igaz történet

Hozzámenjek, miközben a bátyját kívánom?

Posted on by Zita

Feküdtem Gergő mellett, ő átölelt, mint mindig, én viszont legszívesebben rohantam volna át a másik szobába, ahonnan Attila dörmögő horkolása hallatszott. Attól félek, egy hónap múlva olyasmit teszek, amivel örökre elrontom az életem. Huszonhat éves vagyok, tanítónőként dolgozom, augusztusban lesz az esküvőm. Minden szép lehetne, mint a mesében, Gergővel egymásra találtunk, két éve együtt vagyunk, szeret és szeretem. De a múlt héten történt valami, ami teljesen felkavart.

Gergővel a főiskola évei alatt ismerkedtünk meg, a közeli műszaki főiskola fiúi és a tanítóképző lányai gyakran összejártak bulizni. Az egyik bulin botlottunk egymásba két és fél éve, és azóta el sem engedtük egymást. Mindketten komoly gondolkozásúak vagyunk, szeretjük megtervezni, átgondolni a dolgokat, így a közös jövőnkről is sokat beszéltünk, és úgy döntöttünk, nem vágunk bele minden alap nélkül egy házasságba. A suli után dolgozni kezdtünk, kuporgattunk, hitelt kértünk, hogy lakást vegyünk és berendezzük, és csak ezután akartuk az esküvőt. Jó érzés volt, hogy minden tervünket valóra tudtuk váltani, és az is olyan jó, hogy megtaláltam azt a srácot, akinek adhatok a szavára, akiben megbízhatok, és akire rábízhatom az életem, mert tudom, hogy felelősséggel dönt minden helyzetben.
Pest közelében élünk, de mindketten más városban nőttünk fel, én például Kolozsváron. Ezt a nyarat szántuk rá arra, hogy hazautazzunk egymás családjához, és megismerkedjünk a szülőkkel, rokonokkal. Kolozsváron a szüleim nagy szeretettel fogadták Gergőt, apám az első pillanatban meg volt elégedve vele, ami nem csoda, mert épp olyan komoly gondolkodású, mint ő. Ezután elutaztunk az ő családjához. Egyszerű, de nagyon kedves emberek a szülei, azonnal otthon éreztem magam. Azt szeretnék, ha az esküvőt ők szervezhetnék, és felajánlották, hogy finanszírozzák is, ami nagyon nagy segítség nekünk. Ezután már másról sem volt szó, mint a menüről, a vendégseregről, a zenekarról… Míg egy nap hazaért Gergő bátyja is.
Amikor bemutattak minket egymásnak, rajtam felejtette a szemét. Belevörösödtem. Ahogy megfogta a kezem, mintha áramot vezettek volna belém. Sötét, mélyen ülő szemeivel úgy nézett a szemembe, mintha belém látna. Elgyengültem, éreztem, hogy le kell ülnöm, különben összeesek. Még soha nem éreztem ilyet. Gergő bátyja, Attila nőtlen, harmincéves életművész. Egész más életet él, mint Gergő. Motorral jár-kel az országban, mindenféle zenészekkel utazgat a koncertjeikre, mint hangmérnök. Soha nem tudja, mit fog csinálni a jövő héten, arra megy, amerre hívják. A haja erős szálú és sötét, és gyönyörű, hosszú copfban hordja. A testalkata is egész más, zömök és izmos, a mellkasa szőrös. Gergő inkább nyúlánk és sápadt, a haja szőkésbarna, a szeme kék. Mintha nem is lennének testvérek. Attila azt mondta, egy hétig marad, aztán tovább kell utaznia. Mi is épp egy hetet terveztünk ott tölteni még. Amikor meghallottam, hogy a következő egy hétben mindennap látni fogom, halálra rémültem.
Az az igazság, hogy én még soha, senki iránt nem éreztem ilyen vonzalmat, mint Attila iránt. Egyáltalán nem is tudtam, hogy van ilyen. Úgy gondoltam, Gergőt nekem teremtették, mert épp olyan álmodozó, halk szavú, mint én. Az ágyban is jól megvagyunk, legalább is eddig mindig azt hittem. De én még soha nem éreztem olyan vágyat iránta, mint Attila iránt. Ha csak a másik szobából meghallom a hangját, beleborzongok. Ha elmegy mellettem a konyhában, és érzem a levegő sodrását a bőrömön, elszédülök. Ha rám néz, elvörösödök és képtelen vagyok a szemébe nézni. De ha meg nem néz rám, nem tudom levenni róla a szemem. Az első két éjszakán el se tudtam aludni. Feküdtem Gergő mellett, ő átölelt, mint mindig, én viszont legszívesebben lelöktem volna magamról és rohantam volna át a másik szobába, ahonnan Attila dörmögő horkolása hallatszott. Fizikai kín volt a rám törő vágy, amit Attila iránt éreztem.
Egyik reggel egyszerre értünk ki a konyhába kávéért, még az egész család aludt. Kedves volt velem, megsimogatta a hajam, kérdezte, hogy aludtam. Azt mondta, üljek csak le, majd ő megfőzi a kávét. Beszélgettünk. Elmondta, hogy örül, hogy Gergő ilyen helyes lányt talált. Azt is elmondta, hogy ő nem akar családot, mert fontos számára a szabadság, az utazások, és ezt egyik nő sem tudná elviselni. Azt mondta, ha megittuk a kávét, elvisz motorozni és megmutatja a környék leggyönyörűbb helyét, ahol csodaszép a kilátás és patak csordogál. Képtelen voltam nemet mondani.
Nem tudom elmondani, milyen érzés volt a hátához simulva, a derekát ölelve ülni mögötte a motoron. Azt kívántam, bár soha ne érnénk oda, ahová elindultunk, csak hadd üljek itt a végtelenségig ölelve őt. De megérkeztünk, és ott újabb csoda várt. A mérnök vőlegényemnek soha nem volt érzéke a természet szépségeihez, ez a macsó motoros meg egészen ellágyult, ahogy virágról virágra vezetett a patak mentén, föl a hegycsúcsra. Minden madarat felismert a csicsergéséről, minden növényről tudta a latin nevét. Az utolsó métereket sziklákon át kellett megtenni, ott megfogta a kezem, hogy el ne essek. Amikor felléptünk a hegytetőre, mesebeli szépség tárult elénk. Szó nélkül bámultuk az alattunk fekvő várost, és ő még mindig fogta a kezem. Nekem pedig kicsordult a könnyem. Nem tudom, miért, talán a szépségtől, talán az izgalomtól, talán a fájdalomtól, hogy ez a szerelem és vágy, amit érzek, reménytelenségre van ítélve. Észrevette, hogy sírok. Nagy, ügyetlen ujjaival letörölte az arcom, aztán a mellkasára húzta a fejem. Simogatta a hajam. Csak sokkal később szólalt meg:
– Ha nem az öcsémé lennél, soha többé nem engednélek el.
De elengedett, és elindult visszafelé. Lesegített a sziklákon, de már nem nézett rám. Szó nélkül mentünk vissza a motorig, aztán hazáig. Én pedig majdnem belehaltam, ahogy újra ölelhettem, tudva, hogy ez már csak pár pillanatig tart, aztán talán sose látom többé.
Másnap mindannyian összecsomagoltunk. Attila adott egy névjegyet az öccsének, mert megváltozott a telefonszáma. Aztán rám nézett a jól ismert, lélekig hatoló tekintetével, és adott egyet nekem is, mindenki szeme láttára. Beleborzongok a gondolatba, hogy bármikor felhívhatnám.
Újra Pesten vagyunk, éljük a mindennapjainkat Gergővel, készülünk az augusztusi esküvőre. És én nagyon félek. Félek, hogy ha majd kimondom az igent, boldogtalanná teszem őt is, magamat is, és talán Attilát is, aki bár egy szóval sem kérte, hagyjam el az öccsét érte, de talán vár rám valahol. Ugyanakkor attól is félek, ha lemondom az esküvőt, életem igazi társát engedem el. Talán nem is illünk össze a csavargó Attilával, talán ez a vágy, amit éreztem, csak kémia, és elszállna egy-két szeretkezés után. Talán Gergő az igazi társam, a barátom, a bizalmasom, hiszen kipróbáltuk egymást, tudjuk, hogy működne a házasságunk, tudjuk, hogy képesek lennénk gyerekeket nevelni, tervezni, gyarapodni. Ha elhagyom Gergőt, talán soha nem találok többé olyat mint ő. Ha elengedem Attilát, talán soha nem ismerem meg, milyen az igazi szenvedélyes szerelem. Nem tudok gondolkozni, mindig csak aludni szeretnék és sírni, hogy Gergő meg ne lássa.

