Meztelen valóság

Napjainkban egyre többen szégyenlik a meztelenséget, nem megmagyarázható miért. A legtermészetesebb dolog, hogy mindenki meztelenül jön erre a világra. Eleinte még talán mutogatják is, aztán még egy darabig nem ciki, de egy idő után már egyenesen a sátántól való, ha ruha nélkül látni valakit. Hol van a határ a ízléses, művészi akt és a pornó között? Itt szeretném figyelmeztetni kedves olvasóinkat, hogy a cikkben szereplő egyes képek megzavarhatják munkatársaik, vagy főnökük nyugalmát. Elődeink hatalmas műveiként tiszteljük a kőbe vésett milói Vénuszt és Dávid szobrát, ahogy Botticelli és da Vinci egyes képeit is, melyeknek van egy közös tulajdonságuk. Részben vagy teljesen meztelen alakokat ábrázolnak. Kevés olyan elvakult, mélyen ortodox nézeteket valló, vagy csak egyszerűen agyament ember létezik ezen a bolygón, aki szerint a különböző korok szépségideáljait tükröző, felbecsülhetetlen értékű műveknek nincs helye a művészettörténet-órákon, mert azok bizony pornográfok. Mennyiben más a helyzet, amikor az ecset és a véső helyett celluloid vagy nyomtatótinta őrizte meg az alakot? Mennyiben különbözik egy olyan akt, melyen már félezer éve szárad a tinta, és egy olyan, melyet épp most fejezett be alkotója? Eleve, hol van a határ a művészet és a pornó között, amikor arra kerül a sor, hogy ruhák nélkül ábrázolnak valakit?

Könnyen rávághatná a kedves olvasó, hogy természetesen ott, hogy az utóbbiban látszik maga az aktus. Akkor most pillantsunk lejjebb, és döntsük el, hogy ezt a kiváló, több ezeréves ötvösmunkát, a kissé töredezett, de szerencsére fennmaradt római freskót, vagy egy kevésbé egyértelmű softcore filmet szeretnénk megmutatni a gyereknek. A kortárs művészvilág nagyot szisszent, amikor Jeff Koons bemutatta Made in Heaven című kiállítását, melynek számos darabja nem ábrázol mást, mint ahogy éppen volt feleségével, Staller Ilonával – egyesek Cicciolina néven ismerik – „paráználkodott”. A kiállítás anyagában voltak üvegből, porcelánból és műanyagból készült szobrok, olajfestmények, és persze olyan darabok is, melyek az olasz parlamentben sikeres karriert befutó pornósztár helyett kiskutyát vagy egy virágos vázát ábrázoltak. Koons művészetében ezek az alkotások hatalmas előrelépést jelentettek ahhoz az időszakhoz képest, melyben még Michael Jacksont és majmát, Bubble-t ábrázoló szobrocskákat készített.Azt is mondhatnánk, hogy attól függ a dolog, hogy mire szeretnék használni az adott művet. Nyilvánvaló, hogy elenyésző azon emberek száma, akik azért vásároltak meg egy szobrot, festményt, vagy akár egy művészettörténeti albumot, hogy kissé feltüzeljék párkapcsolatuk szunnyadó parazsát. Az is valószínű, hogy kevesen bújták végig a Káma-szútrát csupán azért, hogy utána mosolyogva annyit mondjanak, „milyen leleményesek voltak ezek az indiaiak…” Persze tudjuk, hogy ez utóbbit sem kell eldugott felnőttboltokban keresnünk, sőt, gond nélkül leemelhetjük szinte bármelyik könyvesbolt polcáról közvetlenül az Ókor hét csodája és a Curry művészete című szakácskönyv mellől.

