanom: a dokumentarista fikció egyáltalán nem az én műfajom. Hozzám közelebb áll a valóság, a közelmúlt feltárása. Abban pedig biztos vagyok, hogy nincs szükség megmagyarázni, mi is az a történelmi regény.
– Gyerekkorában hallotta könyvének alaptörténetet. Miért vette elő?
– Nagyon sok okom volt rá, hogy megírjam a Tisztogatást. Azt akartam például, hogy nyoma maradjon az észt ellenállási mozgalomnak, de nem legendákra és hős ellenállók elbeszélésére alapozott munka formájában. Egy totalitárius állam elnyomásának különböző módjai, illetve pszichológiai következményei is érdekeltek.
– Mennyire hitelesek a visszaemlékezések?
– Egyik kedvenc kutatóm, Jehmann M. Gheith Gulag-túlélőket és túlélési stratégiákat vizsgált. Mivel a száműzötteknek a szovjet időszak alatt hallgatniuk kellett, legtöbbjük nem tudta kibeszélni magából a fájdalmat, pedig a beszéd és a mesélés a megrázkódtatások túlélésének egyetlen módja. Ennek következtében a Gulag-túlélők ebbéli nyelve soha nem fejlődött ki, nem fejeződött be a párbeszéd, ahogyan az a holokauszt esetében történt nyugaton. Ha pedig a Gulagot vagy a szovjetek és az európai kommunizmus áldozatait illetően nincs érthető nyelv és elbeszélés, sosem jöhet létre megértés Kelet- és Nyugat-Európa között.
– Mit tehet a megértésért egy író?
– A Szovjetunió áldozatait hosszú csend övezte: én hangokat, arcokat és nyelvet igyekeztem adni nekik, hogy azokban az országokban is megismerhessék őket, ahol keveset tudnak a sztálini diktatúráról.
– Érdekelne, honnan származnak azok a dokumentumok, melyeket a könyve végén publikál?
– Lehet, hogy csalódást fogok okozni, de azok fiktív szövegek. A nyelvezetük viszont teljesen megegyezik a KGB-archívumok dokumentumainak stílusával. Fontosnak tartottam, hogy ehhez mérten fogalmazzak, vagyis nagyon ridegen. A KGB-ügynökök azzal fosztották meg az áldozataikat emberi mivoltuktól, hogy „tárgyként” vagy „anyagként” kezelték őket, hogy minél távolabb tartsák magukat tőlük. Az egész szovjet rendszer ilyen munkamódszereken alapult. Így aztán az emberiségellenes bűncselekményeket elrejtette a nyelv, amely őket igazolta.
– Regényében fölöttébb sokkolóan jelenik meg a szexuális erőszak. Miért?
– Sokkolónak tartja? Ilyen a valóságos élet. A szervezett bűnözés fő bevételi forrásait a drogok, a fegyverek és az emberkereskedelem adják. Ez utóbbinak termékeny táptalaja volt a Szovjetunió, e tekintetben gyümölcsöző kapcsolatot épített ki a nyugati országokkal. A háború során elkövetett nemi erőszakot csak 2008-ban ismerte el háborús bűnként az Európai Unió. Sajnos ez a kőkorszaki „háborús fegyver” még mindig használatos – lásd a balkáni háború –, és nincs rá garancia, hogy ne alkalmaznák újra.
– Milyen a könyv visszhangja?
– Mindenhol más. Az északi országok olvasóinak figyelmét az emberkereskedelemre vonatkozó részletek keltik fel jobban, a finnek erre nem kíváncsiak, ahogyan az észteket is hidegen hagyja. Ezt a hozzáállást a nyugat-európaiak furcsának tartják: a franciákat, a németeket nagyon foglalkoztatják a közelmúlt kérdései, beleértve az emberkereskedelmet is. Azok az olvasók pedig, akiknek a hazájuk nem is olyan régen még megszállt országok volt, vagy totális diktatúrában kellett élniük, sokkal könnyebben azonosulnak Észtország sorsával. Például az írek mélyen megértik a megszállást, s természetesen ugyanez érvényes a kelet-európaiakra is. Egy spanyol újságírónak viszont el kellett magyaráznom, hogy mi az a cenzúra.
– Folytatja a múlt megidézését?
