Váratlanul hivatott az Intézmény nagyhatalmú csoportvezetője és egyben igazgató helyettese is. A kékharisnya típusú öreglány pártkörökben felettébb befolyásos valakinek számított, és nem lebecsülendő, de a munkásőrségnek is oszlopos tagja volt.
– Hallom Gyulám, hogy bajban vagy – meredt rám savószín szemeivel, amitől menten a hideg futkosott végig a hátamon, s lábaim citerázni kezdtek.
Na ez megint készül valamire! – fordult meg bennem.
Kis hatásszünet után még egyszer lesújtón végignézett rajtam, miközben ragyáit piszkálgatta ripacsos orcáján, majd így folytatta.
– Elkapartad magadat a munkahelyeden s ennek nálunk is hatása lesz: megszűnik a mellékállásod. Értjük egymást Balogh úr?
Megrökönyödve meredtem rá.
– De hát mi bajotok velem Borikám? – nyögtem halálra váltan. – Hiszen a gyárban megkaptam a büntetésemet a kimaradozásokért.
– Nem eleget! – vágta rá szigorúan. – Mint már említettem kénytelenek leszünk megvonni elsejével a mellékfoglalkozási engedélyedet.
– Borikám, ha istent ismersz, nem teszed ezt velem! Miből élek, ha elesek ettől a havi 1200 Ft-tól is?
– Legfeljebb kevesebb marad nőkre, piára meg kártyára, Balogh úr! – köpte az arcomba gúnyosan a szavakat, miközben savószín szemeit egy pillanatra sem vette le rólam. Úgy bűvölt, mit csörgőkígyó az egeret.
– Ezt nem gondolhatjátok komolyan Borikám!
– De, egészen komolyan gondoljuk. Holnaptól be se gyere! A gazdasági irodán majd elszámolnak. Meleg a pite Gyulám.
– na, de ennyire? – néztem rá esengve, mire kőkemény szíve meglágyulni látszott. Mintha eszébe jutott volna valami mentő ötlet. Homlokát ráncolva rejtélyes mosollyal kibökte
– Lenne egy megoldásom számodra. Kifested a cellámat, kitapétázol nálam. Busásan megfizetlek.
– És utána, mi lesz utána? – kapaszkodtam szavaiba kétségbeesetten.
Megvetően végigmért, perzselő tekintetével végigsiklott rajtam, de úgy, hogy a víz csurgott végig a hátamon, majd tekintete megállt s elidőzött ágyékomon, aztán megszólalt sejtelmesen.
– Lesz munkád utána is, ha okos leszel… Hétfőn reggel jelentkezzél nálam teljes felszereléssel. Most pedig elmehet Balogh úr!
Hétfőn aztán vödörrel, ecsettel, létrával felpakolva megjelentem Borcsánál. Merthogy magamban belül mindig csak Borcsának hívtam ő főnökasszonyságát. Borcsa elvtársnő régi, rókalyukszerű, mosókonyhából kialakított lakásában fogadott.
Felvázoltam neki a munka ütemezését, a körülbelüli költségeket. A díjazást rábíztam. Tárgyalás közben tisztességesen kínált pálinkával, sörrel, s emberi hangot próbált megütni. Ez meglehetősen nehezére eshetett, mert a sok idióta brossura és különféle pártszemináriumok hatására kezdett begolyózni, és rém magasan hordta az orrát. Mindenki rettegett tőle, mindenki gyűlölte a háta mögött. De szemből hízelegtek neki, és megalázkodtak előtte. Egy szavába került, és fönn, az elvtársi régióban rögtön intézkedtek. Velem mindenesetre nyájasnak mutatkozott.
– Bocikám, pia a hűtőben, kaja ugyanott. Egyél, igyál, de dolgozzál, ne lazsálj! Ötkor itthon vagyok, főzök valamit, aztán segítek. Most rohanok be! Délután fegyelmi tárgyalást vezetek. Igyekszem haza. Na, szí’ haver! Munkára fel! – mondta, és elviharzott.
Én pedig nekiláttam a régi tapéta levakarásának. Munka közben igencsak megizzadtam és elfáradtam. A folyadékhiányt a hűtőben talált sörrel pótoltam. Mire Borbála hazaérkezett a falak lecsupaszítva álltak. Ő rögtön felmosott, én meg sörömet szopogatva pihentem addig. Hamarosan a vacsora is elkészült. Meg kell adni, igen finom falatokat tudott készíteni, pártnagysága létére. Így senyvedtem már nála három napja, amikor eljött a szombat. Ő is otthon maradt, és kettesben könnyebben haladt a munka. Mivel már a tapétázásnál tartottunk, én egy fekete klottgatyában szorgoskodtam félmeztelenül, Borbálán meg csupán egy szellős otthonka volt a májusi melegben. Este kilenc óra fele végeztünk, és vacsorához ültünk. Azaz, csak én ültem, mert Borbála nem evett, kiszolgált, mint valami méltóságos urat.
Észrevettem, hogy csak úgy önti belém a pálinkát, és valahogy más, mint rendesen. Még ő is felhajtott egy-egy kupicával, vacsora után pedig vörösbort hozott. Cigarettával kínált, és sűrű pislogás közepette elárulta a titkot.
– Hamarosan kiemelnek…
– Nocsak – bámultam rá –, első titkár leszel?
– Az nem, de igen jó helyem lesz. Talán tudnék érted tenni valamit. Kellene nekem egy mindenes.
– Személyi titkárféle? – lelkesedtem a fél liter pálinka hatása alatt.
– a túlzás, de kell mellém egy mindenes, aki elintéz ezt meg azt. Amolyan személyi szolgálattevő.
– És rám gondoltál – folytattam izgatottan.
– Hát, ha okos lennél Gyulám, megfoghatnád az isten lábát! De ezért áldozni is kell!
– Áldozok én Borikám, szívesen, csak szabaduljak a gettóból, már nagyon kiáll a rudam.
– Szóval tetszene a dolog?
– Benne lennék.
– Na, erre igyunk! – mondta, és pálinkát töltött. Koccintottunk. Az ital teljes ködfelhőbe borította az agyamat.
– Tudod, ilyen beosztásban nem nézik jó szemmel, ha nincs az embernek valakije. Szóval érted a szitut?
– Értem hát, vegyelek el feleségül?
– Nem erről van szó. Nekem egy személyi szolgálattevő kell.
– Értem, egy nem hivatalos pali! Aki viszi a táskádat, este meg teszi, amit kell.
– Hát, valami ilyesféle, de szigorúan csak köztünk maradjon! Tudom, milyen lepcses pofád van Gyulám, de azért megfelelsz. Neked is érdeked, nekem is! Na, megegyeztünk?
– Meg! – csaptam az asztalra. – Mondjad, mi a dolgom, aztán isten neki!
Borcsa arcán kigyúltak a pattanások. – Akkor munkára föl! – mondta belelkesedve.
– Kaphatnék esetleg még egy kis szíverősítőt, Borám? – riadtam vissza a rám váró megpróbáltatásoktól.
– Már hogyne, drága Gyuszikám! – készségeskedett Bora, és telebuggyantotta a poharakat.
– Rögtön jövök – mondta. – Addig mássz fel a létrára, Boci! – adta ki az ukázt a fürdőszobából. Én bambán felmásztam, ő meg egy korbáccsal a kezében, anyaszült meztelenül beballagott, és megállt a szoba közepén. Az ütleget jól megsuhogtatta, és végigvágott vele a hátsó felemen.
– Gatyát le! – rikoltotta a korbácsot rázva.
Ijedten dobtam le magamról glottgatyámat. Gondoltam, mi történhet? Legfeljebb, ha nagyon, muszáj, megkefélem ezt az őrült nőt.
– Na, Gyulám, most olyat játszunk, hogy én vagyok a te rabszolgád, és azt teszem, amit parancsolsz!
– Öltözz fel! – dadogtam szememet eltakarva, mert a látványtól borsózni kezdett a hátam. Ugyanis Borbála egész combját fekete szőrzet borította, sőt a hasát, de még a melle közét is. Két hegyes bimbója viszont feszesen meredt rám. – Atya isten, öltözz fel! – nyöszörögtem önkívületben. – Nem, ilyen nincs – motyogtam, inkább csak magamnak befelé.
– Gyere le! – vágott végig rajtam. Amikor nagy nehezen lekecmeregtem, kezembe adta a korbácsot. – Én vagyok a te rabszolgád. Üssél, ne kímélj! Alázz meg!
– Na, de ilyet! Borikám, ezt nem kívánhatod! – vonakodtam.
– Üssél, üssél! Alázz meg, te pipogya fráter! – hörögte rekedten, és négykézlábra ereszkedett előttem. Remegve emeltem fel az ütleget, és mielőtt odavágtam volna, megnéztem, hova ütök. Iszonyodva meredtem hátsó combjaira. Egészen a segge partjáig fekete szőrrel benőtt burzsinttal borította be a jó isten.
– Uramisten, ne hagyj el! – rebegtem, és odahúztam neki.
– Még, még! – vinnyogott. – Én meg abriktoltam rendesen. Erre kezdett begerjedni. – Ülj fel a hátamra! Én vagyok a kutyád, alázz meg!
– Jó, felülök – adtam meg magamat –, de hogyan alázzalak meg?
– Szidjál, pocskondiázz! Mondj el mindennek!
– Ahogy akarod, Borikám! Te büdös, rusnya féreg! – puff, húztam szőrös valagára. – Te munkásnyúzó, te átok! – puff, és megint lesújtott a korbács. Ettől irtóra begerjedt, és elindult velem a fürdőszoba felé. A fogasról lekapott valami kutyahám félét, és magára tette.
– Én vagyok a szánhúzó kutyád… – lihegte. – Üss, szidj, ne sajnálj!
Ha csak ez hiányzik, gondoltam magamban, megkapod, amit a beosztottjaid suttognak a hátad mögött. – Te karrierista kurva! A rosseb essen a bőrödbe! Nesze, nesze, gyí! Ne te ne, pártbarom!
Így lovagoltam, csépeltem, szidalmaztam, míg ő habzó szájjal, kócosan, lógó hajjal, csuromra izzadt szőrzettel vonaglott alattam. Egyre jobban felizgult. Bennem meg dolgozott a szesz.
– Üssél, ne kímélj! – könyörögte zihálva, én meg csépeltem, ahogy bírtam. Annyira belejöttem, hogy már kezdtem élvezni a dolgot. Természetesen ebben közrejátszott a rengeteg pia is. Ő csak nem akart betelni… Aztán egyszerre lelökött magáról, fejét a padlóhoz nyomta, farát felemelte a plafon felé, és szétterpesztette oszlopszerű szőrös combjait… Lucskosra élvezett, hatalmas szeméremajkakkal keretezett nemi szerve csapzottan tátotta ki mohó száját…Én elkábulva, állati gerjedelemtől fűtve gondolkodás nélkül bíborlándzsámra tűztem. Amikor elértem a méhét, iszonyúan elkezdett vinnyogni, úgy szűkölt, mint egy szuka.
– a pofád úristenit! – húztam rá a korbáccsal attól félve, hogy a szomszédok kihívják a rendőröket a hajmeresztő vinnyogás hallatán, de ő csak nem hagyta abba. Valahogy befogom a száját, gondoltam, de első próbálkozásomra beleharapott a kezembe, így hát kénytelen voltam betömni a glottgatyával. Na, ettől elcsendesedett.
Kielégülten, félig ájultan fordultam le róla. Mire magamhoz tértem, ő már újra otthonkában sürgölődött körülöttem, és egy pohár hideg sörrel kínált. Miközben mohón ittam, dülledt szemmel bámultam rá, mint egy kísértetre. Elkapva tekintetemet, egy köteg százast nyomott a markomba, és így szólt:
– Tartsd a pofád! Ha nem ugatsz, haverok leszünk, de ha eljár a szád, kinyírlak!
– Nekem, Borikám? Inkább a nyelvem harapom le, minthogy egy szót is. Meg aztán ki hinne nekem? – vigyorodtam el, rádöbbenve a helyzet fonákságára.
Vasárnap már csak a tapétaszegélyek felragasztása és a bútorok helyrerakása maradt hátra. A munka is lazább volt, a hangulat is oldottabb. Borbála egészen feloldódott.
Azt ugyan nem tudtam eldönteni, hogy az előző esti korbácsolás, vagy a szép, újjávarázsolt lakás hatására, de mindenesetre röpködött körülöttem. Fején kis fityula, előtte fodros kötény, sütött-főzött, itallal kínált. Szóval nagyon kitett magáért. A lemezjátszón a Székelyfonó szólt, minden ünnepinek hatott. Miután befejeztem a munkálatokat, asztalhoz ültünk. Borbála pezsgőt vett elő a hűtőből, koccintásra emeltük a poharakat.
– Gyulám, az új lakásra és az állásomra; mától fogva igazgatónő vagy titkár elvtársnő vagyok! Erre igyunk! Proszit!
Én nagy szemeket meresztve, óvatosan kérdeztem meg:
– És mi ez az igazgatónőség, Borika? Itthon szabad így mondanom, remélem? – kaptam a szám elé a kezemet, mintha attól félnék, hogy rosszul szólok.
– Szabad, de, csak ha senki se hallja! Bár, mert a falnak is füle van, legjobb lenne, ha elvtársnőnek szólítanál itthon is. Sose lehet tudni.
– Borbála elvtársnő, mi lenne az, az új beosztás?
– Fiam, igazgatók lettünk, igaz, hogy csak hetven ember tartozik alám, de ez már beosztás. A tyúkfarmnak kell az erőskezű vezetés, és mivel egyben van az apaállat-teleppel, így azt is átveszem. De ez csak mellékes, mert a főállásom a pártfunkcióm: járási instruktort csinált belőlem a Zarga elvtárs.
– És a munkásőrség, azzal mi lesz?
– Természetesen azt is viszem, de csak közlegényként, mert a pártot védeni kell, Gyulám.
– Ó, Borbála … elvtársnő, ennyi rangot hirtelen, nem is tudom, hogy lehet ezt bírni energiával! – hízelegtem neki.
– Ne félts, majd lesznek helyetteseim… És még megtartom a fegyelmi bizottsági reszortomat is, ha már kiharcoltam négy éve. És beválasztanak a HNF-ba, mert kell ott is egy megbízható káder. Szóval, Gyulám, emelkedik a csillagunk.
– Bocsánat, csak a tiéd, az én szekerem rúdja meg kifelé áll.
– Mondtam már, ha okos vagy, megfoghatod te is az isten lábát. Már beszéltem rólad az elvtársaknak. Ismerik a Tyutyu haveroddal való viszonyodat, mindent tudnak rólad. Havi hatért simán átveszlek az apaállat-telepre.
– Hova? – kérdeztem megrökönyödve, azt gyanítva, nem jól hallok.
– Oda, oda, mégpedig inszeminátornak. Szükség lesz bizalmi emberre!
– Atyaisten, én inszeminátor, hiszen még egy szemináriumom sincs! Mit kell ennek az izének ott csinálni?
– Semmit. Nem kell ahhoz nagy ész, Gyulám!
– Na, az jó… kicsi munka, nagy pénz, kevés ész, ez kell nekem. Mi lenne a dolgom?