Igaz történet egy éjszakai pillangóról

Posted on by Tortenet

Fiatal, szexi, és kacér voltam. Szerettem bulizni, pasizni, flörtölni. Imádtam azt az érzést, amikor az ujjam köré csavartam a férfiakat. Ez lett a vesztem.
Már kislányként tudtam, hogy szép vagyok. Legalábbis mások mindig ezt mondták. És én elhittem nekik. Egy nagyszájú, beképzelt kamaszlány lettem. Öntörvényű és hisztis voltam. Mentem a magam feje után.
Szomorúság – IllusztrációAztán egyszer kaptam egy csábító ajánlatot, ami nem volt túl erkölcsös, de annál inkább kifizetődőbb. Belevágtam. A munkám nagy részében csak kísérő voltam, de voltak alkalmak, amikor jóval több történt egy kellemes vacsoránál. Soha senki nem kényszerített semmire és nem is bántalmaztak. Őszintén mondom, hogy tetszett ez az életforma. Ha kedvem volt lefeküdtem azzal, aki tetszett, és még pénzt is kaptam érte.
Visszajáró vendégeim szép számmal gyarapodtak, és egyre többet is kerestem. Mindig diszkrét voltam és nagyon ügyeltem a határokra. Soha senkihez nem kötődtem érzelmileg a munkámból kifolyólag. Persze voltak hódolóim, de tudatosan nem engedtem magamhoz közel senkit.
A rokonaim, régi barátaim semmit nem tudtak az én rejtett éjszakai munkámról. Éltem a huszonévesek megszokott világát. Egyszer aztán történt valami, ami mindent megváltoztatott.
Megismerkedtem a főiskolán egy fiúval. Megragadott a humora, a stílusa, az esze. Szerettem volna közelebbről is megismerni, de persze nem a munkám kapcsán. Viszont ő csak barátként tekintett rám. Ha úgy alakult elmentünk sétálni, vagy enni, de más nem történt. Hosszú-hosszú hónapokig.
Én egyre kényelmetlenebbül éreztem magam, mert vonzó nő voltam, és ő mégsem hajtott rám. Egyszer aztán megkérdeztem, miért nem lehet köztünk semmi? De én akkor már nagyon szerettem őt. A válasz nagyon megdöbbentett. Azt mondta, hogy bármennyire is vonzó vagyok, nem tud hozzám érni, mert én egy örömlány vagyok. Fogalmam sem volt róla, hogy ő tudja, hogy én mivel foglalkozom. Ekkor rájöttem, hogy én bármennyire is szeretem őt, a munkám miatt elveszítettem a lehetőséget, hogy boldog legyek.
Azóta eltelt 10 év és még mindig nem találtam meg azt, aki boldoggá tudna tenni. A múltam életem végéig kísérni fog. Igaz, ma már nem éjszakai pillangóként dolgozom, az életemnek az a szakasza lezárult. De kiégtem és tudom, hogy a pénz és a könnyű munka nem ért ennyit.

