Egy szappanoperasztárról lesz szó, akinek elég kalandos és drámai élete van. Az idén immáron ötvenes éveibe lépő Hunter Tylot azt hiszem a legtöbb hölgy olvasó ismerheti, de férfiak számára sem lehet idegen, hiszen a Gazdagok és szépek Dr. Taylor Hayes Forrestere mindenképp emlékezetes a végtelen amerikai szappanoperából.
A július 3-án tehát kerek születésnapot ünneplő félig indián gyökerekkel rendelkező hölgy egyébként A maharadzsa lánya című tévéfilmben is feltűnt, melyet a hazai csatornák rengetegszer ismételnek. Karrierje elején viszont még korántsem válogathatott a munkákban a dekoratív, mára túlzottan átplasztikázott teremtés, s így rögtön első szerepében meztelenkedésre kényszerült. Ezt nézhetitek meg.
Megmutatta magát teljesen, s igaz szexjelenet nincs, de a nevét is többször változtató Hunternak ez az egyetlen olyan szerepe, ahol megcsodálhatjuk fedetlenül. Ennek oka nem más, mint azok a tévés produkciók, amelyben az erotika nagyon finom fajtáját engedik meg. A nőknek szóló filmek nem a mi műfajunk, főként nem az amerikaiak, de még szerencse, hogy 22 évesen más irányba haladt.
Amúgy jelenleg már harmadik férjét fogyasztja, átélt két családi drámát, melyek közül az egyik nagyon szomorú véget ért. A négy gyermeket világra hozó hölgy korai éveiben egyébként modellként volt ismert, s a teste mind a mai napig irigylésre méltó. A jelenetben persze még bozontosan és kevésbé előkészítve látjuk, s úgy vélem ha ma levetkőzne, ennél jóval erotikusabb részletet is tudnánk mutatni – írja az Erotika a filmekben blog.
Nyomasztó és durva krimit vitt vászonra David Fincher. A tetovált lány már könyvként és filmként is bizonyította: képes elsöprő sikert aratni, és ezúttal sem okoz csalódást.
Egy sikerkönyvet filmre vinni mindig kockázatos vállalkozás, Stieg Larsson A tetovált lány című krimijének 2009-es svéd adaptációja mégis kiválóan sikerült. Ennél pedig már csak az a veszélyesebb, amikor egy európai alkotást „újragondolnak” az amerikai filmesek. A tetovált lány esetében azonban még ez sem volt akkora ballépés, mint sokan várták. Sőt David Fincher rendező kiválóan visszaadta a baljós, sötét, kemény, skandináv történet hangulatát. A világhírű történet középpontjában egy oknyomozó újságíró, Mikael Blomkvist áll, akit Daniel Craig alakít igazán jól, legismertebb szerepét, James Bondot mégsem tudja egészen feledtetni a nézővel. Rooney Mara alakítja a szörnyűségeken átment, biszexuális hackerlányt.
Blomkvistet a Christopher Plummer által megformált idős milliárdos, Henrik Vagner bérli fel: találja meg negyven éve eltűnt unokahúgát. Mikael a sok szörnyűségen átment, hűvös, kemény biszex hackerlánytól, Lisbeth Salandertől kap segítséget, akit ezúttal Rooney Mara formál meg, méghozzá kiválóan. Ahogyan a mellékszerepekben feltűnő Stellan Skarsgard és Robin Wright alakításai is figyelemreméltó.
A nyomozás során előkerülő számos sötét titok és rejtély egyre nyomasztóbbá és durvábbá teszi a történetet, amit az amerikai verzió sem finomított.
– Magával ragadott a könyv, az eredeti film, és szerettem volna megcsinálni úgy, hogy tökéletes legyen. Ugyanis nem csinálok olyat, amiről nem hiszem, hogy tökéletes, talán túl magabiztos vagyok, de így van – mondta Fincher a Telegraph című lapnak adott interjújában.
Az alkotókat persze bizonyára az is motiválhatta, hogy látták: az eredeti svéd film mindössze tizenhárommillió dolláros költségvetésből készült, mégis csaknem százötmilliót hozott. Ezúttal pedig több mint kilencvenmilliót költöttek rá, és egy hónappal a bemutató után száznegyvenmilliós bevételnél tartanak. Bors.
