Amikor megszereztem Guillaume Apollinaire Tizenegyezer vesszőjét, tizennyolc vagy tizenkilenc éves voltam, és nagyon romantikus fantáziáim voltak arról, hogy egy férfi tulajdonává válok, aki azt tehet velem amit csak akar stb. A Tizenegyezer vessző nem felelt meg ezeknek a naív és valótlan tiniálmoknak, úgyhogy sosem olvastam el elejétől a végéig, mindig felcsaptam valahol és kóstolgattam. Mostanra csak a vonatútra emlékeztem belőle, hogy a fülkében seggbedugják a nőt, aki a szex végére meghal. Aztán a könyvem el is veszett. Pontosabban egy ígéretesen induló kaland/kapcsolat/bármi nyelte el. Nem azért mert rossz véget ért, csak nem akartunk kicsinyesek lenni, na.
Pasi példánya is elveszett valamikor, és mindig nosztaligával emlegette. Most, hogy megjelent esztétikus újkiadásban, gondoltam, majd karácsonyra meglepem vele. Aztán ő lepett meg, mert boldogan újságolta, hogy a könyvtárban rábukkant. És a rákövetkező hét arról szólt, hogy hol nedvesedve és vágyakozón hallgattam a romantikus esti meseként felolvasott vesszőzéseket, hol romantikusan álomba szenderültem tőle, hol meg a fülembe lihegte, miközben rajtam és bennem feküdt. Olyan volt, mint egy kaland. Mintha a mindennapokból kiruccantunk volna valami ismeretlenbe. Belebújtunk a pajzán mesébe és eljátszottuk vagy elképzeltük, hogy eljátsszuk. És én lettem az ő Puncilinája. Jó volt.