Szexnirvána

Hogy is vagyunk ezzel, a gyengébbik nem és az erősebbik igen viszonyával? …
„Most azt hiszed, így felkeltheted a figyelmet, hogy ettől már érdekes lesz, amit írsz, mert szex meg nirvána? Azt se tudod, mi az!” – förmedtem magamra egy szép napon. (Nyugodj meg kicsit és figyelj, ha lehet, hátha kiderül.) Tényleg szép nap volt és tényleg nem tudtam. Talán a nők is többnyire ezt várhatták tőlem, de én mindenesetre mindig akartam tőlük valamit. Hogy mit? Persze, kábé mint bárki más, nagyon-nagyon megszeretni, megölelni és gyengéd erővel észvesztésig kúrni, vagy épp ellenkezőleg, mikor mi jött ki, akár egyszer feleségül venni, vagy csak bemutatni egy barátomnak, állást ajánlani neki, vagy csak azt, hogy vegyen részt valamiben, jöjjön el egy fesztiválra vagy házibuliba, akármit csináljunk akárhol, de mindig úgyis eleve azt feltételezték, hogy akarok tőlük valamit, ahogy nyilván ők is tőlem. Hát én akartam is. Néha viszonylag nehezen fogalmazódott meg, hogy mit akarunk, még vágy formájában is, nemhogy szavakban, de az sosem volt kérdés, hogy akartunk valamit, még azzal is, ha épp nem akartuk.
Mivel nagyon erősen és ellentmondást nem ismerve akartam, többnyire viszonzásra találtam valamilyen formában és azt hittem ez visszaigazolás, az akarás sikere és megerősítése. Ezért azt sem értettem, idővel hogyan és miért fordult aztán ellentétébe a románc, hogyan lett az örömből csalódás és bánat, a kapcsolatból szakítás. Pedig mintha mindez csak azért történt volna, hogy végül megtanuljak leszokni az akarósdiról, a szexuális és mindenféle voluntarizmusról, hogy végre egészen a másik felé tudjak fordulni és ne csak az akaratom által épp rá vetített életmozim szereplőjeként kezeljem.
Így se könnyebb. Általában nem tudnak mit kezdeni azzal, ha emberként fordulok feléjük, mint ember felé, anélkül, hogy bármilyen szerepet játszanék, hogy bármit akarnék ezzel. Csak úgy, szabadon. Attól feltehetőleg megrémülnek és rögtön a lehető legrosszabbat feltételezik. Hogyha én nem a megszokott érdekrendszerek mentén működő kommunikációs formák szerint szólítom meg, akkor biztos valami különösen aberrált csábítással operáló sorozatgyilkos lehetek, aki tőrbe csalja, megerőszakolja, feldarabolja és felfalja áldozatait, vagy ilyesmi. (Bár, mi más volna a nő a legtöbb férfi számára, mint szabad préda.) Mégis miért lehet gyanús a tisztán emberi közeledés? Mert nem a bizalom, hanem félelmeink irányítanak. Panaszkodunk a világ embertelenségére, miközben ezernyi gyanakvással, félelmeinket fölényességgel leplező reakciókkal és elzárkózásainkkal mi magunk tesszük ilyen embertelenné. Az eredendő bizalom és az emberi méltóság sorozatgyilkosai vagyunk.
Nem szoktuk meg, hogy emberként szólítsanak meg, pláne egy férfi egy nőt – az eleve kizártnak számít. Már nem is tudnánk mit kezdeni vele. Pedig bevallott és bevallatlan csipkerózsás lovagmeséink tanúsága szerint titkon mind arra várunk, hogy egyszer valaki személyesen és egészen engem szólít majd meg, hogy csakis én kellek majd neki. Vagyis nem az álmai, hanem az, aki tényleg vagyok. Mint hús-vér-lélek ember. Észre se vesszük, hogy pont azt várjuk el így a másiktól, amit mi magunknak eközben eszünk ágában sincs érezni, gondolni és megtenni, hogy ne az álmot akarjuk, hanem őt, a konkrét embert, a másikat. Így várjuk álmaink lovagját vagy álmaink nőjét, hogy ő valódi legyen, miközben én mesébeillőnek képzelem, romantizálom. De ő azért legyen valódi is és engem valóban akarjon, sőt, valóban engem akarjon. Miközben én álmaimat várom tőle és álomként várom őt. Hálistennek, illetve a sors jóvoltából mindez eleve esélytelen és szükségképp csalódásra van ítélve. Ezért akad el és panaszkodik sok mindenki, hogy nem találja, akit keres. Pedig csak nem keresik, akit találnak. Aki épp szembe jön a sorsunkban.