– Jó ideje dolgozom egy regényfüzéren, melyet négyrészesre tervezek. Az első Sztálin tehenei címmel jelent meg 2003-ban, amely magyarországon 2005-ben jelent meg. Ezt követi a mostani újdonság, a Tisztogatás, melyben Európa kettészakítása a vezérmotívum, illetve annak az 1930-as évektől napjainkig átívelő következményei. Már írom a harmadik kötetet, de az még annyira friss élmény, hogy korai lenne róla többet mondanom.

Megvették Sylvester Stallone pornófilmjét

Negyven évvel ezelőtt Sylvester Stallone hatvanhárom éves filmszínész, mindössze 45 ezer forintnyi összeget kapott a Parti Kittynél és Studnál című pornófilm mellékszerepéért, most viszont 85 millió forintért kelt el a pikáns produkció tulajdoni joga.
Azt persze hozzá kell tenni, hogy a házibuli orgiát Stallone befutása után átnevezték Italian Stallionra, azaz olasz bikára. A tulajdonos Bryanston Distributors az eBay internetes piacon adott túl a filmen, de azt nem tudni, hogy ki ajánlott érte ennyi pénzt.
Egy 1978-as Playboy-interjúban Stallone azt mondta, hogy a kétnapos forgatásért kapott 200 dollárt, és mivel akkoriban rosszul ment a sora, elvállalta. Olyan szegény volt, hogy ekkoriban rakták ki a lakásából, a buszmegállóban kellett aludnia. A filmet a Rocky 1976-os bemutatója után a gyártók megpróbálták százezer dollárért eladni neki, sikertelenül, nem kellett senkinek az itáliai bika pornója.

Natascha Kampusch 3096 napja – részlet

1998. március 2-án az iskolába vezető úton a tízéves Natascha Kampuscht az akkor 35 éves, állástalan híradástechnikus, Wolfgang Priklopil egy fehér furgonba tuszkolta. Órákkal később az elrabolt kislány lepedőbe csavarva egy sötét pincében találta magát. Nyolc év múlva szabadult ki, a gyerekkora fogságban telt el. A 3096 napban Natascha először meséli el egy könyvben hihetetlen történetét: nehéz gyermekkorát, hogy mi történt pontosan elrablásának napján, hosszan tartó rabságát az öt négyzetméteres pincében, valamint a mentális és fizikai megaláztatásokat, amelyeket elrablója, Wolfgang Priklopil okozott neki.

Régi életem utolsó napja: Megpróbáltam kiáltani. De egy hang se jött ki a torkomon. Hangszálaim egyszerűen felmondták a szolgálatot. Minden egyetlen kiáltássá sűrűsödött bennem. Néma kiáltássá, amelyet senki sem hallhatott.
Másnap szomorúan és zaklatottan ébredtem. Azért fájt leginkább a szívem, mert anyám rajtam töltötte ki a mérgét, pedig nyilvánvalóan apámra volt dühös. De még ennél is jobban gyötört, hogy anyám eltiltott tőle, hogy soha többé nem láthatom őt viszont. Egyike volt ez azoknak a könnyelműen kimondott döntéseknek, amelyeket a felnőttek a gyerekek feje fölött hoznak – dühből vagy hirtelen felindulásból –, nem gondolva bele, hogy mit okoznak ezzel a gyereknek, aki tehetetlen és kiszolgáltatott az ilyen helyzetekben.
Gyűlöltem ezt a tehetetlenséget és kiszolgáltatottságot, mert folyton arra emlékeztetett, hogy még gyerek vagyok. Végre már felnőtt akartam lenni, abban a reményben, hogy az anyámmal való összetűzések talán már nem érintenek olyan közelről. Meg akartam tanulni, hogyan fojtsam magamba az érzéseimet és ezzel egyidejűleg azt a mélyreható szorongást, amelyet a szülőkkel való vita a gyermekekben kivált.
Tizedik születésnapommal magam mögött tudtam életem első és a legkevésbé önálló szakaszát. Az önállóságomat hivatalosan is szentesítő dátum közelebb került ezzel: még nyolc év és elköltözhetek, találhatok valami hivatást. Akkor nem függök többé azoknak a felnőtteknek a döntéseitől, akiknek az én igényeim és szükségleteim mit sem számítanak, és egyenesen csökkent értékűek az ő kicsinyes vitáikhoz és féltékenykedéseikhez képest. Még nyolc év, amelyet arra kell használnom, hogy előkészítsem magam a magam igényeihez szabott életre.
