Szilvi a barátnőm harminckét éves. Intelligens, határozott, céltudatos nő, aki annyira emancipált, hogy időnként hanyatt-homlok menekülnek előle a férfiak. Volt olyan kapcsolata, ami lazán így kezdődött el:
„Nehogy azt képzeld ám magadról, hogy olyan ló vagy, amelyre egy életen át tesznek.”
A férfi erre komoran elhallgatott, azután elillant, akár a kámfor, pedig megítélésem szerint jó partnere lehetett volna Stefinek.
– Mi a csudának kell ilyet mondanod, hiszen ezt te sem tudhatod előre? – kérdezem kíváncsian.
– Ne képzelje azt, hogy kisajátíthat, jobb ha tudja, hogy nem.
– Úgy beszélsz, mintha fehérmájú lennél. Vagy harcos feminista, aki „Le a fallosz-kultusszal!” feliratú zászlót lengetve vonul a Capitolium elé.
– Nem lengetek zászlót, de ez nálam elvi kérdés. Egyetlen férfi se szóljon bele az életembe. Ezért szakítottam Marcellel is.
Tudok róla, hogy Szilvi évekkel ezelőtt hosszabb ideig egy francia férfinak volt a menyasszonya. A házasság valamilyen oknál fogva nem jött létre, barátnőm pedig hazajött. Amióta én ismerem, mindig azt hangoztatja: esze ágában sincs férjhez menni. Igaz, ilyenkor mindig gyanúsan csillog a szeme. Talán a rejtelmek és szépségek városában történhetett valami, amely az akkor még nagyon fiatal nőnek az egyéniségét ilyen irányba hajlította?
Már-már szokványos szerelmi csalódásra gondolok, mérsékelt érdeklődéssel, szinte udvariasságból kérdezek rá a meghiúsult házassági tervére. Szilvi a tőle megszokott nyíltsággal és szabadszájúsággal kezdi el mesélni, én pedig megnyúlt fülekkel hallgatom. Úgy tűnik, hogy szó sincs szokványos szerelmi csalódásról.
– Ahogy a mostani eszemmel visszatekintek az akkori időkre – keblei egy kicsit megemelkednek beszéd közben -, azt hiszem, egyáltalán nem voltam szerelmes Marcellbe. Tetszett nekem, nagyon klassz volt vele az ágyban, imponált a hatszobás lakása és az öt méter hosszú kocsija, de igazi lelki kapcsolat sohasem volt közöttünk.
Ennek ellenére persze nem unatkoztam mellette, mert vidám volt és szellemes, csak a beszélgetéseink mindig nagyon felületesek és földhözragadtak voltak. Csak annyira röpködtek magvasabb témák körül, ahogy a tyúkok próbálnak szárnyra kelni az udvarban. Egymás érzelmi énjéről, belső világáról semmit sem tudtunk. Marcell mindössze annyit árult el magáról, hogy ő nyitott felfogású a szexualitásban, a hűséget nem testi értelemben képzeli, hanem ez a szó csupán két ember szövetségét, érzelmi összetartozását jelenti számára. Ez nagyon szépen hangzott, és mivel én sem voltam konzervatív már akkor sem, teljesen egyet értettem vele. Egyszer bemutatott egy kellemes házaspárnak. A nő csinos, filigrán, nem szép, de rendkívül pikáns arcú volt. A férfi magas, jóképű, fekete hajú, provencei típus. Rögtön a déli férfi heves bókjaival árasztott el, Michel pedig a kis francia babának udvarolt tüzesen.
Amikor elmentek, Marcell lezserül, kedvesen megjegyezte: látja, számomra sem közömbös a férfi, csinálhatnánk egy párcserét. Denise és Jules is szeretik egymást, mondta, de egy kis fűszerre, változatosságra szüksége van az embernek.
