Nem vagyok Lolita! – Könyvajánló

olasz_lolita_konyvEgy tizenöt éves szicíliai lány könyvet írt finoman szólva is szabad szerelemmel teli kamaszéveiről. A hihetetlenül szókimondó szexuális memoár megjelenése sokkolta az egész konzervatív olasz társadalmat. A könyv számos eladási rekordot döntött meg, rengeteg nyelvre lefordították, nemrég Magyarországon is megjelent.
Melissa Panarello még csak tizennyolc éves, de hírneve messze megelőzi. Amikor végre személyesen találkozunk, nem tudok ellenállni, és a hihetelen szexuális kalandok nyomait keresem az arcán, de az igazat megvallva semmiben sem különbözik egy átlagos fiatal lánytól. Mindössze 160 centiméter magas, mellény és egy több számmal nagyobb nadrág van rajta. Római otthonának narancsszínű kanapéján ücsörög. A nappali tiszta, de hatalmas a rendetlenség. A falakon poszterek – egyikükön maga Melissa látható háttal, amint egy tükör előtt hosszú, barna haját keféli. Velünk van Thomas Fazi is, a könyv olasz kiadójának egyik igazgatója, aki egyszemélyben a tolmácsa és külföldi ügyeiért felelős menedzsere.
A lány nem is olyan régen még a szüleivel lakott szicíliai szülőfalujában, Acicastellóban, Catania mellett. Két évvel ezelőtt, tizenhat évesen írt egy könyvet, melynek címe: Minden este 100-szor, kefével. A mindössze 146 oldalas regény alig egy hónap alatt készült el, mégis teljesen felforgatta az olasz irodalmi életet. Ez ugyanis egy napló, ami a tizenöt éves, szeretetre éhes Melissa Panarello brutális, megalázó és sokszor erőszakos szexuális kalandjait meséli el. Mondanunk sem kell, a nyílt kitárulkozás hatása a konzervatív Olaszországban földrengéshez volt fogható. Az országban egyébként is éppen heves társadalmi vita folyik a témában, mert a pápa nemrégiben újra arra kérte az olasz fiatalokat, hogy tartózkodjanak a házasság előtti szexuális élettől.
A könyv oldalain Melissa pőrére vetkőzik előttünk, és egy pornósztár lezserségével írja le szexuális vágyait, de elegáns, irodalmi stílusa miatt sokan máris Nabokov világhírű könyvével hasonlítják össze írását. „Csak annyi a különbség, hogy én nem vagyok Lolita! – mondja mosolyogva Melissa. – Ő túlságosan egy dimenzióban mozgott, nekem rengeteg arcom van. Amíg otthon laktam, volt egy titkos életem, és nem volt könnyű fenntartani a látszatot. Próbáltam mindig hideg fejjel, függetlenül gondolkodni – mint mondjuk egy olyan nő, aki megcsalja a férjét.”
Az első kiadás tavaly júliusban jelent meg, és néhány nap alatt elfogyott belőle mind a tízezer példány. Azóta számtalan kiadáson, és több, mint 900.000 eladott példányon van túl – ami lenyűgöző teljesítmény egy 57 millió lakosú országban. A könyvet eddig 25 nyelvre fordították le. Már a megfilmesítési joga is elkelt, a Hannibál című filmből ismert Francesca Neri olasz színésznőnek sikerült megkaparintania.
Melissa elárulja, hogy a könyv életének egy „nagyon kemény” szakaszát írja le, amikor úgy fedezte fel önmagát, hogy a mai szexuális beállítottságától merőben eltérő természetű kalandokba bocsátkozott. Szerinte tévednénk, ha azt mondanánk rá, hogy ő a mai lázadó olasz ifjúság megtestesítője, mert csak a szerelmet kereste. Azt azért beismeri, hogy ennek lett volna kevésbé túlfűtött módja is. A könyv elején azt olvashatjuk: „Szerelmet akarok, naplóm! Akarom érezni, amint szívem jege elolvad, s elmerül a szenvedély, a szépség folyójában. Mielőtt felfedném bárki előtt a szívem, a testemet adom majd az illetőnek… S aztán annyira beleszeret majd a szenvedélyembe, hogy nem tudja többé nélkülözni.”
Meggyőződése, hogy egyetlen módon kaphatta csak meg, amire vágyott: pontosan azt adta a férfiaknak, amire vágytak, és annyiszor, ahányszor akarták. Egymás után bonyolódott bele mindenféle szerelemmentes kalandba, amelyek nem ritkán a szado-mazochizmus határát súrolták. Szüzességét egy 18 éves fiú, a helyes, de érzéketlen Daniele vette el, de megesett az is, hogy bekötött szemmel öt fiúval szeretkezett egyszerre, elcsábította a matematikatanárát, és klinikai részletességgel írja le bizarr afférját egy 35 esztendős nős férfival.

A szicíliai Lolita naplója

Olaszország felbolydult. Egy szicíliai diáklány – Melissa P., azaz Melissa Panarello – kegyetlen őszinteséggel vetette papírra első szexuális kalandjainak történetét, amelyet napló formájában hozott nyilvánosságra a botrányt is vállaló olasz kiadó. A tizenöt éves, szenvedélytől fűtött és szerelemre éhes lány egy érzéketlen világba csöppen, ahol azonnal felnőtt nőként kell „helytállnia”. Míg szülei a tanulmányi eredményeiért aggódnak, Melissa nős férfiak „szado-mazo” világába keveredik, vad orgiákra jár, interneten keresi alkalmi partnereit, miközben korrepetitorával is viszonyt folytat. A naplóbejegyzések feltárják Melissa zűrzavaros mindennapjait, és ami talán még fontosabb, segítenek megérteni miért veszti el kislányos naivitását és tiszta szépségét, hogyan mocskolódik be testileg-lelkileg. A túlfűtött testiség poklát megjárt tini sorsa úgy bontakozik ki előttünk, mintha csak a szomszéd kislány szamárfüles füzetébe firkált nyári élményeit olvasnánk. Kritikusai szerint a könyv elemi erővel tárja fel azokat a hazugsághálókat, amelyek szexpartnerek, szülők és gyermekeik, nők és férfiak között feszülnek, és amelyből szinte lehetetlen kikeveredni. Első kiadása óta a „szicíliai Lolita” erotikus naplója közel egymillió példányban fogyott el Melissa szülőhazájában, huszonnégy országon söpört végig, és hamarosan mozivászonra is kerül. Cikk a témában