Néhány hete egy fontos lépést már megtettem az önállósághoz vezető úton: meggyőztem anyámat, hogy egyedül is elengedhet az iskolába. Jóllehet már negyedikes voltam, még mindig autóval vitt és rakott le az iskola előtt. Még csak öt percig sem tartott az út. Mindennap megszégyenültem a többi gyerek előtt a gyengeségemért, amely akkor vált szemmel láthatóvá, amikor kiszálltam a kocsiból, és anyám adott egy búcsú puszit. Már jó ideje tárgyaltam vele, hogy eljött az idő, amikor már egyedül szeretnék iskolába járni. Ezzel nemcsak a szüleimnek, de magamnak is meg akartam mutatni, hogy immár nem vagyok pici gyerek, és képes vagyok leküzdeni a szorongásomat.
Mert a bizonytalanság volt az, ami a leginkább gyötört. Már akkor rám tört, amikor átmentem a lépcsőházon, folytatódott a házak között, és egészen határozott alakot öltött, ha a lakótelep utcáin járkáltam. Védtelennek és eltiporhatóan parányinak éreztem magam, és gyűlöltem magam ezért. De ezen a napon szilárdan elhatároztam, hogy erős leszek. Úgy döntöttem, hogy ez a nap lesz új életem első és egyben a régi életem utolsó napja. Utólag ez szinte cinikusan hangzik, mert valóban éppen ezen a napon fejeződött be a régi életem. Persze olyan módon, ami meghaladta minden képzelőerőmet.
Határozott mozdulattal löktem félre a mintás ágytakarót, és talpra szökkentem. Mint mindig, anyám ezúttal is kikészítette a ruhákat, amelyeket fel kellett vennem. Farmeranyagból készült felsőrész, csíkos, szürke flanel szoknya. Formátlannak éreztem magam ebben a ruhában, mintha belepasszíroztak volna, hogy megtartson abban az állapotban, amelyből már rég ki akartam nőni.
Kedvetlenül bújtam bele, aztán kimentem a konyhába. Az asztalra anyám odakészítette a tízóraimat – a szalvétán a Marco Polo telepen lévő kisbolt logója és anyám neve állt. Induláskor belebújtam vörös anorákomba, és felvettem tarka hátizsákomat. Megsimogattam a macskákat, és búcsút vettem tőlük. Aztán kinyitottam a bejárati ajtót, és kiléptem. Az utolsó lépcsőfordulóban megálltam, és azon a mondaton rágódtam, amelyet anyám több tucatszor is elismételt: – Sose válj el haraggal! Ki tudja, látjuk-e még valaha egymást?
Lehetett bár dühös vagy durva, és sokszor könnyen eljárt a keze, de búcsúzáskor mindig kedves volt, és szeretetteljes. Tényleg elmenjek így, egyetlen szó nélkül? Megfordultam, de aztán mégis győzött bennem a csalódottság, amelyet az előző este okozott. Nem adok neki több puszit, és a hallgatásommal büntetem. Azonkívül meg: ugyan mi történhet?
„Ugyan mi történhet?!” – mormoltam félhangosan magam elé. A szavak visszhangzottak a szürke csempével kirakott lépcsőházban. Megfordultam, és lementem a lépcsőn. Ugyan mi történhet? Ez a mondat amolyan mantrává lett számomra az utcán és a háztömbök közt, az iskolába vezető úton. Az én mantrám a szorongás és a lelkifurdalás ellen, hogy nem búcsúztam el anyámtól.
Elhagyva a lakótelepet, elhaladtam a falak végtelen sora mellett, és megálltam a zebránál. Eldübörgött előttem egy villamos, telezsúfolva a munkába menő emberekkel. Bátorságom alábbhagyott. Minden, ami körülvett, egy csapásra sokkal nagyobbnak tűnt, mint én. Az anyámmal folytatott vita utolért, és ezzel együtt a szorongató érzés is, hogy tönkre fogok menni abban a harcban, amelyet az egymással vitázó szüleim és az engem elutasító új partnereik folytatnak egymással. Az aznap általános jó érzését legyőzte ama bizonyosság, hogy egy puszta helynél azért többet kellene kiharcolnom e családi csatározásban. Ám hogy sikerül megváltoztatni az életemet, ha még a zebra is leküzdhetetlen akadálynak bizonyul számomra?