Jó hangulatban voltam, pezsgőt ittunk és mivel a férfi valóban tetszett nekem, így azonnal beleegyeztem. Az ő lakásukon találkoztunk. Gyertyafényes asztalhoz ültünk a nagyon elegáns ebédlőben, salátát és rákot ettünk, s bőven locsoltuk pezsgővel. Jules forrón, de igazi francia eleganciával udvarolt nekem vacsora közben, Marcell pedig Denise pikáns arcát, filigrán testét itta minduntalan tekintetével. A kávénkat a nappaliban szürcsöltük. A dohányszínű bársonnyal bevont kanapén Jules átölelt, megcsókolt és fülembe súgta, hogy menjünk be a hálószobába.
Csak úgy zárójelben jegyzem meg, hogy két hálószobájuk volt. Láttam, hogy Marcell is eltűnik Denisszel a másik ajtón és én felajzva, kissé kábultan a pezsgőtől és szokatlan élménytől, követtem Julest. Nagyot szeretkeztünk a széles, vetett ágyon, valahogy egy csöppet sem zavart, hogy jóformán alig ismerem. Életemben most találkoztam vele másodszor. A testünk egymásra talált, és ez volt a lényeg. Egyszer csak, legnagyobb meglepetésemre, Marcell és Denise jelent meg az ajtókeretben, vidáman nevetgéltek, pezsgősüveget és poharakat lóbáltak a kezükben. Szó nélkül letelepedtek az ágyra, markunkba nyomtak egy-egy pohár pezsgőt, és valamelyikük, már nem is tudom, hogy Denise vagy Marcell, megkérdezte, hogy jó volt-e?
Természetesen igennel válaszoltunk. Jules újra simogatni, csókolni kezdett, Marcell Denise lába közé fúrta a fejét, szóval rendesen hancúrozni kezdtünk egymás mellett. Végül óriási összegabalyodás lett belőle. Emlékszem egy olyan helyzetre, hogy Julesnek furulyáztam, Marcell dugott hátulról, Jules szája fölött pedig Denise kis fekete pamacsa csúszkált ide-oda. Hát ez volt az én beavatásom az „édes élet” -be és az egészben az volt a legfurcsább, hogy Marcell hatására teljesen természetesnek tartottam ezt, sőt kifejezetten élveztem is. Úgy gondoltam, hozzátartozik a modern élethez.
– Sokáig tartott ez a négyes kapcsolat?
– Mindvégig megmaradt, amíg Párizsban voltam, de egyre jobban ki is bővült. Marcellnek megjött az étvágya, újabb és újabb kalandokba vitt bele. S mivel az ismeretségi körében nem mindenki vállalkozott gruppen szexre, sokszor ismeretlen házaspárokkal hozott össze. Hallottál már az Avenue Focheról?
– Igen, meséltek róla, de egy olyan barátnőm mondta, aki nem is próbálta.
– Az Avenue Focheon a késő esti órákban változatosságra, vágyó házaspárok autózgatnak. Mindig házaspárok, sohasem szóló férfiak, vagy szóló nők. Bár lehet, hogy azóta ez is megváltozott. Szóval ott aztán ismerkedni lehetett keresztbekefélés céljából, vagy csoportos szexet lehetett összehozni újabb és újabb párokkal.
– Nem volt ez veszélyes?
– Akkor még nem volt AIDS. Legalábbis még alig tudtak róla Európában.
Először idegenkedtem a gondolattól, de Marcell azt mondta, hogy legalább nézzek körül, hátha megjön a kedvem. Megvacsoráztunk egy közeli vendéglőben, Marcell az ott kapható legmárkásabb pezsgőt rendelte nekem, és virágos kedvvel nekivágtunk az éjszakának. Diszkréten villódzó fények, elegáns kocsik, a kocsik ablakaiból kitekintgető estélyi ruhás vagy épp farmernadrágos nők, vidám, mohón fürkésző férfiak, mindenki rámosolygott a másikra. Rafináltan erotikus, sikamlós hangulata volt az egésznek. Marcell néhányszor kihajolt az ablakon, lezserül odaszólt az egyik-másik párnak, és egyszer csak azt vettem észre, én is letekerem az ablakot és hagyom, hogy a mellettem haladó kocsiból kinyúló kéz megsimogassa a karomat.