– Hát, amolyan lófaszigazgató lennél… Ahhoz csak értesz, nemde?
– Micsoda? Boriskám, ezt a szégyent! Hogy én, na nem! Egy Balogh, lófaszigazgatónak? Ezt, nem vállalom!
– Most meg mi a baj? – nézett rám Borbála aggódva, és egy pohár pálinkával próbálta lelkivilágomat helyrebillenteni.
– Hát, tulajdonképpen elvállalhatnám – hebegtem, lenyelve a pálinkát. – De, csak másodállásban végzem! Nem röhögtetem ki magamat.
– Gyulám, a pénznek nincs szaga. Itt megfognád az Isten lábát. Annyi csirkét viszel haza, amennyit nem szégyellsz. Ezt természetbeni juttatásként kapnád tőlem. És amit sikeres búgatás, hágatás esetén a szaporulat után prémiumban kapnál, az sem akármi. Gondolkozz! Nem érdekes, hogy mi van az ember munkakönyvében, csak az, könnyen jut-e a húsosfazékhoz, vagy nehezebben. Miért, most mi vagy?
– Egy senki, egy ötezer forintért robotoló nímand a gettóban. Nincs se ünnepem, se vasárnapom, csak kommunista szombatjaim vannak.
– És mi lehetsz?
– Fehérkesztyűs úriember, Borám!
– A kesztyű, az stimmel Gyula, de az úriember? Hm, ehhez még csiszolódnod kellene.
– Tudom, a marxista etika, esztétika, Lukács töke.
– Nem a Lukács töke, te tökfej! A Tőkét Marx elvtárs írta!
– Lukács töke, Marx töke, nekem egyremegy.
– Fityfenét! Óriási a különbség, te mafla!
– Hát nem is tudom. Annyira összezavartál, olyan hírtelen jött ez a nagy lehetőség, hogy aludnék rá pár hetet.
– Csak semmi kibúvókeresés, ez pártfeladat Balogh elvtárs! – jelentette ki Borcsa felajzva, s alányúlva csavart egyet a zacskómon. Azt hittem, menten kilehelem a párámat.
– Dehát nem vagyok párttag – vágtam ki az utolsó adumat. Borit ez nem érdekelte, elengedte a füle mellett lamentálásomat, és ellentmondást nem tűrően kijelentette:
– Majd leszel! Ha kell, visszadátumozva elkészíttetem az igazolványodat, akár 1945-ös dátummal, ha kell! Visszamenőleges hatállyal reaktivállak!
– De Borikám, csak négy éves voltam akkor?
– Nem számít, semmi sem számít – hörögte, bepárásodott szemeit rám meresztve, otthonkáját letépve szembefordult velem.
Most a változatosság kedvéért új figurát dobott be. A korbácsolás előtt meg kellett kötöznöm, muszáj volt egy párszor leköpnöm, és amikor kiélvezkedte magát, ráadásnak jöhetett a lovaglás, szidalmazásokkal spékelve. Végül pedig a bokafogás, az állatias szűkölés és vinnyogás, s a szőrös combok fortyogó vulkánjának lecsillapítása. Mitagadás, én is teljesen megvadultam, és teljes dühvel, szadista indulattal elégítettem ki ezt a szerencsétlen némbert. Miután ezt a nehéz harci feladatot letudtam, megfürödtünk, és Borbála baby doll-ba öltözött. Felbontottunk még egy üveg , pezsgőt, és halk zene mellett beszélgettünk. Borbála olyan őszinte volt, mint talán még soha senkivel.
– Gyulám! Tudom, hogy mit gondolsz rólam, de nem érdekel. Egyet vegyél tudomásul, hogy valahol én is ember vagyok. És bárhogy titkolom is, nő. Nekem is vannak igényeim, nekem is hiányzik a szex. Azt hiszed, hogy jó nekem ez a hülye kékharisnya póz? De hát valamivel el kell nyomnom a gyengéimet, pótolnom kell, amit az élet megtagadott tőlem. Ki akar egy ilyen nőt? Minek nekem gyerek? Hogy szégyelljen, ha rám néz; vagy az is ilyen legyen!
– Igazán sajnállak Borbála! Mit tehetek érted?
– Csak annyit, hogy néha feljössz, kisegítesz. Csak biológiailag, mintha egy állatot hágnál meg. Nekem úgy is jó.
– Mint egy kecskét?
– Mint egy kecskét. Ha erre van gusztusod, kecske leszek, nőstény kecske!
– De Boriskám, hogy a fenébe lettél te ilyen?
– Hát ez az! Állítólag valami mellékvese daganatom volt hétéves koromban, akkor kezdtem el szőrösödni. A daganatot később levették, de szőrzet megmaradt. Ó, ha tudnád, mennyit sírtam miatta, hányszor akartam öngyilkos lenni! Nem tudhatod, hogy én mennyit szenvedtem. Nekem nem lehettek ábrándjaim szép ifjú hercegekről, nekem senki sem udvarolt. Mindenki elhúzódott tőlem. Még barátnőm sem volt soha. Ó, ha tudnád, milyen borzasztó, ha nem kellünk senkinek!
– Ezért gyűlölöd az embereket?
– Csak a boldog embereket, Gyulám. Amikor valaki az osztályomról férjhez megy, gyereke születik és gratulálni kell, akkor én meg tudnám fojtani. Istenem, mi az én bűnöm, miért lettem én ilyen csúf? Pedig az anyám szép volt, szép még most is. Nézd! – vette elő a fényképes dobozt és egy halom képet borított elém. Szülei, testvérei, egy csomó kisgyerek, az egész család. Szépek, helyesek, vidámak. Csak ő komoly mindig a képeken.
– a testvéreidet is irigyled?
– Hova gondolsz, akkora állat azért mégsem lehetek! A gyerekeiknek én vagyok a keresztanyja, ők tartják bennem a lelket. Elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, nem bámulnak meg, nem húzódnak el tőlem.
– És az anyád?
– Sajnál, de nem mutatja. Belül ő is szenved. Támogatom őket, és büszkék rám, a karrieremre. Pedig hidd el, a karrier nem érdekel. Értük teszem, hogyha már ilyen nagy bánatot okoztam nekik azzal, hogy nem mentem férjhez, nem vagyok anya.
– Talán ha találnál egy jóravaló pasast, rendbe jöhetne minden … – próbáltam vigasztalni.
– Tudod, egyszer férjnél voltam, de azzal sem volt semmi szerencsém. A férjem idegbeteg volt, ráadásul hiperszexualitásban szenvedett, mindig rajta volt a kangörcs. Állandóan gyimakolt, kétszer be is véreztem, olyan durván bánt velem. Az anyósom egy átkozott hárpia volt, a drága fiával szinte kiüldöztek a világból. Egy életre megutáltam a férfiakat.
– És a nőket?
– Azokat is. Habár az utóbbi években megnyugodtam, megbékéltem a sorsommal. Már nem lobog bennem a gyűlölet. A karrierem, a munkahelyi és pártbeli sikerek kárpótolnak valamit – mondta maga elé meredve, s üstökömnél megragadva maga elé húzott. Savószín szemeit szemeimbe fúrva rákezdte. – Őszintén beszélek. Megcsinálom a karrieredet, a hátamon feljuttatlak a magasabb szférákba…! Nem, nem szeretetből, hanem számításból… Most a hónod alá nyúlok, s ha más szelek fújnak, ha összedől a piadesztal, amelyre állítottalak, ha leomlik a bálvány, te kihúzol a romok alól. Vállalkozót csinálok belőled, gazdag embert a megmentett pártvagyonból.
– De Borikám – hebegtem meghatottan, de ő betapasztotta balkézzel a számat, s jobb tenyerével megmarkolta heréimet. Így elhallgattatván még egyszer megismételte.
– Megcsináltam a szerencsédet, s cserébe te fogod megcsinálni az én szerencsémet, ha eljön az ideje… Hajaj! Kölcsönkenyér visszajár, Gyulám!
szolga
A nő mint szexuális tárgy
Látható egy nagyméretű kép, rajta egy nő, Nagy Kriszta, az alkotó és egy férfi – felismerhetően közszereplő – talán szexuális együttlétének egy megörökített pillanata. Mintha dokumentáció lenne, mintha fotó, de mivel egy művészeti vásár kiállításának keretei közt jelent meg, és technikáját tekintve festmény, joggal gondolhatjuk, hogy ez egy műalkotás. Mi történik velük a képen? Egy aktus – nem igazán személyes, nem igazán gyengéd, nem igazán a szerelmes pozitúrák egyike -, amiben a nő mint szexuális tárgy van jelen, ami persze nagyon is lehet izgató. Ott van az erotika, de mintha nem ugyanazt jelentené mindkettőjük számára a történés. A pasi élvez, nem akarja, hogy zavarják ebben, és ennek érdekében odavet csipetnyi szerelmi vallomást. A lány mozdulatából és kérdéséből kiderül, hogy ő nem annyira baszni szeretne, mint inkább az előmeneteléről beszélni. Tovább a teljes cikkre
Miért lettem rabnő 1. rész
A nevem Zsófia, 26 éves vagyok és rabnő, egy mazochista ribanc. Elmondom, hogyan is váltam azzá. Három éve kezdődött, egy nyári este. Hazafelé tartottam munka után. Aznap sokáig dolgoztam, mert másnaptól háromhetes szabadságra mentem, így már elég késő volt, sötétedett, de az utcai világítás még nem működött. Pár sarokra voltam már csak otthonról (pontosabban az albérletemtől), amikor a sötét járdán megbotlottam. Éppen egy autó mellett, melynek csomagtartójában egy férfi matatott. Majdnem hasra estem, de valaki hátulról elkapott. Ám nem segítő szándékkal: egy büdös rongyot szorított arcomhoz, amitől pillanatok alatt elvesztettem az eszméletemet.
Amikor magamhoz tértem, nem tudtam, hol vagyok, ám bizonyos jelekből arra következtettem, hogy egy mozgó autó hátsó ülésén fekszem. Kinyitottam a szemem, de semmit nem láttam, valami zsákszerűség volt a fejemre húzva. Próbáltam megmozdulni, de lábam össze volt kötözve, és kezem is hátra volt bilincselve. Megszólalni sem tudtam: számat egy erős ragtapaszcsík zárta le. Csak egy nyögésre telt erőmből, ám aki a kocsit vezette, meghallotta, mert hirtelen megállt az autó, és én ismét éreztem a büdöset. Megint elájultam. Még egyszer magamhoz tértem a kocsiban, de elrablóm ismét elkábított.
Amikor harmadszor is feleszméltem, már nem voltam megkötözve, fejemen sem volt semmi, szám se volt leragasztva. Teljesen sötét volt, csak valahol a fejem felett világított egy vörös pont. Amikor kicsit megmozdultam, észrevettem egy másikat is. Füleltem, de teljes csend vett körül. Fogalmam sem volt, hol is lehetek. Arra hamar rájöttem, hogy egy kis szobában, pontosabban cellában fekszem egy szalmazsákon. Azt is kiderítettem, hogy az a másik piros pont egy WC – kagyló felett világít. A kagylón nem volt ülőke, csak a csupasz csészére lehetett ülni. A WC mellett egy falikútból tudtam langyos, állott vizet ereszteni, hogy ihassak és valamennyire tisztálkodhassak. Könnyű nyári szandálom nem volt rajtam, és hiányzott órám meg nyakláncom is. Táskám sem volt sehol, ugyanakkor ruhám érintetlen volt, és amennyire meg tudtam állapítani, meg sem erőszakoltak, miközben nem voltam magamnál. Nem tudtam mire vélni az egészet.
A süket sötétben lassan elvesztettem az időérzékemet. Egyre éhesebb lettem, és egyre gyengültem. Lassan már ahhoz is alig volt erőm, hogy igyam a falikútból, hogy használjam a WC – t. Szinte állandóan a szalmazsákon feküdtem, és vagy aludtam, vagy valami félálom – félébrenlét állapotban lebegtem.
Fogalmam sincs, mennyi idő telt el így, amikor valamire felriadtam. Éles fény vágott a szemembe, amely egy lerácsozott ajtónyílásból jött. Egy ajtóból, ami addig nem létezett. A vakítófénytől nem láttam, ki áll vagy kik állnak mögötte. Csak egy férfihangot hallottam, amely szenvtelenül elmondta, ki is vagyok, majd közölte, hogy itt senki nem tud rámtalálni, de keresni sem fognak, mert munkahelyemről kiléptem, és albérletemet is felmondtam. És nincs sem rokonom, sem olyan ismerősöm, akinek hiányoznék. Amit rólam elmondott, az utolsó szóig igaz volt, így azonnal elhittem, hogy nincs már sem munkahelyem, sem otthonom. A Hang ezután így folytatta:
– Azért kerültél ide, hogy a szolgám légy. A rabnőm, aki minden parancsomat azonnal, gondolkodás nélkül teljesíti, akinek nincs akarata, aki csupán azért létezik, hogy mindenben kedvemben járjon. Akit a legkisebb hibáért is megbüntetek, akinek minden porcikája az enyém.
Elképesztett, amit hallottam, de még nem volt vége.
– Nem kell azonnal válaszolnod, gondolkozhatsz rajta. Most itthagylak, és majd visszajövök a válaszért. Ha elutasítod, akkor itt maradsz, és ez az ajtó soha többé nem nyílik ki; ha beleegyezel, akkor eltűnik a rács és kijöhetsz, de attól fogva csak azt teheted, amire parancsot vagy engedélyt kapsz.
A Hang elhallgatott, a fény kialudt, valami kis zajt hallottam. Mire odamásztam az ajtóhoz, már ismét csak a hideg betont tapintottam a nyílás helyén.
Visszafeküdtem a szalmazsákra, és gondolkodni kezdtem. Tudtam, hogy az utolsó mondat azt jelenti: ha elutasítom, ebben a cellában fogok elpusztulni, méghozzá kínosan lassú éhhalállal. Ha viszont elfogadom, akkor talán életem végéig ki leszek szolgáltatva valakinek, akiről nem tudok semmit, de minden bizonnyal egy szadista, pszichopata őrült. Nem tudtam dönteni.
Egészen addig nem tudtam dönteni, amíg megint az éles, vakító fényre nem riadtam. Tudtam, hogy itt a döntés pillanata, és a Hang ezt meg is erősítette:
– Nos, leszel a rabnőm?
Csak egy fél másodpercig haboztam. Addig, amíg valami fel nem kiáltott bennem: ÉLNI! Élni akarok, mindegy hogy hogyan, de élni!
– Igen, a rabnője leszek – mondtam, majd hozzátettem – Uram.
Éreztem, hogy valami hasonló megszólítást vár el. A következő pillanatban a vakító fény kialudt, a szomszédból jövő fény nagy részét pedig elfogta az ajtónyílásban álló alak, akinek egyelőre csak körvonalait láttam. Viszont nem volt sehol a rács! Észre sem vettem, mikor és hogyan tűnt el.
– Gyere! – hallottam. Feltápászkodtam, és rogyadozó léptekkel elindultam a biztos halálból a jövendő bizonytalan rabság felé.