Igaz történet: Szeretőből nem lesz feleség

Posted on by admin

A házasságom szokványos módon ért véget: a férjem beleszeretett a kolléganőjébe. A házunkat eladtuk, Péteré lett a kis üzletünk, enyém pedig a Budapesthez közeli kis faluban lévő telek, faházzal. Imádtam a környéket, a csendet és a nyugalmat. Feladtam városi albérletemet, s a családom és barátaim tiltakozása ellenére kiköltöztem.
A szomszédban kedves, szimpatikus srác lakott, Feri, akivel valaha régen egyszerre vásároltuk a telket. Ő megépítette álmai házat, ami valóban csodálatos volt, főleg, ha az én rozzant kis faházammal hasonlítottuk össze.
– Egyszer majd én is építkezni fogok – mondtam neki, amikor segített a szúnyoghálót felszerelni a romos ablakra.
– Persze – felelte. – És én itt leszek, és segíteni fogok! Rendben?
Lelkesen bólogattam, és közben vigyorogtam. A válás után semmi pénzem nem maradt, nagyon valószínűtlennek tűnt, hogy valaha is belevágok az építkezésbe.
Kedves srác volt, de számomra tabu
– Addig is, amíg milliomos leszel, nem megyünk el egyet bringázni? – kérdezte.
Természetesen igent mondtam, hiszen imádtam a környéken tekerni, Ferivel pedig különösen jól éreztem magam. Igazi barátnak tartottam, akivel jókat lehetett dumálni az élet komoly és komolytalan dolgairól. Bár Feri jóképű volt, mégsem tekintettem rá férfiként, és ennek egyetlen oka volt: Angi, a barátnője. Amikor ő megjelent, még csak át sem pillantottam a kerítésen. Nem akartam felforgatni senkinek az életét.
Szokásos nyári vihar közeledett, amikor a munkahelyemen eszembe jutott, hogy nem zártam be a házikó tetőterének ablakait. Sietve összepakoltam a cuccomat és a parkolóházban körül sem nézve rohantam. Egy hatalmas fekete autó majdnem elütött.
– Kislány, kicsit óvatosabban! – kiáltott ki a vezető, de én csak futottam tovább. A következő percek eseményei összemosódtak: alig álltam ki a helyemről, amikor óriási csattanás hallatszott, megpördültem, majd a falnak csapódtam.
Kábán kászálódtam ki összetört kocsimból, a nagy fekete autó tulajdonosa aggódva próbált segíteni.
– Istenem, ne haragudjon! Még én mondtam magának, hogy óvatosabban! Fogalmam sincs, mi történt, egyszerűen nem vettem észre, hogy jön – magyarázkodott.
Szerencsére semmi bajom nem esett, viszont az autóm eleje totálisan összetört. Szomorúan néztem, és pontosan tudtam, hogy én nem figyeltem eléggé, én voltam a hibás.
– Akarja hívni a rendőröket? – kérdeztem.
– Dehogyis! Az én autómnak kutya baja! Viszont a magáé…
Behunytam a szememet.
– Ne is mondjon semmit! Elég lesz, ha a szerelőnél kapok sokkot…
– Addig el is kellene ám jutni valahogy!
– Igen, tudom. Ne aggódjon, máris szólok valakinek.
Persze senki nem tudott azonnal értem jönni, még Feri sem, mert vidéken volt.
– Egyébként hová rohant? – kérdezte Ádám, miután elintéztük a szokásos formaságokat.
– Jaj nekem, az ablakot becsukni! De már biztosan késő, és a hálószobám is romokban…
– Jöjjön, elviszem!
Hiába tiltakoztam, hivatkoztam a távolságra, arra, hogy idegenek vagyunk, nem tudtam lebeszélni arról, hogy hazavigyen.
– Nem akarok egy hangot sem hallani, viszem, és kész! Mondja a címet!
Igazi férfi volt – Az autóban ülve jobban megnéztem magamnak Ádámot. Középkorú férfi volt, fekete hajába ősz szálak vegyültek, bőre napsütötte, egészséges barna. Alig volt magasabb nálam, mégis az volt az első gondolatom, hogy igazi férfi. Zavartan kaptam el a pillantásomat, amikor észrevette, hogy nézem.
– Van szerelője? – kérdezte. Nem tudom, hol jártak a gondolataim, de teljesen mást értettem.
– Ezt meg miért kérdezi? És egyébként is: semmi köze hozzá!
Nem is értettem, hogy aki ilyen úriember, hogyan kérdezhet ilyet. Szeretőm? Micsoda butaság!
– Sára, szerelőt kérdeztem, nem szeretőt! – nevetett fel. Teljesen megsemmisülve ültem, annyira szégyelltem magam.
– Hogy én milyen hülye vagyok – suttogtam, de mivel Ádám csak nevetett, a végén én is elmosolyodtam. Jókedvűen, mindenféléről fecsegve tettük meg a hazáig vezető utat.
– Meghívhatom egy kávéra? – kérdeztem, és magam is meglepődtem, hogy igent mondott. A vihar előszele már haragos szürkére festette az eget, hatalmas esőcseppek koppantak az autón.
– Akkor futás! – kiáltottam és rohanni kezdtem.
Sikerült becsuknom az ablakot, még mielőtt a szél letépte volna. Mire leértem, Ádám már a kanapén ücsörgött. A kávéból aztán tea lett, a nagy beszélgetésből csendes hallgatás. Annyit tudtam meg róla, hogy üzletember, és egyik ismerősénél járt az irodaházban.
– Nem volt kedvem elmenni, de már örülök…
– Örülsz, hogy neked mentem? Hogy széttörtem a kocsimat? – kérdeztem tettetett szigorúsággal. Jó volt a közelében ülni, úgy éreztem, belehalok, ha nem érint meg. A saját gondolataimtól is zavarba jöttem…
– Majd megoldjuk, mindent megoldunk – súgta rekedten, és hozzám hajolt. Kivette a kezemből a csészét és megcsókolt.
Csodás éjszaka volt – Szédülten simultam a karjába, nem érdekelt, hogy nem is ismerem, csak azt akartam, hogy öleljen…
Néhány óra múlva arra ébredtem, hogy öltözködik.
– Hová mész? – kérdeztem.
– El kell mennem, ne haragudj – súgta. – Nem akartalak felébreszteni…
– Szó nélkül elmentél volna? – a szívem úgy kalapált, hogy azt hittem, kiugrik a helyéről.
– Dehogy! Írtam volna cédulát, tudod, mint a filmekben. Reggel jövök érted, kilenc körül és elintézzük az autódat, jó?
Hosszan, vadul csókolt, és mielőtt szólhattam volna, már ott sem volt. Nem tudtam, mit gondoljak róla, a helyzetről, csak azt éreztem, hogy beleszerettem.
Reggel Feri csengetésére ébredtem.
– Szia, te hétalvó! Megyünk az autódhoz?
– Nem kell, már elintézi egyik barátom – próbáltam magamhoz térni.
– Aha – Feri csalódottan nézett rám. – Már nem kell a jó öreg szomszéd…
– De, nagyon! De egy szerelem még jobban kell – tettem hozzá.
– Szerelmes vagy? Kibe? – kérdezte döbbenten.
– Reggeli közben elmesélem!
Valójában nem volt mit mesélni, hiszen semmi sem történt, csak pár csodálatos órát töltöttem el egy férfival, akit valószínű, hogy soha többet az életben nem látok – ez volt a reggeli valóság. Ferit magára hagyva a fürdőszobában próbáltam magamhoz térni.
– Még mielőtt elsiratod magad, közlöm, hogy éppen most állt meg a ház előtt egy rohadt nagy fekete autó. Úgyhogy én inkább hátul elosonok, te pedig hagyd abba a bőgést és gyere elő – hallottam Feri hangját. Fürdőköpenyben rohantam ki.
– Jó reggelt! – ölelt át Ádám. – Hogy aludtál?
– Nagyon jól! – súgtam. – És te?
– Ezer éve nem volt ilyen szép éjszakám – mondta, és ott folytattuk, ahol előző éjjel abbahagytuk.
Nem érdekelt, hogy nős – Valamikor dél körül aztán a szerelőhöz is eljutottunk. Ádám mindent elintézett, nekem tényleg semmi dolgom nem volt. Kicsit aggódtam, amikor megláttam a műhelyt, ahová az autómat vitette.