Rámosolyogtam a férfira, aki szőke volt, divatosan rövidre vágott frizurát viselt. Marcell azonnal észrevette, s ő is megnézte magának a nőt, aki kíváncsian dugta ki a fejét az ablakon, hogy jobban láthassa Marcellt. Egy óra múlva már a házaspár lakásán voltunk.
Még az előzmények után sem értem mind a mai napig, hogyan szédülhettem bele ennyire ebbe a szüntelenül párzó, felajzott világba. Nem mondhatom, hogy idegen volt tőlem ez a világ, a farkak, puncik és mellek elképesztő kavalkádja, bár korábban nem ismertem, mégsem foghatom fel ésszel, hogyan vált ez egyszerre az én világommá. Ennek csak egy magyarázata lehet. Tudat alatt alávetettem magam Marcell szeszélyeinek. Az ő igényeihez, hallatlanul is kimondott parancsaihoz igazodtam, és nem vettem észre, hogy az én egyéniségem megszűnik, felszívódik valahol. Látszólag nem erőszakolt rám semmit, mindig meghagyta nekem a választás lehetőségét, de mivel ő irányította az életünket, úgy kormányozott engem ügyesen, hogy mindig az történjen, amit ő akar. Hogy én is azt akarjam, amit ő.
Az ő fejével gondolkodjam, az ő szemével lássam a világot. Nehogy azt hidd, hogy ez valami konzervatív meakulpázás, késői térdepelés lelki töviseken, egyáltalán nem érzem azt, hogy bemocskolódtam volna abban a sűrű, ondószagú életben, csak az bosszant, hogy azt az életformát nem én választottam, hanem csak belesodródtam, mint egy tehetetlen fadarab, amelyet magával sodor az ár.
– Ezért helyezkedsz sündisznóállásba a férfiakkal szemben?
– Igen. Nem akarom, hogy a legcsekélyebb mértékben befolyásolhasson bárki is, azt sem, hogy a saját érzelmeim nyomják el az emberi szuverenitásomat. Márpedig a szerelemben ez történik.
– De ennek az az ára, hogy többnyire magányos vagy.
– Nem vagyok magányos, nagyon sok barátom van, a szexuális igényeimet pedig kordában tudom tartani.
– Amikor együtt éltél Marcellel, még nagyon fiatal voltál. A mostani élettapasztalatoddal viszont nem értem, miért kell attól tartanod, hogy ha egy csekélyke részt feladsz az emberi szuverenitásodból, akkor mindjárt megint belesodródsz egy tőled idegen világba?
– Tulajdonképpen nem attól félek, amibe belesodródhatnék, hanem attól, hogy megint felszívódom egy férfi egyéniségében, s közben azt hiszem, hogy az az én egyéniségem.
– De így megfosztod magad attól, ami az ember életét széppé teszi: az érzelmi kapcsolattól.
– Tudom, de nem érdekel. Nagyon jól megvagyok így is.
Nem vitatkozom Szilvivel: hagyom őt maga kovácsolta páncéljában. Egyébként már többször is hasztalanul vitatkoztunk erről, csak akkor még sohasem kapcsolta össze a szerelemtől való merev elzárkózását a párizsi élményeivel és Marcellel.
– Mikor jöttél rá, hogy szakítanod kell Marcellel?
– Nagyon sokára. Két évig éltünk együtt. Előre megbeszéltük, hogy ennyi lesz a próbaházasság. Az persze véletlen volt, hogy éppen a két év leteltével jöttem rá, hogy nem tudok és nem is akarok vele élni. Akkor viszont olyan hirtelen robbant belém a felismerés, hogy szinte pánikszerűen csomagoltam és jöttem haza.
– Volt ennek a házas-bulizásnak valami különleges oka?