Ezen a ponton tovább homályosodik az a bizonyos vonal, ha rápillantunk például Jonathan Yeo Porn in the U.S.A. című kiállításának anyagára. A művész komoly felháborodást váltott ki pár évvel ezelőtt, amikor projektjéhez engedélyt kért és nem kapott a Fehér Háztól, ennek ellenére mégis megvalósította tervét. Yeo képei első ránézésre egyszerű montázsoknak tűnhetnek, de ha közelebbről megnézzük őket, akkor kiderül, hogy minden egyes részlet pornóújságok kivágott darabjaiból van összerakva. És hogy miért kellett volna ehhez George W. Bush hozzájárulása? Mert az ő, női altájakból kirakott képe is helyet kapott a repertoárban. Nézze meg a kiállítás többi képét is, de először úgy, hogy kicsit távolabb ül a monitortól. A különbség meghatározására előhozakodhatnánk azzal a gyenge szárnycsapással, hogy a pornó az, ami szexuálisan felizgatja a nézőt. Az internetnek hála számos olyan szexuális szubkultúra került be a köztudatba, melyet a legtöbb ember nemhogy nem izgatónak, de egyenesen visszataszítónak tart. A széles tömeget vizsgálva ez alapján mondhatnánk azt, hogy egy fajokon átívelő szexualitást bemutató képanyag művészet, ellenben egy olyan fotósorozat, melyben vonzó emberek láthatók művészi koncepcióval megfűszerezve – és mellesleg meztelenül –, az már aztán végképp túlzás. Ennek a szélsőségek között vergődő értékítéletnek esett áldozatul a híres és elismert amerikai fotós, Nan Goldin is, aki fotósorozatával bejárta a világ legnevesebb kortárs művészeti galériáit. A biztosítékot akkor sikerült kivernie a művésznőnek, amikor egyik fotóján két keresztlánya játszott, akik közül a fiatalabbik a legkevésbé sem próbálta elrejteni meztelenségét. A párizsi kiállítást reklámozó albumot ledaráltatták, de sokáig támadások sorozata érte a művész munkáját. Az esetről Nan Goldin úgy nyilatkozott, „nem a közönség jár a fejemben, amikor fényképezek, hanem az, amit látok. Volt már olyan, hogy a gyomromban éreztem, nem lenne helyes megörökíteni az adott pillanatot. […] Számomra semmi pornográf nincs ezen a képen. Senkit nem buzdítok arra, hogy gyerekeket zaklasson. Az, hogy egy ilyen pici gyerek láttán mindenkinek csak a rossz jut eszébe, kiválóan mutatja, hogy mennyire gusztustalanná vált ez a világ. Úgy látszik, hogy az emberek elfelejtették, hogy meztelenül jönnek a világra, és hogy nőktől születnek.” De mire is jó ez az egész? Miért nem lehet egyszerűen csendéleteket, portrékat – szóvicc nélkül –, mellszobrokat készíteni, vagy szép épületeket fotózni? Egyrészt azért, mert az embereket érdekli ez a téma – Ön sem lenne itt egyébként. A fenti kiállítások szinte kivétel nélkül erős tiltakozást váltottak ki, de rengeteg embert vonzottak be a múzeumokba, akik kíváncsiak voltak arra, hogyan is lehet az ember életének egyik legintimebb részét feldolgozni a művészet eszközeivel.Mindennek megvan maga a helye a művészeten belül, ahogy szexualitásnak is. Hogy egészen pontosan hol van ez, arra már nagyon régóta, nagyon sokan keresik a választ, de eddig még nem sikerült megállapodni. Nincs jó és rossz válasz: nyugodtan kérdezem meg a kedves olvasókat, hogy Önök szerint hol van az a bizonyos vonal a pornó és a művészet között? Forrás: kulturpart.hu