– Ádám, nem hiszem, hogy ez az én pénztárcámnak való hely – mondtam halkan, de ő csak nevetett. Nem tudtam még, hogy a következő három évben nagyon sokszor fogom hallani ezt a nevetést…
Vacsorázni vitt, aztán pedig haza.
– Nem maradhatok – mondta rekedten. – Pedig nagyon szeretnék…
Kibontakoztam a karjából.
– Nős vagy, ugye?
Bólintott.
– Senki sem tökéletes – feleltem, és néztem, ahogy elhajt.
Mindennap eljött értem, elvitt a munkahelyemre, és minden délután értem jött. Együtt bevásároltunk, főztem valamit, szerelmeskedtünk – és aztán hazament. A családjához. A feleségéhez, akihez évek óta igazi baráti viszony fűzte, akit tisztelt és szeretett, mert három gyönyörű lányt nevelt fel neki, és a lányokhoz, akik bár mind elmúltak tizennyolc évesek, otthon laktak, velük.
– Soha nem gondoltál arra, hogy elhagyd őket?
– Nem. De az az igazság, hogy szerelmes sem voltam még…
– Most szerelmes vagy?
A hangja mély volt, karcos, ahogy válaszolt:
– Igen. Azt hiszem, igen…
Nem volt kérdés, hogy én is beleszerettem. Alig telt el néhány hét a baleset óta, máris fenekestül felforgatta az életemet.
A következő hónapokban egyre több időt töltöttünk együtt. Nem mondhatom, hogy titokban, lopva találkoztunk, mert ez nem volt igaz. Jött hozzám, mintha hazajárna, megismerte a barátaimat, a családomat – de este mindig elbúcsúzott és ment az övéihez. Együtt éltünk, és mégsem.
– Nem fáj, hogy nincs melletted éjszaka? – kérdezte Feri. Kettesben Borozgattunk, Ádám a családjával nyaralni ment, Angi pedig a szüleihez utazott.
– Nem tudom. Még nem mertem ezen gondolkodni – feleltem őszintén.
– Nekem nem jó, hogy ő van neked… – bökte ki.
– Miért? – néztem rá csodálkozva.
– Mert azóta nem engem hívsz, ha baj van. Majd Ádám elintézi… Ádám mindent elintéz…
– Ha tudnád, hogy semmit sem tud elintézni! Mindenhez szerelőt hív, vagy valaki hozzáértőt, de ő még egy szöget sem tud beverni a falba.
Ahogy múltak a napok, szépen kialakult a közös életünk Ádámmal. Tudtam, mikor ér rá, mikor jöhet, és tiszteletben tartottam, amikor a családjával volt. Nem kérhettem számon tőle semmit, és az az igazság, hogy nem is akartam. Tökéletesen megfelelt, hogy a munka, a barátok mellett van egy ember valahol a világban, aki szeret, akinek fontos vagyok. És Ádám remekül értett ahhoz, hogy magához láncoljon. Ha egy picit is elbizonytalanodtam vagy magányosnak éreztem magam, azonnal felvillantott valami remek ötletet: befizetett utazásokra, tanfolyamokra, torna- és színházbérletet vásárolt.
– Nem színházba akarok menni, hanem veled szeretnék lenni – fakadtam ki egyik este, de ő csak nevetett.
– Gondolj rám közben, rendben? – és én nem tudtam haragudni rá.
Már másfél éve tartott a kapcsolatunk, amikor teljesen mélypontra kerültem. Betöltöttem a harmincötöt, családot, gyereket szerettem volna. Teljesen reménytelen lett volna erről beszélni Ádámmal, hiszen fel sem merült benne, hogy esetleg én is szülhetnék neki.
– Én már a nagypapaszerepre készülök – felelte mindig, ha szóba hoztam a témát, – és rengeteg dolgunk van még, nem gondolod?
Ház gyerek helyett?
– Mire gondolsz? – kérdeztem gyanakvón.
– Arra, hogy a faházad helyett elkelne már egy rendes, stabil házacska.
– Nekünk? – kérdeztem.
– Neked, nekünk. Mit szólnál, ha építenénk neked egy gyönyörű kis házat?
Tudtam, hogy ez csak elterelő hadművelet, mégis megszédített a lehetőség. Örömmel vetettem bele magam a tervezésbe, papírok, engedélyek után rohangáltam.
– Te bolond vagy – mondta Feri. – Ezzel csak időt akar nyerni… Időt, amit veled tölthet anélkül, hogy hisztiznél a válás miatt…
Éppen a szokásos esti bicikliköreinket róttuk.
– Ne bánts! – kértem Ferit. – Igazad van, de én szeretem. És mellesleg egyedül soha nem tudnám megépíteni álmaim házát. Lehet, hogy ez az ára…
– Reménykedjünk, hogy megérje – tette hozzá, és én rosszkedvűen kerekeztem tovább. A szívem mélyén tudtam, hogy igaza van, de olyan könnyű volt elhinni, hogy az a ház a mi házunk lesz, Ádámé és az enyém!
Az építkezés embertelen volt. Nem hittem volna, de tényleg alig volt időm valamire, állandóan rohantam, fáradt voltam. A ház tökéletes lett: kicsi, de pontosan olyan, amilyenre vágytam. Ádám minden kapcsolatát mozgósította és minden pénzt megadott, de ő maga nem sokat segített. Feri volt az, aki ugrott, ha kellett valami, aki fúrt, bútorokat tologatott és szúnyoghálót szerelt. Persze nem olyat, mint a faház kopott ablakára…
– Na, most már jöhet Ádám és jöhet a baba – jegyezte meg Feri, amikor becipeltük a vadonatúj kanapémat.
– Miről beszélsz? – suttogtam, és berogytam a puha párnák közé.
– Egy éve éppen babázni készültél, amikor elkezdett neked építeni, nem?
Elgondolkodva bólintottam.
– De, tulajdonképpen igen.
– Hát akkor minden oké, megvan a ház, jöhet a gyerek! Nem?
– Végül is miért ne – feleltem magabiztosan.
Este feldobódva vártam, hogy Ádám hívjon.
– Minden rendben? – kérdezte.
– Igen, persze. – Hirtelen elöntött az iránta érzett szerelem. – Szeretlek. És gyönyörű lett a ház… Ha holnap eljössz, meglátod, milyen tökéletes a nappali…
– Remélem, szerelni nem kell! Tudod, abban nem vagyok valami jó…Ma délután itt volt az összes leendő vejem, és segítettek összeszerelni azt a fűnyírót, amit tegnap szétszedtem… – A hangja büszke volt és nagyon apás. Vagy inkább nagyapás? Leforrázva álltam, a jókedvem elillant. Rádöbbentem, hogy Ádám soha nem fog hozzám tartozni. Neki felesége van, lányai és leendő vejei. Ők egy család, én senki sem vagyok. Feleség nem leszek, anya meg végképp – ha mellette maradok.
Halkan elköszöntem, fogtam egy üveg bort és átmentem Ferihez.
– Megvan álmaim háza, a pasim viszont nincs sehol – mondtam, amikor kérdőn rám nézett.
– Nekem már régen megvan álmaim háza, csajom is volt, de az igaz szerelmem észre sem vesz – felelte és poharakat vett elő.
– Angi? – néztem körül.
– Elment – felelte. – Azt mondta, miután végignézte, mennyit segítek neked, rájött, hogy soha nem fogom úgy szeretni, ahogy ő engem. És hogy én valójában téged szeretlek.
Végiggondoltam az elmúlt éveket. Szex, vágyakozás, boldogság, szenvedés – Ádámmal. Öröm, meghittség, együtt töltött szép percek, órák – Ferivel.
– Nem akarom tudni, hogy igazat mondott-e – suttogtam. – Adj még időt…
– Időm az rengeteg…
– Szuper. Akkor ma még hadd igyak veled mint a legjobb baráttal, majd holnaptól meglátjuk, mi lesz velünk.
Azt hittem, nehezebb lesz kilépni a „szeretőségből”, de szerencsére nem volt semmi baj. Ma is jó szívvel gondolok Ádámra, és tudom, ő is ajándéknak tekintett engem. Mindketten megfizettük az együtt töltött három év árát: ki így, ki úgy, de tagadhatatlan, hogy szép volt.