Mire az ajtóhoz értem, az alak már nem volt ott. Átlépve a nyíláson, először egy asztalt láttam meg, amin ennivaló volt. ÉTEL, annyi koplalás után! Legszívesebben azonnal rávetettem volna magam, de az asztal mellett álló alak visszatartott. Nem mozdult, egy szót sem szólt, csak ott állt, és ezzel visszatartott. Eléléptem, közben egy pillantással felmértem. Jó másfél fejjel volt magasabb nálam (igaz, én csak 164 centi vagyok), testesnek de kisportoltnak látszott, és olyan 45 év körülinek tűnt. Fekete haja enyhén őszült, és tükröző üvegű szemüveget viselt. Csak jóval később tudtam meg, hogy barna szeme van. Szabadidőruha volt rajta. Két lépésre tőle álltam meg, ránézni nem mertem, inkább lehajtott fejjel suttogtam:
– Rendelkezzék velem, Uram!
– Gazdám! – csattant fel hangja.
– Igen, Gazdám – javítottam ki a megszólítást. – Várom parancsait.
Kis szünet után jóval lágyabb hangon megkérdezte:
– Éhes vagy?
– Nagyon, Gazdám – vallottam be. Nem mondhattam mást, hiszen tudtam, hogy pontosan tisztában van vele, mióta nem ettem.. Ő tudja, én nem.
– Ülj le és egyél. Ha végeztél, gyere utánam! – utasított és elfordult. Nem tudom, mit csinált, de az egyik falon megjelent egy ajtónyílás. Csak szemem sarkából láttam, hogyan is történt: a fal egy darabja villámgyorsan és majdnem hangtalanul felemelkedett. Gazdám átsétált rajta, én pedig leültem az asztal melletti kis műanyag ülőkére, és nekiláttam az ételnek. Szívem szerint minél gyorsabban felhabzsoltam volna mindent, de kényszerítettem magam, hogy lassan egyek, alaposan megrágva minden egyes falatot. Ezzel is nyerek pár percet, gondoltam. Ennek ellenére hamar végeztem: az étel nem volt sok, nemhogy nem laktam jól, de még éhes is maradtam. Igaz, hogy már jóval kevésbé, mint eddig, de éhes voltam.
Evés közben körülnéztem. Nem mintha sok látnivaló lett volna: egy nagyjából akkora cellában voltam, mint eddig. Csupasz betonfalak, kőpadló. Az asztalon és az ülőkén kívül semmi berendezés. A világítás fentről jött, de nem láttam, honnan: mintha az egész plafon világított volna. Itt is süket csend volt.
Végeztem az evéssel, és elindultam Gazdám után. Az ajtónyíláson át hatalmas helyiségbe léptem, olyan négy és félszer hétméteresre becsültem később. Nem nagyon volt időm körülnézni, mert rögtön megláttam Gazdámat, aki a túlsó falnál egy kényelmes karosszékben ült és cigarettázott. Átvágtam a termen, és megálltam előtte. Kicsit félve szólítottam meg.
– Köszönöm az ételt, Gazdám. Megettem mindent, és várom parancsait.
Egy ideig nem válaszolt, csak mustrálgatott. Nem lehettem valami szép látvány: könnyű nyári ruhám gyűrött és piszkos volt, arcom és kezem tisztasága is hagyott kívánnivalót maga után. Hajamat is zsírosnak, piszkosnak éreztem, és kócos is voltam, hiszen nagyon rég fésülködhettem meg. Szerencsére sosem hordtam valami különleges frizurát; vállig érő barna hajam egyszerűen leengedve hordtam. Nem tudom, Gazdám mennyire volt elégedett vagy elégedetlen a látvánnyal, mert amikor megszólalt, csak ennyit mondott:
– Vetkezz!
Lassan kibújtam a ruhámból, majd magam mellé ejtettem. Ott álltam egy szál csipkés tangában. Nem tudtam, hogy a parancs milyen fokú levetkőzésre szólt, de a következő utasítás már egyértelmű volt.
– Pucérra!
Kibújtam a tangából is. Bár nagyon szégyelltem magam meztelenül egy vadidegen férfi előtt, valahogy eszembe sem jutott eltakarni mellemet vagy ágyékomat. Éreztem, hogy nem szabad, hogy büntetés járna érte, és valahogy azt is tudtam, hogy ez így természetes. Végül is ezé a férfié vagyok, az övé a testem, természetes tehát, hogy látni akarja. Egy darabig ismét szótlanul nézegetett, majd megkérdezte:
– Mikor borotváltad utoljára a pinád?
A trágár szó egy pillanatra megütött. Bár ismertem, még sosem mondtam ki, és soha senki nem mondta így a szemembe. Még a szeretkezés önfeledt pillanataiban sem.
– Három nappal azelőtt, Gazdám, hogy… – elakadtam. Nem tudtam, hogyan is fejezzem ki magam, milyen kifejezéssel nem bántom meg.
– … hogy idekerültél – segített ki. – Látszik, mert ronda borostás vagy.
Biztosan az voltam, bár nem tudtam megnézni magam, megérinteni pedig nem mertem. Általában négy – öt naponta szoktam szőrteleníteni magam, ennyi idő alatt nőtt annyira meg, hogy látható és tapintható volt.
– Na és a hónaljad? – hangzott az újabb kérdés. – Emeld fel a karodat!
– Ugyanakkor, Gazdám – emeltem magasra addig testem mellett lógó kezeimet.
– Na és a combod, lábad?
Egy pillanatig gondolkodnom kellett, amíg eszembe jutott.
– Azok egy héttel korábban voltak gyantázva, Gazdám.
– Igen, azok rendben is vannak, de a többi… Ülj be a székbe! – mutatott oldalt egy különleges nőgyógyászati vizsgálószékre. Azt, hogy különleges, már csak akkor láttam, mikor benne ültem: ezen a széken ugyanis több bőrszíj volt, melyekkel a benne ülőt hozzá lehetett rögzíteni. Méghozzá, mint azonnal megtapasztaltam, úgy, hogy moccanni sem tudott az illető. Ráadásul nem csak a lábak, hanem a karok számára is állítható kengyelek voltak rajta. Gazdám másodpercek alatt kötözött a székhez, majd megemelte az egészet, aztán karjaimat fejem fölé tartva rögzítette. Hideg, nedves simítást éreztem hónaljamon, majd éreztem, ahogy borotvahabot fúj rám. Kicsit elkente, aztán nekiállt és megborotvált. Nagyon csiklandós vagyok, de szerencsére mozdulni sem tudtam. Miután végzett, ismét változtatott a szék helyzetén: még feljebb emelte, kicsit megdöntötte, majd szétfeszítette lábaimat. Ismét éreztem a nedvességet majd a habot. Aztán jött a borotválás. Olyan alaposan, ahogy magamnak sosem tudtam megcsinálni. Ez már nem annyira csiklandós volt, mint inkább izgató. Kicsit be is nedvesedtem.
Bár már szőrtelen voltam, Gazdám nem kötözött ki. Még feljebb emelte a széket, és még jobban megdöntötte, lábaimat is még jobban szétfeszítette. Aztán csak azt éreztem, hogy valami hideg csúszik hüvelyembe. Valami nőgyógyászati vizsgálóműszer lehetett, nem tudom, micsoda. Egyre mélyebben járt bennem, éreztem, ahogy felcsúszik a méhembe, majd még feljebb. Aztán kicsit visszahúzódott, majd ismét mélyebbre hatolt. Végül ismét elindult kifelé. Gazdám ekkor megkérdezte:
– Mikor volt az utolsó vérzésed?
– Tizenegy nappal az idekerülésem előtt ért véget, Gazdám.
– És milyen a ciklusod?
Mintha csak egy nőgyász érdeklődött volna, aki kikérdez egy új pácienst.
– Teljesen szabályos, Gazdám, minden negyedik csütörtökön kezdődik, és három – négy napig tart.
A műszer kicsúszott belőlem. Ám Gazdám még nem végzett velem. Éreztem, hogy valamit rácsatol a bokámra – egy széles bőrbilincs volt, mint később kiderült – majd a szék lesüllyedt, és csuklóimra is szíjak kerültek. A székhez rögzítő szíjak csak ezután kerültek le rólam.
– Mosakodj meg – mutatott Gazdám a sarokba, ahol egy ugyanolyan WC és falikút volt, mint a kis cellámban. Azaz nem pont olyan; itt ugyanis volt egy darab szappan is, törülköző is, és még valami, amit első pillanatban nem is vettem észre. Csak Gazdám felcsattanó parancsa után vettem észre, amikor a vizet megengedve szappanos kezemet a mellemhez közelítettem.
– Vedd fel a mosdókesztyűt! Nem érhetsz kézzel a testedhez, mert az az enyém!
Igen, a testem már nem az enyém. Felvettem a mosdókesztyűt, és megmosdottam. Igaz, a víz hideg volt, a kesztyű durva, de végre alaposan tisztálkodhattam. Csak hajamat nem tudtam megmosni (és még nagyon sokáig nem). Végül megtörölköztem. A törülköző is durva volt, de nem bántam, kicsit felmelegített a hideg víz után.
Amikor immár tisztán ismét Gazdám előtt álltam, végigmért, majd a földre mutatott:
– Térdelj le!
Térdre ereszkedtem, de Ő másképp gondolta.
– A sarkaidat összezárod, a térdeidet jól szétcsúsztatod!
Engedelmeskedtem. Gazdám ekkor egy nyakörvet csatolt rám, majd újabb parancsokat kaptam.
– Hajtsd le a fejed! A kezeidet kulcsold össze a tarkódon!
Ezt is megtettem. Kényelmetlen volt, térdem először kicsit, majd egyre jobban sajgott, lábam és karom elkezdett zsibbadni. Később persze megszoktam, annyira, hogy órákat voltam képes így tölteni minden gond nélkül. Karom és lábam zsibbadásánál sokkal zsibbasztóbb volt azonban az, ami ezután következett. Gazdám egy ideig nem szólalt meg, és nem láttam, mit csinál, csak a hangokból sejtettem, hogy ismét rágyújt, és valami italt tölt magának. Aztán következett az oktatás, parancskiadás, szabályismertetés – ahogy tetszik.
– Mostantól kezdve a jelenlétemben mindig ebben a tartásban leszel, hacsak nem parancsolok mást. Az öltözeted ezekből a szíjakból áll, többre nincs szüksége egy magadfajta rabkurvának. Csak azt teheted, amire parancsot vagy engedélyt kapsz. Csak akkor beszélhetsz, ha kérdezlek vagy felszólítalak rá. A kérdésekre rövid, pontos válaszokat adsz. Elfelejted a finomkodó irodalmi kifejezéseket, és mindent a nevén nevezel. Nem használhatod az „ágyék”, „punci”, „nuni” és hasonló kifejezéseket, csak a „pina” szót. Ugyanígy elfelejted azt is, hogy „hímvessző”, „farok”, „dákó” és hasonlók, számodra csak „fasz” létezik. Nem létezik „ondó” vagy „sperma”, csak „geci”. Nincs feneked, csak segged, nincs melled, csak csöcsöd. Elfelejted a „közösülés” szót is, csak a „baszás” – t használhatod. Ha anális, akkor „seggbekúrás”, ha orális, akkor „szopás”. Nincs sem „önkielégítés”, sem „maszturbálás” vagy „masztizás”, csak „reiszolás” van.
Kis szünetet tartott, ivott, majd folytatta.
– Egyelőre ebben a helyiségben maradsz. Amikor nem vagyok itt, sötétben leszel. Ha kigyullad a világítás, akkor felkészülsz az érkezésemre. Ha nyitva van az ajtó, amin bejöttél, akkor átmész oda és eszel. Ha ott egy pillanatra elsötétedik, akkor befejezed az evést és visszajössz ide, alaposan megmosdasz, és elfoglalod a helyedet itt, ahol most vagy. Ha az ajtó nincs nyitva, akkor azonnal a mosdással kezded. A fény kialvása és újból meggyulladása jelzi azt a legkésőbbi időpontot, amikor el kell foglalnod itt a helyed. Korábban lehet.
Következett egy kérdés:
– Eddig minden világos? Megjegyezted?
– Igen, Gazdám – válaszoltam. – Kívánja, hogy elismételjem?
– Nem kell. Ereszkedj négykézlábra!
Előrehajoltam, kezemet letettem a földre. Gazdám kicsit előretolta lábát; csak ekkor vettem észre, hogy kényelmes strandpapucsot visel, nem cipőt, és nincs a lábán zokni. Amennyire meg tudtam ítélni, lábai ápoltak voltak, valószínűleg rendszeresen járt pedikűröshöz.
– Csókold meg a lábam!
Még lejjebb ereszkedtem, és megcsókoltam előbb a bal, majd a jobb lábfejét. Nem volt megelégedve.
– Még egyszer! Ez nem csók volt, csak puszi!
Ismét ráhajoltam lábfejére. Most már vigyáztam rá, hogy valóban csók legyen a lábcsók, de még mindig nem volt jó.
– Ez meg nyalogatás volt! Úgy mozgasd a nyelved, hogy csak hozzámérjen, de ne mozduljon el a bőrömön! Ismét!
Harmadszor is megcsókoltam Gazdám lábát. Ezt már elfogadta.
– Még nem az igazi, de már majdnem jó. Emelkedj fel!
Visszatérdeltem a szabályos tartásba. Következett „oktatásom” újabb fejezete.
– Amikor megjövök, lábcsókkal üdvözölsz.. Ha megköszönsz valamit, legyen az büntetés, jutalom, vagy bármi más, a köszönet vége kéz – és lábcsók. Amikor magadra hagylak, búcsúzóul ismét megcsókolod a lábam, és mindaddig négykézláb maradsz, amíg a fény villanása nem engedélyezi, hogy felemelkedj. Ha még nem kaptál enni, akkor ilyenkor mész. Az utolsó fényvillanás jelzi, hogy perceken belül sötét lesz; ha a kisszobában vagy, nem maradhatsz tovább ott.
Pár pillanat szünet után Gazdám folytatta:
– A fekhelyed egy szalmazsák a WC mellett. Ha egyedül vagy, nem nyúlhatsz semmi máshoz, mint ami a mosdón és a WC mellett van, illetve a kisszobában az ennivalóhoz. Ülnöd csak a földön vagy a szalmazsákodon szabad, evés közben a műanyag sámlin. Ez is érthető volt?
– Igen, Gazdám.
– Jól van. Mára ennyi elég is, legközelebb már lényegesebb dolgok kerülnek szóba. Elbúcsúzol!
Négykézlábra ereszkedtem, és megcsókoltam a lábát. Igyekeztem minél pontosabban az utasítása szerint csinálni. A megcsókolt lábak eltűntek, és ott álltam négykézláb. Hamarosan egy pillanatra sötét lett, majd újra kivilágosodott. Feltápászkodtam. Mindenem sajgott, éhes voltam, de igyekeztem körülnézni, mindennek megjegyezni a pontos helyét. Sejtettem, hogy sokat leszek egyedül, sötétben, jobb, ha ismerem a környezetemet.