– Igen. Volt egy sokkoló élményem, amely hirtelen ébresztett rá arra, hogy az ember azért sohase adja fel önmagát. Már nyakig merültünk az édes életbe, amikor a fodrásznál megismerkedtem egy velem egyidős francia fiatalasszonnyal, Marieval. A franciák nehezen engednek közel magukhoz idegeneket, mi mégis rövid idő alatt bizalmas barátnők lettünk. Időm volt bőven, neki is, így órákat sétálgattunk és beszélgettünk. Elmesélte, hogy tíz évvel ezelőtt volt egy nagy szerelme, Francois. Tizenhét éves volt akkor, és úgy imádta azt a fiatal férfit, akár egy istent. Francois is szerette őt, természetesen a magáévá akarta tenni. Mariet az apácák nevelték, és olyan naiv kis ártatlanság volt akkor, hogy hiába volt olyan szerelmes, mint egy ágyú, hiába tüzelt a kis puncija, nem akart lefeküdni Francoisval. A fiú egyre türelmetlenebbül ostromolta, tartózkodását joggal tartotta érthetetlennek, már-már azt hitte, Marie nem is szereti őt. Végül ultimátumot adott neki: ha nem lesz az övé, akkor elhagyja.
Marie nagyon rossz néven vette ezt, rögtön arra gondolt, hogy Francoisnak csak a teste kell, ezért erőlteti a lefekvést. Jellegzetes apácanövendéki gondolkodás. Persze megint nemet mondott Francoisnak, lelke mélyén azt hitte, a férfi nem fogja elhagyni. De Francois megdühödött és szakított vele. Marie teljesen összeroppant, hosszú hetekig kezelték egy szanatóriumban, alig tudta befejezni a gimnáziumot. Azután férjhez ment, mint mondta, egyáltalán nem szerelemből. Most jön a sors fintora: a férje mellett bizony alaposan le kellett szoknia a romantikáról. A hajdani apácanövendék, aki az élete nagy szerelmének sem akarta odaadni a szüzességét, rövidesen egyik gruppen szexből a másikba tántorgott.
Természetesen én is meséltem neki az életünkről, s nagyon elcsodálkoztunk mindketten, hogy a nagy punci- és fütyköscserék során eddig még nem találkoztunk össze. Persze most már meg is szervezhettük volna ezt a találkozást, de valahogy egyikünknek sem volt sürgős. Azután hónapokkal később mégis összekerültünk egy nagyobb társaságban. Az est „fénypontja” kétségtelenül Marie volt. Erre még visszatérek, de a történethez ugyancsak hozzátartozik Marie sajátos házaséletének tömör ecsetelése.
Gazdag nő volt, a házassága előtt jelentős vagyont örökölt. A férje számítógép tervező mérnök, így aztán Marie pénzével megvásároltak egy komputer vállalatot. Marie ügyvédje résen volt, és mivel a férj nem vitt be tőkét a vállalkozásba, a céget Marie nevén jegyezték, és a részvények is az ő nevén futottak. A férje tulajdonképpen csak alkalmazottja volt főmérnökként Marie cégének. Georges, Marie férje rendkívül hiú ember volt, s megalázónak érezte ezt a felállást. Persze nem annyira, hogy elhagyja ezért Mariet, hiszen a cég jövedelmét közösen élvezték. Azt hiszem, a maga módján szerette is a feleségét, de a sértett önérzete skizofrénné tette az érzelmeit. Mivel tulajdonképpen ő volt a kiszolgáltatott, s ráadásul nyilván érezte is, hogy a felesége nem szereti őt igazán, egyre jobban beszivárgott zsigereibe a vágy, hogy megalázza Mariet. Ezt persze nem primitív módon tette, hanem észrevéve az asszony enyhe mazohizmusát, erre játszott rá sátáni módon.
Rafináltan kifejlesztette Marieban ezt a hajlamot annyira, hogy az asszony már-már szeretni kezdte ezért őt, s aztán ügyesen rávette a nőt, hogy szexpartikra járjanak, s ott azután szexuális játékba csomagolva nyilvánosan alázhatta meg feleségét. Marie ezt teljesen higgadtan mesélte el nekem, még kuncogott is a férje naivitásán, ő ugyanis nem érezte megalázónak ezt a játékot:
„Szegény Georges azt hiszi, hogy ilyenkor ő kerül fölül, nem tudja, hogy én mennyire élvezem, amit csinálunk.”
