Feküdtem Gergő mellett, ő átölelt, mint mindig, én viszont legszívesebben rohantam volna át a másik szobába, ahonnan Attila dörmögő horkolása hallatszott. Attól félek, egy hónap múlva olyasmit teszek, amivel örökre elrontom az életem. Huszonhat éves vagyok, tanítónőként dolgozom, augusztusban lesz az esküvőm. Minden szép lehetne, mint a mesében, Gergővel egymásra találtunk, két éve együtt vagyunk, szeret és szeretem. De a múlt héten történt valami, ami teljesen felkavart.

Gergővel a főiskola évei alatt ismerkedtünk meg, a közeli műszaki főiskola fiúi és a tanítóképző lányai gyakran összejártak bulizni. Az egyik bulin botlottunk egymásba két és fél éve, és azóta el sem engedtük egymást. Mindketten komoly gondolkozásúak vagyunk, szeretjük megtervezni, átgondolni a dolgokat, így a közös jövőnkről is sokat beszéltünk, és úgy döntöttünk, nem vágunk bele minden alap nélkül egy házasságba. A suli után dolgozni kezdtünk, kuporgattunk, hitelt kértünk, hogy lakást vegyünk és berendezzük, és csak ezután akartuk az esküvőt. Jó érzés volt, hogy minden tervünket valóra tudtuk váltani, és az is olyan jó, hogy megtaláltam azt a srácot, akinek adhatok a szavára, akiben megbízhatok, és akire rábízhatom az életem, mert tudom, hogy felelősséggel dönt minden helyzetben.
Pest közelében élünk, de mindketten más városban nőttünk fel, én például Kolozsváron. Ezt a nyarat szántuk rá arra, hogy hazautazzunk egymás családjához, és megismerkedjünk a szülőkkel, rokonokkal. Kolozsváron a szüleim nagy szeretettel fogadták Gergőt, apám az első pillanatban meg volt elégedve vele, ami nem csoda, mert épp olyan komoly gondolkodású, mint ő. Ezután elutaztunk az ő családjához. Egyszerű, de nagyon kedves emberek a szülei, azonnal otthon éreztem magam. Azt szeretnék, ha az esküvőt ők szervezhetnék, és felajánlották, hogy finanszírozzák is, ami nagyon nagy segítség nekünk. Ezután már másról sem volt szó, mint a menüről, a vendégseregről, a zenekarról… Míg egy nap hazaért Gergő bátyja is.
Amikor bemutattak minket egymásnak, rajtam felejtette a szemét. Belevörösödtem. Ahogy megfogta a kezem, mintha áramot vezettek volna belém. Sötét, mélyen ülő szemeivel úgy nézett a szemembe, mintha belém látna. Elgyengültem, éreztem, hogy le kell ülnöm, különben összeesek. Még soha nem éreztem ilyet. Gergő bátyja, Attila nőtlen, harmincéves életművész. Egész más életet él, mint Gergő. Motorral jár-kel az országban, mindenféle zenészekkel utazgat a koncertjeikre, mint hangmérnök. Soha nem tudja, mit fog csinálni a jövő héten, arra megy, amerre hívják. A haja erős szálú és sötét, és gyönyörű, hosszú copfban hordja. A testalkata is egész más, zömök és izmos, a mellkasa szőrös. Gergő inkább nyúlánk és sápadt, a haja szőkésbarna, a szeme kék. Mintha nem is lennének testvérek. Attila azt mondta, egy hétig marad, aztán tovább kell utaznia. Mi is épp egy hetet terveztünk ott tölteni még. Amikor meghallottam, hogy a következő egy hétben mindennap látni fogom, halálra rémültem.
Az az igazság, hogy én még soha, senki iránt nem éreztem ilyen vonzalmat, mint Attila iránt. Egyáltalán nem is tudtam, hogy van ilyen. Úgy gondoltam, Gergőt nekem teremtették, mert épp olyan álmodozó, halk szavú, mint én. Az ágyban is jól megvagyunk, legalább is eddig mindig azt hittem. De én még soha nem éreztem olyan vágyat iránta, mint Attila iránt. Ha csak a másik szobából meghallom a hangját, beleborzongok. Ha elmegy mellettem a konyhában, és érzem a levegő sodrását a bőrömön, elszédülök. Ha rám néz, elvörösödök és képtelen vagyok a szemébe nézni. De ha meg nem néz rám, nem tudom levenni róla a szemem. Az első két éjszakán el se tudtam aludni. Feküdtem Gergő mellett, ő átölelt, mint mindig, én viszont legszívesebben lelöktem volna magamról és rohantam volna át a másik szobába, ahonnan Attila dörmögő horkolása hallatszott. Fizikai kín volt a rám törő vágy, amit Attila iránt éreztem.