Igaz történet: A fiam lehetne, mégis újra akarom!

Posted on by Puruttya

Mondják: 46 évesen is fiatalosan, jól tartom magam. Nyolc éve elváltam. Nem kerestem új kapcsolatokat. Inkább a magányt választottam. Egészen idáig…
Nyáron került munkahelyemre egy 22 éves fiatalember. Ugyanabban az irodában dolgoztunk. Kezdettől rokonszenvesek voltunk egymásnak. Mindig kedvemben járt. Törődött velem, segített, figyelmes volt. Mondhatni: a tenyerén hordozott. Félreérthetetlenül bókolt, nem akarta elhinni, hány éves vagyok.
Sok mindenről nyíltan, őszintén beszélgettünk; a legféltettebb titkaimat is könnyedén elmondtam neki. És ha nem: mindent ki tudott szedni belőlem. Értette a módját. Jelenléte lassan létszükségletté vált számomra. Rádöbbentem: halálosan beleszerettem.
Ő pedig lassan szövögette a hálóját. Huszonéves kora ellenére megfontolt, értelmes, csinos, komoly fiú volt. Mindig arról beszélt, hogy neki mindenképpen idősebb nő lesz majd a párja, a fiatalokkal nem érti meg magát. Ő is ráébredt lassan arra, hogy milyen mélyen érzek iránta. Egy késő délután kettesben maradtunk, és csókolózni kezdtünk. Felejthetetlen érzés volt, amit akkor éreztem. Tovább nem jutottunk, mert a heves érzelmeket felismerve, egy kicsit mindketten zavarban voltunk.
Aztán egy hét múlva megtörtént amire vágytunk: tovább maradtunk a munkahelyünkön, és egy átbeszélgetett, borozgatott este után lettünk egymásé. Minden szempontból csodás volt az az együttlét. Nem számítottak a körülmények, a kemény padló, csak a két szenvedélyesen egymásba fonódó test. És a vágy. Megismételhetetlen gyönyört éltünk át mindketten. Azért írom, hogy megismételhetetlen, mert néhány nappal később kérte, beszéljük meg őszintén, mi van kettőnk között.
– Elmegyek innen, kaptam egy jó állásajánlatot, és szeretnék tisztán látni kettőnkkel kapcsolatban. – mondta, mire én nagy nehezen, mégis megkönnyebbülve tártam fel érzéseimet.
De nem úgy viszonozta a vallomásomat, ahogy vártam. Rövid gondolkodás után ugyanis ezt mondta:
– Szeretlek, imádlak, és örökre a barátod maradok, de szerelemmel nem tudlak szeretni…
Rettentően fájtak a szavai, de semmit nem tudtam tenni ellene.
Állást változtatott, elbúcsúztunk, de azóta is naponta beszélünk telefonon. Van, hogy kétszer is. Törődik az érzéseimmel, nagyszerű ember. És a maga módján szeret. Több száz verset írtam neki, hozzá. Elküldtem neki mindet, egy CD-n, és egyszer egy több mint tíz oldalas levelet írtam neki. Felhívott, és elmondta, hogy ez kicsit nyomasztotta:
– Félek a leveleidtől, és talán a saját érzéseimtől is – mondta. – Nem értem, hogyan szerethetsz ilyen halálos szerelemmel.
Sokat sírok, kesergek utána, ő pedig vigasztal. De saját magát, a szerelmét nem adja. Nem tudja adni. Félek, hogy felőrül ez a sóvárgás, ez a szerelem, mert nem tudunk egymástól elszakadni, és nem is akarunk. Pedig tudom, előbb-utóbb lesz barátnője, és akkor háttérbe szorulok. Bármennyire fáj, büszke vagyok arra, hogy negyvenhat évesen így tudok érezni egy 22 éves férfi iránt, és hogy egyszer legalább ő is így érzett. Nem tudom mi lesz a vége, de szeretném, ha kicsit, egy rövid ideig szerelemmel tudna szeretni. Vajon van nála esélyem? Forrás: Nana.hu