Azután találkoztam Marieval és Georges-zsal egy nagyobb társaságban. Jules és Denise, az a házaspár, akikkel először keféltünk keresztbe, partit rendezett, szexpartit természetesen. Rajtunk kívül még három párt hívtak meg. Nem mondták meg, kik azok, meglepetésnek szánták. Sőt, Denise azt találta ki, hogy mindenki vetkőzzön le meztelenre az előszobában, s a férfiak számára készíttetett egy-egy fekete selyemálarcot, amely az álluktól a homlokukig eltakarta az arcukat, csak a szájuk, az orruk és a szemük látszott ki belőle.
Ebben az volt a pikantéria, hogy mivel a vendégek nem ismerték egymást, a nők nem tudhatták, kivel kefélnek voltaképpen. Amikor anyaszült meztelenül beléptem a vöröses fénnyel rafináltan megvilágított nappaliba, rögtön észrevettem Mariet. Egy fotelben ült szintén anyaszült meztelenül, s hosszú szárú szipkából cigarettázott. Azaz nem sokáig cigarettázott, mert a mellette ülő álarcos férfi kikapta a szipkás cigit a kezéből, a szipkát Marie puncijába ültette egy félpercre, és azután ő szívta tovább a cigarettát. Marie is észrevett, vidáman integetett felém. Bevallom, örvendtem, hogy összetalálkoztunk, mert kíváncsi voltam a férjére, csak azt nem tudtam, hogy a sok álarcos közül melyik az?
Tízen voltunk összesen. A háziak italt töltöttek mindenkinek, azután Denise bejelentette, hogy kalózszám következik. A férfiakat kiküldte az előszobába, s azt mondta, hogy amikor dobolást hallanak, akkor rohanjanak be, és teperjék le azt a nőt, akit kiválasztottak. Van öt percük, hogy az előszobában megegyezzenek, ki melyiket választja.
Denise eloltott néhány lámpát, várt egy kicsit, majd bekapcsolta a magnót. A kazettáról dörömbölés, sikítás hallatszott, s ezzel egy időben berohantak a férfiak. Úgy kaptak el bennünket mintha a Sziklás hegység kiéhezett banditái lettek volna, persze csak imitálták a durvaságot.
Szanaszét hevertünk a puha moher szőnyegen, a magnóból pedig valami egészen vad, érzéki zene áradt. Egy idő után megszűnt a zene, s Denise bejelentette, hogy most show következik, igazi csemege a vendégeinek. A show címe: A rossz kis kutya története.
Abbahagytuk az ügyködést, senkit sem zavart, ha netalán még nem elégült volna ki egyszer sem, mert tudtuk, hogy egyáltalán nincs még vége az estének. Elhelyezkedtünk a fotelekben, Denise erősebbre vette a világítást. A magnóról kutyaugatás hallatszott, ami persze harsány derültséget keltett a társaságban. Az egyik férfi nyakörvvel és korbáccsal a kezében Mariehoz lépett. Tehát ő a férje, gondoltam, s izgatottan vártam, hogy mi következik. Részleteket ugyanis nem mesélt eddig Marie. A férfi Marie nyakára csatolta a nyakörvet, és Flippenek szólítgatva körbevezette a szobán. Marie négykézláb mászott a szőnyegen, időnként vakkantott egyet-egyet, s úgy tett, mintha belekapna a vendégek bokájába. A férje ilyenkor rápaskolt a fenekére, mintegy jelezve, hogy ez nem illendő dolog. Aztán elmagyarázta neki, hogy a kiskutyának nem szabad a szőnyegre pisilni, hanem kaparnia kell az ajtót, ha el akarja végezni a szükségletét. Marie engedelmesen vakkantott néhányat erre az oktatásra.
Mindenki nevetett, s kíváncsian várták a folytatást. Közben a férfiak lehajoltak, és megsimogatták Mariet, ahogyan a kiskutyákat szokták. Aztán egyszer csak Marie felemelte az egyik lábát, a fotel oldalához támasztotta, úgy tett mint a kutyák, amikor pisilni szoktak.