Vladimir Nabokov: Lolita

vlamidir_nabokov_lolitaLolita. Az irodalmi allúziók páratlan gyűjteménye, stílusbeli gazdagság, nyelvi bravúrok a regény minden egyes oldalán nagy mesterségbeli tudással kiegyensúlyozva, formába öntve – bár itt felmerül a kérdés az első olvasat után: valóság vagy absztrakció, tudatos mondatszerkesztés vagy ad absurdum spontaneitás? Melyikkel van dolgunk? A válasz nem egyszerű, mégis kézenfekvő: külön egyikkel sem, hanem mindezek jól szerkesztett, kordában tartott szimbiózisával találkozunk. Mert a történet valóságos, bár néhol (többek között váratlan megoldásaival) képtelen – a regénynek határozott struktúrája van, ám mégis talányos, rébuszokkal teli ez a rendszer: a fejezetek, az események látszólag vertikálisak. Azok közé az alkotások, opusok közé tartozik, amelyeket szóról szóra, gondolatról gondolatra lépve, apránként kell, s lehet ízlelgetni, amelyeknek nyelvi, stílusbeli és esztétikai zamata mélyen és penetránsan ívódik a befogadó virtuális ínyébe, érzékeibe. Csak egy példával élve: amikor a feleségével, Lolita anyjával töltött kényszerű együttlétéről ír, nagyon képszerűen – amelyben benne van egyfajta rejtett szembeállítás és nem kívánt “párhuzam” – így fogalmaz: “Keresztülűzettem egy sötét erdő pusztuló aljnövényzetén.” Vissza lehet-e adni ennél érzékletesebben – bár ez csak fordítás, de jó fordítás – azt az érzést, amit ekkor Humbert, a szinte már rosszindulatú és gonosz, aljasul számító férj kortárs, és egyébként korához képest igen csinos feleségéről, a vele töltött éjszakáról, a tulajdonképpeni kötelező és számára rutinszerű, örömtelen házaséletről ír? Aligha. Mert ebben a mondatban minden benne van. Sűrű. Ott van a feleség fúria-öle, sötét és akaratos jelenvalósága, elhasználtsága, jogos, házastársi követelődzése, – ami nyilvánvalóan ebben a vonatkozásban nem verbális –és ott van hősünk (vagy antihősünk?) hányattatása infernális-mitikusan beleöntve ebbe a mondatba. Ilyen ez a regény, sűrű és súlyos. Egy ilyen könyv nem lehet könnyű olvasmány.
A szerző a saját könyvéről írott utószavában Ihlet és Szerkesztés kölcsönhatásáról ír, olyanfajta író, aki az alkotást egy percre se metéli meg mesterkélt, kiagyalt kritikusi kérdésekre kész választ kínáló allűrökkel. Nem is ösztönös ebben az értelemben, hiszen a regény minden egyes lapjáról világít a mesterségbeli tudás, az úgynevezett tudatos vonalvezetés, ha használhatjuk ezt a talán nem teljesen ideillő terminust. A Lolita már jóval tényleges megszületése előtt, igaz csak kezdetleges formájában, létezett Nabokov zsigereiben. Első, még novella terjedelmű változatát csapnivalónak ítélve, egy baráti körben tartott felolvasása után megsemmisítette. 1940-et írtak akkor. Az első próbálkozás még oroszul, míg a második, a teljes változatot hozó próbálkozás angolul íródott. Bilingvis író? Ha úgy vesszük nem, mert “trilingvis”, hiszen franciául is ír: bár az előkelőbb francia mégiscsak “harmadrangú” marad az író számára, főleg, ha a Lolitát és későbbi műveit tekintjük. Márai szerint az írónak egyetlen hazája az anyanyelve. Ő is több nyelvet bírt, akár Nabokov, de csak az anyanyelvén írt, magyarul. A cseh Kundera ma már franciául alkot, a magyar Faludy angolul írta önéletrajzi regényét, Nabokov tehát nincs egyedül a világirodalomban, nem egyedi jelenség. (Ott van még Conrad, vagy Beckett… ha folytatni akarnánk a példálózást.) Márai éveket, sőt, az angolt tekintve, évtizedeket élt anyanyelvi környezetben, akárcsak a többi említett író, de soha nem cserélte fel “elsőrangú” nyelvét, – hogy az eredeti párhuzammal éljek – az anyanyelvét egy “másodrangú” angolra, németre vagy franciára, míg a többiek egy idő eltelte után átváltottak. (Ennek az a fő oka, hogy Márai egész írói működése során elsősorban a magyar olvasóközönségnek írt.) Ez talán természetes jelenség, kényszer. Ahogy ezt Nabokov megfogalmazza, bizonyos mértékben minden nyelvet váltó vagy váltogató bilingvis íróra igaz lehet – itt csak a születésüknél fogva is kétnyelvűek képezhetnek némi kivételt. “Személyes tragédiám, ami nem tartozik – és ne is tartozzék – senkire, az, hogy természetes közegemet, gáttalan, gazdag és végtelenül hajlékony orosz nyelvemet föl kellett cserélnem egy másodrangú angolra, és megfosztattam mindazon segédeszközöktől, – a torzító tükörtől, a fekete bársony háttérfüggönytől, a hallgatólagos gondolattársításoktól és hagyományoktól – melyeket a bennszülött illuzionista, frakkszárnyát fölkötve, oly varázsosan tud fölhasználni, hogy a maga módján haladja meg az örökséget.”
Nabokov jellegzetes belterjessége abban rejlik, hogy önmaga fordítja műveit oroszra, így például felvetődik az eredetiség problémája, ugyanis a fordítások második változatok is egyben. A Lolita esetében mégis az angol nyelvű változatot kell hitelesnek és eredetinek tekintenünk, – bár az orosz “változat” csak részleteiben tér el, lényegét tekintve nem – nem azért, mert jobbnak ítélhetnénk, – hiszen, ha nem tudunk oroszul, nem is ismerhetjük az orosz változatot – hanem mert az angol nyelvű, elsőnek elkészült változat vonult be az irodalmi köztudatba, a fordítások is ez alapján készülnek. És nemcsak a nyelvvel, de szintúgy a környezettel is meg kellett vívnia a maga, egyszemélyes küzdelmeit a szerzőnek. Ekkor már nem volt éppen fiatal, 50 körül járt. Tíz évébe telt, amíg felfedezte a maga számára Amerikát. Végül is ez tette lehetővé, hogy olyan szcenériát hozzon létre a regényben, mely valóságszerűen és hihetően tárja elénk a helyi világ legapróbb részleteit is – Humbert ódivatú európaisága, egész személyiségének gáláns feszélyezettsége ellenére is ízig-vérig amerikainak érezzük a “valóságot”, a környezetet, vagyis tulajdonképpen az egész regényt. És ezen nem változtatnak a helyenként odaszúrt francia mondatok se. Hősünk nem amerikai, nem is válik azzá, de a “valóság”, a környezet – mind a tárgyi, mind a természeti, mind az emberi – nagyon is amerikai.
A mű megjárta a maga Kálváriáját, minthogy már a legelején kitétetett bárgyú és korlátolt félreértések, vagy inkább abszolút félreolvasások és meg nem értések szerencsétlen sorozatának. A pornográf jelzőt az első körben ráragasztották a kiadók lektorai, majd később a kritikusok is. Elég volt a téma – szimplán értelmezve: egy “pedofil” vallomása, illetve egy “vérfertőző” kapcsolat története. (Az egyik lektor rábeszélő, sugalló impulzusa alapján akár pederasztát is írhattam volna.) Az első “hivatásos” olvasók, vagyis a különböző kiadók lektorai, a legkülönfélébb álindokokkal utasították vissza a mű kinyomtatását: “a vén Európa megrontja az ifjú Amerikát”, és ugyanez vissza, – hasonló nonszenszek – de a többség végig sem olvasta. Valami olyasmit kerestek a könyvben, amit akár pornográf vagy botrányos, nem szokványos elemnek is nevezhetnénk, ami szerintük eladhatóvá tette volna a könyvet, de mivel ezt nem a hagyományos, redukált, rövid “realista” fogalmazás és tálalás formájában vélték felfedezni, észre se vehették a regény stílusbeli tökéletességét és nagyságát. A Lolita valóban nem felel meg a középszerű sikerregények színvonalának, merthogy össze sem hasonlítható velük, magasan fölöttük áll. A Lolita nem hordoz szigorú, eszmei-esztétikai értelemben vett “tanulságot”, nem is célja ez. Az író erről így vall: “Számomra egy regény csak annyiban létezik, amennyiben – hogy nevén nevezzem – esztétikai gyönyörűséget nyújt számomra, vagyis olyan létérzetet, mely valahogy, valahol kapcsolatban áll más létállapotokkal, melyekben a művészet (kíváncsiság, gyöngédség, kedvesség, mámor) a norma.” Az “eszmék irodalmának” féltve őrzött darabjai giccsként öröklődnek az utókorra, ezt a giccset néhol klasszikusoknak nevezik. Olyan ez, mint a boldogság fogalma az egyszerű ember számára, mert az egyszerű, hétköznapi ember, a kispolgár “boldog” biztonságérzetre és állandó, kiszámítható ismétlődésekre vágyik: ezt jelenti a boldogság a hétköznapokban, a hétköznapi ember számára, a művészet, az esztétika világának sáncain kívül. A “tanulság” pedig gipszként merevedett meg, és ezen mit sem változtatnak az új nézőpontok, az új magyarázatok – vagy az új ötletek. Mindegy. Nabokov giccs-példái nem kisebb írók a világirodalomból, – akiknek nagysága persze mindamellett vitathatatlan, a szerző sem vitatja, hiszen itt másról van szó – mint: Balzac, Gorkij, Mann. Mindegyik nagy írónak megvan a maga személyes kontaktusa elődeivel. Hemingway például, a rá jellemző nagyképűséggel vagy csak nevezzük stílusosan “tökösségnek” – ringbe lép a hagyománnyal, vagyis elődeivel, ahol is Turgenyevet simán, egy menetben kiüti: a többiekkel óvatosabb. A Lolitának még az Amerika-ellenesség vádjával is szembesülnie kellett. A nyárspolgári miliő szívderítő közönségessége ugyanúgy hat európai környezetben is, az amerikai motelek lényegüket és funkciójukat tekintve nem sokban különböznek a svájci hotelektől és angol fogadóktól, különösen, ha az író szándékát tekintjük – Európa éppoly fantasztikus és személyes, mint Amerika: így tud az író egyszersmind amerikaivá válni, hogy közben európaiságát is megőrzi csakúgy, mint főhőse. A kettő tehát nem zárja ki egymást. Milyen a viszonya a szerzőnek művéhez? Intim és bensőséges, vagyis teljesen személyes. A megjelent könyv nemcsak egyfajta önigazolás lehet, de olyasvalami is egyben, melynek ösztönszerűen kiválasztott, vagy inkább legemlékezetesebb részei állandó szellemi bizonyosságot, és alkattól függően, elégült, könnyű nosztalgiát idézhetnek elő – a szindbádi nosztalgia minden író lelkében ott él valamilyen alakban, ez az, ami a bensőségesség legszemélyesebb és legmélyebb láthatatlan köreit vonja mű és szerzője köré. Egy műalkotás addig él, addig hat és addig eleven, amíg párbeszédben áll a mindenkori jelennel. Ha már a szerző életében elvész a kapocs író és műve között, ha a mű útmutató sarkcsillagként, viszonyítási pontként nem fénylett soha az alkotások egyszemélyes palettáján, nem járta saját útját a művek öntörvényű planetáriumában, ha nem marad aktív szerzője retrospektív emlékezetében, akkor életképtelen és olvasatlan marad. A Lolitát még ma is olvassák, újabb és újabb kiadásokat él meg. Nabokov viszonya az angol nyelvhez leginkább egy szerelmi kapcsolathoz hasonlítható, lehet ugyan tökéletes a stílus, elemi a forma és a kifejezés ereje, de valahol mégis gügyög és dadog. Ezt csak a szerző érezheti, az olvasó a fordításokban természetszerűleg egyáltalán nem, de még az angol eredetiben sem. Az eredmény, a kész mű tehát semmit sem árul el erről, hacsak nem olvastuk Nabokov oroszul írott érettebb műveinek egyikét, persze oroszul. Idegen nyelven írni nemcsak kihívás, de egyben lemondás is. Lemondás mindarról, amit az anyanyelv nyújthat a bennszülött író számára. Lehet egy idegen nyelvet íróként is “tökéletesen” és bravúrosan használni, de az árnyalatok olyan természetes és ösztönös szélességével, a nyelvi spektrum olyan sokszínűségével, mint az anyanyelvet, nem. A fordításról: az Anyegin fordítása közben ezt írja Nabokov: “Poétafő hull a kosárba, ez a fordítás, semmi más, majomrikács, kanárilárma, hullagyalázás, nem vitás.”