A terem közepén egy elég nagy asztal állt. A falakon ostorok, korbácsok lógtak, meg egy csomó más eszköz, amiknek egyelőre nem ismertem a rendeltetését. Később aztán annál jobban megismertem! A plafonról több helyen láncok csüngtek, az egyik falon volt egy hatalmas András – kereszt, a padlóban több helyen is kis vasgyűrűket láttam. Az idők folyamán ezekkel is ismeretségbe, kellemetlen ismeretségbe kerültem.
Nem sok időm volt nézelődni, elég hamar jelezte a fény egy pillanatig tartó kialvása, hogy hamarosan sötétben leszek. A szalmazsákot már akkor észrevettem, mikor mosdottam, igyekeztem hát, hogy még világosban elérjem. Sikerült is, de csak éppen hogy; pont a fekhely mellett álltam, mikor végleg sötét lett. Lefeküdtem, és fejem felett észrevettem egy ugyanolyan kis vörösen izzó pontot, mint amilyen a cellában volt. Szerettem volna végiggondolni a történteket, de szinte azonnal elnyomott az álom.
Arra ébredtem, hogy világos van. Gyorsan felkeltem; a kisszobába vezető ajtó nyitva volt. Átmentem, az asztalon megint ott volt az ennivalóm. Több mint előzőleg; leültem, és megettem. Most sem laktam jól, de rájöttem, hogy ez csak a ki tudja hány napos koplalás következménye. (A kapott étel mennyisége még jó darabig állandóan nőtt, de állandó éhségem csak lassan szűnt meg.) Alig fejeztem be az evést, a fény jelezte, hogy ideje visszatérnem. Egyenesen a mosdóhoz mentem, felhúztam a mosdókesztyűt, és megmosdottam. Meg is törülköztem, és kijelölt helyemre mentem, letérdeltem. Ekkor láttam, hogy a padló sötét kőkockái között van két világosabb, amelyek eddig nem voltak ott. Hamar rájöttem, mire is valók: ezeken kellett lennem térdeimnek. Felvettem a szabályos tartást, és vártam. Egyszer csak jelzett a fény, és kisvártatva megpillantottam Gazdám lábát. Pár pillanat múlva a lábfejek felém mozdultak, én négykézlábra ereszkedtem, és megcsókoltam őket.
– Egyenesedj fel! – hallottam a parancsot.
Miután megtettem, Gazdát felé kellett nyújtanom kezeimet. Nem tetszett neki a látvány.
– Ki van festve a körmöd, és feleslegesen hosszú! Mosd le a lakkot, és vágd őket tövig!
Kezembe nyomott egy üvegcsét és néhány kozmetikai korongocskát. Az üvegcsében körömlakk – lemosó volt, azonnal megéreztem a jellegzetes szagot, mikor lecsavartam a kupakot. Eltüntettem körmeimről a lakkot, és visszanyújtottam az üvegcsét meg a nem használt korongokat. Egy körömollót és egy reszelőt kaptam helyettük; a parancs szerint levágtam, és ahol kellett, meg is reszeltem körmeimet. Amikor végeztem és visszaadtam az ollót meg a reszelőt, Gazdám megkérdezte:
– A lábkörmeid is mázolva vannak?
– Azok nincsenek, Gazdám.
– Jól van! Akkor a szemetet dobd a WC – be!
Összeszedtem az elhasznált korongokat, a lehullt körömdarabkákat. Már majdnem felálltam, mikor eszembe jutott, hogy arra nem kaptam engedélyt. Így hát térden csúsztam a WC – ig majd vissza helyemre. Gazdám „megdicsért”, persze a maga módján:
– Szerencséd, hogy nem álltál fel! Most pedig, ringyó, arról fogsz mesélni, hogy…
Ezzel megkezdődött „kihallgatásom”. Először arról kellett beszélnem, hogyan büntettek meg szüleim kiskoromban. Erről nem nagyon volt mit mesélnem, mindig „jó kislány” voltam. Aztán jött a nemi életem. Gyerekkoromtól kezdve el kellett mondanom mindent, aminek bármi köze volt a szexhez. Az első reiszolásokat, a csókolózásokat. A pettingeket szüzességem elvesztése előtt, majd nagyon részletesen szüzességem elvesztését. Aztán tovább valamennyi partneremet, minden baszásomat. Az első nem is tudom, hány alkalommal nem is történt más, csak térdeltem Gazdám előtt, és beszéltem. Legalább két hét csak ezzel telt; ezt onnan tudom, hogy közben Gazdám kétszer is újraborotvált. Eleinte nehezen ment a megkívánt trágár szavak használata, sok büntetést kaptam tilos kifejezésekért. Ezek kezdetben enyhék voltak, néhány tenyeres, körmös, később keményedtek, jött a fenekelés. Nőtt a kapott ütések száma, és maguk az ütések is egyre fájdalmasabbak lettek. Egy alkalommal, mikor még az elbeszélés elején egymás után kétszer is hibáztam, és megkaptam seggemre az esedékes ütéseket, Gazdám egész további ottléte alatt borsón kellett térdelnem. Nem igazin, hanem „acélborsón”, borsószem nagyságú acélgolyókon. A térdem számára kijelölt kőkockákat Gazdám felbillentette, alattuk volt a borsó. A sima kövön térdelést addigra már nagyjából megszoktam, de ez nagyon rossz volt. Térdem még másnap is alig éreztem, pedig akkor már ismét „csak” a kövön térdepeltem.
Már az elbeszélések végén jártam, mikor megkaptam az első komoly büntetésemet. Az utolsó barátommal eltöltött hétvégémet meséltem el, és a visszaemlékezés nagyon felizgatott. Nem csoda, hiszen egész hétvégén szinte fel sem keltünk az ágyból, mondhatni végigbasztunk két napot, és ezt mind fel kellett elevenítenem. Amikor Gazdám magamra hagyott, pinám teljesen lucskos volt. Szinte önkívületben feküdtem végig a szalmazsákon, és nem tudtam megálljt parancsolni kezemnek, mikor elindult lefelé. Hatalmasat reiszoltam, közben kétszer is elélveztem. Másnap (nem tudok jobb kifejezést, sosem tudtam, mennyi idő telik el Gazdám két látogatása között) jött a bűnhődés. Fogalmam sincs, honnan tudott sötétben elkövetett bűnömről, valószínűleg infrakamera volt elrejtve valahol, de fejemre olvasta tettemet.
És megtudtam, mire is való az András – kereszt, minek vannak a szíjak rajtam, milyen érzés, amikor csöcsömet a bimbókra csíptetett súlyok húzzák, pinaajkaimat ugyancsak súlyok nyújtják. Megtudtam, miért is lógnak a mennyezetről a láncok, mire valók a padlóban lévő vaskarikák. Megismerkedtem a gag – ball – lal, (nevével akkor még nem, csak hogy mire is lehet használni). Először éreztem, hogy milyen fájdalmas is a korbácsolás, milyen az, amikor nem látok és hallok, csak várom a következő ütést.
Először az András – kereszt elé kellett állnom, széles terpeszben, ferdén felemelt karokkal. Gazdám a bilincseimet hozzáerősítette a kereszten levő karikákhoz, majd az egész keresztet kicsit feljebb emelte. Csak nagylábujjam hegye ért a földhöz. Ezután keményre dörzsölte csöcsbimbóimat, majd egy – egy erős csipeszt csíptetett rájuk. Már ez is pokoli fájdalom volt, de amikor még súlyt is akasztott mindkettőre… Azt hittem, bimbóim kiszakadnak csöcsömből, de hát az emberi test sokat kibír. Ezután jött a pinám: megdörzsölt kisajkaimra is csipeszek és súlyok kerültek. Gazdám pedig leült a karosszékbe, és nézett. Nézte, ahogy a rövid láncok végén a súlyok a legkisebb mozdulatomra is táncolni kezdenek, állandóan növelve a fájdalmat. És képtelen voltam nem mozogni. A leglassabb lélegzetvétel is megmozdította csöcsömet, és önkéntelenül is folyton olyan pozíciót kerestem, melyben testsúlyom nagyobb részét tudom a földre helyezni. Talán mondanom sem kell, nem találtam. De ettől a pinámon levő súlyok is állandóan mozogtak.
Nem tudom, mennyi időt töltöttem így, keveset – e vagy sokat, nekem akkor egy örökkévalóságnak tűnt. Amikor Gazdám végre leoldozott, és már ismét térdelve az előírt módon megköszöntem a büntetést, azt hittem, ennyi volt. De tévedtem, ez csak az előkészítés volt az igazi büntetéshez. A szoba közepére kellet csúsznom, karomat függőlegesen fel kellett emelnem. Gazdám mögém állt, éreztem, hogy valamit rácsatol a csuklóbilincsemre, aztán már csak azt vettem észre, hogy testem emelkedni kezd: a karomnál fogva húzott fel a plafonról lógó, leengedett és most ismét felemelkedő lánc. Az emelés addig tartott, amíg nem kerültem ismét álló helyzetbe. Ekkor Gazdám egy szemellenzőt húzott rám, ettől kezdve nem láttam semmit. Ki kellett tátsam a szám, amibe egy műanyag golyó került; Gazdám ezt is hozzám erősítette. Végül betömte füleimet. Aztán ismét emelkedni kezdtem, amíg már lábujjam sem ért le. Gazdám motozott a bokámnál, majd éreztem, ahogy azokat valami egyre jobban szétfeszíti. Végül ott lógtam a levegőben, pattanásig megfeszítve, mint egy fordított Y, vakon, némán és süketen. Azt hittem, moccanni sem tudok, de a súlyok, melyek még mindig ott lógtak csöcsömön és pinámon, jelezték, hogy ha nem is igazán érezhetően és észrevehetően, de bizony mozgok! Azt gondoltam, hogy ez az igazi büntetés, ám ez még mindig csak előkészület volt.
Hirtelen éles fájdalmat éreztem lapockámon, a lesújtó korbács ütését. Majd ismét egyet, aztán megint. Az ütések egyre lejjebb vándoroltak testemen, következett a hátam, seggem, a combom hátsó fele. Üvöltöttem volna, de a számban levő golyó csak halk nyögéseket engedett. A súlyok minden egyes ütés hatására őrült táncba kezdtek, ezzel is fokozva a kínt. Próbáltam felkészülni a következő ütésre, de nem lehetett; Gazdám teljesen szabálytalan időközökben csapott le rám, a korbács suhogását pedig nem hallottam. És amikor már térdhajlatomhoz ért, még mindig nem volt vége! Eddig hátulról és balról jöttek az ütések, a következő sorozat viszont elölről, de még mindig balról. Ez felfelé vándorolt rajtam, térdemtől indulva végig a combomon, hasamon, csöcsömön. Aztán megint a hátam jött, de már jobbról, és ismét lefele, végig a seggemig, térdemig. Ezt már nem bírtam, kicsordultak a könnyeim. A szemellenző csak rövid ideig itta fel a sírást, aztán éreztem, ahogy csorog le arcomon, marja bőrömet. Az utolsó előtti sorozatot megint elöl kaptam, jobbról, és megint felfele: térdem – combom – hasam – mellem volt az útvonal. Az utolsó ütéseknél nem bírtam, és szégyenszemre bepisiltem. Nem nagyon, hisz Gazdám érkezése előtt pisiltem már, de éreztem, ahogy végigfolyik combomon, lábszáramon.
Az utolsó sorozat pinámat érte: előbb hátulról, majd elölről jöttek az ütések lábam közé. Nem mindegyik talált (hogy direkt – e vagy véletlenül volt így, nem tudom), úgyhogy combom belső oldalának is jócskán kijutott a verésből. Vergődtem, sírtam, üvöltöttem – ez utóbbit persze nem lehetett hallani. Azt hittem, nem élem túl!
Végül abbamaradt a fenyítés, de továbbra is ott lógtam kikötözve. Folyt a könnyem, egész testem rázkódott, és külön kínt okoztak a még mindig testemet marcangoló csipeszek a lengő súlyokkal.
Végtelennek tűnő idejű lógás után egyszer csak elkezdett csökkenni a lábaimat szétfeszítő erő, majd meg is szűnt. Azt már észre sem vettem, hogy mikor kerültek le a kötelek vagy láncok, amik így tartottak. Gazdám leeresztett a levegőből, ismét éreztem a köveket lábam alatt. Lekerült rólam a szemellenző, a szájpecek meg a füldugó is. Aztán karom is kiszabadult, és térdere estem. A sírástól és a kiabálástól rekedten, alig érthetően mondtam köszönetet. Viszont ekkor éreztem először úgy, hogy a kéz – és lábcsók pont úgy sikerült, ahogy azt Gazdám elvárja. Ő azonban csak ennyit mondott:
– Takarítsd fel a mocskodat, ringyó! És mosd le magadat is!
Négykézláb másztam a mosdóhoz, ahol a felmosórongy hevert, képtelen voltam térden csúszni. És még mindig rajtam voltak a súlyok! Azt hittem, sosem érek oda, és meg kellett tennem az utat vissza is, majd ismét a mosdóhoz másztam. Most először esett jól, hogy a csapból hideg víz folyik; kellemesen enyhítette égő, lüktető testemet, ahogy lemostam. És még sosem volt ennyire rossz a durva mosdókesztyű és a durva törülköző érintése. Hasam és csöcsöm tele volt kék – zöld foltokkal, hurkákkal. Bizonyára így nézett ki hátam is, bár nem láttam.
Gazdám elé már szabályosan, térden csúszva mentem. Felvettem a szabályos tartást, és vártam, hogy megszólítson. Azt reméltem, hogy mára ennyi volt, de tévedtem. Rövid hallgatás után ugyanis Gazdám így szólt:
– Remélem, szuka, jó lecke volt!
– Igen, Gazdám, köszönöm, hogy kitüntetett vele – válaszoltam. Tényleg jó lecke volt, amíg ott voltam, soha többé nem jutott eszembe, hogy reiszoljak. Párszor ugyan előfordult, hogy kívántam, de mindig eszembe jutott ez a fenyítés.
– Na jó. Akkor folytassuk! Ott hagytad abba, hogy…
És ezt a napot is végig kellett meséljem, szabályos testhelyzetben térdepelve, csöcsömet és pinámat húzó súlyokkal. Csak akkor szabadultam meg tőlük, mikor egyedül maradtam: Gazdám csak a búcsúzás előtt vette le rólam. Összetörve vánszorogtam a fekhelyemhez, és lerogytam a szalmazsákra. Eszembe sem jutott, hogy nem kaptam enni: a kisszobába vezető ajtó Gazdám érkezése előtt éppúgy zárva volt, mint távozása után. Azt hittem, azonnal elalszom, de nem sikerült. Mindenem fájt, a legkisebb mozdulat is belém hasított és felriasztott.
Másnap pedig, mintha semmi sem történt volna, végigbeszéltem Gazdám egész ottlétét. Igaz, mi említésre méltó is történt volna? Elkövettem egy bűnt és megkaptam érte a büntetést; minek erről beszélni? Testem ugyan tele van a büntetés nyomaival, de majd eltűnnek. (El is tűntek, de vagy egy hét is beletelt.) És következő nap ugyanez történt: meséltem. Az volt az utolsó ilyen alkalom, mert elértem addig az időpontig, amikor idekerültem. Amikor magamra maradtam, próbáltam elképzelni, kitalálni, mi is lesz másnap, de nem sikerült. A 2. rész itt olvasható.