Ott kezdődik a szexnirvána, hogy nem akarunk semmit a másiktól. Ami dehogy jelenti azt, hogy akkor nem történik semmi és ne tehetnénk meg mindazt, amit akarattal szoktunk: nagyon-nagyon gyengéden és szeretőn megkúrhatjuk, végtelenül hosszan és jól szerethetjük, vagy akár feleségül is vehetjük, de mindezt akkor már nem külső-belső kényszerből vagy álmaink megvalósításának hiú reményében tesszük, hanem egészen szabadon. Ölelni is lehet az abszolút elengedésben, illetve elengedettségben. Miért ne lehetne?
Puszta lemondással persze még nem jutunk el az akaraton túli világba, az még nem nirvána, hogy akarjuk a nirvánát és ennek érdekében egy sereg dolgot elkezdünk nem-akarni. Hogy igazán elérjük, ahhoz a nirvána nem-akarásáig is el kell jutni. Végre teljesen szabadon minden akarástól. Valahogy így.
Miért nem ebből szoktunk kiindulni? Miért a bizalmatlanságból, félelmeinkből próbálunk bizalmat építgetni? Miért ne lehetne a létbe, sorsba vetett bizalomból kiindulni? Egészen és valóban szabadon. Nyilván, mert azt hisszük, akkor nem tudnánk milyen alapon választanánk és egyáltalán minek tennénk ezt vagy azt, inkább mint ezernyi más dolgot, ha egyszer egyiket sem akarjuk. Ezért tűnik jobbnak, hogy elhitetjük magunkkal és egymással, hogy bizonyos dolgokat jobban akarunk és azért aztán azt választjuk. Furcsa módon ezt szoktuk szabad választásnak nevezni, a legerősebb akarat eredőjét, pedig itt szó sincs szabadságról, csupán a lényünkben épp legerősebb inger ösztönös követéséről, amit pontosan ezért döntésnek vagy választásnak sem nevezhetnénk. A valódi szabadság választásától feltehetőleg azért rettegünk, mert akkor nem tudjuk milyen alapon dönthetnénk, akkor csupán szellemi kritériumok alapján választhatnánk. A jó ég tudja, hogy.
Okoskodás helyett illene már megmondani világosan, hogy mi a baj az akarattal. Miért nem válik be? Az akarással az van, hogy mindig csalódás és nyögés a vége. Vagy azért, mert nem kapjuk meg, vagy azért, mert megkapjuk, amire úgy vágytunk, de mégsem olyan a valóságban, mint amilyennek megálmodtuk. Vagy –ami talán még mélyebb csalódást okoz- pontosan azt kapjuk meg, amire vágytunk és mégsem tudunk igazán örülni neki, mert már nem vágyhatunk rá, már nem akarhatjuk, hiszen megkaptuk és ezzel a sors elvette a vágyunkat. Azt, ami igazán hajtott minket a dologgal kapcsolatban. Ezért szokás attól félni, hogy a szerelmet mint álmot és mint egy eljövendő boldog élet lehetőségét megvalósító házasság elmúlásra ítéli a szerelmet, sőt, valósággal megsemmisíti. Pont azáltal, hogy megvalósítja az álmot, a vágyott és akart jövő lehetőségét. Akkor pedig már nem lehetőség többé, hanem valóság. Azt meg nem tudjuk, hogyan lehetne vágyni arra, ami van, mert csak olyasmire szoktunk vágyni, ami nincs. Pedig a természettel és saját természetünkkel csak úgy van esélyünk kibékülni és összhangba kerülni, ha megtanulunk vágyni arra, ami van. És persze arra, aki van.
Mégis, hogyan lehet a szexnirvánában szeretni? Nagyon egyszerűen. Ahogy a nap süt, a szél fúj és a fű nő. Egészen természetesen. Nem azért, mert akar sütni, fújni vagy nőni, még csak nem is vágyból, hanem csak úgy, egészen szabadon. Épp az a baj minden akarással, hogy kiszakít a természet rendjéből és meg akarja erőszakolni valami mással, amire épp vágynánk. Valamivel, ami nincs. Azt akarjuk és nem szabadon, hanem mert rabul ejt a vágya. Ezzel a természetet mindig megerőszakoló akarattal gázolunk le most egy egész bolygót. Elfogyasztjuk. Kiszolgáltatjuk annak a hiánynak és semminek, amiből semmirekellő életfogyasztói vágyaink fakadnak. Pedig látjuk már, milyen értelmetlen és esélytelen, milyen perspektívátlan sorsot gyártunk magunknak és mindenkinek ezzel a nagy akarással.