Igaz történet: Lefeküdtem a bátyámmal

Posted on by admin

Rettentő izgalom fogott el, amikor végre megérkeztem New Yorkba, és hat év után újra megpillantottam a bátyámat. Átöleltük egymást, szeretettel, szinte szenvedélyesen.
– Dóra – mondta lágyan. – Gyönyörű vagy. Milyen régen nem láttalak, milyen nagyon hiányoztál…
Aztán néhány órával később kedvesen öleltem a hároméves kisfiát, majd Maryt is, Andris élettársát, kisfia anyját, akin nem láttam azt a nagy örömöt, hogy megismerkedhet a szerelme húgával.
– Mindent meg akarok mutatni neked – mondta másnap Andris, aki az érkezésem miatt két hét szabadságot vett ki a munkahelyén. Korábban sosem jártam az Egyesült Államokban, ezért faltam New Yorkot, múzeumokba, kávézókba, éttermekbe, színházba jártunk.
Fura élettárs – Mary nemigen tartott velünk, egyedül egy musicalre jött el, és furcsállottam, hogy milyen hidegen-hűvösen bánik az én – számomra is meglepően – érzelmes bátyámmal.
Sosem voltunk olyan közel egymáshoz, mint most. Andris mindig utálta a fiúimat, én mindig utáltam a barátnőit, a hat év korkülönbség miatt mindig kis fruskának tartott, és hát rengeteget veszekedtünk.
– Féltékeny voltam a fiúidra – vallotta be nevetve. Mosolyogtam.
– Én meg féltékeny voltam azokra a libákra, akikkel jártál. Azokra a szőke bombázókra…
– Mindegyiknél bombázóbb voltál, és vagy is. Te fruska…
Jó hangulatban jártuk a várost, és olyasmiről beszélgettünk, amiről régen soha: érzelmekről, kapcsolatokról, a szüleinkről, az egykori budapesti barátairól…
– Hogyhogy szingli vagy? – kérdezte egyik nap.
– Nincsenek normális férfiak – vontam meg a vállamat. – Egyébként meg manapság egy huszonhét éves nőnél nem ritka, hogy nem találta még meg az igazit. Válogatós vagyok, tudod.
– Figyelj csak! Két hét luxus arra, hogy csak New Yorkban töltsd. Elviszlek egy kis nyaralásra, mit szólsz hozzá? – kérdezte ott-tartózkodásom első hete után. – Menjünk el Los Angelesbe, ott töltünk egy-két napot, aztán lemegyünk Miamiba. Pihenni, napozni. Nehogy már a szüleink azt higgyék, hogy nem viselem gondodat…
Így érkeztünk Los Angelesbe. Megmutatta az Angyalok városát, élvezte, hogy vásárolhat nekem néhány jó cuccot a legdrágább utcában.
– Nehogy megmondd, hogy a húgod vagyok – súgtam neki, amikor kiléptem a próbafülkéből.
– Eszemben sincs – hajolt közel hozzám, és adott egy puszit a nyakamba. Hirtelen úgy éreztem, mintha áram csapott volna végig a testemen.
Nem érezhetek így! – Beleborzongtam szája finom érintésébe, felálltak a finom pihék a nyakamon, és ezzel egy időben az eszem is jelzett: állj, hiszen ő a testvérem! Mégis olyan jó volt, hogy be kellett hunynom a szememet, és utána hosszú percekig csak álltam a próbafülkében, s próbáltam összeszedni a gondolataimat, próbáltam magamhoz térni.
Nem hagyott nyugodni az érzés, napokig nem értettem, mi a fene történik velem, és egyáltalán hogyan lehetséges, hogy fizikai vágyat érzek a testvérem iránt. Tudtam, hogy ez gusztustalan, hogy ez nemcsak nem illő, hanem iszonyúan erkölcstelen és veszélyes is… Iszonyúan felkavarodtam.
Miamiban történt, az utolsó napon. Bevacsoráztunk, megittunk egy üveg bort, és utána sétára indultunk a tengerparton. Már sötét volt, de a Hold finom, fehér csíkot húzott a vízre, a hullámokra, a homok olyan selymes volt, hogy levettem a szandálomat, és mezítláb sétáltam Andris mellett. Jó volt érezni, hogy fogja a kezemet, jó volt beszélgetni.
Szerelem és bűntudat
Teljesen összezavarodott, furcsa állapotba kerültem: elmondhatatlanul boldog voltam, hogy vele lehetek kettesben, s közben iszonyú bűntudatot éreztem.
Aztán megálltunk, néztük a partot, és ő megölelt. Úgy bújtam bele az ölelésébe, mintha ez lett volna megírva nekünk, és ő úgy csókolt meg, mint még soha senki. Olyan otthonos, olyan meghitt, olyan meleg és olyan izgalmas volt a csókja, mint még soha senkié. Úgy érintett meg, hogy továbbra is hercegnőnek érezhettem magam.
– Ezt nem lehet – próbáltam kibújni az öleléséből.
– De lehet – súgta. – Majd megérted…
Hallottam a hullámok morajlását, tudtam, hogy soha, soha többé nem ismétlődhet meg, ami most történik, de azt is tudtam, hogy soha többé nem lesz ilyen jó senkivel, hogy mindig őt fogom keresni minden csókban, minden ölelésben… A testvéremet.
A szállodai szobában lettünk egymáséi. Nem voltam már tapasztalatlan a szex termén, megéltem már egy s mást, de nála figyelmesebb, szenvedélyesebb, izgalmasabb férfival eddig még sosem találkoztam. Úgy simítottam végig a bőrén négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre, mintha még soha nem láttam volna a testét, holott mennyit láttam annak idején, gyerekkorunkban. Olyan érzelmeket váltott ki belőlem, és olyan, hullámokban érkező gyönyört, amit még soha senki.