Úrnőm tiszteletére 3.
Feküdj le háttal a földre, te kis patkány! Most teljesítem életed egyik legnagyobb vágyát – mondta az Úrnő. Természetesen azonnal engedelmeskedtem a parancsnak, s a háton fekvés már csak azért is kellemes érzéssel töltött el, mert heréimnek nem kellett tovább tűrniük a rájuk akasztott súlyok húzó fájdalmát, így szenvedésem kicsit enyhült. Ahogy lefeküdtem a földre, az Úrnő átlépett rajtam.
Egyik lábával szorosan a jobb-, másik lábával pedig mellkasom bal oldala mellé állt, majd térdét behajlítva lassan ereszkedett lefelé. Gyönyörű látvány és csodálatos érzés volt, ahogy a hőn tisztelt kéjbarlang egyre jobban közelített felém.
– Megszagolhatod a pinámat! – mondta az Úrnő! Élvezheted finom illatát. De figyelmeztetlek, csak azt engedélyeztem, hoigy megszagold és a nyamvadt farkadat tartsd kontroll alatt, ha jót akarsz! – fejezte be mondandóját, aztán leguggolt és a pináját közvetlenül az orromhoz nyomta.
Örjítően finom és nőies illat volt! Szinte kábítószerként hatott rám a csábító puncii illlat, s bár én nem érzékeltem, de Úrnőm reakciója azonnal rádöbbentett, hogy a varázslatos pina szépségét és finom illatát már jobban élvezem a megengedettnél. A készenlétbe helyezett pálca ismét lesújtott farkamra…
– Csak hogy semmiképpen se jusson eszedbe semmi butaság! Jobb megelőzni a bajt – mondta az Úrnő mosolyogva, miköz testem a falloszomra mért újabb ütéstől nagyot rándult.
De az Úrnő nem fosztott meg a további gyönyörűségtől. Hagyta, hogy tovább élvezzem puncija finom illatát. Nagyokat szívtam magamba a varázslatos illatból, s próbáltam teljesen kiélvezni a illatának minden zamatát. Azután az Úrnő váratlanul felállt.
– Na jól van, azért ennyi elég lesz neked egyenlőre! – mondta, majd pálcájával megpiszkálva a farkamat, megvizsgálta állapotát. Valószínűleg a pálcázás és a csipeszek okozta fájdalom miatt, de teljesen lekonyult állapotban voltam.
– Tetszik, nagyon tetszik, hogy nem engedted szabadjára ezt a csökevényt! – piszkálta meg lenézően ismét a farkam az Úrnő, majd folytatta: -ágaskodnia nem szabad! Kivéve, ha…. – hagyta félben a mondatot és nézett rám kérdően az Úrnő, mintegy felkínálva, hogy befejezzem a csonka gondolatot.
-…Ha Úrnőm úgy parancsolja! – válaszoltam habozás nélkül.
– Így van! – vágta rá az Úrnő. Most pedig azt parancsolom, hogy állítsd fel a faszod! – mondta felemelt hangon! Engedélyezem, hogy feltérdelj, s adok két percet, hogy farkad úgy álljon, mint a cövek! Gyerünk, hadd lássam, milyen ez a korcs, mikor meg akarsz baszni valakit!
A parancs meglepett, de szó nélkül követtem. Térdre emelkedtem, s elkezdtem simogatni a farkam. A súlyok túl erősen húzták, szinte semmit nem éreztem rajta, teljesen érzéketlen volt. Simogattam, de úgy éreztem, hogy nem fog felállni. A másodpercek gyorsan teltek, az Úrnő oda sem nézett rám.
– Már eltelt több, mint egy perced! – mondta szemrehányóan. Lassan szeretnék valami életet látni abban a csúfságban!
Éreztem, hogy nem fog sikerülni, simogattam, simogattam, de teljesen érzéketlennek tünt, az idő pedig vészesen szaladt. Kétségbe esésemben felhagytam a simogatással és erőteljesen verni kezdtem, remélve, hogy attól talán feláll, szinte mániákusan rángattam, mintha az életem múlt volna rajta! S szerencsém volt: kicsit keményedni kezdtem…
– Lejárt az időd, mutasd, mit produkáltál! – mondta az Úrnő és lenézően megpiszkálta a farkam pálcájával.
Ez utóbbi is jót tett neki: felállt. Nem volt teljesen kemény, de azért volt benne valami élet, állt.
-Nem valami szép látvány! – fitymálta le meredező férfiasságom az Úrnő. Szánalmas látni, ahogy térdelsz itt ezzel a meredező pöccsel. Undorító, fúj! – kiáltott fel és elfordította a fejét!
Majd egy pillanatra ismét felém fordult és undortól eltorzult arccal fejezte ki nem tetszését.
– Nem akarom látni, ez undorító, verd ki! – adta parancsba.
Verni kezdtem a farkam. Húzogattam oda-vissza, néha lassabban, néha gyorsabban, miközben az Úrnő vonzó testét néztem. Már éreztem, hogy közeledik a vég, mikor az Úrnő hirtelen rám parancsolt:
– Állj! – kiáltotta. Undorító és szánalmas vagy! Nem akarom látni, ahogy kivered – mondta hangjában egy nagy adag megvetéssel és undorral. Vedd le róla a csipeszeket! – folytatta számomra váratlanul, majd döbbent arcomat látva a fejével bólintott, hogy a parancs végrehajthatóságát nyugtázza.
Kezemmel a farkamhoz nyúltam és elsőként leakasztottam a két súlyt a csipeszről, majd utána leszedtem magát a csipeszt. Előbb az egyiket, aztán szép lassan a másikat. Orülten fájt! Eltorzult az arcom a fájdalomtól, amit az Úrnő szemmel láthatóan örömmel nyugtázott.
– Tedd le a csipeszeket a földre és mindkettőt csókold meg hálából a szenvedésért, amit okoztak a farkadnak! – mondta határozottan.
Természetesen egy pillanatra sem merült fel bennem, hogy parancsait ne kövessem. Megcsókoltam mindkét csipeszt.
-Jól van! – folytatta az Úrnő. Most pedig menj ki a fürdőbe és verd ki ott a faszod! Nem akarom látni és hallani, ahogy csinálod! De maximum három perced van rá, hogy az ondóddal a tenyeredben térden állva jelentsd nekem itt a szobában, hogy maradéktalanul teljesítetted a parancsot. Megértetted? – kérdezte az Úrnő.
-Megértettem Úrnőm! – válaszoltam, s négykézláb kimentem a fürdőbe, s első dolgom volt, hogy megnéztem a farkam.
A pálcával rámért ütések nyomai még most is vastag hurkákban jelezték az Úrnő szigorúságát, a csipeszek fogai pedig mély, lila foltokat hagytak a zacskómon. Egy kicsit megmasszíroztam az elcsépelt hímtagot, ami nagyon jól esett, de aztán eszembe jutott, hogy mindössze három percet kaptam az Úrnőtől…
Verni kezdtem a farkam, de nem igazán élveztem. A fájdalom, a csipeszek helye okozta bizsergés még túl erős volt ahhoz, hogy igazán kellemes legyen a maszturbálás. Okulva az Úrnő színe előtt tapasztaltakból, kicsit fokoztam a tempót, s őrült gyorsasággal kezdtem verni a farkam. Bejött! Egyre keményebb lettem, érezhetően egyre közelebb kerültem az orgazmushoz, tudtam, hogy már nincs sok hátra. Még egyet-kettőt rántottam a fitymán, aztán teljesen mélyről jövő, hatalmas robbanásban törtem ki. A gecim szinte lávaként lött ki és folyt szét a kezemen. Gondosan ügyeltem rá, hogy minden egyes csepp ondót a tenyerembe fogjak fel, ahogy az Úrnő parancsolta, mert tudtam, hogy egy esetleges hiba számomra nagyon sokba kerülne. Lehúztam a falloszomra ragadt ondót, hogy minden a tenyerembe kerüljön és nem tudván, hogy időben hogy állok, elindultam vissza az Úrnő színe elé.
– Nos? Máris kész? Nagyszerű, még lett volna bő fél perced! – mondta az Úrnő, miközben elég lenézően tekintett rám. Na hadd nézzem, mutasd a gecidet, hadd lássam mit vertél ki? – jött az újabb parancs.
A kezemet magasra tartva nyújtottam az Úrnő felé, majd szétnyitottam a tenyeremet, ujjaim össze voltak ragadva a még nyúlós állapotú ondótol, a tenyeremben pedig nagy tócsában állt a sűrű, fehér nedv.
– Fúj, Úristen, de undorító! – kiáltott fel az Úrnő! Nem bírom látni ezt, ettől hánynom kell! -kiáltotta.
Elszégyeltem magam spermám miatt. Az Úrnő arckifejezése egyértelműen elárulta, hogy a ondóm látványa taszítja, de aztán parancsával minden kétséget kizáróan is elárulta ellenszenvét.
– Azonnal takarítsd el a szemetedet! De gyorsan, még mielőtt összebüdösíti az egész szobát! Undorodom, még a szagától is. Tüntesd el! – kiáltotta az Úrnő!
Kicsit tanácstalanul térdeltem előtte, s a geci már kezdett lefojni a kezemről. Tanácstalanságomat az Úrnő is észre vette, s önmagát nem megtagadva, immár egyértelműbben és nyomatékosabban ismételte meg parancsát.
– Nyald le a kezedről a gecit! Ha idepiszkítottál, takarítsd is el – kiáltotta, majd hogy súlyt adjon a felszólításnak, a hátamra húzott egyet a nádpálcával.
A felszólítás ezen módja már hatásos volt, s bár soha nem ettem előtte spermát, most mégis mohón nyalni kezdtem a saját ondómat. Azt nem mondom, hogy finom volt és élveztem, de lenyaltam. Néhány csepp a kezemröl közben a földre cseppent, de az Úrno figyelmét az sem kerülte el.
– Nyald fel azt is, ami a földre csöppent! – kiáltott rám. Nem tűröm, hogy egy hitvány kutya összegecizze a lakásom!
Félve az újabb veréstől, mohón és észvesztve nyaltam a szőnyegre került apró cseppeket, ügyelve arra, hogy alaposságommal az Úrnő elégedettségét is kivívjam. Miközben nyaltam a szőnyeget, váratlanul a csengő hangja törte meg a csendet…
Nyalod tovább! – parancsolt rám az Úrnő. Mire visszajövök, ragyogjon a szőnyeg, spermád nyomát nem akarom látni! – mondta, majd elindult az ajtó felé.
Engedelmeskedve a parancsnak, tisztára nyaltam a szőnyeget, még a legapróbb geci foltot is igyekeztem alaposan felnyalni, hogy az Úrnő elégedett legyen velem. Közben kintről úgy hallottam, mintha jött volna valaki, de egyáltalán nem voltam biztos benne, csak furcsa neszeket véltem hallani. Az Úrnő számomra hosszúnak tűnő percekig nem jött vissza a szobába, s ez a bizonytalanság kicsit zavart, mert nem tudtam, hogy mi történhetett? Aztán nyílt az ajtó, s az Úrnő belépett. Még hallottam, ahogy az ajtóból visszaszól:
– Ha készen vagy, Úrnődnél jelentkezel szolgálatra!
Nem tudtam ezzel mit kezdeni. Ezek szerint mégis jött valaki? Az Úrnő felém fordult.
– Rendesen felnyaltad a piszkodat? – kérdezte.
– Igen, Úrnőm! – válaszoltam kötelesség tudóan.
– Mégis geciszagot érzek! – mondta ingerülten. Majd tekintetével a farkamra mutatott.
– Azt a korcsot is letisztítottad? – kérdezte határozott hangon.
Úrnőm tiszteletére 2.
Az Úrnő közel hajolt hozzám és fájdalomtól eltozult arcomat látva elégedetten folytatta: ha megérted, az jó! Akkor biztos azt is belátod, hogy fontos megkövetelnem a fegyelmet, – ugye? – Igen Úrnőm! – válaszoltam elcsukló hangon, mert a farkam még mindig sajgott a fájdalomtól. Úgy éreztem, mintha már nem is lenne, mintha az Úrnő egyetlen ütéssel leszakította volna. -Nagyszerű! – nyugtázta az Úrnő, – akkor jó, ha megjegyzed, hogy a farkad csak abban az esetben állhat fel, ha kifejezetten azt parancsolom! Érthető, te féreg?
Ha nem, akkor a nádpálcámmal majd én gondoskodom róla, hogy ez a szánalmasan nyamvadt farok olyan állapotba kerüljön, hogy ne legyen kedve ágaskodni! Megértetted?
– Igen, Úrnőm! – válaszoltam, de szinte még nem is feleltem, az Úrnő máris folytatta:
– Ha így viselekedsz, hamar elintézem neked, hogy még a hugyozás is akkora fájdalmat okozzon, hogy rettegj tőle és ne merj egész nap inni! Ha folyton mereven himbálod nekem itt ezt a vackot, én esküszöm, hogy olyan dagadtra és véresre verem ezt az nyomorék ondótartályt itt a lábad között, hogy hetekig gondolni sem mersz majd nőre, mert már az is fájni fog! Megértetted?
– Igen, megértettem Úrnőm! – válaszoltam kicsit remegő hangon, mert valóban úgy éreztem, hogy ez itt már korántsem játék. Őszinte alázatomat valószínűleg az Úrnő is észre vette, mert nyugodt hangon folytatta:
– Megértem én, ha tele van a zacskód és ez nyomaszt.. Megértem, hiszen csak egy szánalmas férfi vagy, s mint ilyen, a faszodban hordod az eszed! De tudod, azzal együtt, hogy megértem, abszolút nem érdekel! Szolga vagy, tehát szolgálj! Ha pedig ki akarod verni azt a rút dögöt ott a lábad között, dolgozz meg érte, érdemeld ki! – mondta mosolyogva, majd a farkamra mutatva folytatta:
– nézd csak meg, a pálca máris segített neki, hogy megtanulja a rendet! – mondta az Úrnő szinte kacagva, majd a néhány lépésnyire lévő ajtóhoz ment és átlépett a másik szobába.
Odaátról némi zaj szűrődött át, mintha az Úrnő telefonált volna, de ebben nem voltam biztos. Közben, amennyire a nyakamon lévő szoros kötés engedte, lehajtottam a fejem, s megnéztem még mindig izzóan sajgó farkam. A látvány őszintén megrémített, hiszen a péniszemen egy dagadt, szinte bíborvörös csík futott végig, amely egy világosab árnyalatban folytatódott a combomon is. Bár az ütés óta talán már percek is elteltek, ágyékomon az égető fájdalom cseppet sem csitult, s a férfiasságom helyét betöltő kínzó fájdalom immár vizuálisan is sokkoló volt számomra. Tudatom legmélyén mindig erre vágytam, de ahogy most megláttam a lábam között, tényleg erőtlenül lógó, vérvörös farkam, őszintén megijedtem. Úgy éreztem, hogy nem vagyok ura férfiasságomnak, s bár próbáltam rákoncentrálni, a tüzes fájdalmon kívül semmit nem éreztem ott, ahol máskor lüktető érzések kerítettek hatalmukba. Sok morfondírozásra azonban nem volt időm, mert nyílott az ajtó, s az Úrnő belépett a szobába. Nem hittem a szememnek! Mindössze egy szűk, rövid bőr felsőrész volt rajta, amely szorosan ölelte körül telt kebleit, kidomborítva ezzel is sugárzóan csábító nőiességét.