A tetovált lány eredeti változata: A punk Pippi esete az újságíróval. Ismeritek Pippi Langstrumpot, az örökké vidám, vörös copfos kislányt, akinek van egy lova és egy ládikó „kincse”, neveletlen és folyton borsot tör a felnőttek orra alá? A róla szóló svéd gyerekkönyvek szerzője, Astrid Lindgren így jellemzi egy helyen kedvenc karakterét: tíz rendőr ereje rejlik benne. Ekkor még senki sem gondolhatta, hogy detektívregények főszereplőjeként fogjuk viszontlátni…
A – mellesleg sci-fi rajongó – svéd detektívregény-írót, Stieg Larssont ugyanis állítólag annyira elbűvölte a hihetetlen lelki erejű kislány alakja, hogy róla mintázta világhírű Millennium-trilógiájának egyik visszatérő szereplőjét, Lisbeth Salandert. A trilógia első darabja, a 2005-ben megjelent best seller, a Tetovált lány (eredeti címén Män som hatar kvinnor, szabad fordításban: Férfiak, akik gyűlölik a nőket) feldolgozásaként idén bemutatott, azonos című filmben megjelenő Lisbeth (Noomi Rapace) alig hasonlít már „gyermekkora” Pippijéhez: erős feketére festi a szemét, piercing van az orrában (nem is egy), és minden jel arra mutat, hogy csapzott, tetőtől talpig tetovált, punk külseje alatt roncsolt személyiség rejlik. Mégis ő, hatalmas, sárkány alakú tetoválással a hátán lesz a regény és a filmes adaptáció kulcsfigurája: valóban tíz rendőr ereje és esze rejlik benne.
Niels Arden Oplev filmje erősen ragaszkodik a klasszikus amerikai és brit detektívirodalom és -filmek hagyományához. A sárkány-tetoválásos lány története különösen szépen idéz egy klasszikus film noirt, Otto Preminger 1944-ben bemutatott Lauráját: mindkét film nyomozója egy-egy eltűnt lány feltételezett meggyilkolásának körülményeit próbálja kideríteni, és mindegyre visszatérnek egy nyomozásuk tárgyáról készült titokzatos és gyönyörű arckép elé, amelyet hosszan, szinte megszállottan néznek. Mark McPherson (Dana Andrews) hadnagy ’44-ben bele is szeretett az arckép és a hallottak alapján a meghalt lányba – a svéd Mikael Blomkvist (Michael Nyqvist) pedig réges régen szerette őt: gyermekként gyakran találkozott vele, amikor szülei a lány, Harriet Vanger családjának villájában dolgoztak; csodálta széke szépségét, finomka mosolyát, lágy tekintetű, tengerkék szemét. (Van még egy cselekményfordulat, ami hasonlóságával összeköti a két filmet, de hogy spoilerek terjesztésével mégse legyünk vádolhatók, ennek felfedezését nézőtársainkra bízzuk.) No de a fim noir detektívtörténetei mellett későbbi sikersorozatok, az Agatha Christie-féle Poirot- és Mrs. Marple-filmek is vissza-visszaköszönnek: egy méltóságteljes öreg arisztokrata kéri fel Mikaelt a nyomozásra, amelynek gyanúsítottjai saját népes családjának rejtélyes tagjai. Ráadásul egy adott pillanatban újságíróból lett detektívünk egy családi gyülevészet közepébe kerül – ezúttal azonban nem ő hívja össze a korosodó uraságokat, hogy lebuktassa a gyilkost, hanem azok idézik őt maguk elé, és próbálják eltanácsolni a nyomozástól.
A cselekmény fősodrában vonuló nyomozási szál ilyenformán igencsak unalmas lenne, ha nem kapnánk fel a fejünket mindjárt indulásból az új kontextusra: a krimi fagyos vagy hűvös északi tájakon zajlik, a hideg szinte poén egy-egy pillanatban, a hosszú, egyenes utak s a különös formájú hidak fantasztikus tájakon ívelnek át, az Isten háta mögötti szigeten magasodó, öreg kastély környezete különös varázzsal bír. Még mindig reménykedünk egy igazán izgalmas és eredeti thrillerben, amikor Mikael első felfedezéseit megteszi: megbízója, a jó öreg Martin Vanger bátyjai a svéd náci párt vagy a Hitlerjugend lelkes tagjai voltak egykor. Martin bácsi unokahúga, a szép szőke Harriet vajon valamiféle (neo)náci ténykedés áldozata lett volna, vagy egyszerűen képzett erőszaktevők oltották ki az életét és tüntették el nyomtalanul? Nehéz bármi nyomot is felfedezni, hiszen az eset 40 évvel korábban történt…
Hiába volt dörzsölt oknyomozó újságíró, Mikael nem tudna most előbbre lépni a punk hacker, Lisbeth segítsége nélkül. A lányt igencsak megviselte addigi élete, és segítséget ajánl fel egy meggyőződése szerint ártatlanul bemocskolt hírű embernek, aki mellesleg izgalmas ügybe keveredett, hiszen egy Lisbeth-nél kevéssel fiatalabb lány gyilkosa után nyomoz. Lisbeth sorsa sötét társadalomképet rajzol: erőszakoskodó apján még gyermekként bosszút állt, ami egész életét megbélyegezte, most is felügyelőt rendel mellé a szociális gondozás – az illető viszont semmivel sem jobb, mint apja volt egykor. Lisbeth-et azonban nem hiába mintázták Pippiről: iszonyú energia és találékonyság rejtőzik benne, és szemet szemért, fogat fogért módszerrel, kegyetlen erővel megszabadul zsaroló és erőszakoskodó felügyelőjétől is. Önkéntelenül is vonzani kezdi az az eset, amelyben Mikael nyomoz: talán ráérez arra, hogy mennyire hasonlít az eltűnt lány sorsa a sajátjához.