Fel vagyunk háborodva, hogy nem kapjuk meg vagy nem úgy kapjuk meg az élettől, amit akartunk. Pedig a természet rendje szerint ez a legjobb, ami történhet, hogy a sors minden természetellenes akarást kudarcra ítél és éppen ezzel, akaratunk megtörésével áll helyre a természet rendje, újra és újra. Éppen ez a legfeltűnőbb jele, hogy a világban mégiscsak uralkodik valamilyen eredendő természetes rend, mely nem engedi, hogy erőszakot vegyünk rajta. Akaratunk sorsszerű megtörése a természet törvényének biztos és felemelő megnyilvánulása életünkben, hogy megtanuljunk végre együtt élni itt mindenkivel és a mindenséggel, anélkül, hogy mindig valami mást akarnánk. Szó sincs arról, amin ilyenkor sopánkodunk, hogy „vége a világnak”. Épp ellenkezőleg, a világ ilyenkor érvényesíti jogait ráerőszakolt agyrémeinkkel és irreális elképzeléseinkkel szemben, hogy ne a világnak legyen vége, hanem a vele szembeni erőszakoskodásunknak! Akár a magánéletben, akár egy nagyobb közösség számára, mint most a nyugati világban, mikor apokaliptikus hangulatban világvégézünk csupán azért, mert már látszik, hogy nem erőszakolhatjuk-fogyaszthatjuk tovább a világot olyan önfeledten, ahogy eddig. Pedig nem a világnak van így vége, hanem a világtalanításnak, nem az embernek van vége, hanem az embertelenségnek. Pontosan azért, hogy egy emberibb világ ismét lehetővé váljon, a természet és a sors erejével. Szükségképp.
Nemcsak buddhák és jézusok tanítják nekünk a megbékélést a világgal, egymással és magunkkal, hanem a természet és a sors sem tesz mást – szüntelenül megtörve akarásainkat békére és harmóniára tanít életünk egész történetében és minden egyes sorsfordulatban. A buddhák és jézusok is a természettől és a sorstól tanulták, amit tanítanak. Magunkba tekintve, egymás és a világ felé fordulva bárhol, bármikor megtalálhatjuk ugyanazt a tanítást, ugyanazt a tanulságot.
Tegnap este jutottam el oda, hogy kimondjam és örülni tudjak annak, hogy sosem kaptam meg igazán azt, amit akartam. Kiléptem a nemek harcából és igent tudtam mondani, békét kötöttem. Ma pedig az utcán sétálva egészen spontán módon sorban találkoztam néhány olyan emberrel, na jó, nőkkel, akiket korábban valamiért nagyon kerestem, akartam, ilyesmi. Az őszi nap derűjében kifejezetten rám mosolyogva szembe jött velem a sorsom. Immár nem akaratomat megtörni jött velem szembe, hanem azt mutatva, hogy mindent „megkaphatunk”, ha tudjuk nem-akarni és hagyjuk élni… Lenni.
Azonban van a szexnirvánának egy sajátos problematikája, amiért a férfi és a nő különösen nehezen jutnak el egymás megértéséhez és ahhoz, hogy ne a nemek harcában keressék egymást, hanem az igenek békéjében találják meg önmagukban egymást. A férfi és a nő egyaránt csak saját természetéből tud kiindulni, amikor a másik felé fordul, de közben egészen eltérő, sőt ellentétes módon épül fel a férfi és a nő személyisége. A nő pszichés anatómiája szerint is befogadó lény, míg a férfi az, akit befogadnak és aki ezért nyomul, beszél és cselekszik, akinek lénye állításként nyilvánul meg, belülről jövő állításként, mint önkifejezés és nem elsősorban a befogadás által. Valóságos szakadék mutatkozik a férfi és a nő között. A szex, pontosabban a latin sexus szó eredendően elvágottságot, elszakítottságot jelent. A férfi és a női nem közti velünkszületett szakadékot.