– Gondolom, most már bírsz a pöcsöddel, – mondta vigyorogva – de ha mégsem, arra az esetre itt a pálcám! Erre mindig számíthatsz, bármikor kisegít! – mutatta a jobb kezében lévő nádpálcát, amely fenyegetően meredezett rám, de engem ezúttal lefoglalt a szemem által közvetített meseszép látvány, s igazi ámultba estem, hiszen az Úrnő szinte teljesen meztelenül állt előttem!
Egészen bele feledkeztem az előttem varázslatosan ringó női test csodálatába, de az Úrnő szavai megtörték szinte önkívületi állapotomat.
– Most pedig lépjünk tovább! – mondta. Eloldozlak, s bár nem szokásom figyelmeztetni a nehéz felfogású szolgákat a szabályokra, azért veled most kegyes leszek és kivételt teszek: ne feledd, hogy négykézláb a helyed és továbbra sem akarom a farkadat keményedni látni, kivéve, ha azt parancsolom! – mondta, miközben tekintetével a kezében lévő pálcára mutatott.
A pár perccel ezelőtti lecke elég tanulságos volt, úgyhogy értettem a célzást… Az Úrnő közel lépett hozzám, majd leoldozta a fali rögzítést, aztán a deszkától is eloldozott. Én parancsait és a szabályokat követve négykézlábra emelkedve vártam utasításait.
– Azt hiszem ideje, hogy köszönetet mondj Úrnődnek az eddigi leckékért! – mondta, majd jobb lábát felém nyújtotta.
Én azonnal tudtam, mi a dolgom, s kecses lábat alázattal csókolgatni kezdtem.
– Egészen jól haladsz, te kis féreg! – mondta az Úrnő láthatóan elégedetten. Ha így folytatod, talán egyszer még használni is tudlak valamire! Persze addig még sok munkám lesz veled, meg azzal a hitvány farkaddal is, de talán nem hiába… – morfondírozott magában. Azt azért ne hidd, hogy a honolului strandon sütteted a hasad, – emelte fel kicsit hangját, mintegy visszazökkenve a velem folytatott párbeszéd korábbi stílusához – minden engedelmességedért és tiszteletlenségedért a falloszod fizet! S ha esetleg kárt kell tennem benne, ne hidd, hogy sírni fogok a sajnálattól! – fejezte be mondandóját, immár a reá nagyon is jellemző határozottsággal. Aztán odament az egyik polchoz, s néhány olyan dolgot vett le róla, amelyről nem láttam pontosan, hogy mire való, de sokáig nem voltak kétségeim.
– Tedd szét a lábad, hímringyó! – kiáltott rám, majd a lábam közé nyúlt, én pedig úgy éreztem, mintha beleharapott volna a herezacskómba.
Ahogy négykézláb térdeltem a földön, a fejemet lehajtva odapillantottam, de csak óvatosan, mert nem tudtam, vajon szabad-e ilyet tennem? A kiváncsiság és furcsa fájdalom azonban erősebb volt a kétségnél. Egy fémcsipeszt láttam a zacskómon, s éreztem, amint fogai mélyen bele vájnak a zacskó érzékeny bőrébe. Feljajdulni nem mertem, de sok időm sem volt rá, mert mire felismertem, hogy mi történik velem, az Úrnő máris tett egy újabb csipeszt a zacskómra, ezúttal a másik felére. Ismét megpróbáltam lopva odapillantani, de ezúttal már az Úrnő is észre vette, hogy miben mesterkedem.
– Fáj? – kérdezte cinikus mosollyal a szája szegletében.
– Igen Úrnőm! – feleltem, goindosan ügyelve arra, hogy ne sértsem meg a szabályokat, de válaszom az Úrnőt ennek ellenére sem tette elégedetté.
– Ez még nem fájdalom, amit érzel, te tetű! – mondta, majd a polcról leemelt két nem tudom mekkora súlyt és azt durván a herezacskóm bőrébe fémfogaival egyre mélyebben belevájódó csipeszekre akasztotta minden óvatosságot nélkülözve. A két súly szinte megtépte a zacskómat, úgy éreztem, mintha valaki teljes súlyával ráfüggeszkedett volna, férfiúi büszkeségem egy darabjára. Iszonyatos feszítést éreztem!
– Na, ez már egy kicsit fájhat, de még ez sem komoly! A többi fájdalmat viszont már te okozod magadnak! – kacagott fel az Úrnő, s szinte nem is fogtam fel szavainak értelmét, mikor szétterpesztett lábaim között nagyot csattant a nádpálca!
Az ütés nyomán ösztönösen megrándult testem és hatalmasat ugrottam, de ekkor a heréimre rögzített nehéz súlyok rángatni, szinte tépni kezdték a zacskómat. Őrületesen fájt. Minden egyes mozdulatnál úgy éreztem, mintha éppen leszakadna a zacskóm, a nehéz súlyok mozgása pedig lassan csillapodott. Fájdalomtól eltorult arccal próbáltam tűrni a fájdalmat, de hirtelem újabb nagyon hangos csattanást hallottam. A hangot előbb észleltem, mint a néhány tizedmásodpercnyi késéssel jelentkező fájdalmat, de az ütés kínjait szinte már elnyomta az a heréim körül mindent elborító, izzó, égető érzés, amely szinte már perzselte a bőröm. Úgy éreztem, mintha valaki tűzzel égetné heréimet, miközben folyamatosan rángatva le akarná tépni.
Elmondhatatlanul fájdalmas volt. A férfiasságom körüli égető fájdalom egy fajta önkívületi állapotba sodort, nem tudtam már figyelni a külvilágra, megszüntek számomra a zajok, megszüntek a fények, megszűnt minden, ami körül vett, számomra már csak a heréim léteztek, bár igazán azokat sem éreztem már. Az Úrnő pedig nem kegyelmezett, lesújtott ismét és ismét és ismét…
Nem tudom, hány pálcaütést kaptam a farkamra, de azt tudom, hogy sokat. Az ütések egy idő után már nem okozotak újabb kínt, csak a már meglévő fájdalom érzést stabilizálták. A lassan múló kínt egy-egy újabb ütés ismét felerősítette. Én szinte önkívületi állapotban rángatóztam, vonaglottam, ösztönösen próbáltam kitérni, miközben már nem is igazán voltam tudatában annak, hogy mi történik velem? Egyszerűen, csak azt éreztem, szinte lángol a lábam köze. A heréim körüli égető, tépő fájdalom szinte kiszakított a világból, nem voltam már tudatában annak, hogy az Úrnő a farkamat veri-e? Szinte már a fájdalmat is máshogy éreztem, megszüntem ebben a világban létezni… Ekkor hirtelen sokkoló érzést rántott vissza a valós világ színpadára. Az Úrnő egy vödör jegesvizet öntött a fájdalomtól lángoló heréimre. Leírhatatlan érzés volt, a farkamat már szinte nem is éreztem, olyan volt, mintha amputálták volna, a fájdalomtól forró volt és mégis jéghideg.
Nem tudom, mennyi ideig pálcázta az Úrnő a heréimet, mert közben elveszítettem az időérzékemet, de az időnek már nem is volt jelentősége, mert most már valóban én is úgy éreztem, hogy az Úrnő a rabszolgájává, a tulajdonává tett… Megtörésemet és őszinte alázatomat az Úrnő is örömmel konstatálta:
-köszönd meg Úrnődnek a leckét! – mondta elégedett mosollyal, látva a fájdalomtól és önkívületi állapottól még mindig eltorzult, szenvedő arcom, miközben lábát felém nyújtotta. Nagy alázattal kezdtem csókolgatni a kecses lábfejet, s csókjaim mögött már magam is éreztem egyfajta őszinteséget, éreztem azt a vágyat, amely miatt tulajdonképpen örömet okozott számomra, hogy csókolgathattam Úrnőm lábát.
– Mintha mutatnál némi előrehaladást! – nyugtázta őszinte lábimádó csókjaimat az Úrnő. Mit gondolsz, talán már némi jutalmat is megérdemelsz? – kérdezte felém fordulva.
– Ahogy Úrnőm jónak látja! – feleltem, s éreztem, hogy ez volt az első olyan válaszom, amely az Úrnő tetszését is maximálisan elnyerte.
-Úgy van! – válaszolta az Úrnő elégedetten!
Megmarkolta a hajam és fejemet közel húzva magához, nagyon halkan azt mondta:
-tudom, hogy mi kell neked… Aztán elengedte a fejemet, hátra lépett a nádpálcájáért, s folytatta:
-ezt azért magamnál tartom, de remélem, tudsz már viselkedni annyira, te patkány, hogy nem lesz rá szükségem! Úgye?
-Igen, Úrnőm, tudok! – válaszoltam kötelesség tudóan négykézláb, hűséges kutyaként térdelve a padlón az Úrnőm lábai előtt, s még mindig bizsergő heréimre gondolva valóban úgy éreztem, hogy az Úrnő minden parancsának eleget kell tennem. A még mindig rajta függő csipeszek és azokon lógó nehéz súlyok okozta fájdalmat, szinte már nem is éreztem. A zacskómon folyamatosan jelen lévő fájdalom érzés férfiasságom részévé vált, megtanultam együtt élni vele.
Úrnőm tiszteletére 1.
Ezt a történetet Úrnőm engedélyével az Ő tiszteletére teszem közzé: A Szolga. Kopogok az ajtón. Semmi válasz. Kicsit elbizonytalanodva kopogok ismét. Néhány másodperc után egy nőies, de határozott hangot hallottam.
– Ki az?
– Tamás vagyok! – válaszoltam.
– Miféle Tamás? – nyitotta ki Alexa Úrnő az ajtót. Egy kifejezetten szexis papucs, miniszoknya és egy blúz volt rajta, s bár ez utóbbi nem volt átlászó, gyönyörű domborulatai csábítóan meredtek rám a blúz alól is.
Végigmért… – nálam nincs semmiféle Tamás! Amíg nem érdemled ki, hogy megtiszteljelek egy névvel, addig nálam csak szolga a neved! Nem érdekel, hogy amúgy ki vagy, mi vagy és hogy hívnak, nálam csak egy férfi vagy és mint ilyen, természet szerűleg nem lehetsz más, mint szolga! Világosan beszéltem?
– Igen, persze! – válaszoltam, miközben az Úrnő nagyobbra nyitotta előttem az ajtót, hogy beléphessek.
– Úgy látom, nem vagy tisztában azzal, hogy miképpen illendő viselkedni egy Úrnő színe előtt… – mondta kissé lenézően, egyre inkább szigorú hanggal. Ezek szerint nem jártál még dominánál? Mondtam neked már a telefonban is, hogy kezdőkkel nem foglalkozom!
Kissé kérdően néztem az Úrnőre, majd határozottságát látva, elbizonytalandtva válaszoltam:
– Jártam már több Úrnőnél is…
– Akkor mi van, mire vársz? – rivalt rám Alexa Úrnő, szinte már dühösen. Beléptél a birodalmamba, nem? Itt akkor emelkedhetsz két lábra, ha azt külön engedélyezem neked! Amúgy a küszöbömön túl négykézláb a helyed! Kérvényt nyújtsak be?
Bevallom, meglepett az Úrnő határozottsága, mert eddigi dominás élményeim alapján arra számítottam, hogy előszőr egy üdítő kíséretében átbeszéljük, hogy mit is szeretnék, azután kezdődik a játék. Alexa Úrnőnél szemmel láthatóan szó sem volt erről! Zavaromat az Úrnő is észre vette, de tétovázásom csak tovább dühítette.
-Földre már, te féreg! – kiáltott rám.
A hangjában meghúzódó határozottság olyan erőteljes volt, egyszerűen nem hagyott számomra döntési lehetoséget, térdre ereszkedtem.
-Nem azt mondtam, hogy térdre, hanem azt, hogy négykézlábra, te tetű! – kiabált ismét rám.
Szavainak súlyából éreztem, hogy zavaros viselkedésem egyre inkább kihozza sodrából, s arra gondoltam, talán nem is kellett volna ide jönnöm… Ahogy a földre ereszkedtem, az Úrnő lába pont az arcom elé került. Térdeltem négykézláb, néztem az Úrnő lábát, de mivel hosszú másodpercekig nem történt semmi, felnéztem, hogy próbáljam kipuhatolni, mit vár tőlem. Az Úrnő tekintete azonban nem árult el semmit.
– Ki mondta, hogy felnézhetsz? – kiáltott rám ellenben kérdőn.
Miután utasításainak engedelmeskedve zavartan ismét a föld felé fordítottam tekintetem, halk, kimért hangon folytatta:
– Általában türelmes és megbocsátó vagyok a szolgákkal szemben, de úgy látszik, te ma mindenképpen ki akarsz hozni a sodromból! – mondta az Úrnő, majd az utolsó mondatot szinte már be sem fejezve, néhány lépésnyire eltávolodott tőlem. Te tudod…. Én megadtam neked a lehetőséget, de beszélhetek másként is! – mondta olyan nyugodt, kimért és idegeket borzoló hangon, hogy szavai szinte jégcsapként futottak végig a hátamon. Majd ugyanezen a hangon folytatta:
– Hát jó…akkor kezdjük a legelején! Azt már elmagyaráztam neked, hogy a neved nálam csakis szolga lehet. Elmondtam azt is, hogy ha átléped a küszöböm, a padlón a helyed! Azt tudod-e, hogy miért vagy itt?
– Hogy szolgáljalak téged! – válaszoltam habozás nélkül, de abban a pillanatban az Úrnő nádpálcájával egy hatalmasat ütött a hátamra!
– Nem tűröm, hogy egy ilyen féreg, mint te, önmagával azonos értékűnek nézzen és tegezzen! – kiabálta most már tényleg dühösen, majd a hajamba markolva felemelte a fejem és az arcomhoz egészen közel hajolva azt mondta: -A helyes válasz mindig magázó és minden hozzám intézett mondatod végén ott van az, hogy Úrnőm! Értetted vagy elmagyarázzam mégegyszer?
– Értettem – mondtam először, majd az Úrnő ellentmondást nem tűrő szigorú tekintetét látva azonnal korrigáltam:
– Értettem, Úrnőm!
– Na végre! Azt azért nem mondhatnám, – engedte el a hajam az Úrnő, – hogy túl gyorsan vág az agyad! Majd néhány másodpercnyi, számomra nagyon kínos csend után folytatta: – Akkor lássuk a többi alapszabályt, mert úgy látom, hogy egy betöretlen, faragatlan fickóval van dolgom, nemde? – tünődött el magában… Az lesz a legjobb, ha a legelején kezdjük! Szóval mikor átléped Úrnod birodalmának küszöbét, azonnal, felszólítás nélkül négykézlábra ereszkedsz, mert ebben a házban te csak egy kivert kutya vagy és a földön a helyed! Értteted?