Sírtam, mert tudtam, hogy ez megismételhetetlen, hogy ennek nem szabad folytatódnia, mert ez vérfertőzés… Azt tudtam, ahogy jött a hajnal, hogy lassan ki kell bontakoznom az öleléséből, lassan eljött az elválás, a végleges elválás ideje, és folytak a könnyeim.
– Dóri, mondani szeretnék valamit – mondta a reggelinél csendesen Andris, miközben megfogta a kezemet.
– Ne, ne mondd!
– De miért?
– Azért, mert ma elutazom. Mert szép volt. Ne beszéljünk most ilyesmiről. Andris… – csuklott el a hangom, aztán már nem tudtam folytatni, folytak a könnyeim, és hagytam, hogy lecsókolja mindet az arcomról.
Totálisan kiborultam – Teljesen felkavarodva érkeztem haza. A szüleim fotókat akartak nézegetni, nagyon várták, hogy sokat meséljek Andrisról, a családjáról, de én, azon kívül, hogy a laptopomon megmutattam a fotókat, nem igazán tudtam társalogni. Hetekig nem tudtak velem normálisan beszélni a szüleim, nem is sokat jártam hozzájuk, arra fogtam, hogy sok a munkám, de tudtam, hogy nem tartják normálisnak, ahogyan viselkedem. Ráadásul, hogy még jobban kiboruljak: a fogamzásgátló tabletta szedése ellenére is késett a menstruációm. Még csak az hiányzik, gondoltam, hogy a saját bátyámtól legyek terhes…
Kirázott a hideg a gondolattól, miközben valami melegség is átjárta a testemet. Andris többször keresett a mobilomon, de sosem vettem fel, nem akartam, hogy a friss sebek felszakadjanak. Végül az otthoni számomon ért el egyik este.
– Mi van veled, Dóri? – kérdezte aggódva. – Anyuék azt mondják, mióta hazamentél, nem lehet veled beszélni.
– Most ezt komolyan kérded? – feleltem ingerülten. – Azok után, ami köztünk történt?
– Dóri, tudom, hogy ki vagy borulva… De én szeretlek. Szerelmes vagyok beléd.
– A testvérem vagy, nem érted? Elég nehéz feldolgoznom, hogy én is így érzek irántad. Hiszen ez tabu, ennek nem lett volna szabad megtörténnie! A bátyám vagy!
Már kiabáltam, és anélkül, hogy elbúcsúztam volna, lecsaptam a telefont. Utána rengeteget hívott, végül félreraktam a kagylót és kikapcsoltam a mobilomat. Másnap vettem egy tesztet, és a legrémesebb álmaim váltak valóra: megjelent a két kék csík, ami egyértelműen jelezte, hogy terhes vagyok.
Magamra zártam az ajtót, és otthon ültem, teljesen kikapcsolódva a nagyvilágból. Este volt, amikor csöngettek. Hosszan, erőszakosan. Percek múlva mentem csak az ajtóhoz. A szüleim álltak ott.
A vallomás – – Beengedsz minket? – kérdezte anyám, és átölelt. Abban a pillanatban kislánnyá változtam, és a vállára borulva sírtam.
– Tudtam, hogy rég el kellett volna mondanunk neki is… – mondta apám, miközben bekísértek a nappalimba. – Dóri, felhívott minket Andris, és mindent elmesélt…
– Nagyszerű. Azt is elmondta, hogy teherbe estem tőle? Hogy a saját testvérem gyerekét hordom a méhemben? – fakadtam ki. Anyám elmosolyodott és magához húzott.
– Nem a vérszerinti testvéred – mondta egyszerűen. – A házasságunk első két évében nem estem teherbe, és az orvosok azt mondták, nem lehet saját gyerekünk. Andrist örökbe fogadtuk. És néhány évvel később megtörtént a csoda: megfogantál a testemben, teljesen természetes úton.
Csak néztem rájuk, nem tudtam igazán felfogni a szavaikat. Andris nem a testvérem? Ez mindent más megvilágításba helyezett.
– És ő tudja ezt? – nyögtem.
– Igen, elmondtuk neki a tizenhatodik születésnapján. Te akkor még kicsi voltál, azt kérte, ne mondjuk el senkinek, még neked se. És amikor elment, hat évvel ezelőtt, azért utazott el New Yorkba, mert új életet akart kezdeni… Nem olyan volt az az állásajánlat, mint ahogyan te hallottad. Nehezen talált jó állást, de muszáj volt elmennie, mert beléd szeretett. Nem akarta elrontani az életedet, ezért ment el.
– Megígértük neki, hogy amikor már beilleszkedik odakint, elmondjuk neked is, hogy nem vagytok vér szerinti testvérek – tette hozzá apám. – De aztán egyszerűen nem tudtuk, hogyan… nem ment.
Csak ültem ott, átölelve őket, én, a huszonhét éves „gyerek”, és úgy éreztem, hogy szép lassan kisimulok. Igaz, hogy Andrisnak élettársa és gyereke volt… Csakhogy nem a testvérem, és gyereket várok tőle! És szerelmes belém, nemcsak én őbelé…
Hát ez volt az igazi „megismerkedésünk” története. Mindennek már két éve, és azóta tudjuk mindketten, milyen az igazi szerelem. A lányunk már járt New Yorkban, de itthon mégis velünk van, Budapesten. Forrás: Nana.hu