Amit a nő gyengeségének szokás nevezni, csupán a füszisz eredeti értelmében fizikai gyengeség, a női természet sajátossága, valójában a sajátosan gyengéd női erő természetes kifejeződése. Mert a nő külső és belső megítélése sokkal inkább függ a környezet reakcióitól. Ezért sokkal inkább elvárás vele szemben, hogy szép legyen, ami nagyszerű, de csapda is. Aranykalitka. A nő egész lényét úgyszólván mások tekintete, vágya és közeledése, illetve távoltartása konstituálja. Ezáltal egyrészt feloldhatatlanul komplex lesz a nő személyisége, mintha a világ egész komplexitását hordozná (akár annak minden szépségével is), mintha középpontja kívül esne rajta (ami a szülésnél teljesedik ki); másrészt választására nézve is meghatározó. A férfi természeténél fogva mindig úgy érzi, hogy a nő soha nem tudja mit akar és szinte mindent számára rejtélyes női szeszélyből tesz, pedig főként arról van szó, hogy a nő sosem úgy tudja és teszi azt, amit éppen csinál, ahogy egy férfi. Nem úgy épül fel a személyisége és a férfi szempontjából úgyszólván nincs is a nőnek tudatos és akaratlagos személyiségfókusza. Másként mondva: a nő lényege szerint nem logikus lény a férfi számára. Mert a női logika természete szerint egészen más, sőt ellentétes a férfiéval.
A férfit ugyanis a nővel ellentétben nem a környezetnek való szép megfelelés, hanem eredendően saját belső determinációja, határozott cselekvése és gondolkodása teszi férfivá. A fallikus alapállás, a fallikus karakter ezért eleve nem érti a vaginálist, a nyomuló a befogadót. Nemcsak világtapasztalatuk ellentétes, hanem egész motivációs rendszerük, önmegvalósítási módjaik és céljaik.
Amikor azt mondják, hogy a nő választ, ez a megfogalmazás elég pongyola, mert a nő csak akkor választhat, ha egy férfi választás elé állítja, tehát valakinek ki kell választani a nőt ehhez és tőle várnia a választ. Amikor közhelyként elhangzik, hogy „mindig a nő választ”, nemcsak ennek a félreértésnek a tisztázása marad el, hanem egy mélyebb összefüggés sem derül ki mögötte. Mégpedig az, hogy a nő azért és annyiban választhat inkább, az jogosítja fel erre az életben, ha és amennyiben ő volna közelebb a természethez, ő volna inkább természet, ezáltal pedig ő alkalmasabb és képesebb nem akarattal választani, nem erőből vagy csupán racionálisan, hanem érzelmileg, ösztönösen, a természet benső logikája szerint – ami épp ezért nem is választás a szó szoros értelmében.
A férfi szempontjából, ha megkapunk egy nőt, mert annyira tudtuk akarni, hogy az ellenállhatatlanná vált számára, akkor tulajdonképpen meg sem kérdeztük őt, hogy tényleg akarja-e, hanem megerőszakoltuk az akaratunkkal. Kínos tapasztalat lehet, hogy bármelyik nőt lehet ilyen ellenállhatatlanul akarni, hogy valóban ne tudjon ellenállni, ami annyiban kínos, mert akkor feltehetőleg másnak is enged, nemcsak nekünk. Még kínosabb lehet azt tapasztalni, ha sok nő egyáltalán nem rajong azért, hogy emberszámba vegyék, ha kikérik a véleményét és tőle várják a választást, hanem kifejezetten arra vágyik, hogy jöjjön már egy ellenállhatatlan akarat és tegye mielőbb magáévá. Mégsem vezet sehova a népszerű csábítási metódus, legfeljebb csalódások sorát eredményezi.
A szexnirvána persze se kezdőknek, se a haladók nagy részének nem ajánlható. Értelmezni sem tudjuk, amíg el nem jutunk odáig, amíg saját kárunkon meg nem tanuljuk. A szexus szakadékát nem azzal tudjuk áthidalni, ha nagyon akarjuk és akaratunk svungjával akarunk átlendülni rajta. Akármennyivel kínosabbnak tűnjön is, magunkban kell tudnunk megtalálni a szakadék megfelelőjét és teljesen megnyílni a másik számára. Ebben áll a szexnirvána megismerési aktusa. Mert akárhogy csűrjük-csavarjuk, aktus nélkül nem fog menni. Ezért fejezi ki a Genezis a lehető legelegánsabb nyelvi fordulattal a szexus szakadékának egyetlen reális áthidalását azzal, hogy „Ádám megismeré Évát”. Igen, a férfi és a nő között alighanem ez marad az egyetlen megismerési mód. A szexus nirvánájában is. Kg.blogter.hu

Hozzámenjek, miközben a bátyját kívánom?