Mint említettem, Nabokov könyve végigjárta a félreértések stációit, csakúgy, mint a 20. század több más regénye, például Lawrence Lady Chatterley-je vagy Joyce Ulysses-e. Ennek ellenére, rövidesen megjelenése után, 1962-ben filmre adaptálták. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy a könyv valószínűleg elsikkadt volna, – a kiadói huzavonák és a balszerencsés tálalás miatt: a könyv másodvonalbeli, nyíltan pornográf opusok társaságában jelent meg a hírhedt Olympia Pressnél – ha váratlanul Graham Greene a Times-nak adott interjújában az év legjobb könyvének nem nevezi. A könyv így rögtön a figyelem középpontjába került. Ha az író életét tesszük vizsgálódás tárgyává, akkor észrevehetjük, hogy származása és életútja több európai nyelvvel, a nagy nemzetek irodalmával való megismerkedést és az ebben való jártasságot juttatja osztályrészéül – ezt ma már szinte csak irigykedve szemlélheti a magamfajta, egy-két idegen nyelvet beszélő 21. századi autodidakta irodalmár, kontárkodó esszéista. Márai, a polgár, kortársa és sok szempontból “sorstársa” Nabokovnak, ugyanúgy bírta a három nagy európai kultúrnyelvet: az angolt, a németet és a franciát. Ez a nemzedék gyerekkorától kezdve tanulta és rendszerint jól beszélte ezeket a nyelveket, különösen, ha középosztálybeli és/vagy értelmiségi szülőktől származott. (Ezen nyelveken kívül persze jelentősek még az európai irodalomban: a latin, az olasz, a spanyol, az orosz, a cseh és a lengyel. A skandináv nyelvek vagy a magyar – bármily nagyszerű műveknek is adták a nyelvét – nem tartoznak a világirodalom fővonalába, s nemcsak mint nyelvek, de mint irodalmak sem – egy Ibsen, egy Strindberg, egy Kierkegaard vagy egy Grundtvig sem változtat ezen.) Persze ezen abszolúte lehet vitatkozni, hiszen ez a vélemény csakis a világirodalom – ami sok esetben még ma is az európai és az észak-amerikai irodalmat jelenti, esetleg kiegészítve Latin-Amerika kétségkívül világirodalmi rangú íróival, költőivel: Borges, Márquez, Neruda, Vargas Llosa, Cortazár stb. – klasszikus, Európa-központú szemlélete alapján áll, és ennek a vonala mentén kívánja meghúzni az úgynevezett fővonalat, vagyis meghatározni a főforrást, ahonnan Nabokov allúziói is vétetnek, ahonnan az irodalmi élmény-anyag táplálkozik. Nabokov írói pályájának végső állomása tehát Amerika, – ha eltekintünk attól, hogy öregkorában visszatér Európába – itt döntötte el, hogy angol nyelvű amerikai íróvá válik. Egész életében anyagi nehézségekkel küszködött egészen addig, amíg a Lolita bestseller-sikere e vonatkozásban meghozta neki a teljes függetlenséget. Ettől kezdve az írásnak élt. Egyik kritikusa megalkotja az úgynevezett “Nabokov-paradigma” fogalmát, az országokon és nyelveken átívelő életpálya és életmű, a többnyelvűség irodalmi értelemben vett fogalmát. Nabokov esetében ezt tovább bonyolítja és színezi az író páratlan fordítói munkássága – amelyre itt külön nem térek ki. Arra is felfigyelhetünk, hogy az író több hőse is hordoz úgynevezetett Nabokov-paradigma-elemeket, gondoljunk csak mindjárt Humbert Humbert-re. Francia entellektüel, nyelvileg és szellemileg idegen ebben a számára érezhetően “másodrangú” közegben. Idegensége, gyanús idegen volta nemcsak messze hangzóan mesterkélt angolsága miatt nyilvánvaló, de archaikus-szellemi felsőbbrendűsége miatt is, ami viselkedéséből, beszédmodorából, széles, egyáltalán nem felületes műveltségéből, egész lényének kisugárzásából érezhető. Az európai alaposság és lassúság szemben az Újvilág félművelt, romlott és felszínes sznobizmusával. Humbert és Quilty. Ha irodalmi toposzokban gondolkodnánk, akár ezt a szembeállítást is használhatnánk. Bár igaz, ez nem helytálló, hiszen Quilty ugyan romlott és sznob, de mindenképpen egyenrangú versenytárs és partner szellemi értelemben is. Humbert és Charlotte – Humbert és Lolita. Nabokov irtózik minden erkölcsi állásfoglalástól, de ha szigorúan a könyvet tekintjük, szembeötlik az ellentmondás. Az önnön szenvedélyétől szenvedő és kínzó kétségek között vergődő Humbertet szinte kiszolgálják a véletlenek, e véletlenek nélkül el sem jutott volna Lolita elcsábításáig – hiszen, ha a cselekményt nézzük, nem is Humbert, hanem Lolita teszi meg az első lépést a “vérfertőző” kapcsolatban. Nem Humbert csábítja el Lolitát, hanem fordítva. Charlotte halálos balesete is merő véletlen, ezáltal nem csupán az út vált szabaddá, de egyben Humbert megszabadult az egyetlen komoly gátló tényezőtől is, aki életben maradása esetén minden esélyt tönkretett volna, főleg azután, hogy hősünk naplója a kezébe került. Ez az eset szinte mesébe illő fordulat. Humbert egy hajszálra szerelme teljes kollapszusától, kezében két pohár jeges whiskyvel, előrevetődő, elkerülhetetlen szerencsétlenségének adjutánsai: és akkor megszólal a telefon, a megváltás csilingelése a dermedt reménytelenségben. Nem érti, sokáig mi sem, olvasók, hogy mi történt. Gyám lesz, jogilag senki sem bolygatja az ügyet, újdonsült apa és leánya keresztül-kasul utazgat a hatalmas Államokon. Senki sem akadékoskodik. Hol vannak a nagyszülők, a rokonok – itt-ott elvétve hallunk róluk, de akkor is inkább csak mintegy Humbert aggódó és bűnterhes idegeinek rezdüléseként. Fairy-tale.
Ki a nagy ellenfél? Ki a láthatatlan Fantom, aki mindent tud (s egyáltalán tud) kapcsolatukról, aki végigköveti őket a fél országon? “Quilty, Clare. Amerikai drámaíró. Született: 1911, Ocean City, New Jersey.” Az adatok már a memoár elején rendelkezésünkre állnak, de elvarázsolt főhősünk, Humbert Humbert sokáig mit sem sejt – egészen addig, amíg Lolita nem közli vele a regény végén, áldott állapotban fel nem fedi a csábító személyét. Azazhogy sejt valamit, de nincs tudatában sejtelme tárgyának, ettől válik oly ijesztővé ez az árny, Quilty árnya, mely ráborul hősünkre és elkíséri a történet elejétől a végéig, a paradox és groteszk kivégzésig. Ennek az árnynak, fantomnak mély gyökerei vannak Humbert lelkében, alakja részben svájci nagybátyjának alakjával, de leginkább saját alakjával mosódik össze – mint annak ellenpárja. Az 1997-es filmváltozatban a verandán üldögélő, a háttérből megszólaló Quilty alakja sokkal plasztikusabb, mint a könyvben. Pont időben, az ördögi kérdőre vonás hátborzongató talányosságával, a csábítás éjszakáján jelenik meg ott és akkor, ahol leginkább számíthatnánk, de mégsem számítunk rá. A filmben ezután – ha még eddig nem sejtettük – tudjuk, hogy ki lehet az Üldöző, a Gonosz, a könyvben ezzel szemben nem. Az üldöző jelenlétének visszavonhatatlansága a könyvben kevésbé nyilvánvaló, mint a filmben, még ha a könyvben, olvasás közben állandóbbnak érezzük, és nem feledkezünk meg róla egy percre sem. Különösen onnantól kezdve, ahogyan a medencében elképzeljük amúgy is megrontott, és talán már velejéig romlott és menthetetlen Lolitánk romlottságának nyáladzó és visszataszító ráduplázójaként. A filmben az a jelenet, amikor Lolita pirosra festett körmökkel ékesített piszkos lábakkal, egy szál, félig kigombolt – vagy kitépett – ingben, ajkai körül ízléstelenül elkent – vagy elnyalt – rúzsfoltokkal, maga elé bámulva, kezét tördelve ül az ágyon egy út menti motel szobájában, miközben megcsalt, felszarvazott, egyik kezében egy csomag banánt tartó Humbertunk belép. Egyértelművé teszi a szituációt, amit ugye nem kell, de nem is lehet kimagyarázni: ördögűzésként, az akkor még ismeretlen, de jelenlévő és kísértő csábító szellemének mintegy időleges elűzéseként, és hősünk tébolyult féltékenységének, frusztrált bénultságának feloldásaként vad szerelmi aktusra kerül sor.
A könyv persze ennél sokkal finomabb és árnyaltabb, nemcsak nyelvét, szerkezetét tekintve, de tematikailag is. Végső soron a regényben két romlott figura van: Lolita és Quilty. Humbert nem romlott, csak van egy szokatlan – a kispolgár és a nyárspolgár szemében elítélendő – nem mindennapi szenvedélye: a “nimfácskákat” szereti, a serdülőkorukba alighogy belépett, bimbódzó süldőlánykákat. S ne feledjük: Lolita már rég nem nimfácska többé, amikor Humbert végre, évek múlva rátalál terhesen, megtörten és kihasználtan. Mégis szereti, talán jobban, mint valaha: “… néztem, néztem, s olyan világosan tudtam, mint ahogyan tudom, meg fogok halni: jobban szerettem, mint bármit, amit valaha is láttam vagy elképzeltem a földön, vagy reméltem a földön túl.” Humbert nemcsak emberileg és erkölcsileg igazolódik, de szerelme állhatatosságával, tisztaságával, idealisztikus fatalizmusával – mely nemcsak Lolita iránt érzett szerelmének sajátja, de egész lényének is – csodálatot kelt az olvasóban. Humbert valóban nagyszerű, nem átlagos kaliberű figura, ezt mindvégig érezzük. A szerelem tehát, amit Humbert a Quilty által letiport, elhagyott és becsapott Lolita iránt érez, nem bűnös vágy többé, hanem igaz, valódi szerelem. Beszélhetünk-e szublimációról? Humbert szereti őt, a jelenlétére vágyik, de nem kívánja birtokolni többé, mint azelőtt – már nem is tudná. Önzetlenül átnyújtja utolsó pénzét és elindul leszámolni Quilty-vel, tudja, hogy szerelmét többé nem láthatja. A Quilty-vel való találkozás, a kivégzés előtti párbeszéd burleszkbe illően valószínűtlen és szürrealitásában is túlontúl elnagyolt, arányvesztett. De talán éppen ezért oly jellemző is egyben, Quilty félig öntudatos-öntudatlan színjátéka, sznob és dekadens haláltánca, egész jelmeze és mozgása összekeverni látszik a szerepeket, mintha a hóhér menekülne a kivégzett szelleme elől – merthogy mindketten halálra vannak ítélve, csak az az alapvető különbség, hogy Humbert felkészült mindkettőre, míg Quilty még a sajátjára sem. Amikor golyókkal a testében fel-alá rohangál a házban, az olyan, mintha nem is gyilkosságot, hanem egy gyilkosság nevetséges megjátszását, paródiáját látnánk. Ez azon jelenetek közé tartozik, amelyek nagyon jól sikerültek a ’97-es filmben, s ez az egy talán impresszívebb is így audiovizuálisan, mintha olvasnánk.
A film egy lineáris történetté változtatja a regényt, az irodalmi allúziók is teljesen elvesznek, dramaturgiai okok miatt sok minden kimarad a filmből, ami a regényből nem hiányozhatna ahhoz, hogy kerek egészet kapjunk – ettől persze a film még lehet kerek egész a maga nyelvén, a maga eszközeivel. A ’97-es filmváltozat, nem is kérdés, sokkal jobb, mint a ’62-ben készült első változat. Jó dramaturgiai megoldás a kezdés és a befejezés keretszerűsége is – a jelenet, amikor a végletekig rezignált Humbert az országúton szlalomozik, majd kisvártatva rendőrkonvojt húz maga után, mígnem végül belibben a mit sem értő, foltos, békésen legelésző tehenek közé, és továbbgurul a domboldalon, lassan, a mindenről lemondottak végső méltóságával.
A film ugyan semmi esetre sem pótolhatja az olvasmányélményt, de ennek ellenére elmondhatjuk, hogy az 1997-ben készült filmváltozat melyben Dominique Swain játssza Lolitát, méltó párja a regénynek a maga sajátos eszközeivel. Még egy film készült az 1962-es Lolita. A regényt pedig érdemes újraolvasni.
[Lolita]