Mikael és újdonsült hacker barátnője rejtélyes gyilkosságok sorozatára bukkan Harriet naplója alapján – és itt kezdünk elszomorodni: mégsem új a dolog, csak egy „átlagos” sorozatgyilkos kiléte után nyomoztunk velük együtt? Az észak-európai jelleg végül el fog tűnni, és sablonos hollywoodi thrillert fogunk látni, csak épp nem angol, hanem svéd párbeszéddel? Nos, bár a történet valóban izgalmas, az egyes részletekből óvatosan épül fel a megfejtés mozaikja, és még egy kicsi a náci színezetből is megmarad, főszereplőnk révén valóban egy szadista sorozatgyilkos karmai között „végezzük”. A teljes kelléktár – hangszigetelt pince, vágó- és kínzóeszközök, a ketrec, az ágy, amelyen ki tudja, hányan végezték – felbukkan egy olyan szereplőnek köszönhetően, akire addig a legkevesebb bűnjel utalt, és a szabadulás reménytelennek látszik.
A zárás mégis happy end: mindazok a „férfiak, akik gyűlölték a nőket”, a múltbeli bűnöket elkövető és a jelenben Mikael karrierjét tönkretevő gonosz is elnyeri méltó büntetését, a jó pedig alaposan megérdemelt jutalmát. És még mindig marad egy slusszpoén, ami után még egy és még egy következik, amíg valóban minden kérdésünkre választ nem kapunk. A filmet nézze meg mindenki, aki szereti a Poirot- és Mrs. Marple-történeteket, és szeretne egy hajmeresztően más Pippit látni.
A Shame-et február végén vagy március elején mutatja be itthon a Budapest Film, és még nem találták meg hozzá az ideális magyar címet, ezért játékot hirdetünk: várjuk a cím javaslatokat, amiket továbbítunk a forgalmazónak. Amennyiben a forgalmazónak sikerül a beérkezett javaslatok közül kiválasztania a film magyar címét, a címet elsőként beküldő játékost fél éven keresztül minden bemutatásra kerülő filmjük premier vetítésére meghívják. Az általunk legjobbnak tartott öt címötletet elsőként beküldők pedig kapnak egy-egy DVD-t a Budapest Film kínálatából és egy-egy példányt Aron Ralston 127 óra című könyvéből… A teljes cikk a Tagi szexhírek oldalon itt olvasható
További szex, erotika, pornó a mozikban: Erotika a filmekben és a plakátokon is – Mozifilmben Liptai Claudiát bassza Győző – Oroszlán Szonja hátulról megkúrva – Kerekes Vica combjai közt mamatatnak – Alyssa Mariano Small Town Murder Songs moziszex – Anna Prus 7 minut 2010 moziszex – Daniela Escobar Jogo Subterraneo moziszex – Moziszex: Hyun Jin Park Natali 2010 – Moziszex Lindsay Pulsipher Inni és élni hagyni – Moziszex Sade márki játékai Kate Winslet – Szerelemtől sújtva Kovács Patrícia meztelenül – Moziszex, Sarah Smart Funland – Moziszex Three and Out 2008 – Moziszex – Féktelen harag 2011 – Moziszex Zsaruk a pácban – Moziszex: Tierra de Lobos 2010 – Moziszex – Three and Out 2008 – Moziszex – Gradiva 2006 – Moziban szex Kerekes Vica Időjós a pácban 2008 – Moziszex O Crime do Padre Amaro – Mozivásznon szex All Good Things 2010 Kirsten Dunst – Boardwalk Empire Gengszterkorzó – Gaspar Noé filmjében kegyetlenül megdugatta Maria Beluccit – Kinatay perverz szex a mozivásznon – A lány és a farkas Red Riding Hood film – A Trónok harca Game of Thrones szexjelenetei – Szerelem és más drogok Love and Other Drugs – Oroszlán Szonja hátulról dugva, és a titkos frigy – A legjobb meztelen színésznőjére szavazhatsz – Szex és vér a Spartacus előzményében – Szerelem és más drogok mozifilm – Monica Belucci megerőszakolása az Irreversible