Feküdtem Gergő mellett, ő átölelt, mint mindig, én viszont legszívesebben rohantam volna át a másik szobába, ahonnan Attila dörmögő horkolása hallatszott. Attól félek, egy hónap múlva olyasmit teszek, amivel örökre elrontom az életem. Huszonhat éves vagyok, tanítónőként dolgozom, augusztusban lesz az esküvőm. Minden szép lehetne, mint a mesében, Gergővel egymásra találtunk, két éve együtt vagyunk, szeret és szeretem. De a múlt héten történt valami, ami teljesen felkavart.

Gergővel a főiskola évei alatt ismerkedtünk meg, a közeli műszaki főiskola fiúi és a tanítóképző lányai gyakran összejártak bulizni. Az egyik bulin botlottunk egymásba két és fél éve, és azóta el sem engedtük egymást. Mindketten komoly gondolkozásúak vagyunk, szeretjük megtervezni, átgondolni a dolgokat, így a közös jövőnkről is sokat beszéltünk, és úgy döntöttünk, nem vágunk bele minden alap nélkül egy házasságba. A suli után dolgozni kezdtünk, kuporgattunk, hitelt kértünk, hogy lakást vegyünk és berendezzük, és csak ezután akartuk az esküvőt. Jó érzés volt, hogy minden tervünket valóra tudtuk váltani, és az is olyan jó, hogy megtaláltam azt a srácot, akinek adhatok a szavára, akiben megbízhatok, és akire rábízhatom az életem, mert tudom, hogy felelősséggel dönt minden helyzetben.
Pest közelében élünk, de mindketten más városban nőttünk fel, én például Kolozsváron. Ezt a nyarat szántuk rá arra, hogy hazautazzunk egymás családjához, és megismerkedjünk a szülőkkel, rokonokkal. Kolozsváron a szüleim nagy szeretettel fogadták Gergőt, apám az első pillanatban meg volt elégedve vele, ami nem csoda, mert épp olyan komoly gondolkodású, mint ő. Ezután elutaztunk az ő családjához. Egyszerű, de nagyon kedves emberek a szülei, azonnal otthon éreztem magam. Azt szeretnék, ha az esküvőt ők szervezhetnék, és felajánlották, hogy finanszírozzák is, ami nagyon nagy segítség nekünk. Ezután már másról sem volt szó, mint a menüről, a vendégseregről, a zenekarról… Míg egy nap hazaért Gergő bátyja is.
Amikor bemutattak minket egymásnak, rajtam felejtette a szemét. Belevörösödtem. Ahogy megfogta a kezem, mintha áramot vezettek volna belém. Sötét, mélyen ülő szemeivel úgy nézett a szemembe, mintha belém látna. Elgyengültem, éreztem, hogy le kell ülnöm, különben összeesek. Még soha nem éreztem ilyet. Gergő bátyja, Attila nőtlen, harmincéves életművész. Egész más életet él, mint Gergő. Motorral jár-kel az országban, mindenféle zenészekkel utazgat a koncertjeikre, mint hangmérnök. Soha nem tudja, mit fog csinálni a jövő héten, arra megy, amerre hívják. A haja erős szálú és sötét, és gyönyörű, hosszú copfban hordja. A testalkata is egész más, zömök és izmos, a mellkasa szőrös. Gergő inkább nyúlánk és sápadt, a haja szőkésbarna, a szeme kék. Mintha nem is lennének testvérek. Attila azt mondta, egy hétig marad, aztán tovább kell utaznia. Mi is épp egy hetet terveztünk ott tölteni még. Amikor meghallottam, hogy a következő egy hétben mindennap látni fogom, halálra rémültem.
Az az igazság, hogy én még soha, senki iránt nem éreztem ilyen vonzalmat, mint Attila iránt. Egyáltalán nem is tudtam, hogy van ilyen. Úgy gondoltam, Gergőt nekem teremtették, mert épp olyan álmodozó, halk szavú, mint én. Az ágyban is jól megvagyunk, legalább is eddig mindig azt hittem. De én még soha nem éreztem olyan vágyat iránta, mint Attila iránt. Ha csak a másik szobából meghallom a hangját, beleborzongok. Ha elmegy mellettem a konyhában, és érzem a levegő sodrását a bőrömön, elszédülök. Ha rám néz, elvörösödök és képtelen vagyok a szemébe nézni. De ha meg nem néz rám, nem tudom levenni róla a szemem. Az első két éjszakán el se tudtam aludni. Feküdtem Gergő mellett, ő átölelt, mint mindig, én viszont legszívesebben lelöktem volna magamról és rohantam volna át a másik szobába, ahonnan Attila dörmögő horkolása hallatszott. Fizikai kín volt a rám törő vágy, amit Attila iránt éreztem.