Könyv: A multiorgazmusos férfi

multiorgazmusA könyvből megtanulhatjuk, hogyan lehet több orgazmusunk erekcióvesztés nélkül, hogyan ismerhetjük fel partnerünk vágyának jeleit, hogyan sajátíthatjuk el azokat a technikákat, melyekkel teljesen kielégíthetjük partnerünket, hogyan léphetünk túl az impotencián. Háromezer évvel ezelőtt a kínaiak felfedezték, hogy a férfiak is elérhetik többször egymás után az orgazmust, ha késleltetik, sőt visszatartják a magömlést. Ez azért lehetséges, mert az orgazmus és a magömlés két külön fizikai folyamat, annak ellenére, hogy Nyugaton régóta összemosódtak.. Bár nyilvánvalóan nem olyan precízen, mint a nemiség mai tudományos kutatói, az ősi kínaiak részletes feljegyzéseket készítettek megállapításaikról a későbbi nemzedékek szexuális és spirituális keresői részére.

Nyugaton az 1940-es évekig nem készült hasonló munka, amikor megjelent Alfred Kinsey úttörő jelentése, melyben hasonlófelfedezésekről számol be. Jóllehet azóta több évtized eltelt, és állításait ismételten megerősítették a laboratóriumi vizsgálatok, a legtöbb férfi még mindig nincs tisztában multiorgazmikus poten­ciájával. Ezen ismeret és világos módszer híján pedig aligha érezhetik az orgazmus crescendója és a „nagy durranás” közötti különbséget.
A nyugati férfi szexualitás továbbra is helytelenül az elkerülhetetlen kiábrándulással, lehangolódással járó magömlésre („elélvezés”, „elmenetel”), mint célra összpontosít a szeretkezés örömteljes folyamata helyett. A multiorgazmusos férfi megmutatja, hogyan választhatja szét a férfi a testében az orgazmust és a magömlést, ami által az ejakuláció pillanatnyi oldódása számtalan csúccsal járó teljes testi orgazmussá alakítható. Egy multiorgazmusos férfi szavaival: „A normál, hétköznapi magömléssel az örömöm gyorsan elmúlik. Nem úgy a többszörös orgazmussal! Az így gerjesztett öröm velem marad egész nap. Emellett nem hinném, hogy ez az öröm véget érne valaha. A gyakorlat rengeteg többletenergiávallát el, így egyszerüen soha nem fáradok el. Most annyi szexben lehet részem, amennyit akarok, és én irányítom, nem az engem. Kívánhat többet egy férfi?”

A multiorgazmusos férfi bemutatja azt is, hogy elégítheti ki a férfi partnere multiorgazmusos potenciálját. Egyikük, aki három hónapja gyakorolta a könyvbeli módszereket, így számolt be tapasztalatairól: „Három nővel volt szexuális kapcsolatom, mióta gyakorolni kezdtem, és mind a három szerint velem volt a legjobb nekik az ágyban. Szó szerint ezt mondták: Ez volt a legjobb, amit valaha átéltem.”

A könyvet olvasó hölgyek olyan titkokat ismerhetnek meg a férfiúi szexualitásról, amit csak kevés nő – és kevés férfi! – ismer. Az együtt olvasó párok a szexuális extázis és kielégülés olyan szintjeire bukkanhatnak, amelyekről aligha képzelték, hogy lehetségesek. Amint azt egy multiorgazmusos férfi partnernője megfogalmazta: „Mindig jókat szeretkeztünk, de most, hogy mindketten az öröm sok-sok hullámát tapasztaljuk, kapcsolatunk sokkal gazdagabbá és kiegyensúlyozottabbá vált. A többszörös orgazmus azonban csak a kezdete azoknak a mélyreható változásoknak, amelyeket ez a gyakorlat indított el a kapcsolatunkban. Szerelmünk ma már sokkal mélyebb és meghittebb, mint korábban.”
A tény, hogy a férfi többszörös orgazmust élhet át, annyira megdöbbentő legtöbbünk számára, hogy csak nehezen hihetjük el. Érdemes azonban megjegyezni, hogy a nők többszörös orgazmusát is csak az utóbbi negyven évben ismerték fel és fogadták el „normális” -nak. Még megdöbbentőbb azoknak a nőknek a száma, akik multiorgazmusossá váltak – mihelyt megtudták, lehetséges. Az öt­venes évek óta, amikor Kinsey tanulmányozni kezdte a női szexualitást, a többszörös orgazmust átélő nők száma több mint háromszorosára emelkedett, 14 százalékról 50 fölé!3 Az 1980-as években két szexológus, William Hartman és Marilyn Fithian, megállapította, hogy az általuk vizsgált férfiak 12 százaléka multiorgazmusos. Amint a férfiak is felismerik, hogy rendelkeznek ez­zel a lehetőséggel, és megtanulnak néhány egyszerű módszert, egyre többen fedezik fel többszörös orgazmus ra való készségüket.