című filmben – Natalie Portman feneke cenzúrázva – Moziszukák Andrea Riseborough, Mia Wasikowska – Görög Zita visszatért – Julia Roberts csak szexre kellett Richard Gere-nek – Szex a moziban Gryllus Dorka Nyugalom – Gryllus Dorka és Parti Nóra szexelnek Zuhanórepülés – További cikkek moziszex témában: Túl jó nő a csajom Alice Eve az ágyban – Rudolf Péter és Kecskés Karina Üvegtigris – Szopós szájú szexistennők: Emmanuelle Béart és Béatrice Dalle, Brigitte Bardot és Jeanne Moreau, Susan Sarandon és Geena Davis, Charlize Theron és Penélope Cruz, Penélope Cruz és Salma Hayek, Monica Bellucci és Sophie Marceau – Szex a mozivászon, Ismeretlen nyugdíjasok szexelnek Tejút 2007 – Gálffi László és Szabó Dávid Férfiakt – Oroszlán Szonja és Szabó Győző Valami Amerika – Rudolf Péter és Kecskés Karina Üvegtigris – Gsyllus Dorka és Makranczi Zalán Nyugalom – Tóth Ildikó Jadviga párnája szexjelenet – Kristi Stubo és Ulrich Tomsen Ópium Egy elmebeteg nő naplója – Sárközi Nagy ilona és László Zsolt Májusi zápor – Tóth Orsi és egy idős farok Johanna – Hámori Gabriellát dugja Nagy Ervina a moziban Kaméleon – Hámori Gabriella és Leonardo Madeiros Budapest – Dobó Katát dugja Árpa Attila The Kiss Goodnight – Kerekes Vica és Keresztes Tamás Felnőttfilm – Hernádi Judit szex Nyugalom – Molnár Piroska és Czene Csaba Taxidermia – Kerekes Vica és Jiri Machánek szex Nestyda – Görög Zita Pinája 8 mm gruppenszex a filmben – Gryllus Dorka és Parti Nóra Zuhanórepülés – Tóth Ildikó és Bodó Viktor Jadviga párnája – Szirtes Ági és Mucsi Zoltán Roncsfilm – Kerekes Éva és Nagy Ervin Szezon – Lucia Brawley és Nagy Péter Lora – Nemes Wanda és Nagy Zsolt Panel – Marozsán Erika és Joachim Krol Szomorú vasárnap – Görög Zita gruppenszex Johnathon Schaech és Lori Heurig 8 MM 2 – Liptai Claudia és SzabóGyőző Valami Amerika – Oroszlán Szonja, Herendi Gábor Valami Amerika – Eredendő bűn Angelina Jolie meztelen – Pornó és szadizmus a művészfilmekben Grotesque – Zongoratanárnő – Titkárnő – Ken Park – Az érzékek birodalma – Kilenc dal – Pannon töredék szex pornó és forradalom – Szopós szájú szexistennők egymást kívánják
Nemrégiben még azon szomorkodtunk, hogy a Shame-et (az év sok más menő filmjével együtt) senkinek nem akaródzik bemutatni Magyarországon. Most már azzal az örömhírrel jövünk, hogy hamarosan mégis megérkezik hozzánk ez a film, ami az év egyik legjobb kritikai fogadtatásban részesült alkotása, és amiről a velencei filmfesztivál óta mi is folyamatosan áradozunk.
Steve McQueen (Éhség) második filmjében Michael Fassbender egy szexfüggő férfit alakít, akinek az érzelemmentes szexszel teli hétköznapjait egyszer csak megzavarja, hogy a szintén nem problémamentes húga (Carey Mulligan) beköltözik a lakásába.
A Shame-et február végén vagy március elején mutatja be itthon a Budapest Film, és még nem találták meg hozzá az ideális magyar címet, ezért játékot hirdetünk: várjuk a címjavaslatokat, amiket továbbítunk a forgalmazónak. Amennyiben a forgalmazónak sikerül a beérkezett javaslatok közül kiválasztania a film magyar címét, a címet elsőként beküldő játékost fél éven keresztül minden bemutatásra kerülő filmjük premiervetítésére meghívják. Az általunk legjobbnak tartott öt címötletet elsőként beküldők pedig kapnak egy-egy DVD-t a Budapest Film kínálatából és egy-egy példányt Aron Ralston 127 óra című könyvéből.