Sírva fakadtam, elfogott az ellenállhatatlan vágy, hogy egyszerűen eltűnjek, semmivé foszoljak a levegőben. Néztem az előttem áramló forgalmat, és elképzeltem, hogy lelépek a járdáról, és egy autó maga alá gyűr, vonszol egy darabig, míg meg nem halok. Elképzeltem, ahogy mellettem hever a hátizsákom, és a vörös anorákom mintegy jelzőfény lenne az aszfalton, amely ezt kiáltja: – Nézzétek meg, mit tettetek ezzel a gyerekkel! – És anyám ekkor kirohanna a házból, sírva ölelne át, és belátná összes hibáját. Igen, ezt tenné. Biztosan.
De természetesen nem ugrottam egy autó elé sem, villamos elé meg még kevésbé. Soha nem akartam volna ilyen feltűnést kelteni. Ehelyett összeszedtem magam, átmentem a zebrán, és elindultam a Rennbahnwegen a Brioschwegen található általános iskola irányába. Az út pár csendes mellékutcán át vezetett, az út mentén az ötvenes években épült kis családi házak sorakoztak, előttük szerény kertecskék. Ezen az ipari épületek és a panelházak uralta környéken e kis utcácskák és apró házaik anakronisztikusan, ám egyben megnyugtatóan hatottak. Mikor befordultam a Melangasséba, letörültem utolsó csepp könnyeimet is, aztán leszegett fejjel baktattam tovább.
Nem tudom, mi vett rá, hogy mégis felemeljem a fejem. Valami zaj? Egy madár? Annyi bizonyos, hogy pillantásom egy fehér furgonra esett. Az utca jobb oldalán állt, és ezen a nyugodt vidéken nagyon idegenül, nem odaillően hatott. A kisteherautó előtt egy férfi állt; vékony, nem túl magas, aki valahogy céltalanul járatta körbe a tekintetét, mint aki vár valamire, de azt már nem tudja, mire.
Lelassítottam a lépteimet, járásom merev lett. Irányíthatatlan szorongásom egy pillanat alatt visszatért, karom libabőrös lett. Valami rögtön azt súgta, menjek át a másik oldalra. Képek villantak fel, szófoszlányok zsibongtak a fejemben: „ne állj szóba idegenekkel… ne szállj be idegen ember autójába…” Eszembe jutott az a mindenféle gyerekrablás, bántalmazás, megerőszakolás, mindaz a sok történet, amelyeket az elrabolt kislányokról a tévében korábban láttam. De ha valóban felnőtt akartam lenni, nem engedelmeskedhettem ennek a homályos érzésnek. Össze kellett kapnom magam és rákényszeríteni, hogy továbbmenjek. Ugyan mi történhet? Egyedül menni iskolába – ez volt a vizsgám. Nem térek ki előle.
Utólag visszatekintve, már nem tudom megmondani, hogy a furgon megpillantásakor miért szólalt meg bennem azonnal a vészcsengő; talán valami ösztönös érzés volt, de az is lehet, hogy túlcsordultak bennem azok a szexuális bántalmazásokról szóló riportok, amelyeket akkoriban a Groëreset nyomán sugároztak. A kardinálist 1995-ben azzal gyanúsították, hogy kiskorúakat zaklatott, a Vatikán reakciója szabályos médiahisztériát váltott ki, és egyházi népszavazáshoz vezetett Ausztriában. Ehhez jöttek aztán az elrabolt és meggyilkolt gyerekekről szóló beszámolók, amelyeket a német tévéből már ismertem. De feltehetően páni félelmet okozott volna minden olyan férfi, akivel valami szokatlan helyzetben találkozom az utcán. Az, hogy elrabolnak, gyermeki szememben kézzelfogható lehetőség volt, de lelkem legmélyén azért mégiscsak olyasmi, ami a tévében történik, nem pedig a valós életben.
Mikor nagyjából két méterre megközelítettem, a férfi a szemembe nézett. És ebben a pillanatban összes szorongásom szertefoszlott. Kék szeme volt, és a kissé túl hosszúra növesztett hajával egészében úgy hatott, mint egy diák a hetvenes években készült tévéfilmek egyikében. Tekintete furcsán üresnek tűnt. Te szegény, gondoltam, mert olyan fokú elesettség sugárzott belőle, mely rögtön felkeltette a vágyat, hogy segítsek neki. Talán ez furcsán hangzik, mert azt sugallja, mintha lenne a gyermeki hitben valami feltétlen ragaszkodás ahhoz, hogy létezik a jó az emberben. De amikor ezen a reggelen először néztem a szemébe, valóban elveszettnek és nagyon sebezhetőnek hatott.