A jelen könyvben mind az ősi taoista gyakorlatokat, mind a legfrissebb tudományos ismeretanyagot segítségül hívjuk, hogy be­mutassuk Önöknek, hogyan válasszák el az orgazmust a mag ömléstől, hogyan éljenek át többszörös orgazmust és hogyan fejlesszék általános egészségi állapotukat. A taoisták eredetileg a keresők egy csoportja volt az ókori Kínában (i. e. 500 körül), akiket különösen az egészség és a szellemi (spirituális) fejlődés érdekelt. Bár az általuk kidolgozott szexuális technikák több mint kétezer évesek, ma is éppoly hatékonyak, mint hajdanán. Mivel az itt bemutatott mód­szereket mintegy 15 éve kezdtük terjeszteni Nyugaton, azóta egy fajta „csendes szexuális forradalom” zajlik azok között, akik kipróbálták és hatásosnak találták ezeket a módszereket. Hitünk szerint azonban az egyetlen valódi bizonyíték saját testünk. Reméljük, hogy saját tapasztalatuk alapján döntenek, hogy elfogadják vagy elvetik az itt közölteket.
A többszörös orgazmus nem csak tinisrácok, szokatlanul szerencsés idősebb urak vagy vallásos beavatottak osztályrésze. Egy har­mincas éveiben járó szoftverkereskedő, aki „cinikus, ideges New Yorki” címmel illeti magát, egy este leült a könyv gyakorlataival, és hat orgazmusig jutott: „Az egymás utáni orgazmus ok egyre erő­teljesebbek voltak. Ez az egész egyetlen korábbi tapasztalatomhoz sem fogható. De a legmeglepőbb dolog, hogy elmúlt a munkaköri nyavalyám, ami a túlzásba vitt munka miatt kerülgetett. Másnap reggel teljesen egészségesen ébredtem, sokkal energikusabban, mint addig bármikor. ” A taoista szexuális tanítások szerint a magömlés nélküli többszörös orgazmusok optimális egészségi állapothoz segítik a férfit, sőt, hiszik vagy sem, meghosszabbítják az életet.
A taoista szexualitás, amelyet szexuális kung-funak is neveznek, a kínai gyógyászat egyik ágaként indult. (A kung-fu szó szerint gyakorlatot jelent, tehát a szexuális kung-fu jelentése „szexuális gyakorlat”.) Az ősi taoisták maguk is gyógyítók voltak, és épp­úgy törődtek a szervezet fizikai jól-létével, mint a nemi örömszer­zéssel. A szexuális kung-fu növeli a férfiak életerejét, hosszabbítja életüket, és lehetővé teszi, hogy elkerüljék a magömléssel járó fá­radtságot és kimerültséget – és ez szó szerint a magtalanság elejét veszi.
Az 1. fejezetben felsoroljuk a férfiak többszörös orgazmusának keleti és nyugati bizonyítékait. A legújabb tudományos kutatási eredményeket is kifejtjük, melyek ugyancsak megerősíteni látszanak az ősi taoisták ismereteit az ejakuláció nélküli orgazmus fontosságáról. Miközben ezekről a meglepő tanulmányokról számolt be, a New York Tímes arra a következtetésre jutott, hogy „Az ivarsejttermelés sokkal nehezebb feladat, mint ahogy a tudósok korábban gondolták, és megosztja azokat az erőforrásokat, amelyek egyébként a férfi hosszú távú egészségét biztosítanák. ”
Az elmélet azonban gyakorlás nélkül értéktelen. Ezért a 2. és 3. fejezetben ismertetjük az egyéni gyakorlatokat, melyek segítsé­gével fejleszthetjük multiorgazmusos képességeinket – akár van nemi partnerünk, akár nincs. Sok férfi már egy-két héten belül tapasztalhat többszörös orgazmust, és legtöbben három-hat hónap alatt képesek elsajátítani a módszert.
A 4. és 5. fejezet megtanít ja a páros gyakorlatokat, amelyekkel megoszthatjuk a szexuális kung-fut partnerünkkel, és olyan örö­mökben részesíthetjük őt, amilyenek létezéséről még csak nem is álmodott.
Bár a teljes könyvelolvasásából is nagyon sokat profitálhatnak, a 6. fejezet kifejezetten a hölgyek számára íródott, olyan tudniva­lókat tartalmaz, melyekkel segíthetnek partnerüknek – és önmaguknak – multiorgazmusos potenciáljuk kiteljesítésében.
A 7. fejezet meleg férfiak részére készült, és azokkal a speciális gyakorlatokkal foglalkozik, amelyek hasznukra válnak, hogy hajla­muknak megfelelő, kielégítő és egészséges multiorgazmusos nemi életet élhessenek.
A 8. fejezet a szexuális nehézségekkel bajlódó férfiak gondjaival foglalkozik, így a korai magömléssel, az impotenciával és a nemzőképtelenséggel. A taoista szexuális tanítások teljesen új megközelítést kínálnak ezeknek a problémáknak az átgondolás ára és leküzdésére.
Végül a 9. fejezetben tanácsokat adunk, hogyan részesülhet­nek a férfiak és társaik életük végéig a meghitt szexuális gyönyö­rökben. Külön szakasz foglalkozik a középkorú és idős férfiakkal, akik gyakran panaszkodnak szexuális étvágyuk és potenciájuk ha­nyatlására. Bemutat juk a multi orgazmus os férfiakról készült felméréseket, melyek ellentmondanak a széles körben elterjedt hi­edelemnek, miszerint a férfiak nemi élete tizenévesen a legintenzívebb, onnan pedig fokozatosan lanyhul. A taoisták mindig is tudták, hogy ha egy férfi megismeri nemiségének valódi termé­szetét, az csak fejlődni fog korának előrehaladtával. Ennek a fejezetnek az egyik szakasza kitér arra, hogyan nevelhetjük fiainkat az egészséges és kielégítő nemi életre. Bárcsak a mi apáink tud­ták volna mindezt! Kínában készültek a világon először a legátfogóbb és legrészlete­sebb szexuális útmutatók. A multiorgazmusos férfi című könyvben foly tat juk ezt a hosszú hagyományt, és ellát juk a férfiakat és társaikat gyakorlatias, nyílt útmutatással nemi életük átformálásához. Bár a taoista szexuális tanításokban a nemiség és a spiritualitás nem válik szét, úgy találtuk, hogy néhány olvasó inkább csak a gyakorlati szexuális tanácsok iránt érdeklődik, míg mások többet akarnak tudni nemiségük megszentelt dimenziója felől. Ezért az elemi módszerekkel kezdünk, amelyre minden olvasónak szüksége van a multiorgazmusossá váláshoz, majd fokozatosan mutatjuk be a kifinomultabb technikákat azon olvasóinknak, akik a szexualitást egészségük fejlesztéséhez illetve spirituális életük elmélyíté­séhez vezető ösvénynek tekintik.
Érdemes megjegyeznünk, hogy a jelen könyv nem foglalkozik a taoizmussal sem filozófiai, sem vallásos értelemben. (Az egyik szerző, Mantak Chia, már több mint tíz könyvet írt, amelyek eme ősi hagyomány gyakorlati tanácsaival foglalkoznak, és amelyekből átfogó egészségfejlesztő rendszert – Gyógyító Tao – dolgozott ki.) Itt tudományos vizsgálatokkal is alátámasztott, gyakorlati taoista technikákat kínálunk azoknak az olvasóknak, akik saját nemiségük mélyebb átélését keresik, s nem valami újabb vallásos irányzatot. Reményeink szerint a jelen munka további tudományos kutatásokra ösztönöz, hogy megerősítsék illetve felülvizsgálják az itt ismertetett elméletet és gyakorlatot. Hitünk szerint a titkolózás és a kultúrsovinizmus ideje lejárt. Kelet és Nyugat megoszthatja tudását minden újkori szerelmes javára, akik nemi életük beteljesülését keresik ebben az érzéki zűrzavaroktól terhes korban.

Havas milliókkal tartozik Molnár Anikónak

molnar_anikoMég csak fel sem tételezi a négy hónapja megjelent botránykönyv főszereplője, hogy a Tanár úr becsapná, Molnár Anikó mégis aggódik a bevétel miatt: egyelőre a semmiért beszélte ki élete minden titkát. Molnár Anikó sok olyan epizódot elmesélt az életéről szóló könyvben, melyet mások biztosan nem tettek volna: mesélt kalandjáról egy hercegségben, Bochkor Gáborhoz fűződő kapcsolatáról, arról, hogy volt már eltartott nő, és hogy százezreket ajánlottak neki egy szerelmi együttlétért. Tovább a teljes cikkre
Molnár Anikó történetei, rövid tartalom: Két külön világról van szó: Kelemen Anna a Rózsadombról indult, Molnár Anikó pedig Pomázról, egy vályogházból. Kelemen Anna pénzért szexel, Molnár Anikó pedig az illúzióért. A könyv egyáltalán nem időrendi sorrendben mutatja be a pomázi lány életét. A könyvben három kivétellel névtelenek maradnak a szereplők, annak ellenére, hogy Anikó partnerei közül többen felvállalták a kapcsolatukat, például Bochkor Gábor, vagy Kammerer Zoltán. Névvel „csak” Albert monacói herceg, valamint Sylvester Stallone szerepel, illetve Angelo, a színes bőrű táncos fiú, akivel bőségesen foglalkozott a bulvársajtó. A könyvnek három fő vonulata van: Egyrészt foglalkozik azzal a két monstre tévéműsorral, amely a celeb világba emelte Anikót, tehát a Való Világ reality show-val, valamint a Nagy Ő című partnerkereső műsorral. Szó esik természetesen a kulisszatitkokról, valamint a csatornák és a bulvármédia manipulatív együttműködéséről. Egyszerre tragikus és mulatságos a főszereplő szerelmi élete. Itt egymás után bukkannak fel az izgalmasabbnál izgalmasabb figurák. Az Anikóba reménytelenül szerelmes alkoholista, és impotens milliomos, a szeretőt tartó, de feleségétől rettegő másik milliomos, a kis srác, aki meghúzza magát Anikónál, csak azért, hogy pénzt takarítson meg, a sportoló, aki Molnár Anikó után megy a világ végéig, hogy csokit vigyen neki, az állatok szerelmese, aki két éjszakát is Anikó ágyában tölt, de szex helyett a horrorfilmek szerelmese, és végtelen sorban vonulnak fel a reménytelen férfiak, bár Anikó mindegyikben a lehetséges férjet és apát látja. És végül, a harmadik vonulat nem más, mint Anikó élete, az az út, amely Pomázról a gazdagok világába vezet. A reménytelen küzdelem egy jobb létért és apró győzelmek, potyogtatós budi helyett angol vécé, lavór helyett villanybojler és gáz. A könyv megjelenésekor kerül a bulvárlapok címlapjára az, amit Magyarországon még senki nem vallott be: Anikó milliós nagyságrendű összegért egy hetet töltött az egyik arab herceg vendégeként, több tucat tizenéves európai szépség társaságában. Hogy ott mi történt, az kiderül a könyvből.