Az ideális cím, amit a forgalmazó keres, ütős, provokatív, ugyanakkor nem alpári. Néhány eddig felmerült ötlet segítségképpen: Gátlástalanul, Bekattanva, Kiéhezve, Függőség, Begerjedve, Szégyen, Túlfűtött. Címötletedet küldd a filmklub@origo.hu címre december 12-éig, a levél tárgya „Shame” legyen.
Tetovált lány – Kijött a magyar plakát is David Fincher A tetovált lány-ához, ami formátumában azonos az amerikaival, de mivel nálunk más a premierdátum – az USA-ban december 21-én, nálunk csak január 19-én mutatják be a filmet -, Lisbeth Salander (Rooney Mara) mellbimbója kicsit másképp villan ki. Ha mellbimbószempontból hasonlítjuk össze a különböző változatokat, szerintünk a magyar nyer: az amerikai grafikus hülyén rátette a számra a mellbimbót átszúró biztosítótűt, a brit változaton meg mintha egyenesen a tű tartaná az 1-es számot.
Nálunk viszont logikusan a szám mögött hagyták a tűt, de azért oldalt szexisen kivillan a bimbóudvarral együtt. További erotikus moziért kattints a képre.
A közelmúlt legnagyobb botránya azonban mégiscsak a dán fenegyereknek, Lars von Triernek köszönhető, bár a fogadtatás itt korántsem volt annyira negatív, mint amennyire az első sikolyok, hörgések, füttyök és tiltakozások sejtették.
Igaz, hogy a nemiszerv-csonkolás, illetve a brutális szex és erőszakjelenetek sokaknál kiverték a biztosítékot, arról nem is beszélve, hogy von Trier a sajtótájékoztatón a világ legjobb rendezőjének kiáltotta ki saját magát, de az Antikrisztus akkor is egy figyelemreméltó, ambíciózus és őszinte film bámulatos alakításokkal (Charlotte Gainsbourg el is nyerte a fesztivál legjobb színésznői díját). És akkor a beszélő rókáról még nem is ejtettünk szót…
A cannes-i filmfesztiválnak lételeme a botrány. Legendás, hogy a fél közönség távozott a Visszafordíthatatlan-ról, hogy kifütyülték a The Brown Bunny-t, vagy kiakadtak a Funny Games-en – ezek azok a pillanatok, amelyeknek jó lett volna részese lenni, ott lenni, amikor először ütött be a sokk. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy a cannes-i közönség évről évre edződik és holmi orális szextől, csonkolástól vagy szitává lövéstől a szemünk se rebben. Lars Von Trier viszont beígérte, hogy szembesíti a cinikus, nehezen felzaklatható publikumot saját félelmeivel és feladatát maradéktalanul teljesítette: az Antikrisztus pont az a botrányfilm, aminek ezzel a címmel lennie kell.
A dán mester saját bevallása szerint az utóbbi két évet mély depresszióban töltötte és elképzelhetetlennek tartotta, hogy újra képes lesz alkotni. A depresszió persze nem éppen a kreatív energiák táptalaja és lesznek, akik azt gondolják, hogy Von Trier a kényszerszünet után kegyetlenebb és őrültebb, mint valaha. Hősei egy házaspár, akik – mint az a szándékosan túlstilizált, elképesztő prológusból kiderül – elveszítették gyermeküket, és mivel a férfi (Willem Dafoe) terapeuta, elvonulnak egy Éden nevű erdőbe, hogy ott kúrálja ki feleségét (Charlotte Gainsbourg) a gyászból. Az egész iszonyatosan indul, mert a párbeszédek erőltetettek, a kamera tolakodóan rányomul a szereplők arcára, az pedig igen távol áll a horror műfajától, hogy néha-néha előkerül a bokorból egy döglött állat.
Az egyik vadállat ijedelmet és/vagy röhögőgörcsöt kiváltó óriási jelenete (Von Trier igazi állatokkal dolgozott, ami jelentősen megnehezítette a forgatást) után azonban jön a jól ismert kíméletlenül groteszk manipuláció és innentől a néző úgy táncol (azaz sikít, hörög, szisszen és kacag) ahogy a rendező fütyül. Lehet háborogni, menekülni vagy éppen antikrisztust kiáltani, de érdemes mindenkinek elgondolkodnia azon, hogy miért reagált az adott manipulációra úgy, ahogy és miért lehet ezzel kihozni a sodrából. Von Trier, aki maga sem szűkölködik a fóbiákban (Cannes-ba például minden egyes alkalommal lakókocsival érkezik, ugyanis fél a repüléstől) nagyon érdekes kérdéseket tesz fel a férfi-női kapcsolatokról, de nem udvariasan kérdez, hanem agresszívan az arcunkba dörgölőzik. Közben persze azt sem tudja – és nem is akarja – elrejteni, hogy számára a legnagyobb para a világon a női szexualitás.