„Rossz kis kutya vagy, bepiszkítottad a szőnyeget, ezért büntetést érdemelsz” – dörrent rá szigorúan Georges.
Marie bűntudatosan lehajtotta a fejét és odadörgölődzött a férje lábához. Georges egyik kezével a nyakörvet tartotta, a másikkal felemelte a puha korbácsot, és rácsapott Marie fenekére. Marie nyüszített, de nem menekült, hanem még jobban kidomborította a hátsóját, szinte odakínálta az ütéseknek.
Georges kiszámítottan verte, látszott mozdulatain, hogy nem akar brutális fájdalmat okozni a nejének. Vigyázott, hogy lehetőleg ne üssön kétszer ugyanarra a helyre, de így is hamarosan piros csíkok virítottak Marie rózsás popsiján.
A zene elhalkult, csak a csattanások hallatszottak, s Marie kéjes nyöszörgése. Közben a fejét a szőnyegre hajtotta, majd egyszer-kétszer úgy tett, mint aki el akar menekülni, de Georges mindig visszarántotta a nyakörvénél fogva.
„Jó kis kutya leszel ezentúl?”- kérdezte oktató hangon.
Maria feneke már olyan volt, mint az állatkertben a páviánoké. Marie nem válaszolt azonnal, mire megint kapott kettőt a fenekére, s Georges megismételte a kérdést. Erre a nő engedelmesen vakkantott, térdre emelkedett, kezeit úgy helyezte maga elé, ahogy a kutyák szokták a mellső lábukat, s a férje kezét nyalogatta. Aztán négykézlábra ereszkedett újból, elindult az ajtó felé, s kaparászni kezdett az egyik kezével.
„Jól van, most már jó kis kutya vagy” – dicsérte meg Georges, s egy asztalkán heverő bonboniéreből egy cukorkát dobott a szőnyegre, amit Marie a szájával kapott el.

A társaság tapsolt, a férfiak szemmel láthatólag begerjedtek a jelenettől, de bennem valami megmagyarázhatatlan rossz érzés keletkezett. Figyeltem Georges szemét, amíg Mariet verte, s hirtelen rájöttem valamire. Igaz, hogy Georges alaposan megrakta Mariet, de észrevettem, hogy nem ez izgatja igazán; ez a férfi nem primitív módon szadista, nem az gerjeszt benne örömet, ha fizikailag fájdalmat okoz a feleségének, hanem lelkileg szeretné minél alaposabban megalázni.
Láttam, hogy a pórázon vezetés nagyobb kéjt okoz számára, mint a korbácsolás. És tulajdonképpen bosszantja, hogy Marie csak perverz játéknak tekinti az egészet.
Az motoszkált a tudatom mélyén, hogy ez a játék most már valahogy vérre megy, ez a férfi, ha nem éri el a célját így, majd másként éri el. Persze ezt nem gondoltam végig akkor ilyen alaposan, de hirtelen félteni kezdtem a barátnőmet, mintha távoli, körvonalazhatatlan, de mégis elkerülhetetlen veszély fenyegetné. A show még nem ért véget. Georges kijelentette, hogy a kiskutya közben szukává nőtt, s el kell vinni a kankutyákhoz.
Ugyancsak pórázon vitte Mariet egyik férfitől a másikig, akik hátulról megdugták, nemcsak a punciját, hanem a popsilukát is, legtöbbje bele is élvezett igencsak gyorsan, mert felizgultak az előző jelenettől.
– És a többi nő mit csinált?
– Legtöbbnek jutott férfi, hiszen Marieval egyszerre csak egy foglalkozhatott, ne felejtsd el, hogy összesen tízen voltunk. Két nő egymással játszadozott, egyik nő pedig mindig annak a férfinak a szája elé tartotta a punciját, aki éppen Mariet dugta hátulról, egy másik pedig Georgesnak furulyázott.
