Tilos a szerelmünk, de őrült és szenvedélyes

Soha ilyen finom, mégis erőteljes szenvedélyt nem éreztem korábban, soha, senkire nem vágytam annyira, mint arra az idegen férfira, akinek még az arcát sem láttam, akivel egyetlen szót sem beszéltem, akiről semmit sem tudtam.
Különösebben nem szerettem a bulikat, ezért eléggé tartózkodóan fogadtam, amikor a húgom, Ági szólt, hogy a vőlegénye, Péter munkatársa bulit rendez, és szívesen várnak minket is Zolival. A végén kénytelen-kelletlen mégis igent mondtam, mert Zoli, a párom szerint otthon ülővé váltam, de mindig nehezen találtam fel magam új, ismeretlen társaságban.
– Gondolj bele, csak Ágit és Pétert ismerjük majd…
– Réka, ne izgulj folyton! Majd akkor új emberekkel ismerkedsz meg. Inkább állj nyitottan ezekhez a bulikhoz – puszilt meg Zoli.
– Jó, de ha Péter kollégái is olyan unalmasak, mint ő maga, akkor ígérd meg, hogy korán lelépünk – kértem, és ő mosolyogva bólintott.
Úgy indult az összejövetel, ahogy elképzeltem. A társaság fele nem is ismerte egymást, erőltetett témák, erőltetett nevetgélés. Zoli persze gyorsan feltalálta magát, Péter kollégáival mindenféle extrém sportokról beszélgetett, én pedig jobbára Ági és Péter mellett álldogáltam. Tulajdonképpen csodálkoztam a húgomon, amiért már három éve kitartott Péter mellett. A fickónak jó a humora, szereti a sportot, de különösebben nem volt vagány, sem jóképű, pedig Ágit mindig a különösen jó kiállású, kicsit megbízhatatlan pasik vonzották. Ezért volt teljesen meglepő számomra, amikor fél éve megtartották az eljegyzésüket. Ági reklámügynökséget működtetett, kreatív volt és nem tudott megülni a fenekén, Péter pedig közgazdászként valami jó unalmas munkahelyen dolgozott.
Svédasztal volt, a vacsora után odasodródtam Zoli mellé, hogy a fülébe súgjam: felőlem akár le is léphetünk. Ő visszasúgta, hogy legalább fél órát még bírjak ki… Zoli ott állt a nappaliban, a helyes kis bárpultnál (a házigazda erre volt a legbüszkébb), majd felült a legszélső bárszékre. Én elmentem a mosdóba, és pont végeztem, amikor vaksötétbe borult a lakás… Alig találtam vissza a nappaliba, a kezemmel kellett kitapogatnom az utat. A fal mellett haladtam, elmentem néhány nevetgélő ismeretlen mellett, mire a bárpulthoz értem. A kezemmel kitapogattam, hol lehet a legszélső bárszék, és hozzáértem Zoli térdéhez. Nem láttam őt, csak a testét éreztem, mert koromsötét volt.
Csók az idegennel: Odaléptem hozzá, magához húzott, először talán félve, aztán olyan szorosan, hogy úgy éreztem, belém szorul a levegő. Átsuhant egy furcsa képzet az agyamon, de nem tudtam igazán realizálni, mert azonnal megcsókolt. És én azonnal tudtam, hogy nem Zoli érinti a nyelvével annyira érzékien a számat. El kellett volna szakadnom tőle, de beleolvadtam a karjába, a csókjába, nem törődve azzal, hogy felgyulladhat a villany. Úgy éreztem, azonnal kigyullad, lángra lobban a testem, a bőrömön felborzolódtak a pihék, a gerincem fölött fura bizsergést éreztem, és szenvedélyesen viszont csókoltam az idegent.
