Balogh Lídiával, a MONA Alapítvány munkatársával beszélgettünk a nemi erőszakon átesett magyar áldozatok helyzetéről, és a segítségnyújtás lehetőségeiről. A téma aktualitását adja, hogy a MONA (Magyarországi Női Alapítvány), a PATENT (Patriarchátust Ellenzők Társasága), a NANE (Nők a Nőkért az Erőszak Ellen Egyesület) és a Női Érdek (Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség), továbbá az Amnesty International Hungary nemrég a szexuális erőszak áldozatainak segítésére létrehozta a KERET Koalíciót (Koalíció a szexuális Erőszak Ellen a Túlélőkért), amely több sikeres projekten van már túl az ügy érdekében. Ráadásul még tart „A 16 akciónap a Nők Elleni Erőszak Ellen” nevű rendezvénysorozat is, amelyet 1991 óta világszerte november 25. (a Nemzetközi Nap a Nők Elleni Erőszak Ellen) és december 10. (az Emberi Jogok Nemzetközi Napja) között rendeznek meg a civil szervezetek. Céljuk, hogy a nyilvánosság figyelmét felkeltésék, tájékoztatást nyújtsanak a nők elleni erőszakról, és kifejezzék szolidaritásukat az áldozatok iránt.
Moha: Ahhoz képest, hány szexuális erőszak történik egy évben itthon, hányat jelentenek be?
Balogh Lídia: Ezt nehéz megbecsülni, de azt szokták mondani, hogy 10-ből 1, amit bejelentenek.
Moha: Mi az oka annak, hogy a nők nem fordulnak a hatóságokhoz?
Balogh Lídia: Itt lehetne azt idézni, amit nagyon sokszor szoktak: az Amnesty Internationalnek volt egy 2007-es, Magyarországgal foglalkozó jelentése, ami kifejezetten a párkapcsolaton belüli szexuális erőszakra vonatkozott. Azzal kezdődik a riport, hogy idéznek egy bírónőtől, aki azt mondja, hogy húsz éve dolgozik a pályán, de ha őt érné erőszak, akkor nem tenne feljelentést, mert tudja, hogy ez mivel jár a feljelentést tevő illető számára. Kezdve a rendőrségtől, attól, hogy az igazságszolgáltatás mennyire bonyodalmas,és mennyi traumatizálódási lehetőségnek teszik ki az áldozatot. Mennyire nem hisznek neki, nemcsak a közvélemény és a környezete, hanem az igazságszolgáltatás szereplői sem, és ezzel már sokat elmondtunk. A szexuális erőszak egy olyan bűncselekménytípus, ahol a közvélemény sokkal inkább firtatja az áldozat felelősségét, és a szerepét az áldozattá válásban, ellentétben más bűncselekménytípusokkal, ahol ez sokkal kevésbé merül fel, ha egyáltalán felmerül. Ezt mindenki jól tudja, ebben növünk föl. Zsigerből tudja mindenki, hogy mennyire hinnének vagy nem hinnének neki, nem felejtve ki ebből a médiát sem. A médiában, főleg, ha párkapcsolati erőszakról van szó, megjelenik az elkövető felmentésére irányuló kísérlet és az áldozat okolása.
Moha: Milyen következményei lehetnek ennek?
Balogh Lídia: Adott esetben, mondjuk, ha a médiáról van szó, akkor rágalmazási vagy becsületsértési pert akaszthatnak az áldozat nyakába, de az igazságszolgáltatásban is előfordulhat, hogy hamis vád okán az áldozatot vonják felelősségre.
Moha: Az áldozat feljelentése nélkül nem indulhat hivatalból eljárás szemben mondjuk a súlyos testi sértéssel?
Balogh Lídia: Nem, a szexuális erőszak indítványból üldözendő, ez mondjuk eleve kifejez egy hozzáállást a jogalkotó részéről, mert általában a társadalmilag kevésbé veszélyes bűncselekményeket szokták indítvány alapján üldözni. Nyilván mindezek miatt meggondolja a sértett, hogy tesz-e feljelentést.
Moha: De egy pszichológus nem tudja egyértelműen megállapítani, hogy történt-e trauma?
Balogh Lídia: Itt is megoszlanak a vélemények. Előfordult olyan, hogy az egyik szakértő véleménye ütközött a másikéval. Szerintem Magyarországon akik az áldozatok pszichológiai vizsgálatát végzik, sincsenek tisztában azzal, hogy a trauma milyen speciális következményekkel jár. Hogy a nemi erőszak sértettje nem mindig egyformám meséli el a történetet, ellentmondásos az elbeszélése, vagy sok benne a kihagyás, ami simán mind a poszttraumás stressz szindrómának lehet a tünete. Ez még a szakemberek számára is sokszor a szavahihetőség megkérdőjelezését támasztja alá.
Moha: Milyen körökben fordul elő a leggyakrabban szexuális erőszak?
Balogh Lídia: Nincsenek pontos adatok, de a feljelentéseken túl a segélyvonalakra beérkező hívásokra tudunk támaszkodni. Az áldozatok nagyobb része nő, de férfiak is vannak, fiatal fiúk, illetve gyermekek. Az elkövetés helyszínére vonatkozóan az esetek 25%-a közterületen, 50%-a lakásban történik, és még egy negyede munkahelyen, iskolában – olyan helyen, ahova a sértett rendszeresen jár. Így a háromnegyede nem közterülethez, hanem a normális élettérhez kapcsolódik. Hasonló mondható el az elkövetőkről is: több mint 70%-a nem ismeretlen az áldozat számára: családtag, partner, volt partner, kikosarazott udvarló, munkatárs. Éppen tegnap volt egy rendezvényünk a Fogasházban, ahol Simon Zsuzsa, a MOME-n harmadéves intermédia szakos fotós képeit állítottuk ki. Reszketés a címe a fotósorozatának, a téma pedig a nemi erőszak kültéri helyszínei. Rendőrségi archívumban, a média archívumában talált esetek helyszíneit kereste fel, és ugyanabban a napszakokban lefotózta azokat. És mivel tudja, hogy a nemi erőszak bűncselekményének csak kis része történik külterületen, egy plakáttal jeleztük, hogy mi a helyzet: egy kördiagram mutatta, hogy mekkora részt tesznek ki az ismerősök által, ismert helyszínen elkövetett esetek.