Egyik reggel egyszerre értünk ki a konyhába kávéért, még az egész család aludt. Kedves volt velem, megsimogatta a hajam, kérdezte, hogy aludtam. Azt mondta, üljek csak le, majd ő megfőzi a kávét. Beszélgettünk. Elmondta, hogy örül, hogy Gergő ilyen helyes lányt talált. Azt is elmondta, hogy ő nem akar családot, mert fontos számára a szabadság, az utazások, és ezt egyik nő sem tudná elviselni. Azt mondta, ha megittuk a kávét, elvisz motorozni és megmutatja a környék leggyönyörűbb helyét, ahol csodaszép a kilátás és patak csordogál. Képtelen voltam nemet mondani.
Nem tudom elmondani, milyen érzés volt a hátához simulva, a derekát ölelve ülni mögötte a motoron. Azt kívántam, bár soha ne érnénk oda, ahová elindultunk, csak hadd üljek itt a végtelenségig ölelve őt. De megérkeztünk, és ott újabb csoda várt. A mérnök vőlegényemnek soha nem volt érzéke a természet szépségeihez, ez a macsó motoros meg egészen ellágyult, ahogy virágról virágra vezetett a patak mentén, föl a hegycsúcsra. Minden madarat felismert a csicsergéséről, minden növényről tudta a latin nevét. Az utolsó métereket sziklákon át kellett megtenni, ott megfogta a kezem, hogy el ne essek. Amikor felléptünk a hegytetőre, mesebeli szépség tárult elénk. Szó nélkül bámultuk az alattunk fekvő várost, és ő még mindig fogta a kezem. Nekem pedig kicsordult a könnyem. Nem tudom, miért, talán a szépségtől, talán az izgalomtól, talán a fájdalomtól, hogy ez a szerelem és vágy, amit érzek, reménytelenségre van ítélve. Észrevette, hogy sírok. Nagy, ügyetlen ujjaival letörölte az arcom, aztán a mellkasára húzta a fejem. Simogatta a hajam. Csak sokkal később szólalt meg:
– Ha nem az öcsémé lennél, soha többé nem engednélek el.
De elengedett, és elindult visszafelé. Lesegített a sziklákon, de már nem nézett rám. Szó nélkül mentünk vissza a motorig, aztán hazáig. Én pedig majdnem belehaltam, ahogy újra ölelhettem, tudva, hogy ez már csak pár pillanatig tart, aztán talán sose látom többé.
Másnap mindannyian összecsomagoltunk. Attila adott egy névjegyet az öccsének, mert megváltozott a telefonszáma. Aztán rám nézett a jól ismert, lélekig hatoló tekintetével, és adott egyet nekem is, mindenki szeme láttára. Beleborzongok a gondolatba, hogy bármikor felhívhatnám.
Újra Pesten vagyunk, éljük a mindennapjainkat Gergővel, készülünk az augusztusi esküvőre. És én nagyon félek. Félek, hogy ha majd kimondom az igent, boldogtalanná teszem őt is, magamat is, és talán Attilát is, aki bár egy szóval sem kérte, hagyjam el az öccsét érte, de talán vár rám valahol. Ugyanakkor attól is félek, ha lemondom az esküvőt, életem igazi társát engedem el. Talán nem is illünk össze a csavargó Attilával, talán ez a vágy, amit éreztem, csak kémia, és elszállna egy-két szeretkezés után. Talán Gergő az igazi társam, a barátom, a bizalmasom, hiszen kipróbáltuk egymást, tudjuk, hogy működne a házasságunk, tudjuk, hogy képesek lennénk gyerekeket nevelni, tervezni, gyarapodni. Ha elhagyom Gergőt, talán soha nem találok többé olyat mint ő. Ha elengedem Attilát, talán soha nem ismerem meg, milyen az igazi szenvedélyes szerelem. Nem tudok gondolkozni, mindig csak aludni szeretnék és sírni, hogy Gergő meg ne lássa.