Lúzerek és spílerek

porno_konyvA Trainspotting folytatódik! – hirdeti az új Welsh-regény borítója. S ha ez így szó szerint nem is igaz, azért annyi biztos, hogy újra együtt (vagy egymás ellen) van Renton, a Beteg Srác, Spud, Begbie és Dianne. Az események főszereplője ezúttal Simon Williamson, közismertebb nevén Sick Boy, aki nem túl sikeres (mondhatni csúfos) londoni tartózkodás után visszatér Edinburghbe és két új vállalkozásba is kezd: 1. átveszi a Napfény Kikötő nevű lebuj irányítását, 2. Hét fivér hét menete címmel pornófilmet forgat.

Az ő meséjéhez egyre több történetszál kapcsolódik: egy belevaló diáklányé, a felkapaszkodott Rentoné, a lecsúszott Spudé és a még mindig erőszakos Begbie-é, aki most sokkal cifrább dolgokat követ el, mint amikor még söröskorsókkal dobálózott (történetünk kezdetén például éppen börtönből szabadul).
Az események előrehaladtával azonban kiderül, hogy nem mindenki lúzer, aki annak látszik, illetve aki a legkevésbé látszik annak, talán az a legnagyobb vesztes. Megint felvetődik ugyanis a régi kérdés: ki is ver át kit? Irvine Welsh: Pornó. Konkrét Könyvek, 510 oldal, 2980 Ft

Pedofíling

A fiatal francia szerző, Nicolas Jones-Gorlin regénye a 2002-es év botránykönyve volt Franciaországban a Pedofíling