Azután elvesztettem a fonalat, mert engem is elkapott valaki. Belém nyomta, de nem ott élvezett el, hanem a számban. Aztán nem is tudom mi történt, valaki még a melleim közé spriccelt, egy ilyen kavargásban nem lehet követni az eseményeket, különösen akkor nem, ha az ember maga is aktív résztvevő. Azután egyszerre Marie hisztérikus kiáltását hallottam:
„Vedd le az álarcodat, azonnal vedd le!”
A vidám, önfeledten perverz hangulatba annyira dermesztően hasított bele ez a hisztérikus hang, hogy mindenki azonnal abbahagyta az ügyködést, és Marie felé fordult. Ő már nem négykézláb kúszott, hanem kiegyenesedett, a pórázt egyetlen dühödt mozdulattal kirántotta a férje kezéből, és halálsápadtan, toporzékolva kiabált az előtte álló szőke férfira:
„Vedd le az álarcodat, mert letépem!”
Denise odaszaladt, kérlelni kezdte, hogy ne rontsa el a hangulatot, az álarcot csak a legvégén veszik le, de Marie akkorát lökött rajta, hogy a filigrán baba a pezsgőspoharak közé zuhant. Mindenki felugrált. Láttuk, hogy valami baj történt, de senki sem sejtette, hogy mi vadította meg Mariet. Az álarcos férfi megpróbált eliszkolni, de Marie dühödt fúriaként ragadta meg a karját, hosszú, hegyes körmeit a húsába vájta, eltorzult arccal sziszegve követelte, hogy vegye le az álarcát.
„Jól van, na” – próbálta menteni a helyzetet Jules, a házigazda, „mindenki leveszi az álarcát”.
A férfiak engedelmesen lerántották a fekete selymet. a Marie előtt álló fickó is. Én nem a férfit néztem, hanem Mariet, mintha ötven évet öregedett volna hirtelen: úgy tűnt, vigyorgó csontkoponyává változott ez a csinos, fiatal arc. Mert vigyorgott, eszelősen vigyorgott a férfi arcába, ez volt a legszörnyűbb az egészben.
A férfi kínosan mosolygott, s Marie arca felé nyúlt, hogy megsimogassa:
„Helló bébi, ne vedd úgy a szívedre…”
Még mondani akart valamit, de Marie felemelte a karját, s ököllel sújtott az arcába. Akkor ránéztem véletlenül Georgesra és sátáni örömet láttam a szemében. Persze még mindig nem értettem én sem, hogy mi történt valójában. Mindez másodpercek alatt zajlott le, mert mielőtt a többiek észbe kaptak volna, Marie kirohant az előszobába, mezítelen testére felkapta bundáját, és kirohant a házból.
„Eredj gyorsan utána!” -, „Mi történt vele tulajdonképpen?” -, „Ismert talán téged valahonnan?” – zűrzavar, kérdések keresztbe-kasul, általános értetlenség, s közben mindenki anyaszült meztelen volt.
Fellini sem rendezhetett volna groteszkebb jelenetet ennél.
Georgesot faggatták kegyetlenül, aki a ruháját rángatta magára éppen, de Jules már kirohant fürdőköpenyben, és azzal jött vissza, hogy Marie kocsiba vágta magát, s elhajtott.
„Hívjál taxit!” – kiáltotta Georges, miközben az ingét gombolgatta idegesen.
Mindenki őt nézte, tőle várt magyarázatot. Mások a szőke férfit ostromolták, aki szintén öltözött, s látszott rajta, hogy rettenetesen kínosan érinti a dolog. Ő nem válaszolt a kérdésekre, csak a vállát vonogatta, alig várta, hogy eltűnjön a megbolydult társaságból.
Partnerét, akivel valószínűleg együtt érkezett, szintén noszogatta, hogy öltözzön gyorsabban. Georges nem térhetett ki a kérdések pergőtüze elől, kénytelen volt kinyögni, hogy a másik férfi Francois, Marie élete első nagy szerelme. A felesége biztosan ettől borult ki.
Legtöbben erre cinikusan vonogatták a vállukat, de én tudtam, ismertem ennek a szerelemnek a történetét, s Marie érzelmeit is; elborított a düh. Rákiáltottam Georges-ra:
„Te hívtad meg Deniseékhez?