Még nem kell keresztet vetnünk a romantikus komédia műfajára. A Csak szexre kellesz ékes bizonyíték rá, hogy ha az írónak és a rendezőnek van humora, és a színészek kiválasztásánál nem csak a mell- és bicepszméret esik latba, még mindig lehet szórakoztatót alkotni ebben a sablonokba szorított műfajban is.
Szívesen kezdeném azzal, hogy ha egy vígjátékban Beverly Hills 90210- és Fel-utalás is van, akkor az csak jó lehet, de sajnos nem mondanék igazat. Frappáns dumák sok komédiában vannak, de ezek önmagukban még nem adnak el egy filmet. Amitől a Csak szexre kellesz működik, az minden bizonnyal a dörzsölt komédiaveterán, Ivan Reitman (Szellemirtók, Hat nap, hét éjszaka, A szuper exnőm) és a forgatókönyvet jegyző Elizabeth Meriwether párosa. Meriwether (még) nem egyike azoknak a hollywoodi szakembereknek, akik évtizedek óta pumpálják ki magukból a könyveket: a huszonéves lány már több színdarabot írt, de ez volt az első nagyjátékfilm-forgatókönyve. Úgy képzelem, ő hozta a filmbe a frissességet, lendületet, Reitman pedig rutinosan dirigált, hogy mindig tökéletes legyen a színészek és a vágás ritmusa.
Félreértés ne essék, a Csak szexre kellesz-t is a hollywoodi romantikus komédiák szívecske alakú sablonjával formázták: van egy világszép lány meg egy hihetetlenül jóképű fiú, akik kapnak mindenféle mondvacsinált akadályt az útjukba, hogy csak a játékidő századik percében lehessenek egymáséi. Akit ez a műfaj totál hidegen hagy, ne üljön be erre a filmre sem. De a Csak szexre kellesz kiemelkedik műfajtársai közül, mert olyanok csinálták, akik tényleg a szívükön viselték, hogy mi kellemesen töltsük azt a száz percet. Vagy az is lehet, hogy egyszerűen jobb a humorérzékük, mint kollégáik többségének.
Már a szereposztás is ihletettebb a megszokottnál. Nyilván a két főszereplő csak extravonzó színész lehet, de a pinduri, törékeny Natalie Portman (1,6 m) és az amerikaifocista-alkatú Ashton Kutcher (1,9 m) párba állítása eleve komikus. (És még az is kedves öniróniaként jön át, amikor a filmben többször expliciten rámutatnak erre a poénra: „Ooooolyan magaaaaas!”). És a két színész nagyon szerencsés ponton találkozik: a nem éppen komikusi vénájáról ismert Portman végre mer egy kicsit bohóckodni, Kutcher viszont sokkal természetesebb, és így jelentősen szimpatikusabb, mint amilyennek eddig láthattuk.
Két régi ismerőst játszanak, akik szinte véletlenül egy ágyban találják magukat, és utána a lány javaslatára szexcentrikus kapcsolatba kezdenek. Hogy a lány az, aki harminchat órás műszakokban dolgozik, és nem óhajt párkapcsolatban élni, és a fiú az, aki először kezd el bociszemeket meregetni a lányra, 2011-ben talán nem forradalmi újítás. Viszont a szexuális vágyak felvállalása Hollywoodban még mindig az. Üdítő, hogy ebben a filmben a figurák tényleg, a lehető legtermészetesebb módon ráindulnak egymásra, és a szex végre nem olcsó poénforrás, ami rosszkor támadó erekciók, eltévedt vibrátorok és primitív poénok formájában bukkan fel. A figurák nyíltan beszélnek is a szexről, és ha nem is teljesen indokolt, hogy már pár perccel a játékidő kezdete után elhangzik a „megujjazhatlak?” kérdés, ez valahogy mégis felszabadító.
A központi páron kívül legalább két kötelező eleme van az ilyen filmeknek: a vicces haverok-barátnők kórusa és a pszichológiai magyarázat. Utóbbi, mint általában, itt is papírvékony, és a film egyetlen kínos jelenete az, amikor a lány anyukája felmondja az amatőr diagnózist, mire Portman kábé így felel: „Ja, oké, akkor többé nem leszek ilyen.” Ennyit a terapeutákra kidobott dollárezrekről. Ami viszont a humoros mellékszereplőket illeti, sokkal több nevetést szállítanak, mint amennyit az elején várunk tőlük. Kutcher két haverjának (Jake M. Johnson és Ludacris) néha szexista, de inkább csak aranyosan bárgyú beszólásai egyre viccesebbek lesznek, Portman két lakótársnője (Mindy Kaling és Greta Gerwig) pedig iszonyú pontosan hozza azokat a gesztusokat, amikkel fokozzák a komikumot. A legerősebb mellékszereplő viszont Lake Bell, aki egy Kutcherbe halálosan szerelmes, szuperneurotikus kolléganőt alakít, és minden jelenetet zsebre tesz, amelyikben csak feltűnik.