1. Minden akkor kezdődött, amikor megpillantottam Dorothée-t.
A szokásos helyemen ültem a moziban, a vászontól nem messze, a sor közepén, ahonnan klasszul belátható az egész terem, és a középpontban érezhetem magam.
A szerda a gyerekek napja.
A Hófehérkét adták.
Szeretem nézni a csöppségek arcát, miközben Hófehérke a kövér, piros almát ropogtatja, a szájuk, mint a karika, a szemük fényleni kezd, az arcukon pír.
Általában befészkelem magam a székembe, a teremhez hangolódom, és egymást követő hullámokban jutnak el hozzám a csöppségek érzelmi megnyilvánulásai, átjárnak, megtelek velük, forrósághullám önti el a testem, maga alá temet, és finoman, szép lassan fuldoklom benne. Halott vagyok, aki új életet kap. Elem, melyet feltöltenek. Általában így történik. Még csak néznem sem fontos; olykor a jelenlétük, visszaverődő hangjuk, egy illat is elég.
De hirtelen ott termett Dorothée…
Azelőtt sosem láttam. Egy gyári krapek, egy mérnök lánya, mondták a tárgyaláson.
Dorothée Vernay.
A film elkezdődik, körbeskubizok. Dorothée három sorral feljebb ül, és amikor a tekintetem rátéved: bomba robban bennem. Bomba tele rózsaszirmokkal, melyek esőként hullnak vissza a szívemre.
Zoom az arcára. Dorothée kilencéves. Legfeljebb tíz. Hét, mondta az ügyész a tárgyaláson; csak hüledeztem: micsoda koraérettség! Olyan mohón bámulom, mintha a képe mindig is a génjeimbe lett volna égetve. A fotója a DNS-embe.
A haja…? Niagara falls angora. Tus. Inka ecsettel húzott vonás. Maja arabeszk. A teste apró pontokból rajzolva. Cseppfolyós. A szája magába nyeli a tekintetemet, a szája hirtelen magához szippant, lehetetlen szabadulni. És a fejemben az jár: szeretnék mellette lenni, szorosan hozzásimulni a testéhez. Emlékszem, akkor támadt először ilyen gondolatom. Hozzásimulni. Szorosan. A testéhez. Mindegyik szótól, mindegyik szótagtól tovább duzzadt a farkam.
Hozzásimulni.
Szorosan.
A testéhez.
Elég volt egy pillanat, és tisztára bezsongtam, felálltam, kimentem a teremből friss levegőt szippantani, csurom víz voltam, elakadt a lélegzetem, csak úgy kapkodtam levegő után.
Önmérséklet, mondtam magamban. Ragadd meg keményen a gyeplőt. Te vagy a pilóta. Úgy hittem, bármit kontrollálni tudok; a férfiak mindig azt gondolják, hogy csak rajtuk áll a döntés, nincs semmi gáz, keep control, ilyen marhaságokat. Csakhogy a zsilipek nyitva voltak, az az igazság. A kurva igazság. A gát, amely egyik oldalon a szart, a másikon meg a jó dolgokat tartóztatja fel, ez a gát szilárdan tartott Dorothée-ig.
Dorothée szétrobbantotta. Dorobbantás.
Kimentem a klotyóra. Megnéztem a képem a tükörben; valami változóban volt. Félelem fogott el. Megbaszni Dorothée-t. Megbaszni. Megbaszni. Megbaszni. Szopj le. Szopj. A szavak áthatoltak a gát repedésein. Megtelt velük a szám, a faszom.
Kész voltam feladni magam a zsernyákoknak. Szaladni, hogy kettőre zárjam magamra az ajtót, esküszöm, kész voltam levágni a kezem, sőt a faszomat is, de hirtelen valami engedett, és hallottam, hogy egy hang azt mondja: – Menj. Várd meg. Kövesd. Ő a tiéd. – A tükörből jött a hang, a tükörképemtől.
– Rendben – mondtam. – Megyek.
– Príma – mondta a tükörkép. – Hamvas barack az a kiscsaj. – Nevetett.
– Nem akarom bántani – mondtam.
– Mi ebben a bántás? Csak simogatást akarunk. A simogatás nem bántás.
– És ha félni kezd?
– Nem fog félni.
– És a szülei?
– Nyugi, gondom lesz mindenre.
Kiskölyök koromban pont így beszélgettem magammal. Játszottam a jót meg a rosszat. A kemény legényt meg a bohócot. Azért ezt a játékot játszottam, mert gyakran voltam tökegyedül; elment vele az idő. Egy csomó embert találtam ki magamnak. Nincs ebben semmi őrültség. Tudtam jól, hogy a tükörképemmel beszélgetek, saját magammal, a kurva lelkiismeretemmel, de ennyi. Ez azonban mit sem változtatott a dolgokon.
Vár rád, gondoltam. Dorothée vár.
Megfigyelőállásba helyezkedtem a mozi kijáratánál. Jöttek kifelé az emberek, és egy pillanatra félelem fogott el: mi lesz, ha Dorothée szülei kocsival vannak. A város nem nagy, de mindig akadnak, akik kocsival furikáznak.
Nem így történt: Dorothée kijött a moziból; az anyja fogta a kezét. Apa sehol. Szerdánként gürizik. Vagy talán nincs is apa. Elhaladtak mellettem, és az anya rám mosolygott. Általában rokonszenvet keltek. Kellemes a megjelenésem. Általában tűrhető. Normális.
Nyomban üldözőbe vettem őket; kezdett felállni.
– Jó napot – mondtam az anyának. A szokásos köszönés az afféle kisvárosokban, mint a miénk. Három bank. Egy mozi. Egy színház. Unalom.
Válaszolt:
– Jó napot. – Még meg is állt. Nem volt jegygyűrű az ujján: modern asszony, vagy nincs férjnél. Zöld jelzés, mondtam magamban.
Rámosolyogtam Dorothée-ra, a kedves felnőtt teljesen hamis álarcmosolya, az anyának címezve.
– Köszönj a bácsinak, Dorothée.
A kiscsaj odavetette:
– ’napot. – Zenei hangjegy. Napkelte.
Annyira féltem, hogy látni lehet a kidudorodó faszomat, hogy oldalra húzódtam. – Szép film, ugye? – mondtam.
– A Hófehérke? – kérdezte az anya.
– Imádom! – Dorothée-ra néztem. – Hát te?
Nem felelt, helyette az anyjára nézett, és azt mondta neki:
– Mama, azt ígérted, kapok egy fagyit.
Az anya alig hallotta; engem fixírozott. Nem voltam közömbös a számára, az biztos. Én válaszoltam helyette:
– Ha akarod, meghívlak egy fagyira… – Pillantás az anyára: – Azazhogy meghívom mindkettőjüket…
A tárgyaláson azt mondta az ügyész, hogy gyűlölöm a nőket, hogy gyűlölöm Dorothée anyját, hogy ártani akarok neki. Ez nem igaz. Teljesen hamis. Önmagában véve nem volt ellene kifogásom. Pontosabban: zavart, de ez minden.
Egy teaházban kötöttünk ki, kissé távolabb, Dorothée már nem fagyit akart, süteményt akart.
– Cseresznyéset, mami!
Én azt szerettem volna, ha elszopogat egy jégkrémet. Még erősködtem is, elég otromba módon. A csavaros és pornográf gondolatok szédítő sebességgel követték egymást agyam vetítőtermében, mozgóképen mozgok éppen puncikádban.
Az anya azt kezdte mesélni, hogy a férje gyakran van távol, nemrég jöttek a városba a férje munkája miatt, káder, felelős beosztás, folyton távol, ez a kurva az összes mondatával azt sugallta: gyere, bassz meg, bassz meg keményen, kurvára unatkozom, igazi szajha vagyok. De az is lehet, hogy nem. Végül is baromira nem érdekelt. Elegendőnek találtam a fejemet rázogatni, banalitásokat megereszteni.
– Sokszor esik itt.
Vagy:
– Nedves vidék ez.
Gyakran hallom, hogy meleg színezete van a hangomnak. Sanzonénekes-hang. Elolvad tőle a szív, az ölben tűz. Sinatra-stílus. A voices Rolls-Royce-ja. A nők szarnak az értelemre; a zenét hallgatják. Megbaszlak. Megbaszlak. Megbaszlak. Salsa. Mambó. Bossa nova. Tangó. Hát ez duruzsolhatott az anya fejében.
Én a szemem sarkából Dorothée-t lestem. Lestem a cseresznyéket, ahogy sorban eltűnnek a szájában, és az járt a fejemben: én vagyok az a cseresznye. Meg az ott. Meg az. És az is. És a makkom fehérre izzott. És a szájzugokban cukrászkrém csordult ki. Ínycsiklandó. Ínycsiklondó.
Egyik üveg vizet rendeltem a másik után, itattam egyre a kiscsajt.
– Biztos megszomjaztál a sütitől, nem?
– Igen, bácsi.
– Hívj Simonnak, jó?
– Simon…
Az, hogy Simonnak nevezett, a saját nevemen nevezett, szinte olyan volt, mintha benne lennék, bizonyos módon belehatolnék! Belecsúsznék. Ssssimon!
Becsavarodtam. De ő ivott. Még mindig ivott. Megvolt a tervem. Azt akartam, hogy pisilnie kelljen. Ki akartam kísérni a mosdóba, és megbaszni a mosdóban, mert minden további pillanat végtelen pokolszerűség volt. Amikor éget a vágy. Amikor úgy érzed, hogy ha szétnyitnak, csak láva van belül, halálos füst, magma. Amikor úgy érzed, a molekuláid meg akarnak válni tőled. A sejtjeid már nincsenek messze a Nagy Bummtól, már nincs tíz másodperc… kilenc másodperc… nyolc… hét… három… kettő…
– Mama, pisilni kell – mondta végre.
– Akkor rajta! – mondta az anya.
– Nem tudom, hol van…
– Kérdezd meg, drágám.
Én, mint aki álomból ébred, tökéletesen semleges, visszafogott, szürke hangon:
– Ha akarod, odakísérlek, Dorothée. – Aztán az anyának: – Leöblítem ezt. – (Magyarázat: ettem egy csokis süteményt, és az ingem ujja – jaj, de peches vagyok – foltos lett.)
Ez az! Dorothée előttem lépked! Kettesben vagyunk! Az egész olyan, akár egy lassított felvétel: megőrjít minden egyes lépés a padlószőnyegen. A szívem szambázik. Szamba-ssz! Szamba-ssz! Bassz. Bassz. Bassz.
Előttem: a célpont: a női mosdó ajtaja. Bugyirózsaszín. Közvetlenül mellette: a férfimosdó. Levendulakék.
Dorothée még mindig lépked. Hajtincsei táncolnak a tarkóján, dark lasers, áthatolnak rajtam, sötétségsugarak. Szememmel máris lehúzom ruhácskája cipzárját. A farpofái közé hatolok. Szememmel máris seggbe kúrom.
Még mindig lassított felvétel: benyomom a bugyirózsaszín ajtót, és betessékelem rajta Dorothée-t.
Hirtelen hátrafordulat: lecsekkolom a hátországot: senki: azonnal Dorothée után indulok.
És már odabent, rózsaszín kő, virág alakú lámpa, csiga formájú mosdó, élénk fények, lassan közelítek a csapok felé, és egészen fesztelenül vizet engedek az ingem ujjára, mintha ez volna a legtermészetesebb.
Érzem a hátamban Dorothée mozdulatlan jelenlétét.
– Mi az, nem kell pisilned? – mondom. És komolyabb hangon hozzáteszem: – Nem várhatunk itt egész nap, Dorothée.
Az ügyész sosem említette, milyen engedelmes volt. Erről sosem beszélt. Vajon miért tette, he? Csak azt akarom mondani: hétévesen már meg tudja különböztetni az ember a női meg a férfi slózit, a nemeket. Tudta! Igaz, ez semmit sem igazol, semmit, semmit, nothing, őrült vagyok, meglehet, de akkor is tudta, rikolthatott volna, ordíthatott, segítségért kiálthatott volna.
Dorothée nem tett semmi ilyet. Dorothée engedelmesen, ahogy az egy hétéves kislányhoz illik, az egyik vécéfülke felé indul.
És ez mind semmi: amikor rákacsintok, amikor hátrafordulok, amikor a szemébe nézek, nem süti le a sajátját, állja a tekintetemet, nem néz másfelé, és én tudom, hogy tudja, hogy tudjuk, mi fog történni.
Felgyűrte a ruháját.
Látom a punciját!
Egy pillanatig képtelen vagyok mozdulni, képtelen kinyitni a számat, gondolkodni. Egy pillanatra megáll az idő. Az egész világegyetem létezése félbeszakad. Csak mi ketten létezünk Dorothée-val, összetartozunk, szemem összekötve a puncijával.
A vizeletsugár és a geckóm első cseppjei egyszerre buggyannak elő.
Megállhattam volna itt, ez elvileg igaz. A legrosszabb esetben szemérem elleni bűntett volt ez addig, valami ilyesmi, vagy erkölcsrontás, vagy tudom is én.
Megtehettem volna…?
Nem, nem tudtam.
Lehetetlen!
Még ha el is távolították volna az agylebenyemet, a testem megtette volna, a testemnek mégis sikerült volna megtenni azt az egy méter ötven centit, amely elválasztott bennünket. Még ha ki is tépték volna a lelkemet! Még ha egy mesterlövész telibe is találta volna az agyalapi mirigyemet vagy a nyúltvelőmet! Még ha fel is darabolták volna a testem, a nyelvem ugyanazt tette volna: arra a puncira tapadt volna, hódolt volna neki, belakta volna, lepke egy szűz virágon, lepke egy rügyön.
A kurva nyelvem!
Az áruló!
Kezdi a suckot, nyal, megrészegül Dorothée világos vizeletétől, szüzessége cukrától!
A kurvák királynője persze ekkor döntött úgy, hogy benéz; ekkor billent meg szépen minden, ekkor szopatott meg a sors, ekkor döntötte rám minden nyomorúságát.
Az anya, hölgyeim és uraim!
Az anya betoppan.
Szeme kiesik az arcából.
A világegyetem ráokádja horrorfilmjét: egy szörny csókolgatja a húsából lett hús pináját.
Az anya szája nem tudja, mitévő legyen. Egy pillanatig habozik a dÖbbenet Ö-je, a bOrzalom O-ja, az őrÜlet Ü-je között.
Az első kiáltás. Valami értelmetlen hang. Csak egy hang. Nem emlékszem.
Már állok.
Mindjárt jön a második kiáltás.
Bemázolok egyet a képébe. Az első ütés. Megtántorodik, viszi előre a testsúlya, a mosdóknak csapódik.
Dorothée:
– Mama!
A lábam most találkozik a hasával, és ököllel is bemaszatolok neki egyet, ezúttal a mellébe, és a szememből könny csordul, mert hirtelen kezdek rádöbbenni, mit teszek éppen, ó, a picsába!
Dorothée:
– Mama!
Egy hang bennem:
– Kuss legyen!
Újabb ütés, az anya végleg elterült a földön, Dorothée üvöltött, üvöltött egyre, hogy mama, mama, mama, én meg: kuss legyen, kuss legyen, kuss legyen. Hát így történt.
Ő volt az első ember, akit megütöttem.
Egy nő.
Mielőtt ez történt, harminc alatti férfi voltam, ügynökként utazgattam két-három régióban, és egy panelban laktam, nem voltam se szép, se ronda, tévé, hifi, haverok, ám egyik sem igazi barát, olykor egy-egy barátnő, egy normális, többé-kevésbé komfortos élet összes kelléke, a lényeg, hogy semmi nélkülözés, egy átlagos város, és egyfajta szenvedély a kiscsajok iránt, de anélkül, hogy ez tettekben is megnyilvánulna, csak afféle plátói szerelem, nem több.
Mielőtt a zsilip engedett bennem, a szar odaszorult, ahová kellett, és ahogyan kellett, lelakatolva, bereteszelve, bebörtönözve, szigorúan őrzött zárka.

