Meztelen valóság

Napjainkban egyre többen szégyenlik a meztelenséget, nem megmagyarázható miért. A legtermészetesebb dolog, hogy mindenki meztelenül jön erre a világra. Eleinte még talán mutogatják is, aztán még egy darabig nem ciki, de egy idő után már egyenesen a sátántól való, ha ruha nélkül látni valakit. Hol van a határ a ízléses, művészi akt és a pornó között? Itt szeretném figyelmeztetni kedves olvasóinkat, hogy a cikkben szereplő egyes képek megzavarhatják munkatársaik, vagy főnökük nyugalmát. Elődeink hatalmas műveiként tiszteljük a kőbe vésett milói Vénuszt és Dávid szobrát, ahogy Botticelli és da Vinci egyes képeit is, melyeknek van egy közös tulajdonságuk. Részben vagy teljesen meztelen alakokat ábrázolnak. Kevés olyan elvakult, mélyen ortodox nézeteket valló, vagy csak egyszerűen agyament ember létezik ezen a bolygón, aki szerint a különböző korok szépségideáljait tükröző, felbecsülhetetlen értékű műveknek nincs helye a művészettörténet-órákon, mert azok bizony pornográfok. Mennyiben más a helyzet, amikor az ecset és a véső helyett celluloid vagy nyomtatótinta őrizte meg az alakot? Mennyiben különbözik egy olyan akt, melyen már félezer éve szárad a tinta, és egy olyan, melyet épp most fejezett be alkotója? Eleve, hol van a határ a művészet és a pornó között, amikor arra kerül a sor, hogy ruhák nélkül ábrázolnak valakit?

Könnyen rávághatná a kedves olvasó, hogy természetesen ott, hogy az utóbbiban látszik maga az aktus. Akkor most pillantsunk lejjebb, és döntsük el, hogy ezt a kiváló, több ezeréves ötvösmunkát, a kissé töredezett, de szerencsére fennmaradt római freskót, vagy egy kevésbé egyértelmű softcore filmet szeretnénk megmutatni a gyereknek. A kortárs művészvilág nagyot szisszent, amikor Jeff Koons bemutatta Made in Heaven című kiállítását, melynek számos darabja nem ábrázol mást, mint ahogy éppen volt feleségével, Staller Ilonával – egyesek Cicciolina néven ismerik – „paráználkodott”. A kiállítás anyagában voltak üvegből, porcelánból és műanyagból készült szobrok, olajfestmények, és persze olyan darabok is, melyek az olasz parlamentben sikeres karriert befutó pornósztár helyett kiskutyát vagy egy virágos vázát ábrázoltak. Koons művészetében ezek az alkotások hatalmas előrelépést jelentettek ahhoz az időszakhoz képest, melyben még Michael Jacksont és majmát, Bubble-t ábrázoló szobrocskákat készített.Azt is mondhatnánk, hogy attól függ a dolog, hogy mire szeretnék használni az adott művet. Nyilvánvaló, hogy elenyésző azon emberek száma, akik azért vásároltak meg egy szobrot, festményt, vagy akár egy művészettörténeti albumot, hogy kissé feltüzeljék párkapcsolatuk szunnyadó parazsát. Az is valószínű, hogy kevesen bújták végig a Káma-szútrát csupán azért, hogy utána mosolyogva annyit mondjanak, „milyen leleményesek voltak ezek az indiaiak…” Persze tudjuk, hogy ez utóbbit sem kell eldugott felnőttboltokban keresnünk, sőt, gond nélkül leemelhetjük szinte bármelyik könyvesbolt polcáról közvetlenül az Ókor hét csodája és a Curry művészete című szakácskönyv mellől.