Igen. Ezt a próbát kiállom. El fogok menni a férfi mellett. Nem szívesen találkoztam más emberekkel, és a lehető legtávolabbról akartam elhaladni mellette, nehogy akár véletlenül is megérintsem.
Aztán minden nagyon gyorsan történt.
Abban a pillanatban, amikor lesütött szemmel elmentem volna a férfi mellett, derékon ragadott, és a nyitott ajtón át beemelt a furgonba. Mindez egyetlen mozdulattal történt, mintha megkoreografálták volna a jelenetet, mintha közösen tanultuk volna be, hogyan hajtsuk végre az előírt mozdulatokat: a rettenet koreográfiáját.
Kiáltottam? Azt hiszem, nem. És mégis: minden egyetlen kiáltás volt. Felfelé nyomult, és megmaradt a torkomban – néma üvöltéssé változott. Mintha valóra vált volna ama rémálmok egyike, amelyekben az ember kiáltani akar, de egyetlen hang sem hallható, amelyekben az ember el akar rohanni, de a lába mintha futóhomokon mozogna.
Védekeztem? Megpróbáltam megzavarni a tökéletes rendezést? Feltehetően ellenálltam, mert másnap egy kék folt éktelenkedett a szemem alatt. Az ütés okozta fájdalomra másnap már nem emlékeztem, csak a bénító tehetetlenség érzésére. A gyerekrabló könnyűszerrel elbánt velem. Ő 170 centi magas volt, én mindössze 150. Én kövér voltam, és amúgy sem különösebben gyors, ráadásul a nehéz hátizsák akadályozott a szabad mozgásban. Az egész alig néhány másodperc alatt történt.
Hogy elraboltak, és valószínűleg meg fogok halni, az abban a pillanatban tudatosult bennem, amikor a kocsi ajtaja becsapódott mögöttem. A szemem előtt felvillantak a Jennifer temetésén készült képek, akit januárban erőszakoltak és gyilkoltak meg egy autóban, miután megpróbált elmenekülni. Emlékeztem a Carla életéért aggódó szülők arcára – a kislányt eszméletlenül hajították egy tóba, s egy hét múlva meghalt. Akkoriban sokat töprengtem rajta, milyen lehet meghalni, és hogy mi van a halál után. Hogy vajon érez-e fájdalmat az ember röviddel előtte, és hogy ilyenkor valóban lát-e valami fényt.
A képek vad összevisszaságban keveredtek a fejemben száguldó gondolatokkal. Egy hang ezt kérdezte: ez most tényleg megtörtént? Velem? Micsoda ostoba gondolat, elrabolni egy gyereket, az ilyesmi soha nem működik – mondta egy másik hang. És miért éppen engem? Kicsi vagyok, és kövér, egyáltalán nem illek bele egy gyerekrabló zsákmányszerzési szokásaiba – így könyörgött a harmadik hang. A tettes hangja húzott vissza a valóságba. Megparancsolta, hogy üljek le a földre a csomagtérben, és meg se moccanjak. Rosszul járok, ha nem teljesítem az utasításait. Azzal beült az első ülésre, és elindult.
Mivel nem volt válaszfal a vezetőfülke és a rakodótér között, hátulról jól láthattam a férfit. És azt is hallhattam, milyen hevesen üti be a számokat a telefonjába. De nyilvánvalóan nem ért el senkit.
Eközben tovább zakatoltak a fejemben a kérdések: – Váltságdíjat fog követelni? És ki fogja kifizetni? Hova visz? Milyen autó ez? Most hány óra van? – A furgon ablakai sötétített üvegből készültek, így aztán a padlóról nem láthattam pontosan, hova megyünk, a fejemet pedig nem mertem olyan magasra emelni, hogy kilássak az első szélvédőn. Az út hosszúnak és céltalannak tűnt; gyorsan elveszítettem az idő- és térérzékemet. De a fák koronájából és a villanyoszlopokból, amelyek mellett elhúztunk, olyan érzésem támadt, hogy alighanem körbejárunk a környéken.