A Csak szexre kellesz nem mond semmi olyat a párkapcsolati parákról, amit ne hallottunk volna százszor, nem helyezi új megvilágításba a női szexualitást, és még csak a romantikus komédia műfaji határait sem próbálja feszegetni. Egyszerűen csak működik.
Natalie Portman uralja az amerikai mozikat: a főszereplésével készült Csak szexre kellesz című vígjáték volt az egyedüli országos premier a hétvégén, ami 20,3 millió dollárt tett zsebre.
Az időzítés remek volt: legközelebb május végén lesz olyan hétvége, amikor csak egyetlen filmet mutatnak be. Az eredmény kiválónak számít, mert a film mindössze 25 millióból készült, és a Star Wars-filmeket nem számítva ez Portman második legerősebb nyitása eddig, csak a V mint vérbosszú előzi meg. Eközben remekül teljesít Portman Fekete hattyú című filmje is, amellyel a színésznő erősen Oscar-esélyes. A 13 millióból készült film már több mint 83 milliót termelt.
Hatszázhetvennyolc moziban kezdték vetíteni Peter Weir The Way Back című háborús drámáját, ami annak ellenére, hogy Colin Farrell játssza az egyik főszerepét, nem találta meg a közönségét. A film mindössze 1,5 milliót hozott.
A Csak szexre kellesz mentségei: Natalie Portmannek ki kellett heverni valamivel a Fekete hattyút, Ashton Kutcernek pedig kellett választania egy második filmet, mert tavaly csak egybe vágott bele. Más ötletem nincs.
Szabvány 37-es – A film a szokásos elcsépelt kaptafa alapján halad: fiú és lány kamaszként ismeri meg egymást valami indiántáborban, majd tíz év után egymásba botlanak a Nagyvárosban, csinálnak egy hülyeséget, majd van pár évük, hogy kiheverjék. A Sors újra összehozza őket, de a lány elfoglalt, nem akar lehorgonyozni, de aztán bonyodalmak árán mégis. Persze megvan a Nagy Konfliktus is, de olyan gyenge, hogy kínunkban röhögünk. A filmet egyedül a karakterek tudnák életben tartani, de Ashton Kutcher leginkább bánatos szemekkel mered a semmibe, Natalie Portman pedig a forgatókönyvre hagyatkozik – nem kellene…
Mert mi a sztori? Itt van Emma, a törtető(nek tűnő) fiatal rezidens orvos, akinek nincs ideje kapcsolatokba bonyolódni, de azért vannak bizonyos igényei. Adam kapva kap az alkalmon, és veszett iPhonozásba és alkalmi légyottokba bonyolódik a lánnyal – elvégre a jó hírnevet meg kell alapozni, lehetőség szerint minél több csajjal. Csak hát a dolog komollyá válik, meg a Nagy Szerelemről is kiderül, hogy csak egy tűsarkakon egyensúlyozó, üresfejű liba, aki ráadásul párhuzamosan apuval is zsákolt.
Néhány halvány kísérlet azért van a történet felrázására, de mind hamvába hol. Az egyetlen valamire való utalás talán az, hogy Adam egy táncos tini-tévéshowban dolgozik asszisztensként, épp egy olyanban, amelyben Kutcher maga is feszített annak idején, majdnem tíz évig. A That ’70s Show-t nálunk nem játszották, az utalás poénértékének annyi, nőként pedig annyira nem tud feldobni a zenés-táncos-pompomlányos őrület.
Sajnos Michael Samonek és Elizabeth Meriwether együtt is csak egy szabványgyáros, néhány szópoénnal dolgozó szöveget bírt összehozni, amelyet Ivan Reitman rendező sem dobott vissza azzal, hogy gyerekek, tudtok ti jobbat is. Pedig Reitmannak ebben a kategóriában sikerült összehozni egy Ovizsarut, egy Juniort és egy Dave-et is, igaz, ezek mind a 90-es években készültek…
Mellékesen – A film castingosai viszont jól dolgoztak, a mellékszereplők viszik a filmet. Például kockáztattak, és Ludacrist kérték fel a haver csapos szerepére, aki amellett, hogy az egyik legismertebb rapper, eddig nem nagyon tűnt fel a vásznon. Nem volt rossz választás Lake Bell sem, aki már az Egyszerűen bonyolultban is domborított: itt egy-két jelenet erejéig rajzol vázlatot egy szexis, de önmagában bizonytalan nőről, aki inkább ronda szemüvegkeret mögé bújik, minthogy szembenézzen a valósággal. Nagy felfedezés Greta Gerwing, akit eddig a magyar közönség nem láthatott, s otthon is elsősorban tévés színészként ismert. Szintén aha-élményt nyújt Kevin Kline, aki az apa nyúlfarknyi, marcsagőzös szerepében hozza ki a maximumot magából – és képes saját magából hülyét csinálni a kései ötvenesek bonyolult problematikája kapcsán. Feltűnik még a vásznon Cary Elwes, de néző legyen a talpán, aki a fuszeklik fejedelmét felismeri a kissé testes, bozontos Dr. Metznerben.