– Értettem, Úrnőm! – válaszoltam…
-Nagyszerű! – folytatta az Úrnő, s hangjában éreztem némi megnyugvást. Azt úgye nem kell magyaráznom neked, hogy a férgek általában nem viselnek ruhát…?
– Nem, Úrnőm! – válaszoltam, mint egy jó tanítvány, szinte azonnal.
– Akkor megint mi a fenére vársz? – üvöltött rám torka szakadtából az Úrnő! Csak nem képzeled, hogy beteheted lábad a birodalmamba ruhában? Vetközz, te ringyó, de azonnal!
A hirtelen harag kissé megijeszett, gyorsan vetkőzni kezdtem. Közben úrnőm folytatta:
-Legközelebb ezt már nem fogom elnézni neked, világos? Ha belépsz, azonnal levetkőzöl és négykézlábra ereszkedsz! Ez a kiinduló pozíció, ebben a helyzetben üdvözölsz, megértetted?
-Igen, Úrnőm! – válaszoltam immár meztelenül az Úrnő lába előtt négykézláb térdelve.
– Remek! – nyugtázta az Úrnő, majd kissé meghajolva, lenézően benézett a lábam közé. Szerencséd, hogy az a nyomorék farkad lóg és nem ágaskodik, mert utálom azokat a férgeket, akik álló farokkal jönnek ide! Ez nem kupleráj! -fejezte be minden ellentmondást kizáró, határozott hangján. Akkor következzék az üdvözlés, – mondta immár nyugodtan -, hiszen Úrnőd színe elé járultál…
Fogalmam sem volt, mit várt tőlem, de sok gondolkodási időt ismét nem kaptam… Alig telt el egy másodperc, ismét hatalmasat csattant a nádpálca az immár meztelen hátamon. Megrándultam.
– Na mi van? – kérdezte az Úrnő némi gúnnyal, – csak nem fájt? Majd megtanulod, mit jelent az, hogy alázat! Csókold meg a lábam!
Természetesen azonnal csókolni kezdtem az Úrnő lábát, de Ő a hajmnál fogva elrántotta a fejem!
– Hékás, ez nem a sarki kurva pinája, amit lafatyolhatsz egy pár ezresért, ez Úrnőd lába! Érezzem minden csókodban a feltétlen tiszteletet, különben nagy baj lesz! – mondta, majd visszalökte fejem a lábához.
Természetesen igyekeztem minél kedvesebben és tisztelet tudóbban teljesíteni utasításait, de nem volt kifejezetten megelégedve a teljesítményemmel.
– Úgy látszik, még beléd kell nevelenem némi tiszteletet ahhoz, hogy tudd, miről beszélek, – mondta – de nem baj, legközelebb már tudni fogod, hogy mi a dolgod! Na jól van, menj be a szobába, de ne kelljen mondanom, hogy négykézláb!
Nem kellett… Négykézláb bemásztam a szobába, ahol ugyan félhomály volt, de a világos előszoba után kifejezetten sötétnek tünt. Nem láttam túl sok mindent.
– A használható szolgákat ugyan nem szoktam azonnal kitötözni, de úgy látom te még nem vagy betörve, nevelésre van szükséged… Gyere ide! – mondta az Úrnő.
Odamásztam. Az Úrnő egy deszkaszerű lapon hanyatt fektetett, majd kezeimet és ábaimat is egy direkt erre a célra kialakított kalodaszerű bilincsbe eröltette. Miután a bilincseket megszorította, nyakamat még szorosan a deszkához kötötte, úgy, hogy még levegőt is épp csak hogy kaptam… Aztán egy különleges szerkezet segítségével a deszkát függőleges helyzetbe hozta és a falhoz rögzítette.
-Azt hiszem, így jó lesz, – nyugtázta elégedetten munkája eredményét. Így biztosan nem lesz gondod az engedelmességgel és az alázattal! De ha mégis, majd segítünk rajta… – fejezte be morfondírozását némi gúnnyal a tekintetében. Aztán átnyúlt a szomszéd eszköz tetején nyugvó selyemkendőért és gyengéden végigsimította a farkam. Játszunk kicsit! – mondta. Lássuk, tudsz-e parancsolni ennek a korcsnak itt a lábad között! Aztán az Úrnő a selyemkendővel gyengéden ismét megsimogatta a farkamat, s a finom érintések hatására kellemes izgalom futott végig a gerincemen. A kellemes, finom érzés nem hagyta hidegen ágyékomat sem, lábam között gyorsan merevedni kezdett a dorongom.
-Nicsak, nicsak… – mosolyodott el az Úrnő, majd hirtelen hangját felemelve rám kiáltott:
– ki engedte meg, hogy felálljon ez a nyomorék pöcs? Ki engedte meg, hogy mocskos gondolataid támadjanak velem szemben? Csak nem képzeled, hogy valaha is megkaphatsz ezzel a nyomorék, undorítóan szánalmas farkaddal? Hiszen olyan korcs, hogy le sem hugyoznám! – kiabálta ingerülten.
Az Úrnő őszintének ható haragja megrémített, s emiatt farkam lüktető merevsége is kicsit konyulni látszott. De nem eléggé ahhoz, hogy az Úrnő tetszését elnyerje…
– Nem akarom többé így látni ezt a vakarcs csúfságot! Megértetted? Egyszerűen nem tűröm, hogy még csak gondolatban is a nőt lásd bennem és eszedbe jusson az, ami az imént! – kiáltotta, majd a hajamnál fogva felemelte a fejem és egészen az arcomhoz hajolva, kissé nyugodtabb hangon, de érezhetően dühösen folytatta… Szavaiból szinte sugárzott az elszántság és a tömény lenézés: soha nem fogsz megdugni! Megértetted? Nem tud olyan dolog történni, hogy te engem valaha is megbaszhass! Már csak, hogy rágondolj, azt is megtiltom! Felfogtad?
Az Úrnő kimért szavai valóságos mázsás pofonokként csapódtak az arcomba! No, nem mintha valaha is ilyen terveim lettek volna az Úrnővel kapcsolatban, de a merev elutasítás valahol mégis nagyon megalázó volt.
-Megértettem, Úrnőm! – válaszoltam alázatosan, nem feledkezve meg azért a szabályról, amit az Úrnő néhány pálcaütéssel már érkezéskor megtanított.
– Remek! – hajolt ismét egészen közzel hozzám az Úrnő, szinte mosolyogva, s az imént még gyilkos hatású, tüzes zöld szemek most némi békességet sugároztak. Az Úrnő tekintete hideg volt, s bár az arca nem árulkodott, azért a tekintetéből mégis némi megnyugvást merítettem.
– Remélem is, hogy megértetted és felfogtad azzal a csöppnyi agyaddal – folytatta némi gúnnyal a hangjában, – mert ha nem, akkor elmagyarázhatom ám mégegyszer!
Ahogy kaján mosollyal az arcán befejezte a mondatot, a selyemkendővel ismét gyengéden végisimogatta közben lenyugó férfiasságomat, majd bal kezével benyúlt a zacskóm alá és golyóimat is összefogva finoman megmarkolta. A hatás sajnos nem maradt el, s ezt az Úrnő is észre vette… Egy tétova mozdulattal leejtette a kendőt és jobb kezével megint bele markolt a hajamba, majd szép lassan felemelte a fejem és váratlanul az arcomba köpött.
Összerándultam. Az arcomon lassan folyt le az Úrnő nyála, a szememet szinte ki sem tudtam nyitni, mert a köpés pont ott talált.
– Ezek szerint neked már ez is túl bonyolult… Úgy látszik a golyóid mellett van az agyad is! – hallottam kisvártatva az Úrnő szavait, amelyek ezúttal nyugodtak, kimértek és számomra kifejezetten megértőnek tüntek. A félhomályos szobában, nyáltól ragacsos szemmel pislogva nem sokat láttam. Szerettem volna kezemmel letörölni a szemem, de szinte mozdulni sem tudtam. Csak annyit érzékeltem, hogy az Úrnő eltávolódik tőlem, majd láttam, hogy hátratett kezekkel lassan ismét közeledik felém.
Nem síetett, szép lassan, lépésenként közelített hozzám, mintha csak éppen céltalanul sétálgatna a Duna-parton. Nem mondott semmit, csak lassan jött felém és nézte az arcom, majd miután karnyújtásnyi távolságba ért, megállt, néhány másodpercig csak nézett, aztán egészen halkan megszólalt.
-Tudod, nem szeretem, ha egy hitvány féregnek is méltatlan és alávaló szolga férfinak képzeli magát, azt meg egyenesen gyűlölöm, mikor álló farokkal akar szolgálni, miközben fogalma sincs aról, hogy a mi a jómodor, a tisztelet, az engedelmesség és azzal sincs tisztában, hogy hol a helye… Ezt gondolom megérted, úgye?
– Megértem, Úrnőm! – válaszoltam alázatosan, de szinte még ki sem mondhattam, amikor az Úrnő a háta mögül előhúzva a nádpálcát, fordulásból hatalmasat ütött a még mindig ágaskodó farkamra! A fájdalomtól felüvöltöttem, s ösztönösen menekülni próbáltam, de csak rángatózni tudtam, hiszen a kötések miatt mozdulni is alig bírtam…
Úrnőm tiszteletére 1.
Ezt a történetet Úrnőm engedélyével az Ő tiszteletére teszem közzé: A Szolga. Kopogok az ajtón. Semmi válasz. Kicsit elbizonytalanodva kopogok ismét. Néhány másodperc után egy nőies, de határozott hangot hallottam.
– Ki az?
– Tamás vagyok! – válaszoltam.
– Miféle Tamás? – nyitotta ki Alexa Úrnő az ajtót. Egy kifejezetten szexis papucs, miniszoknya és egy blúz volt rajta, s bár ez utóbbi nem volt átlászó, gyönyörű domborulatai csábítóan meredtek rám a blúz alól is.
Végigmért… – nálam nincs semmiféle Tamás! Amíg nem érdemled ki, hogy megtiszteljelek egy névvel, addig nálam csak szolga a neved! Nem érdekel, hogy amúgy ki vagy, mi vagy és hogy hívnak, nálam csak egy férfi vagy és mint ilyen, természet szerűleg nem lehetsz más, mint szolga! Világosan beszéltem?
– Igen, persze! – válaszoltam, miközben az Úrnő nagyobbra nyitotta előttem az ajtót, hogy beléphessek.
– Úgy látom, nem vagy tisztában azzal, hogy miképpen illendő viselkedni egy Úrnő színe előtt… – mondta kissé lenézően, egyre inkább szigorú hanggal. Ezek szerint nem jártál még dominánál? Mondtam neked már a telefonban is, hogy kezdőkkel nem foglalkozom!
Kissé kérdően néztem az Úrnőre, majd határozottságát látva, elbizonytalandtva válaszoltam:
– Jártam már több Domina Úrnőnél is…
– Akkor mi van, mire vársz? – rivalt rám Alexa Úrnő, szinte már dühösen. Beléptél a birodalmamba, nem? Itt akkor emelkedhetsz két lábra, ha azt külön engedélyezem neked! Amúgy a küszöbömön túl négykézláb a helyed! Kérvényt nyújtsak be?
Bevallom, meglepett az Úrnő határozottsága, mert eddigi dominás élményeim alapján arra számítottam, hogy előszőr egy üdítő kíséretében átbeszéljük, hogy mit is szeretnék, azután kezdődik a játék. Alexa Úrnőnél szemmel láthatóan szó sem volt erről! Zavaromat az Úrnő is észre vette, de tétovázásom csak tovább dühítette.
-Földre már, te féreg! – kiáltott rám.
A hangjában meghúzódó határozottság olyan erőteljes volt, egyszerűen nem hagyott számomra döntési lehetoséget, térdre ereszkedtem.
-Nem azt mondtam, hogy térdre, hanem azt, hogy négykézlábra, te tetű! – kiabált ismét rám.
Szavainak súlyából éreztem, hogy zavaros viselkedésem egyre inkább kihozza sodrából, s arra gondoltam, talán nem is kellett volna ide jönnöm… Ahogy a földre ereszkedtem, az Úrnő lába pont az arcom elé került. Térdeltem négykézláb, néztem az Úrnő lábát, de mivel hosszú másodpercekig nem történt semmi, felnéztem, hogy próbáljam kipuhatolni, mit vár tőlem. Az Úrnő tekintete azonban nem árult el semmit.
– Ki mondta, hogy felnézhetsz? – kiáltott rám ellenben kérdőn.
Miután utasításainak engedelmeskedve zavartan ismét a föld felé fordítottam tekintetem, halk, kimért hangon folytatta:
– Általában türelmes és megbocsátó vagyok a szolgákkal szemben, de úgy látszik, te ma mindenképpen ki akarsz hozni a sodromból! – mondta az Úrnő, majd az utolsó mondatot szinte már be sem fejezve, néhány lépésnyire eltávolodott tőlem. Te tudod…. Én megadtam neked a lehetőséget, de beszélhetek másként is! – mondta olyan nyugodt, kimért és idegeket borzoló hangon, hogy szavai szinte jégcsapként futottak végig a hátamon. Majd ugyanezen a hangon folytatta:
– Hát jó…akkor kezdjük a legelején! Azt már elmagyaráztam neked, hogy a neved nálam csakis szolga lehet. Elmondtam azt is, hogy ha átléped a küszöböm, a padlón a helyed! Azt tudod-e, hogy miért vagy itt?
– Hogy szolgáljalak téged! – válaszoltam habozás nélkül, de abban a pillanatban az Úrnő nádpálcájával egy hatalmasat ütött a hátamra!
– Nem tűröm, hogy egy ilyen féreg, mint te, önmagával azonos értékűnek nézzen és tegezzen! – kiabálta most már tényleg dühösen, majd a hajamba markolva felemelte a fejem és az arcomhoz egészen közel hajolva azt mondta: -A helyes válasz mindig magázó és minden hozzám intézett mondatod végén ott van az, hogy Úrnőm! Értetted vagy elmagyarázzam mégegyszer?
– Értettem – mondtam először, majd az Úrnő ellentmondást nem tűrő szigorú tekintetét látva azonnal korrigáltam:
– Értettem, Úrnőm!
– Na végre! Azt azért nem mondhatnám, – engedte el a hajam az Úrnő, – hogy túl gyorsan vág az agyad! Majd néhány másodpercnyi, számomra nagyon kínos csend után folytatta: – Akkor lássuk a többi alapszabályt, mert úgy látom, hogy egy betöretlen, faragatlan fickóval van dolgom, nemde? – tünődött el magában… Az lesz a legjobb, ha a legelején kezdjük! Szóval mikor átléped Úrnod birodalmának küszöbét, azonnal, felszólítás nélkül négykézlábra ereszkedsz, mert ebben a házban te csak egy kivert kutya vagy és a földön a helyed! Értteted?
– Értettem, Úrnőm! – válaszoltam…
-Nagyszerű! – folytatta az Úrnő, s hangjában éreztem némi megnyugvást. Azt úgye nem kell magyaráznom neked, hogy a férgek általában nem viselnek ruhát…?