Beszélni. Beszélnem kell vele. De hogyan? Hogyan szólít meg az ember egy bűnözőt? A bűnözők nem ismernek tiszteletet, az udvarias megszólítási forma használhatatlannak tűnt számomra. Akkor hát marad a tegeződés. Az a megszólítás, amely voltaképpen azoknak volt fenntartva, akik közel álltak hozzám.
Képtelenségnek tűnik, de először azt kérdeztem tőle, hányas lába van. Ezt a „Megoldatlan esetek” című tévésorozatból jegyeztem meg. Az ember legyen képes pontosan leírni a tettest, a legapróbb részlet is fontos lehet. Választ nem kaptam, természetesen. Ehelyett durván rám parancsolt, hogy maradjak nyugton, akkor semmi rossz nem történik velem. Máig sem tudom, honnan vettem a bátorságot, hogy figyelmen kívül hagyjam az utasítását. Talán mert azt gondoltam, hogy mindenképpen meghalok – és ennél nem jöhet rosszabb.
– Most akkor megerőszakolsz? – kérdeztem.
Ezúttal válaszolt:– Ahhoz még kicsi vagy. Soha nem tennék ilyet. – Aztán megint telefonálgatni kezdett, miután letette, azt mondta: – Most elviszlek egy erdőbe, és átadlak a többieknek. Attól kezdve semmi dolgom veled. – Ezt a mondatot többször és gyorsan megismételte: – Átadlak, és aztán semmi dolgom veled. Soha nem látjuk viszont egymást.
Ha az volt a célja, hogy megrémítsen, akkor jól választotta meg a szavakat, hiszen a kijelentésétől, hogy átad a „többieknek”, elakadt a lélegzetem, és megdermedtem a rémülettől. Több szó se kellett, tudtam, mire gondol: a gyermekpornóhálózat hónapok óta az egyik vezető téma volt a sajtóban. A múlt nyáron nem akadt olyan hét, amikor ne erről beszéltek volna: az elrabolt, szexuálisan bántalmazott és közben lefilmezett gyerekekről. Lelki szemeim előtt már pontosan láttam az egészet: egy csomó férfit, akik bezárnak egy pincébe, összevissza fogdosnak, miközben a többiek lefényképezik az egészet. Eddig a pillanatig szent meggyőződésem volt, hogy hamarosan meghalok. Ám ami most fenyegetett, még a halálnál is rosszabbnak tűnt.
Nem tudom, meddig tartott az út, míg végül megálltunk. A Bécs környékén nagy számban található fenyőerdők egyikébe jutottunk. Leállította a kisteherautót, és megint telefonálni kezdett. Úgy tűnt, valami félresiklott. – Nem jönnek, nincsenek itt! – átkozódott maga elé. Izgatottnak, megfélemlítettnek látszott. De talán ez is csak egy trükk volt, talán azt akarta, hogy ezzel magához kössön, szövetséget alkotva a „többiek” ellen, akiknek át kellett volna adni, és akik most felültették. De talán csak azért találta ki őket, hogy még jobban megfélemlítsen, még jobban megbénítsa az akaraterőmet.
Kiszállt és megparancsolta, hogy egy tapodtat se mozduljak. Némán engedelmeskedtem. Hát Jennifer nem egy ugyanilyen autóból akart elmenekülni? Hogyan próbálta meg? És mit csinált rosszul? Fejemben egymást kergették a gondolatok. Ha nem lenne bezárva az ajtó, talán félre tudnám csúsztatni. És aztán? Két lépés, és máris elkap. Nem futok elég gyorsan. Ráadásul fogalmam sem volt róla, melyik erdőben vagyunk, és merrefelé kellene menekülnöm. Ráadásul itt vannak a „többiek”, akik elkaphatnának, és akik bárhol lehetnek. Élénken láttam magam előtt, ahogy loholnak a nyomomban, elkapnak, lelöknek a földre. Már láttam is magam előtt a holttestemet, elkaparva egy fenyő alatt.
A szüleim jutottak eszembe. Anyám délután bizonyára elmegy értem a napközibe, de az ügyeletes tanárnő azt mondja: – De hiszen a Natascha ma egyáltalán nem is volt itt! – Anyám erre kétségbeesik, és nincs rá lehetőségem, hogy megóvjam ettől. Majdnem meghasadt a szívem, ha arra gondoltam, hogy elmegy a napközibe, én meg nem vagyok ott.