Kinek ajánljuk?
– Azoknak, akiknek elég, ha Natalie Portman csinos pofiját bámulják.
– Naiv harmincasoknak (ha vannak ilyenek).
– Azoknak, akik elhiszik, hogy Kaliforniában mindenki jól néz ki.
Kinek nem?
– Azoknak, akik Natalie Portman tehetségét várják a filmtől.
– Kései ötveneseknek.
– Kreatív írást tanuló egyetemistáknak.
A Gettómilliomos szexis sztárja, Freida Pinto a Halhatatlanok című 300 utánérzés legeredetibb látványeleme, jóllehet Mickey Rourke is próbált nagyon kegyetlen lenni
Zeusz legyőzhetetlen? Sanszos, hiszen a hellén mitológia alapján halhatatlan, és aki nem tudja feldobni a szandált, azt leszúrni sem lehet. Látta már valaki harcolni, hogy ezt egyértelműen el lehessen dönteni? Hát, most láthatja! A Halhatatlanok című mítikus akciómozi vége felé ugyanis van egy brutális közelharci jelenet, amelyben a főisten megmutatja, hol lakik a főisten.
Mennyei trükkök máshol is akadnak a pokoli vérengzésben, de a film a maga teljességében inkább vontatottnak mondható. Afféle jelentőségteljes vándorolgatás a soron következő vérfröcsögésig. A plakáton is látható, hogy a Halhatatlanokat a 300 alkotói követték el, ami persze csak részben stimmel. Az összecsapások jellegében felfedezhető hasonlóság, de azok is csak utánzatok. Az emberiséget megmentő csatában a heraklioniak olyan sután támadnak Thézeuszra, mint az egyiptomiak Piedonéra.
Apropó, Thészeusz. A görög mondavilág aranykorának első számú hérosza a Halhatatlanokban nem olyan süti, mint volt kockahasú Leonidász király (Gerard Butler) a 300-ban. Talán ki lehet jelenteni, hogy Henry Cavillnek nincs akkora klasszisa, de az is igaz, hogy nem volt könnyű dolga. Egyszerre kellett megszemélyesítenie Thészeuszt, mint a köznép egyszerű fiát, és mint a kaliberes hadvezért, méghozzá háromdimenziós trükkparádéban. Reméljük, Superman nacija jobban fog állni neki.
Thészeusszal lehet azonosulni, de nem könnyű. A halhatatlan istenek és az élhetetlen Hyperion király (Mickey Rourke) feltűnése után viszont már nehéz eldönteni, most akkor hány főbb szereplője is van a mitikus hadakozásnak. Annál is inkább, mert Rourke magánszámot csinált a brutalitásból. Ha kicsit árnyaltabb lett volna a karaktere, mindenkit lejátszott volna a vászonról, de így csak annyit tudunk meg róla, hogy gonosz, és szüksége van az epiruszi íjra, hogy még gonoszabb lehessen. Ennél többet nem lenne szabad elárulni a történetről, de nem is lehetne.
Nem rossz film, csak nem élmény. Míg a 300 vége felé minden néző kapott egy darabkát a spártai harcosok lelkéből, addig itt szinte szájba rágják az önfeláldozást. Van viszont egy jelenet, amely fel tudja venni a versenyt a 300-zal. A 2006-os mozisikernek új színt adott Gorgo királynő (Lena Headey) és Leonidász király kendőzetlen ágyjelenete, és szobortestű meztelen nőből a Halhatatlanokban sincs hiány.
Akit elvarázsolt Freida Pinto szépsége a Gettómilliomosban, az most nagyot fog nézni, amikor az indiai színésznő ledobja a tógát Phaedra szerepében. Ki gondolta volna, hogy ilyen formás a popsija! Athéna istennő (Isabel Lucas) is megvillantja halhatatlan kebleit, de itt az élők viszik a prímet. Legalábbis, amíg brutálisan meg nem halnak.