Egyik reggel egyszerre értünk ki a konyhába kávéért, még az egész család aludt. Kedves volt velem, megsimogatta a hajam, kérdezte, hogy aludtam. Azt mondta, üljek csak le, majd ő megfőzi a kávét. Beszélgettünk. Elmondta, hogy örül, hogy Gergő ilyen helyes lányt talált. Azt is elmondta, hogy ő nem akar családot, mert fontos számára a szabadság, az utazások, és ezt egyik nő sem tudná elviselni. Azt mondta, ha megittuk a kávét, elvisz motorozni és megmutatja a környék leggyönyörűbb helyét, ahol csodaszép a kilátás és patak csordogál. Képtelen voltam nemet mondani.
Nem tudom elmondani, milyen érzés volt a hátához simulva, a derekát ölelve ülni mögötte a motoron. Azt kívántam, bár soha ne érnénk oda, ahová elindultunk, csak hadd üljek itt a végtelenségig ölelve őt. De megérkeztünk, és ott újabb csoda várt. A mérnök vőlegényemnek soha nem volt érzéke a természet szépségeihez, ez a macsó motoros meg egészen ellágyult, ahogy virágról virágra vezetett a patak mentén, föl a hegycsúcsra. Minden madarat felismert a csicsergéséről, minden növényről tudta a latin nevét. Az utolsó métereket sziklákon át kellett megtenni, ott megfogta a kezem, hogy el ne essek. Amikor felléptünk a hegytetőre, mesebeli szépség tárult elénk. Szó nélkül bámultuk az alattunk fekvő várost, és ő még mindig fogta a kezem. Nekem pedig kicsordult a könnyem. Nem tudom, miért, talán a szépségtől, talán az izgalomtól, talán a fájdalomtól, hogy ez a szerelem és vágy, amit érzek, reménytelenségre van ítélve. Észrevette, hogy sírok. Nagy, ügyetlen ujjaival letörölte az arcom, aztán a mellkasára húzta a fejem. Simogatta a hajam. Csak sokkal később szólalt meg:
– Ha nem az öcsémé lennél, soha többé nem engednélek el.
De elengedett, és elindult visszafelé. Lesegített a sziklákon, de már nem nézett rám. Szó nélkül mentünk vissza a motorig, aztán hazáig. Én pedig majdnem belehaltam, ahogy újra ölelhettem, tudva, hogy ez már csak pár pillanatig tart, aztán talán sose látom többé.
Másnap mindannyian összecsomagoltunk. Attila adott egy névjegyet az öccsének, mert megváltozott a telefonszáma. Aztán rám nézett a jól ismert, lélekig hatoló tekintetével, és adott egyet nekem is, mindenki szeme láttára. Beleborzongok a gondolatba, hogy bármikor felhívhatnám.
Újra Pesten vagyunk, éljük a mindennapjainkat Gergővel, készülünk az augusztusi esküvőre. És én nagyon félek. Félek, hogy ha majd kimondom az igent, boldogtalanná teszem őt is, magamat is, és talán Attilát is, aki bár egy szóval sem kérte, hagyjam el az öccsét érte, de talán vár rám valahol. Ugyanakkor attól is félek, ha lemondom az esküvőt, életem igazi társát engedem el. Talán nem is illünk össze a csavargó Attilával, talán ez a vágy, amit éreztem, csak kémia, és elszállna egy-két szeretkezés után. Talán Gergő az igazi társam, a barátom, a bizalmasom, hiszen kipróbáltuk egymást, tudjuk, hogy működne a házasságunk, tudjuk, hogy képesek lennénk gyerekeket nevelni, tervezni, gyarapodni. Ha elhagyom Gergőt, talán soha nem találok többé olyat mint ő. Ha elengedem Attilát, talán soha nem ismerem meg, milyen az igazi szenvedélyes szerelem. Nem tudok gondolkozni, mindig csak aludni szeretnék és sírni, hogy Gergő meg ne lássa.