Halványan éreztem a kölnije illatát, a bőrömön a bőrét, éreztem a csókját, ami olyan szenvedélyes, olyan forró és olyan finom volt, amilyent addig sosem éreztem. Közben sejtettem, hogy bármelyik pillanatban visszajöhet az áram, hallottam, ahogy körülöttünk emberek nevetgélnek, valahol az előszobában mintha öngyújtó lángja villant volna, de én egy másik világban jártam. Hihetetlen volt, de egy vadidegennel csókolóztam, és valahol azt is tudtam, hogy – ha megtehetném – azonnal az övé lennék. Vágytam rá, hogy érezzem a kezemmel, milyen megérinteni a hátát, a hasát, a mellét…
Mélyen lélegeztem, és alig tudtam visszafogni magam, hogy ne nyögjek fel, amikor ajkával beszívta az ajkamat, mintha teljesen magába akarna szippantani. Mielőtt még teljesen elveszítettem volna az eszemet, egy utolsó eszméletre téréssel a végső ájulás előtt eltoltam magamtól és odébb léptem. Kihátráltam a nappaliból, arra, amerre az öngyújtó lángja villanhatott korábban, és éreztem, hogy nem vagyok teljesen magamnál. Soha ilyen finom, mégis erőteljes szenvedélyt nem éreztem korábban, soha, senkire nem vágytam annyira, mint arra az idegen férfira, akinek még az arcát sem láttam, akivel egyetlen szót sem beszéltem, akiről semmit sem tudtam.
A mosdó felé botorkáltam, és mire megtaláltam a kilincset, már fel is gyulladt a villany. Gyorsan beléptem a kicsiny helyiségbe és belenéztem a tükörbe. Furcsa, de elég vállalható képet láttam. Csillogott a szemem, mintha csak könnytől lenne ilyen fényes, az erős csóktól kipirult a szám, az arcom. Legalább két percig folyattam a csuklómra a hideg vizet, mielőtt elhagytam volna a mosdót. Össze kellett szednem magam, leginkább gondolatban, mielőtt újra elindultam a nappali felé.
Ki lehetett az a férfi?
A hideg rázott, borzongtam, amikor arra gondoltam, most majd meglátom, ki volt az a férfi, aki ilyen ismeretlen érzéseket, ilyen szenvedélyt tudott egyetlen érintés után előcsalogatni belőlem. Nagy levegőt vettem – és beléptem. A bárpultnál néhány lány ácsorgott – és a három bárszék szabad volt. Csalódottságot éreztem.
– Csakhogy előkerültél – fogta meg a karomat hátulról Zoli.
– A mosdóban voltam…
– Elég durva volt ez az áramszünet, hát nem fura, ma már szinte senki nem gondol arra, hogy gyertyával is lehetne világítani?
– Nagyon fura – feleltem szórakozottan, és a szememmel az ott lévőket pásztáztam. Vajon ki lehetett a titokzatos idegen? Már nem volt kedvem hazamenni, inkább meg akartam fejteni a rejtélyt. Az nem lehet, hogy ez a találkozás egyetlen alkalomra szólt! Szemekre, pillantásokra vadásztam, ugyanolyan csillogó szempárra, mint az enyém, de nem jártam sikerrel. Ágival, Péterrel többször összeakadt a tekintetünk, de olyan férfi nem volt, aki ugyanazt a feszült kíváncsiságot sugározta volna, mint ami bennem volt. Végül hazamentünk, még Ágiéktól sem búcsúztunk el.
Attól kezdve gyakran ébredtem arra az éjszaka közepén, hogy álmomban egy titokzatos férfival szeretkezem, aki az arcát mindig eltakarta előlem. Lassan úgy éreztem, hogy kezdek megbolondulni, mert ez a kép már napközben is előjött, és már munka közben is arra az idegenre gondoltam. Megfordult a fejemben, hogy szólok a húgomnak, térképezze már fel, kik voltak ott a bulin, de meglehetősen furcsa lett volna ez a kérés. Sokat tépelődtem, végül úgy döntöttem, elmondom Áginak, mi történt velem azon a bulin.
Este, munka után szaladtam fel a húgom lakásába. Ági ajtót nyitott, megpusziltam és elindultam befelé. Péter a nappaliban ült, laptoppal az ölében, felnézett rám, elmosolyodott, letette a laptopját az asztalra és felállt.
– Helló, Réka, a buli óta nem is találkoztunk – mondta. – Jól éreztétek magatokat? – kérdezte, miközben hozzám lépett, hogy puszit adjon.