Ezen a ponton tovább homályosodik az a bizonyos vonal, ha rápillantunk például Jonathan Yeo Porn in the U.S.A. című kiállításának anyagára. A művész komoly felháborodást váltott ki pár évvel ezelőtt, amikor projektjéhez engedélyt kért és nem kapott a Fehér Háztól, ennek ellenére mégis megvalósította tervét. Yeo képei első ránézésre egyszerű montázsoknak tűnhetnek, de ha közelebbről megnézzük őket, akkor kiderül, hogy minden egyes részlet pornóújságok kivágott darabjaiból van összerakva. És hogy miért kellett volna ehhez George W. Bush hozzájárulása? Mert az ő, női altájakból kirakott képe is helyet kapott a repertoárban. Nézze meg a kiállítás többi képét is, de először úgy, hogy kicsit távolabb ül a monitortól. A különbség meghatározására előhozakodhatnánk azzal a gyenge szárnycsapással, hogy a pornó az, ami szexuálisan felizgatja a nézőt. Az internetnek hála számos olyan szexuális szubkultúra került be a köztudatba, melyet a legtöbb ember nemhogy nem izgatónak, de egyenesen visszataszítónak tart. A széles tömeget vizsgálva ez alapján mondhatnánk azt, hogy egy fajokon átívelő szexualitást bemutató képanyag művészet, ellenben egy olyan fotósorozat, melyben vonzó emberek láthatók művészi koncepcióval megfűszerezve – és mellesleg meztelenül –, az már aztán végképp túlzás. Ennek a szélsőségek között vergődő értékítéletnek esett áldozatul a híres és elismert amerikai fotós, Nan Goldin is, aki fotósorozatával bejárta a világ legnevesebb kortárs művészeti galériáit. A biztosítékot akkor sikerült kivernie a művésznőnek, amikor egyik fotóján két keresztlánya játszott, akik közül a fiatalabbik a legkevésbé sem próbálta elrejteni meztelenségét. A párizsi kiállítást reklámozó albumot ledaráltatták, de sokáig támadások sorozata érte a művész munkáját. Az esetről Nan Goldin úgy nyilatkozott, „nem a közönség jár a fejemben, amikor fényképezek, hanem az, amit látok. Volt már olyan, hogy a gyomromban éreztem, nem lenne helyes megörökíteni az adott pillanatot. […] Számomra semmi pornográf nincs ezen a képen. Senkit nem buzdítok arra, hogy gyerekeket zaklasson. Az, hogy egy ilyen pici gyerek láttán mindenkinek csak a rossz jut eszébe, kiválóan mutatja, hogy mennyire gusztustalanná vált ez a világ. Úgy látszik, hogy az emberek elfelejtették, hogy meztelenül jönnek a világra, és hogy nőktől születnek.” De mire is jó ez az egész? Miért nem lehet egyszerűen csendéleteket, portrékat – szóvicc nélkül –, mellszobrokat készíteni, vagy szép épületeket fotózni? Egyrészt azért, mert az embereket érdekli ez a téma – Ön sem lenne itt egyébként. A fenti kiállítások szinte kivétel nélkül erős tiltakozást váltottak ki, de rengeteg embert vonzottak be a múzeumokba, akik kíváncsiak voltak arra, hogyan is lehet az ember életének egyik legintimebb részét feldolgozni a művészet eszközeivel.Mindennek megvan maga a helye a művészeten belül, ahogy szexualitásnak is. Hogy egészen pontosan hol van ez, arra már nagyon régóta, nagyon sokan keresik a választ, de eddig még nem sikerült megállapodni. Nincs jó és rossz válasz: nyugodtan kérdezem meg a kedves olvasókat, hogy Önök szerint hol van az a bizonyos vonal a pornó és a művészet között? Forrás: kulturpart.hu

A pornográfia rövid története

A pornográfia már jóval a film és a fotográfia megszületése előtt is létezett, s mivel az embereket mindig is érdekelte a szex, az evolúció következtében elkerülhetetlenné vált a vizuális ébredés, amely gyorsan reagált a technikai újításokra.
A történelem első erotikus emberi ábrázolásai hagyományos értelemben véve még nem nevezhetőek pornográf tartalmúnak. Harmincezer évvel ezelőtt a paleolit korban az emberek nagy mellű, vékony combú terhes asszonyokat formáztak kőből, illetve fából, a régészek azonban kétségbe vonják a „Vénusz-szobrok” szexuális töltetét, s inkább úgy gondolják, hogy az alkotások valószínűleg vallási szimbólumok, vagy termékenységi motívumok lehettek.
Az ókori görögök és rómaiak közszobrokon és freskókon ábrázoltak homoszexuális, háromtagú, valamint orális szex jeleneteket, Indiában pedig már a 2. században megalkották a szexualitás nagy „tankönyvét”, a Kámaszutrát. A perui mocsék kerámiákon örökítették meg pornográf jellegű rajzaikat, míg a 16. századi Japánban az arisztokrácia körében nagy népszerűségnek örvendtek az ilyen jellegű fametszetek.
Nyugaton a korai ábrázolások politikai tartalommal voltak átitatva, s nem jellemezte őket a szexuális kizárólagosság – magyarázta Joseph Slade, az ohiói egyetem médiatudomány-professzora. A francia forradalmárok például pornográf jellegű pamfletekkel igyekezték kigúnyolni a gyűlölt arisztokrácia tagjait, s még Sade márki munkái is részben filozófiai töltetűnek tekinthetők.
Az 1800-as években született meg és terjedt el a „pornográfia a pornográfiáért” eszméje. Jóllehet már a 17. század közepe óta nyomtatásban jelentek meg az erotikus novellák, azonban az első, nagyobb lélegzetvételű írásra, az angol nyelven íródott Memoirs of a Woman of Pleasure (Egy örömlány emlékiratai) című könyvre egészen 1748-ig kellett várni; a népszerű nevén Fanny Hill érintette a kukkolás, a biszexualitás, a tömegszex és mazochizmus témáját is.
1839-ben, a dagerrotípia feltalálásával a technika is meghódította a pornográfiát, s már 1846-ban megszületett az első ilyen jellegű erotikus kép. A film feltalálása hasonló utat járt be, 1896-ban francia alkotók készítették az első olyan némafilmet (Le Coucher de la Marie), amelyen egy színésznő sztriptíztáncot ad elő. A fordulópont a társadalmi morál megváltozásával összhangban a hetvenes években következett be: míg korábban csak szűk körben, kizárólag férfiakból álló közönség előtt vetítettek pornográf alkotásokat, addig a technika forradalmasításával – internet, digitális kamerák – az ilyen tematikájú filmek előállítása előtt álló utolsó akadályok is sorra ledőltek – írja a Múlt-kor.hu