Ugyan mi történhet? Ma reggel egyetlen szó nélkül, búcsú puszi nélkül jöttem el otthonról. „Ki tudja, látjuk-e még valaha egymást?”
A tettes szavaitól eszméltem fel: – Nem jönnek. – Aztán beszállt, beindította a motort, és megint elindultunk. A háztetőkről ezúttal felismertem, melyik irányba haladunk: vissza a város peremére, és aztán egy leágazó úton át Gänserndorf irányába.
– Hova megyünk? – kérdeztem.
– Strasshofba – válaszolta őszintén.
Mikor Süssenbrunnon áthaladtunk, elfogott valami mélységesen mély szomorúság. Anyám régi üzlete mellett mentünk el, amit nemrég adott fel. Még három hete is itt ült délelőttönként az íróasztalnál, és a hivatalos ügyeit intézte. Kiáltani akartam, de csak egy csenevész vinnyogás tört elő belőlem, amikor elhaladtunk az utca mellett, amely nagyanyám házához vezetett. Itt töltöttem gyerekkorom legszebb pillanatait.
Aztán a férfi egy garázsba érve megállt az autóval. Megparancsolta, hogy maradjak fekve, azzal leállította a motort. Utána kiszállt, előhúzott egy kék takarót, rám dobta, és szorosan belecsavart. Alig kaptam levegőt, miközben körülölelt a teljes sötétség. Amikor felemelt, és kivett a kocsiból, akár egy madzaggal átkötött csomagot, pánik fogott el. Ki akartam kerülni ebből a pokrócból. És ki kellett mennem vécére.
Hangom tompán és idegenül csengett a takaró alatt, amikor arra kértem, hogy tegyen le, és engedjen ki vécére. Egy pillanatig habozott, aztán kibugyolált a pokrócból, és egy előtéren át egy kis vendégvécéhez vezetett. A folyosóról röpke pillantást vethettem a vele határos szobába. A berendezés elegánsnak és drágának látszott – számomra ez ismételten megerősítette, hogy valóban egy bűnöző áldozata lettem, ugyanis a tévében látott krimiben az összes bűnözőnek nagy és értékes bútorokkal berendezett háza volt.
További cikkek a témában: Natascha Kampusch 3096 napja könyv – Natascha Kampusch 3096 napja könyvben megjelennni – Natasha Kapmush élvezte a pincét – 18 évig volt szexrabszolga az elrabolt lány – Natascha Kampusch vágyik a pincébe – Natascha Priklopil rabja maradt – Öngyilkos lett a Natasha Kampusch ügy főnyomozója – Szexbotrány, szexrabszolgaként tartotta lányát – Hallották a megerőszakolt Fritzl-lány sikoltozását a szomszédok – Szexrabszolgaként tartották fogva a tinilányt – Szexrabszolga volt egy magyar lány

Pedofil kézilabdaedző a 13 éves tanítványával szexel

Óriási felháborodást váltott ki Ausztriában, hogy egy 42 éves kézilabdaedző összeszűrte a levet általános iskolás korú tanítványával. A kapcsolat csaknem egy éve tart, vagyis a fiú mindössze 13 esztendős volt, amikor már szexelt a tanárnővel.
Ez aztán a nem mindennapi kapcsolat! Ausztriában, sőt világszerte háborog a közvélemény, miután kiderült, hogy egy 42 éves, testnevelő tanárként dolgozó kézilabdaedző hölgynek viszonya van egy nála 28 évvel fiatalabb tanítványával. Renata C. horvát származású, két évtizeddel ezelőtt vándorolt ki nyugati szomszédainkhoz, most azonban az is benne van a pakliban, hogy kiutasítják. A fiú, Erwin F. ugyanis még kiskorú, sőt mindössze 13 esztendős volt, amikor tavaly összejött a nővel, aki az anyja is lehetne. Viszonylag hamar sor került az első szexuális együttlétükre is, és a frigy azóta is tart, ezt ők ketten fel is vállalják.
A dolgot még pikánsabbá teszi, hogy Renata C. férjnél van, egy 14 és egy 19 éves lánya is van, és családja támogatja ezt a furcsa kapcsolatot! Érdekesség, hogy a hölgynek nem ez az egyetlen zűrös ügye. Korábban sportboltot akart nyitni, de mind a bérleti, mind a közvetítői díjat „elfelejtette” kifizetni, így az érintettek beperelték.