Már éppen válaszolni készültem, amikor belém szorult a szó. Ahogy a bőre a bőrömmel érintkezett, úgy éreztem, mintha elektromos viharba kerültünk volna. Szinte láttam, ahogyan pattogtak körülöttünk a szikrák, és az egész testemen végigfutott a sürgető szexuális vágy. Ezt csak fokozta az alig érezhető, mégis felismerhető illat. A kölnije. A bőre. A szája az arcomon.
Mintha lassított filmfelvétel lett volna, mintha percekig tartott volna, amíg két puszit adtunk egymásnak, holott az egész csupán két-három másodpercig tarthatott, de én akkor már bizonyosságot éreztem. A szemébe néztem, és láttam, ahogy kitágul a pupillája. Biztosan tudtam, hogy ő is ezekben a másodpercekben jött rá, kit ölelt olyan szenvedélyesen azon a bulin. Zavart, kíváncsiságot és – bármilyen furcsa is – erőteljes szexuális vágyat éreztem. Álltunk ott, néztük egymást, hitetlenül, kívánva, csodálkozva, szenvedélyesen, zavartan.
Aztán valamit nyögtem a buliról, Áginak is mondtam valamit, már akkor sem tudtam, hogy mit, és utána végképp nem emlékeztem rá, mint ahogyan arra sem, hogy miről beszélgettem velük legalább egy órán át, csak arra, hogy mielőbb el akartam tűnni, ám Péter tekintetétől mégsem tudtam igazán szabadulni.
Döbbenetes felfedezés: Zavarom csak fokozódott, amikor eljöttem tőlük. Mit tegyek? Azonnal el kell felejtenem azt az éjszakát, azt az ölelést, azt a csókot… Csakhogy nem tudtam kiverni a fejemből. Éjszakánként már volt arca annak a férfinak, akivel álmomban szeretkeztem, a munkahelyemen jobbára csak álmodoztam róla, hogy felhív. Persze tudtuk egymás számát, de én nem hívhattam őt, meg aztán ő a húgom vőlegénye, nekem pedig ott van Zoli… Aztán Péter egyszer csak rám csörgött, mondván, szeretne elkérni Zolitól egy DVD-t. Megígértem neki, hogy másnap beadom hozzájuk, de azt mondta, hogy inkább találkozzunk munka után.
Amikor beléptem a kávézóba, és megláttam, ismét átjárta a bőrömet a forróság és a vágy. Letettem az asztalra a DVD-t és nem szóltam. Ő is csak annyit kérdezett:
– Mi ez közöttünk?
– Ösztön. Vágy. Kémia – csúszott ki a számon, és csak néztem őt.
Nem tudom, mennyi idő alatt értünk a lakására, nem tudom, elhangzott-e egyetlen szó is közöttünk az odavezető úton, de azt tudom, hogy valósággal felgyulladt, egymásba olvadt a testünk az ágyban. Figyelmes volt, erotikus, szenvedélyes, és sosem éreztem még olyan, az egész testemre, és szinte az agyamra is kiterjedő kéjt, mint amikor Péter magáévá tett.
Csak utána kezdtünk beszélgetni. Simogattuk egymás testét, csókoltuk egymást, és elmeséltük, miként éltük meg az „egymásra ébredést”, hogy ilyen vágyat egyikünk sem érzett még… És ahogy beszélgettünk, azt kezdtem érezni, hogy ez a pasi nagyon érdekes. Izgalmas. Tartalmas. Legszívesebben hetekig ott maradtam volna az ágyában, hogy beszélgessek és szeretkezzek vele.
Egy év telt el bujkálással, szakítással és újrakezdéssel, egy év, és ezalatt rádöbbentünk, hogy ez nem csupán ösztön, nem csupán vágy, nem csupán kémia. Hanem egészen más. Érzelmileg megérintettük egymást – ez az az érzés, amit sok ember hiába keres egész életében. Szerelem. Szerelem, amit nem akarunk elengedni, elszalasztani. Még akkor sem, ha ezzel két embernek – Áginak és Zolinak – fájdalmat okozunk a döntésünkkel, és ha ők talán sosem fognak megbocsátani nekünk.