Moha: Azt olvastam, hogy az elmarasztaló ítéletek nagy részében idegen az elkövető.
Balogh Lídia: Igen, élnek sztereotípiák, amik alapján nehezen elképzelhető a házasságon belüli erőszak. Olyan vádak szoktak elhangzani, hogy váláskor manipulációból mondanak ilyeneket a nők és effélék. Magyarországon kiemelkedően magas az elítélések aránya, de ez nagyon csalóka, mert azt jelzi, hogy csak akkor tesznek feljelentést az áldozatok, ha biztosra mennek. Ha a nő feljelentést tett, ha megörökítette, lefotózták, tanúi voltak, vagy ha roma származású a gyanúsított, akkor azok az elítélést garantálják.
Moha: Hogyan lehet az erőszak után felépülni, ki tudja segíteni ebben az áldozatot?
Balogh Lídia: Több útja is lehet. Valószínű, hogy a pszichológusi segítség az minden esetben jó, de hogy hosszú terápia vagy csak néhány beszélgetés kell, az egyénenként változó. De szerepük lehet az önsegítő csoportoknak is. A trauma utáni gyógyulásnak, amin végig szoktak menni az áldozatok, több szakasza van. Az egyik nem sokkal a trauma után jön, amikor az áldozat kicsit erőre kezd kapni. Úgy érzi, hogy elő kell állnia a történetével, és a környezetében, vagy a médiában segíteni akar. Ez egy normális szakasz, de ezzel a médiának óvatosan kell bánnia, mert aztán el szokott múlni. Így ha ebben a szakaszban túl nagy publicitást kap egy történet, amivel az illető maga hozakodott elő, az visszavetheti ezt a gyógyulási folyamatot. Ezt nyilván az újságíró sem akarja. Az áldozat nem biztos, hogy élete végéig szembesülni szeretne története minden egyes részletével, ami utána az interneten megtalálható lesz. Ez után következne normális esetben az a szakasz, amikor már nem akar reggeltől estig úgy tekinteni magára, mint túlélő, hanem szeretne normális életet élni, és eltűnni a tömegben.
MOHA: Ha nem a médianyilvánosságon keresztül, akkor hogyan szüntethető meg a közvéleményben ez az áldozathibáztató attitűd?
Balogh Lídia: Az áldozathibáztató attitűd mindenféle áldozattá válás esetében normális szociálpszichológiai jelenség, a kognitív disszonancia feloldása: elviselhetetlenül kényelmetlen az ember számára az a tudat, hogy noha mindent megtett, mégis bajba kerülhet. Olyan részleteket talált, amit az ő lánya, felesége sose tenne: úgysem járkálna ott éjszaka, úgysem venne fel olyan öltözéket, ergo biztonságban van. Ezzel kéne szembenéznünk: van, amit nem kerülhetünk el, viszont amit megtehetünk, hogy beszélünk róla, és hozzájárulunk egy olyan környezet kialakításához, ahol erről lehet beszélni, ahol a fiataloknak el lehet mondani, hogy mi az, ami belefér egy nem erőszakos párkapcsolatba, és mi az, ami nem. Tehát a nevelési prevenció.
Moha: Erre milyen lehetőségek vannak?
Balogh Lídia: Osztályfőnöki órák keretében előkerülhetne. Azt nyilván egyszerű megfogalmazni, hogy „ne erőszakolj meg senkit, fiam”, de hogy mi számít erőszakosnak egy párkapcsolatban, arról már lehetne és kellene beszélni a szexuális nevelés részeként. Erre egységes nemzeti stratégia nincsen, vannak próbálkozások. Én egy civil szervezetnél dolgozom (MONA) és egy KERET nevű koalíció formájában a szexuális erőszak áldozatainak a helyzetét kívánjuk javítani. A MONA-nak az a feladata, hogy tudatosságra neveljen ebben a témában, és tervezünk egy középiskolai programot, amelynek során minél nagyobb számban érnénk el osztályfőnököket, védőnőket.
Moha: A megerőszakolt áldozat kihez fordulhat?
Balogh Lídia: Ha nem mer a hatóságokhoz fordulni vagy szeretné eldönteni, hogy akar-e, szeretné tudni, mi vár rá, akkor én az előbb említett KERET Koalíció segélyvonalát ajánlanám. Ezt a NANE önkéntesei működtetik, akik anonim hívásokat fogadnak. Nem kell bemutatkoznia a hívónak, meghallgatják az esetét, és felvilágosítást adnak arra vonatkozóan, hogy mire számíthat, hogy milyen szempontokat mérlegeljen a döntésénél, ha úgy dönt, hogy feljelentést tesz, akkor milyen előkészületeket tegyen. Amennyiben valaki jogi segítséget kér, a PATENT Egyesület jogsegélyszolgálata vehető igénybe, ahol beadványok fogalmazásában, jogi tanácsadásban mindenképpen tudunk segítséget adni. A Patenten belül vannak pszichológus kollégák is, akik kivételes módon értenek a traumatizált áldozatok specializált problémáihoz.