Még nem kell keresztet vetnünk a romantikus komédia műfajára. A Csak szexre kellesz ékes bizonyíték rá, hogy ha az írónak és a rendezőnek van humora, és a színészek kiválasztásánál nem csak a mell- és bicepszméret esik latba, még mindig lehet szórakoztatót alkotni ebben a sablonokba szorított műfajban is.

Szívesen kezdeném azzal, hogy ha egy vígjátékban Beverly Hills 90210- és Fel-utalás is van, akkor az csak jó lehet, de sajnos nem mondanék igazat. Frappáns dumák sok komédiában vannak, de ezek önmagukban még nem adnak el egy filmet. Amitől a Csak szexre kellesz működik, az minden bizonnyal a dörzsölt komédiaveterán, Ivan Reitman (Szellemirtók, Hat nap, hét éjszaka, A szuper exnőm) és a forgatókönyvet jegyző Elizabeth Meriwether párosa. Meriwether (még) nem egyike azoknak a hollywoodi szakembereknek, akik évtizedek óta pumpálják ki magukból a könyveket: a huszonéves lány már több színdarabot írt, de ez volt az első nagyjátékfilm-forgatókönyve. Úgy képzelem, ő hozta a filmbe a frissességet, lendületet, Reitman pedig rutinosan dirigált, hogy mindig tökéletes legyen a színészek és a vágás ritmusa.
Félreértés ne essék, a Csak szexre kellesz-t is a hollywoodi romantikus komédiák szívecske alakú sablonjával formázták: van egy világszép lány meg egy hihetetlenül jóképű fiú, akik kapnak mindenféle mondvacsinált akadályt az útjukba, hogy csak a játékidő századik percében lehessenek egymáséi. Akit ez a műfaj totál hidegen hagy, ne üljön be erre a filmre sem. De a Csak szexre kellesz kiemelkedik műfajtársai közül, mert olyanok csinálták, akik tényleg a szívükön viselték, hogy mi kellemesen töltsük azt a száz percet. Vagy az is lehet, hogy egyszerűen jobb a humorérzékük, mint kollégáik többségének.
Már a szereposztás is ihletettebb a megszokottnál. Nyilván a két főszereplő csak extravonzó színész lehet, de a pinduri, törékeny Natalie Portman (1,6 m) és az amerikaifocista-alkatú Ashton Kutcher (1,9 m) párba állítása eleve komikus. (És még az is kedves öniróniaként jön át, amikor a filmben többször expliciten rámutatnak erre a poénra: „Ooooolyan magaaaaas!”). És a két színész nagyon szerencsés ponton találkozik: a nem éppen komikusi vénájáról ismert Portman végre mer egy kicsit bohóckodni, Kutcher viszont sokkal természetesebb, és így jelentősen szimpatikusabb, mint amilyennek eddig láthattuk.
Két régi ismerőst játszanak, akik szinte véletlenül egy ágyban találják magukat, és utána a lány javaslatára szexcentrikus kapcsolatba kezdenek. Hogy a lány az, aki harminchat órás műszakokban dolgozik, és nem óhajt párkapcsolatban élni, és a fiú az, aki először kezd el bociszemeket meregetni a lányra, 2011-ben talán nem forradalmi újítás. Viszont a szexuális vágyak felvállalása Hollywoodban még mindig az. Üdítő, hogy ebben a filmben a figurák tényleg, a lehető legtermészetesebb módon ráindulnak egymásra, és a szex végre nem olcsó poénforrás, ami rosszkor támadó erekciók, eltévedt vibrátorok és primitív poénok formájában bukkan fel. A figurák nyíltan beszélnek is a szexről, és ha nem is teljesen indokolt, hogy már pár perccel a játékidő kezdete után elhangzik a „megujjazhatlak?” kérdés, ez valahogy mégis felszabadító.
A központi páron kívül legalább két kötelező eleme van az ilyen filmeknek: a vicces haverok-barátnők kórusa és a pszichológiai magyarázat. Utóbbi, mint általában, itt is papírvékony, és a film egyetlen kínos jelenete az, amikor a lány anyukája felmondja az amatőr diagnózist, mire Portman kábé így felel: „Ja, oké, akkor többé nem leszek ilyen.” Ennyit a terapeutákra kidobott dollárezrekről. Ami viszont a humoros mellékszereplőket illeti, sokkal több nevetést szállítanak, mint amennyit az elején várunk tőlük. Kutcher két haverjának (Jake M. Johnson és Ludacris) néha szexista, de inkább csak aranyosan bárgyú beszólásai egyre viccesebbek lesznek, Portman két lakótársnője (Mindy Kaling és Greta Gerwig) pedig iszonyú pontosan hozza azokat a gesztusokat, amikkel fokozzák a komikumot. A legerősebb mellékszereplő viszont Lake Bell, aki egy Kutcherbe halálosan szerelmes, szuperneurotikus kolléganőt alakít, és minden jelenetet zsebre tesz, amelyikben csak feltűnik.
A Csak szexre kellesz nem mond semmi olyat a párkapcsolati parákról, amit ne hallottunk volna százszor, nem helyezi új megvilágításba a női szexualitást, és még csak a romantikus komédia műfaji határait sem próbálja feszegetni. Egyszerűen csak működik.