Az álarcos komédiát is te találtad ki?”
– „Igen” – válaszolt helyette Denise.
– „Georges mondta, hogy meghív egy párt, akit nem ismerünk, és az ő ötlete volt az álarc is. Nagyon szellemesnek találtam, nem gondoltam, hogy ilyen baj lesz belőle.”
Nem tudtam türtőztetni magam. Georges-hoz léptem:
„Te gyalázatos!” – kiáltottam, s teljes erőmből pofon vágtam.
Michel rögtön mellettem termett, kivezetett az előszobába, és a kezembe adta a ruháimat.
Csak arra emlékszem, hogy olyan sebesen öltöztem, mintha az életem függne ettől a gyorsaságtól. Alig vártam már, hogy kikerüljek onnan.
„Ma mindenki megbolondult” – hallottam még távolról Denise hangját, azután már csak annyit mondtam a kocsiban Marcellnek, hogy meg tudnám ölni Georgesot.
Marcell a vállát vonogatta, Marie majd megnyugszik szerinte, nem is érti, hogy miért kellett ilyen óriási hisztit kivágnia. Akkor már tudtam, hogy soha nem leszek Marcell felesége.
Mintha egy vadidegen férfi ült volna mellettem a kocsiban, mintha csak csupasz szavaink lennének egymáshoz, mert ezek a szavak mást jelentettek mindkettőnk számára, csak kiperegtek a szánkból, mint két játékvödörből a homok. Meg sem kíséreltem vitatkozni vele, hallgattam egész úton, és otthon külön feküdtem le, mondván, nem szeretném, ha felébresztene reggel, ki akarom aludni magam. Rögtön beleegyezett, nagyon kedves volt és figyelmes, csak éppen nem értett semmit. Olyan fal meredt közénk, mint amilyen a berlini fal lehet, csak éppen a mi falunkról tudtam, hogy nem fog leomlani sohasem.
Másnap délelőtt Denise felhívott telefonon, s félig sírva elnyöszörögte, hogy szörnyű szerencsétlenség történt az éjszaka. Marie iszonyú sebességgel vette a kanyart, nekiment a korlátnak és belezuhant kocsijával a Szajnába. Georges egész éjszaka kereste, a rendőrséget is értesítette, de csak reggel találták meg a kocsit, s benne Marie holttestét. Amikor letettem a kagylót, még sokáig ültem mozdulatlanul a telefon mellett.
Marie! A kedves, vidám, frivol teremtés már összetört hullaként hever valamelyik boncterem hűtőládájában. Miért kellett meghalnia?
Tudtam, hogy nem öngyilkosság volt, ő nem az a fajta nő volt, aki megöli magát. De azt is tudtam, hogy milyen könnyen úrrá lesz rajta az indulat és a kétségbeesés. Georges elérte, amit akart, sikerült megaláznia Mariet. Persze ő sem így gondolta a dolgot, esze ágában sem volt megölnie a feleségét. Ostoba, szerencsétlen baleset, látszólag vak véletlen, de a mélyben mégis ijesztően törvényszerű:
a kis kutya nagyot ugrott kocsijával, mert valahol megpillanthatta igazi gazdáját a folyó sötét tükrében.
S ahogy tovább gondoltam a dolgokat, megfejtettem Marie felindulásának igazi okát is. A gruppen szexekben kiélt perverz gátlástalansága nem az igazi énje lehetett. A szerelmi csalódás és a szerelem nélküli házasság sodorta e felé az életforma felé, amely aztán ugyanúgy bugyogó masszájába szívta, mint engem is Marcell mellett.
Marie mindenki előtt vállalta ezt az életformát, egyetlen ember volt csak, aki előtt megalázónak érezte.
Az a férfi, akit a régi énjével szeretett valamikor. S ezt a régi énjét sohasem tudta teljesen levetkőzni, mert ha le tudta volna, akkor a kis kutyának nem intett volna új gazdája a folyó mélyéről.