– Nem, Úrnőm! – válaszoltam, mint egy jó tanítvány, szinte azonnal.
– Akkor megint mi a fenére vársz? – üvöltött rám torka szakadtából az Úrnő! Csak nem képzeled, hogy beteheted lábad a birodalmamba ruhában? Vetközz, te ringyó, de azonnal!
A hirtelen harag kissé megijeszett, gyorsan vetkőzni kezdtem. Közben úrnőm folytatta:
-Legközelebb ezt már nem fogom elnézni neked, világos? Ha belépsz, azonnal levetkőzöl és négykézlábra ereszkedsz! Ez a kiinduló pozíció, ebben a helyzetben üdvözölsz, megértetted?
-Igen, Úrnőm! – válaszoltam immár meztelenül az Úrnő lába előtt négykézláb térdelve.
– Remek! – nyugtázta az Úrnő, majd kissé meghajolva, lenézően benézett a lábam közé. Szerencséd, hogy az a nyomorék farkad lóg és nem ágaskodik, mert utálom azokat a férgeket, akik álló farokkal jönnek ide! Ez nem kupleráj! -fejezte be minden ellentmondást kizáró, határozott hangján. Akkor következzék az üdvözlés, – mondta immár nyugodtan -, hiszen Úrnőd színe elé járultál…
Fogalmam sem volt, mit várt tőlem, de sok gondolkodási időt ismét nem kaptam… Alig telt el egy másodperc, ismét hatalmasat csattant a nádpálca az immár meztelen hátamon. Megrándultam.
– Na mi van? – kérdezte az Úrnő némi gúnnyal, – csak nem fájt? Majd megtanulod, mit jelent az, hogy alázat! Csókold meg a lábam!
Természetesen azonnal csókolni kezdtem az Úrnő lábát, de Ő a hajmnál fogva elrántotta a fejem!
– Hékás, ez nem a sarki kurva pinája, amit lafatyolhatsz egy pár ezresért, ez Úrnőd lába! Érezzem minden csókodban a feltétlen tiszteletet, különben nagy baj lesz! – mondta, majd visszalökte fejem a lábához.
Természetesen igyekeztem minél kedvesebben és tisztelet tudóbban teljesíteni utasításait, de nem volt kifejezetten megelégedve a teljesítményemmel.
– Úgy látszik, még beléd kell nevelenem némi tiszteletet ahhoz, hogy tudd, miről beszélek, – mondta – de nem baj, legközelebb már tudni fogod, hogy mi a dolgod! Na jól van, menj be a szobába, de ne kelljen mondanom, hogy négykézláb!
Nem kellett… Négykézláb bemásztam a szobába, ahol ugyan félhomály volt, de a világos előszoba után kifejezetten sötétnek tünt. Nem láttam túl sok mindent.
– A használható szolgákat ugyan nem szoktam azonnal kitötözni, de úgy látom te még nem vagy betörve, nevelésre van szükséged… Gyere ide! – mondta az Úrnő.
Odamásztam. Az Úrnő egy deszkaszerű lapon hanyatt fektetett, majd kezeimet és ábaimat is egy direkt erre a célra kialakított kalodaszerű bilincsbe eröltette. Miután a bilincseket megszorította, nyakamat még szorosan a deszkához kötötte, úgy, hogy még levegőt is épp csak hogy kaptam… Aztán egy különleges szerkezet segítségével a deszkát függőleges helyzetbe hozta és a falhoz rögzítette.
-Azt hiszem, így jó lesz, – nyugtázta elégedetten munkája eredményét. Így biztosan nem lesz gondod az engedelmességgel és az alázattal! De ha mégis, majd segítünk rajta… – fejezte be morfondírozását némi gúnnyal a tekintetében. Aztán átnyúlt a szomszéd eszköz tetején nyugvó selyemkendőért és gyengéden végigsimította a farkam. Játszunk kicsit! – mondta. Lássuk, tudsz-e parancsolni ennek a korcsnak itt a lábad között! Aztán az Úrnő a selyemkendővel gyengéden ismét megsimogatta a farkamat, s a finom érintések hatására kellemes izgalom futott végig a gerincemen. A kellemes, finom érzés nem hagyta hidegen ágyékomat sem, lábam között gyorsan merevedni kezdett a dorongom.
-Nicsak, nicsak… – mosolyodott el az Úrnő, majd hirtelen hangját felemelve rám kiáltott:
– ki engedte meg, hogy felálljon ez a nyomorék pöcs? Ki engedte meg, hogy mocskos gondolataid támadjanak velem szemben? Csak nem képzeled, hogy valaha is megkaphatsz ezzel a nyomorék, undorítóan szánalmas farkaddal? Hiszen olyan korcs, hogy le sem hugyoznám! – kiabálta ingerülten.
Az Úrnő őszintének ható haragja megrémített, s emiatt farkam lüktető merevsége is kicsit konyulni látszott. De nem eléggé ahhoz, hogy az Úrnő tetszését elnyerje…
– Nem akarom többé így látni ezt a vakarcs csúfságot! Megértetted? Egyszerűen nem tűröm, hogy még csak gondolatban is a nőt lásd bennem és eszedbe jusson az, ami az imént! – kiáltotta, majd a hajamnál fogva felemelte a fejem és egészen az arcomhoz hajolva, kissé nyugodtabb hangon, de érezhetően dühösen folytatta… Szavaiból szinte sugárzott az elszántság és a tömény lenézés: soha nem fogsz megdugni! Megértetted? Nem tud olyan dolog történni, hogy te engem valaha is megbaszhass! Már csak, hogy rágondolj, azt is megtiltom! Felfogtad?
Az Úrnő kimért szavai valóságos mázsás pofonokként csapódtak az arcomba! No, nem mintha valaha is ilyen terveim lettek volna az Úrnővel kapcsolatban, de a merev elutasítás valahol mégis nagyon megalázó volt.
-Megértettem, Úrnőm! – válaszoltam alázatosan, nem feledkezve meg azért a szabályról, amit az Úrnő néhány pálcaütéssel már érkezéskor megtanított.
– Remek! – hajolt ismét egészen közzel hozzám az Úrnő, szinte mosolyogva, s az imént még gyilkos hatású, tüzes zöld szemek most némi békességet sugároztak. Az Úrnő tekintete hideg volt, s bár az arca nem árulkodott, azért a tekintetéből mégis némi megnyugvást merítettem.
– Remélem is, hogy megértetted és felfogtad azzal a csöppnyi agyaddal – folytatta némi gúnnyal a hangjában, – mert ha nem, akkor elmagyarázhatom ám mégegyszer!
Ahogy kaján mosollyal az arcán befejezte a mondatot, a selyemkendővel ismét gyengéden végisimogatta közben lenyugó férfiasságomat, majd bal kezével benyúlt a zacskóm alá és golyóimat is összefogva finoman megmarkolta. A hatás sajnos nem maradt el, s ezt az Úrnő is észre vette… Egy tétova mozdulattal leejtette a kendőt és jobb kezével megint bele markolt a hajamba, majd szép lassan felemelte a fejem és váratlanul az arcomba köpött.
Összerándultam. Az arcomon lassan folyt le az Úrnő nyála, a szememet szinte ki sem tudtam nyitni, mert a köpés pont ott talált.
– Ezek szerint neked már ez is túl bonyolult… Úgy látszik a golyóid mellett van az agyad is! – hallottam kisvártatva az Úrnő szavait, amelyek ezúttal nyugodtak, kimértek és számomra kifejezetten megértőnek tüntek. A félhomályos szobában, nyáltól ragacsos szemmel pislogva nem sokat láttam. Szerettem volna kezemmel letörölni a szemem, de szinte mozdulni sem tudtam. Csak annyit érzékeltem, hogy az Úrnő eltávolódik tőlem, majd láttam, hogy hátratett kezekkel lassan ismét közeledik felém.
Nem síetett, szép lassan, lépésenként közelített hozzám, mintha csak éppen céltalanul sétálgatna a Duna-parton. Nem mondott semmit, csak lassan jött felém és nézte az arcom, majd miután karnyújtásnyi távolságba ért, megállt, néhány másodpercig csak nézett, aztán egészen halkan megszólalt.
-Tudod, nem szeretem, ha egy hitvány féregnek is méltatlan és alávaló szolga férfinak képzeli magát, azt meg egyenesen gyűlölöm, mikor álló farokkal akar szolgálni, miközben fogalma sincs aról, hogy a mi a jómodor, a tisztelet, az engedelmesség és azzal sincs tisztában, hogy hol a helye… Ezt gondolom megérted, úgye?
– Megértem, Úrnőm! – válaszoltam alázatosan, de szinte még ki sem mondhattam, amikor az Úrnő a háta mögül előhúzva a nádpálcát, fordulásból hatalmasat ütött a még mindig ágaskodó farkamra! A fájdalomtól felüvöltöttem, s ösztönösen menekülni próbáltam, de csak rángatózni tudtam, hiszen a kötések miatt mozdulni is alig bírtam…
Lady Jenny magyar domina
A kíntól oldódik a mindennapos stressz: Lady Jenny azt sem tartja elítélendőnek, ha valaki nős emberként jár hozzá. Ugyanis nem szeretkezni mennek hozzá, erre lehetősége sincs. “Vágyai vannak, amit otthon nem mer elmondani, vagy nem kap támogatást a vágyai beteljesítéséhez. Nem hiszem, hogy ezzel megcsalja a feleségét, vagy nem szereti kellőképpen őt és a családja minden tagját. Szerintem inkább levezeti a hétköznapi feszültségeket, kiéli vágyait, oldódik a mindennapos stressz. Boldogabban, kiegyensúlyozottabban tér haza. Nem egy szolgám parancsba kapja, hogy lepje meg a feleségét valami aprósággal, amikor tőlem hazamegy. Néhány feleség pedig egyenesen kéri, hogy foglalkozzak a férjével. Sőt, javaslatot is tesznek, hogy mennyire és miért büntessem meg őt. Ezt van úgy, hogy egy lezárt borítékban küldik el, van aki sms-t ír, vagy felhív.” – Tovább a teljes cikkre
BDSM – Dominák megalázzák szolgáikat 2
Gésa
A gésák után epekedő férfiakat sajna ki kell ábrándítanunk. Erotikus hírnevük ellenére a gésák nem kötelesek szexuális szolgáltatást nyújtani, maximum énekelni. Hírnevük és a körülöttük lengedező misztérium azonban a mai napig tartja magát. Az 1970-es években még 17 ezer gésa gyakorolta hivatását Japánban, mára már csak ezren élnek Oszakában és Kiotóban. A mesterség fokozatosan elhal, ezzel si növelve szemünkben a dolog egzotikumát.
Szó szerinti fordításban a gésa „szép személyt”, illetve „művészetekkel élő személyt” jelent. Ezek a nők meg is feleltek ezeknek az elvárásoknak: a művészetek mesterei. Eleganciájuk kivételes, akárcsak a vonzerejük. A gésák professzionális vendéglátók – egzotikus változatban. Tánctudásuk, énekhangjuk és zenei képességeik kiválóak, kedvesek, alázatosak, és stílusosak. Mindezek fellett a napi pletykáknak tudatában illett lenniük, hogy ezzel is szórakoztatni tudják a férfiakat.. Hiába nehéz mesterség ez a gésaság!
Egy mesterség születése
A gésák először a 11. században jelentek meg Japánban. A hivatás legkorábbi művelői férfiak voltak, de a 17. századtól kezdve nők töltik be ezt a szerepet. A gésákat elsősorban a teaházak teaszertartásai során vették igénybe a gazdag, többnyire arisztokrata japán férfiak.
A 17. századi Japánban a szexuális szolgáltatást nyújtó hölgyek lehettek „játszótársak” vagyis prostituáltak, vagy a luxusnak számító leggyönyörűbb „udvarhölgyek”. Státuszukat mutatja, hogy ezek a nők elől-kötős kimonót viseltek a prostituáltakkal ellentétben, mivel a japán hagyomány szerint az ilyen kimonó volt a feleség jele, és ezek a nők a megfáradt férfinak rangban és kötelességben feleségei voltak egy éjszakára.
Nos ezek a kurtizánok a kor minden szex-praktikájának tudatában voltak: fanszőrzetüket borotválták, ismerték a fogamzásgátlás különböző módszereit és csengővel ellátott kis golyókat helyeztek el különböző testrészeikben az asszonyt már unó férfiak szórakoztatására. Ezek a nők bizonyos házakban kínálták szolgáltatásaikat, ahol az esték hangulatáért férfi szórakoztató művészek (gésáknak hívták őket) voltak felelősek: ők énekeltek, táncoltak és meséltek vicceket a kurtizánok és vendégeik szórakoztatására.
Ezeket az előadó művészeket cserélték le a nagyobb hatás kedvéért nőkre. Japánban azonban nagyon fontos a tradíció és a kialakult struktúra megtartása; így, hogy ne bomoljon fel a már kialakult egyensúly a prostituáltak hierarchikus rendjében, szigorú keretek közé szorították a gésák öltözködési szabadságát. Megszabták hajdíszeik számát és megtiltották, hogy szexuális viszonyt létesítsenek a vendégekkel. Úgy gondolták így nem versenyezhetnek a díszesebb, szabatosabb kurtizánokat. Önmaguk ékesítése végett arcukat fehérre alapozták, és az ajkakat égővörösre festették. A fiatalabb lányok csak a felső ajkukat festették, és az erősebb vonzerő érdekében, a nyakszirtjükre rajzoltak egy piros vonalat. De a gésák kiépítették titkos fegyverüket az „iki”-t, az erotikus vonzerőt, kisugárzást. Nagy megtiszteltetésé vált egy férfi számára, ha vonzerejével és vagyonával sikerült megnyernie egy gésát.
Egy férfi tarthatott gésát szeretőként, de ez igen sokba került neki. És nem csak pénzbe: a gésa privilégiumai közé tartozott, hogy ő választhatta meg kivel bújik ágyba – tehát a férfinak el is kellett bűvölnie a nőt, ha meg akarta szerezni. Az idő múlásával azonban a mesterség átalakult. Ma már kizárólag, nagy megbecsülésnek örvendő előadó művészek a gésák.
Kiből lehet gésa?
A mesterség anyáról lányára öröklődött. A fiatal lányok képzése gyakran még a kamaszkor előtt megkezdődött, amikortól fogva megtanulják mindazokat a művészeteket, amelyekre szükségük van mesterségük gyakorlásához elsősorban a samisen, a háromhúrú japán hangszer pengetését. Csak az kapja meg a gésa címet, aki a maga csoportjából a legképzettebb, és sikerrel tesz le egy szigorú vizsgát.
1920-as, 30-as években még a japán társadalmat fenyegető veszélynek tartották e mesterség gyakorlóit, sőt a negyvenes években a gésa-hivatást törvénytelennek nyilvánították, gyakorlóinak többségét gyári munkára kötelezték. Ennek azonban vége: gésákkal ma már csak az előkellő éttermekben, teaházakban találkozhat a kedves európai üzletember. Ráadásul annál drágább (egy-egy este 1000 $-ba is kerülhet), és megtisztelőbb egy gésa szolgálatának tárgyává lenni, minél öregebb, patinásabb az illető gésa!