2.

– Tudod, mi történik a pedofilokkal, ha börtönbe kerülnek? – mondja hangosan az egyik zsaru, ahogy elhalad a cellám mellett.
– Nem… – mondja egy másik zsaru.
– A végén mindig elkapja őket a többi letartóztatott…
– Hú!
– És aztán seggbe kúrják…
– Huhú! – Pauza. – És aztán?
– Lenyisszantják a tökét!
Amikor letartóztattak, egy szót sem bírtam kinyögni, egyetlen értelmes hang sem jött ki a számon, megbilincseltek, bevittek a rendőrségre. Eközben egy mentőkocsi kórházba szállította az anyát, és láttam, hogy Dorothée eltűnik egy rendőrautóban. A rabomobilban hallottam először a szót: „pedofil”. Akkor egy pillanatig sem gondoltam, hogy a rendőrnő, aki kimondta, rólam beszél. Csak amikor arcon köpött, csak amikor a nyál átrepült a téren, csillogva, remegve, és ostorként egyenesen az arcomba csapódott, igazából csak akkor ocsúdtam fel.
Pedofil.
Aki megerőszakolja a kislányokat.
Aztán jött a börtön. Az előzetes. A kérdések. Bevágtak egy spéci cellába, egy üvegkalickába egy semmibe nyíló helyiség közepén; az egyetlen látvány: a zsaruk, akik szépen bezárva tartottak az üvegbuborékomban, akik all day long kukkoltak.
A világ ennyire zsugorodott: egy teljesen hangmentes üvegbuborékra, semmi, nulla, a zsaruknak van egy mikrofonjuk, hogy kommunikáljanak veled, neked meg egy telefonféleséged, hogy válaszolj nekik.
Az őrök néha szándékosan bekapcsolva hagyták a mikrofont, hogy zrikáljanak, pocskondiázzanak.
– Szerinted kikerül innen? – kérdezi a number one őr.
– Soha! – röhög a kettes számú őr.
Még csak azt sem tudom megmondani, hogyan néztek ki, folyton cserélgették őket. Bajsza van, nincs bajsza, szőke, barna. Mind egyformák vagytok: az arcotokon gyűlöletfestmény!
Az újaknak mindig volt valami új ötletük, valami képtelenség. Az egyik egyenesen levizelte a cellám falát. És ott volt a fájdalom is. Az embernek gyakran fáj valamije, ha így bezárják: gyomorfájás, fejfájás, migrén, pech, kín, fájó szabadsághiány. És aztán a félelem. A hamisítatlan. Amikor az enzimektől felpüffed a has reggel-délben-este. Dorothée anyja gyakran visszatért álmomban, hogy sövényvágóval kiheréljen. Motor bekapcs, zzzzZ! Nyissz! Nyissz! No more herék! Dorothée anyjának véres arca. Az ordító Dorothée, a mosdóba belépő első emberek, viaszosan szétfolyó, rettenettől torz arcuk. Rendszeres időközönként visszatértek, felvillantak bennem a képek, csak úgy, minden figyelmeztetés nélkül. Mintha az egész világ gyűlölete áradt volna be hullámokban a cellámba, hiába volt mindentől elszigetelve. Áradt befelé, hiába volt csukva a szemem, reteszre zárva a szívem. Áradt befelé. Áradt befelé. Áradt befelé.
Aztán egyik nap meglátogatott egy fiatal krapek, divatos szemüveg, diplomatatáska, menő öltöny, egy kicsit olyan volt, mint én, de még a börtön előtti időkben, elég dögös, mondhatni, szép a szemében extraként csillogó fénnyel; a mikrofonon keresztül beszélt hozzám, nem sértegetett, no zrika, no odamondogatás, no pisi.
Egyszerűen azt mondta:
– Én vagyok az ügyvédje. Forrás: konyv.tuja.hu

A sztár, a lúzer és aki az anyját kereste – Molnár Anikó történetei

Két külön világról van szó: Kelemen Anna a Rózsadombról indult, Molnár Anikó pedig Pomázról, egy vályogházból.
Kelemen Anna pénzért szexel, Molnár Anikó pedig az illúzióért. A könyv egyáltalán nem időrendi sorrendben mutatja be a pomázi lány életét. A könyvben három kivétellel névtelenek maradnak a szereplők, annak ellenére, hogy Anikó partnerei közül többen felvállalták a kapcsolatukat, például Bochkor Gábor, vagy Kammerer Zoltán. Névvel „csak” Albert monacói herceg, valamint Sylvester Stallone szerepel, illetve Angelo, a színes bőrű táncos fiú, akivel bőségesen foglalkozott a bulvársajtó.
A könyvnek három fő vonulata van: Egyrészt foglalkozik azzal a két monstre tévéműsorral, amely a celeb világba emelte Anikót, tehát a Való Világ reality show-val, valamint a Nagy Ő című partnerkereső műsorral. Szó esik természetesen a kulisszatitkokról, valamint a csatornák és a bulvármédia manipulatív együttműködéséről.
Egyszerre tragikus és mulatságos a főszereplő szerelmi élete. Itt egymás után bukkannak fel az izgalmasabbnál izgalmasabb figurák. Az Anikóba reménytelenül szerelmes alkoholista, és impotens milliomos, a szeretőt tartó, de feleségétől rettegő másik milliomos, a kis srác, aki meghúzza magát Anikónál, csak azért, hogy pénzt takarítson meg, a sportoló, aki Anikó után megy a világ végéig, hogy csokit vigyen neki, az állatok szerelmese, aki két éjszakát is Anikó ágyában tölt, de szex helyett a horrorfilmek szerelmese, és végtelen sorban vonulnak fel a reménytelen férfiak, bár Anikó mindegyikben a lehetséges férjet és apát látja. És végül, a harmadik vonulat nem más, mint Anikó élete, az az út, amely Pomázról a gazdagok világába vezet. A reménytelen küzdelem egy jobb létért és apró győzelmek, potyogtatós budi helyett angol vécé, lavór helyett villanybojler és gáz.
A könyv megjelenésekor kerül a bulvárlapok címlapjára az, amit Magyarországon még senki nem vallott be: Anikó milliós nagyságrendű összegért egy hetet töltött az egyik arab herceg vendégeként, több tucat tizenéves európai szépség társaságában. Hogy ott mi történt, az kiderül a könyvből.

Catherine M. szexuális élete – A féltékenység

Ki gondolta volna, hogy a Catherine M. szexuális életének írója féltékeny lehet? Az a Catherine Millet, aki botrányt kavaró sikerkönyvében döbbenetes őszinteséggel vallott saját testéről, alkalmi és legtöbbször névtelen szexuális kalandjairól, vad orgiákkal teli éjszakáiról.
Most egy „másik Catherine” mesél, aki véletlenül rátalál egy aktfotókkal teli borítékra, mely leleplezi férje titkos életét. Közös ismerősök, akikből szerető lett, kegyes hazugságok, éveken át eltitkolt szenvedélyek. A harcedzett nő egy csapásra összeomlik, és menthetetlenül hatalmába keríti a féltékenység; ez a testi-lelki válság, amelyet lázálomszerű képzelgések és pillanatra sem enyhülő szenvedés jellemez. Ahogy az írónő találóan fogalmaz: a féltékeny ember olyan, akár az elfajzott rágcsáló, ami mérgezett táplálékot halmoz fel vackában.
A féltékenység írói kihívás: egy páratlan mű folytatása, egyúttal könyörtelen, szívbe markoló és magával ragadó ellentéte.
Catherine Millet első regényét negyvenöt nyelvre fordították le, és több mint egymillió példányban adták el világszerte.

Egy diákprostituált igaz története

„Letolt alsónadrággal áll előttem. Egy szál bugyiban és melltartóban nézem, hogyan legelteti rajtam a szemét. Tudom, hogy még egy perc, és megkér, üljek le mellé az ágyra, és attól kezdve egy órán át nem én rendelkezem a testemmel. Egy óra, 100 euróért.”

Így kezdődik Laura, egy tizenkilenc éves olasz-spanyol szakos francia diáklány története, aki blog formájában meséli el kettős életét. Laura ugyanis nappal szorgos, lelkiismeretes egyetemista, éjszaka alkalmi prostituált. Azért árulja a testét, hogy tanulhasson; így keresi meg a lakbérre, ennivalóra, jegyzetekre valót. Pedig a beiratkozáskor még azt remélte, hogy élete legszebb időszaka veszi kezdetét. Ehelyett már az első év szégyenteljes rémálommá vált.
Egyedi jelenség vagy kortünet? Laura minden álszemérem nélkül, olykor nyers szavakkal elbeszélt, őszinte, felkavaró történetéből inkább az tűnik ki, hogy korjelenség, mely az internet és a mobiltelefon elterjedésével egy időben erősödött. Egyes becslések szerint csak Franciaországban 40.000 sortársa van Laurának. És nálunk?
Ne hunyjuk be a szemünket!