Ősi szerelmi jelenetek Indiában – Khadzsuraho

Amerika felfedezésére még ötszáz évet kell várni, a chartres-i katedrálist csak száz év múlva kezdik építeni, amikor Indiában olyan szerelmi jeleneteket faragnak a templom oldalára, melyeket ma pornográfiának neveznénk.
Az emberiség története a szerelem története is. Azt, hogy a különböző korok mennyire fogadták el természetesnek a testiséget, a szerelem különböző formáit, sok mindentől függ. Hosszasan lehetne sorolni azokat a manapság megvetett, törvény által is tiltott kapcsolatokat, amelyek rég múlt társadalmakban természetesnek számítottak.
A Római Birodalomban elfogadottnak, sőt magasabb rendűnek számított a homoszexualitás, a bibliai korban teljesen természetes volt a többnejűség. De akinek volt szerencséje eljutni Indiába, talán látta Khadzsurahóban, a poros kis faluban ezer évvel ezelőtt felépített nyolcvanöt templomot, a templomfalakon pedig a szinte minden képzeletet felülmúló csoportos gyönyörszerzés ezerféle ábrázolását. Itt minden álszerénység és prüdéria nélkül kőbe faragtak jóképű férfiakat és érzéki nőket, hogy mindenki lássa őket a szerelem legintimebb és legváltozatosabb helyzeteiben.
Hajlékony, kígyózó, érzéki formák, élettől és szerelemtől lüktető emberi és isteni alakok kőbe vésve. Istenek és istennők, nimfák és szolgálók, kígyók, macskamozgású vadak és földi lények. Húszezer szobor. Az ezer év előtti ember teljes világa látható itt.
A gyerekek iskolába mennek, a munkások követ fejtenek, a zenészek dobolnak, a nők szemüket festik, hajukat mossák, a lábukba akadt tüskét szedik, doktorok operálnak, az öregek pletykálnak, katonák harcolnak elefántok hátán, tevén, gyalog. És prostituáltak olcsó szerelemmel szolgálnak. Férfiak és nők, szeretők, egymás ölébe fonódott karcsú testek. Szerelmes párok ezrei, egymáshoz simuló arcok, testek. Hihetetlen, káprázatos galériája az emberi életnek egy poros kis falu templomain. A szobrok olyanok, hogy az az érzésed támad, ha egymás után lefényképeznéd és gyorsan levetítenéd őket, egy ezeréves filmet látnál peregni.
Abban az időben, 900 és 1020 között, amikor a templomok épültek a Csandéla királyság idején a hindu istenségek Síva, Visnu, Brahmá és a szentek azt tanították, hogy az asszony a teremtésben a legfontosabb lény. Az érzékek a szellemmel egyenrangúak, és a nekik való fantáziadús engedelmesség ugyanúgy a mennybe vezet, mint a meditáció. India lakói akkoriban gazdagok voltak, a föld virágot és gyümölcsöt bőséggel adott. Az asszonyok elzárkózása még nem vetett árnyékot a nemiségre, a gazdagon felékszerezett emberek kivették részüket a lakomákból, a vadászatokból, szerették a zenét, a táncot és a testi szerelmet. Abban a korban Indiában a hit által irányított szokások és a világi élet között nem voltak éles határok. Ha jó szerencséd elvet Indiába, ezeket a templomokat ne hagyd ki!

Spiritualitás a szexben
Hindu sokféleképpen lehetsz, az aszketikus, jógi út éppúgy autentikus, mint az Istennel való egyesülést, a tökéletes meditációt a szerelmen és a szexen keresztül megvalósító tantrikus. Nincsenek meghatározott dogmák, van ezzel szemben számtalan irányzat, mester és magyarázat. Így az is változó, melyik hagyományban melyik istené a főszerep.
Az isteniséget a szexualitással összekötő tanok több ezer évesek, és nem csupán Indiában hatottak, hanem átkerültek például Tibetbe is, ahol szerves részét képezik a buddhizmusnak. Csak egyetlen energia létezik, a szerelem-szex energiája, mindent ez tart mozgásban, ez teremt és pusztít. És ez az energia az egyesüléskor nyilvánul meg, akkor zárul be a kör, teljesedik magasabb egységgé a két fél.
A tantra bonyolult és gyönyörű történet. De ne üljünk fel a tantradivatnak: ez nem pózok és pontokban elsajátítható meditációs technikák gyűjteménye, amelyek alkalmazásával majd jól feldobjuk szexuális életünket. A tantra egy mindenre kiterjedő, spirituális út, amelyből a szex sem marad ki, sőt kiemelt szerepet kap. De a cél éppen fordított, mint ahogy azt a „tantraszakkönyvekben” gyakran kommunikálják. (Dívány)