Miért mentem egy szerencsejátékoshoz?

Posted on by admin

Fiatalok voltunk a húgommal és sikeresek. Legalábbis akkor úgy hittem. A nyolcvanas években Pest legmenőbb szórakoztatóhelyein voltunk törzsvendégek, tolmácsként rengeteg pénzt kerestünk. Abban bíztunk, hogy találkozunk egy gazdag férfival, és nyomorúságos gyerekkorunkat feledve elhagyhatjuk az országot.
Az évek teltek, és nem mentünk férjhez. Zsuzsa racionálisan gondolkodott, és nem látta senki mellett biztosítva a jövőjét, én pedig titkon bíztam abban, hogy az igazi nemcsak gazdag lesz, de tökéletes lelki társ is.
Anyagi gondjaink nem voltak, átlagon felül éltünk. Meglepődtem, amikor Zsuzsa közölte, hogy megismerkedett egy olasz üzletemberrel, Carlóval, és hozzámegy feleségül. Csodálkozásom tovább nőtt, amikor megláttam Carlót: kedves arcú, enyhén pocakosodó, középkorú férfi volt.
– Te megőrültél – mondtam Zsunak. – Hogy néz ki ez az ember?
– Teljesen normálisan – felelte a húgom. – Szeret, és mellette biztonságban leszek. Amíg csak élek.
Zsuzsa kiköltözött a férjéhez, és én, amikor csak tehettem, meglátogattam. Rá kellett jönnöm, hogy a húgom jól választott: Carlo szerette és kényeztette, engem pedig mindig barátságosan fogadott.
Meg sem lepődtem, amikor bemutatták Carlo barátját, Alessandrót. Tudtam, a sógorom igyekszik férjet találni nekem, lehetőleg imádott feleségéhez közel.
Sandro kedves volt, majdnem tökéletes. De csak majdnem. Az a bizonyos szikra hiányzott, és hiába igyekezett, nem tudott lázba hozni.
– Legalább próbáld meg! – kérlelt Zsuzsa. – Tavasszal eljön velünk néhány napra Magyarországra. Adj esélyt neki, kérlek!
Szép napokat töltöttünk együtt, Sandro szórakoztató volt, udvarias és nagyon férfias. A látogatás végére úgy éreztem, nem is olyan szörnyű, hogy nem vagyok szerelmes belé, és lefeküdtem vele. Tökéletes szerető volt, boldogan simultam a karjába.
– Örülök neked – mondta. – Annyi éven át kerestem az igazit…
– És úgy érzed, megtaláltad? – kérdeztem.
– Igen, úgy. Tudom, hogy neked kicsit gyors a tempó, és hogy te még nem érzel ugyanígy, de bízom abban, hogy meg tudlak győzni arról, mellettem igazán boldog lennél, Kata.
Sokat gondolkodtam, végül úgy döntöttem, miért ne próbáljam meg. Veszteni nem veszthetek semmit.
Pár hét múlva Sandro visszatért, és megkérte a kezemet.
– Mondanom kell valamit, még mielőtt válaszolsz – mondta. – Elmúltam már negyven jócskán, de gyerekem még nem született. Pár éve kiderült, hogy nem is fog. Egy fiatalkori betegség következményeként nem lehet gyerekem. Gondoltam, ezt nem árt, ha tudod.
A bejelentése meglepett, és hirtelen más megvilágításba helyezte a dolgokat. Gondolkodási időt kértem, ami láthatóan nem lepte meg Sandrót. Visszautazott a hazájába, és abban maradtunk, két hét elteltével követni fogom, ha úgy döntöttem, vele élem le az életemet.
Nehéz napok következtek. Az egyik percben úgy döntöttem, nem számít, hogy nem leszek anya, a másikban pedig úgy, várok az igazira, arra, akit igazán megszeretek és apja lesz a gyerekemnek.
Ebben a zaklatott időszakban történt, hogy egyik reggel arra ébredtem, áll a víz a fürdőszobámban. Fogalmam sem volt, mihez kezdjek, átrohantam a szomszédba, ahol egy öreg ezermester bácsi lakott. A csengetésre fiatal férfi nyitott ajtót.
– Jó reggelt – köszönt kedvesen. – Segíthetek? – nézett végig sokatmondóan rövid hálóingemen.
– Igen – nyögtem ki nagy nehezen. – Miklós bácsit keresem, van nálam egy kis gond.
– Apa gyengélkedik, még alszik. De talán én is tudok segíteni – mondta mosolyogva.
– Azt hiszem, csőtörés van nálam.
– Egy perc, és jövök.
Karcsi percek alatt elhárította a bajt.
– Köszönöm. Mivel tartozom? – kérdeztem.
– Semmivel. Mindjárt felébred a férje, és aztán magyarázkodhatunk…
Felnevettem.
– Előtte nem kell. Ugyanis egyedül élek.
– Tényleg? Akkor viszont egy reggelivel meghálálhatja ezt a kis apróságot… Persze, ha nem gond.
Nem volt gond… Karcsi rendkívül szórakoztató volt. A motorok és autók szerelmeseként járta a világot, négy-öt hónapot dolgozott egy-egy városban, aztán ha elég pénzt gyűjtött a szabad életre, továbbállt.
– Miklós bácsi soha nem említette, hogy van egy fia.
– Nem túl büszke rám. Sőt kicsit haragszik. Otthagytam az egyetemet. Nem érti meg, hogy én így vagyok boldog…
– Majd igyekszem meggyőzni arról, hogy milyen remek fia van – szaladt ki a számon, amitől persze rögtön zavarba is jöttem.
– Ó, köszönöm. Van még valami, amit remekül tudok – felelte rekedten, és mire észbe kaptam, már meg is csókolt. Egész testemet tűzbe hozta a csókja, elborított a vágy. Karcsi a fellegekbe repített, és aznap délutánra tudtam, hogy nem lehetek Sandro felesége, nekem Karcsi mellett a helyem.
Sandro megértően fogadta a hírt, amit személyesen mondtam meg neki. Karcsival utaztam ki, aki a közeli szállodában várta, amíg rendeztem korábbi életemet.
– Feladtam a biztos jövőmet – mondtam, amikor visszatértem hozzá.
– Nem, drágám. A jövőd mellettem van – felelte.
– Melletted? Biztos? Több mint tíz évvel vagy fiatalabb nálam… Én férjet akartam és gyereket.
– Igen? És mi az akadálya?
Nemsokára megtartottuk az esküvőt. Zsuzsa és Carlo nem örült a döntésemnek.
– Csóró és nagyon fiatal – mondta a húgom.
– De szeretem – feleltem.
– Aha. De a szerelem elmúlik. És akkor mi marad? Felpattan a motorjára, és elszáguld…
– Igazságtalan vagy – mondtam.
– Nem, csak józan.
Én azonban nem törődtem senki véleményével, boldog voltam Karcsi mellett.
Karcsi munkát talált a közeli szervizben, de egyre többet beszéltünk arról, hogy nyitunk saját műhelyt.
Egyik este egyedül voltam otthon, amikor csöngettek. Két tagbaszakadt ember állt a kapuban, és Karcsit keresték.
– Nincs itthon. Segíthetek?
– Nem hinném. Hacsak nincs a keze ügyében gyorsan ötmillió forint. Annyival tartozik ugyanis a kedves férje.
– Ötmillióval? Kinek?
– Ezt talán kérdezze meg tőle, asszonyom. És mondja meg neki, hogy lejárt a határidő. Nem szeretnék még egyszer idejönni. Érti, ugye?
Karcsi zavart és dühös lett, amikor elmeséltem neki, kik jártak nálunk.
– A szemetek! Nem gondoltam volna, hogy idejönnek!
– Kik ezek, Karcsi? És miért tartozol nekik ennyi pénzzel?
Elmondta, hogy régi üzletelésből halmozott fel ennyi adósságot. Amikor felajánlottam, hogy kifizetem, tiltakozott.
– Csak nem képzeled, Kata! Majd valahogy megoldom.
– Hogyan? Nehéz lesz a fizetésedből ennyit félretenni, nem gondolod? És szeretném, ha a gyerekemnek lenne apja – tettem hozzá.
A kisfiunk azonban halva született. Nehezen tettem túl magamat a tragédián, de az élet ment tovább. Megnyitottuk a műhelyt, sokat dolgoztunk.
Az újabb terhesség vigaszt nyújtott, alig vártam, hogy karomba fogjam a babánkat. Az események azonban megint nem úgy alakultak, ahogy szerettem volna: a hetedik hónapban megindult a szülés, és a lányunk mindössze pár órát élt.
Teljesen összeomlottam. Elmúltam negyven, tudtam, nincs több esélyem. Üresnek éreztem magam, értelmetlenek az életet. Depressziós lettem, napokon át csak aludtam. Sem Karcsi, sem az üzlet nem érdekelt. Hónapok teltek el így, furcsa kábulatban.
Zsu és Carlo hívtak, menjek hozzájuk, pihenjek egy kicsit a tengerparti villájukban, de mozdulni sem volt kedvem. Végül értem jöttek, és szinte erőszakkal cipeltek magukkal. Karcsi eleinte tiltakozott, de Zsuzsa hamar leintette.
Pokoli nehéz volt az első időszak, hiszen addigra már a nyugtatók rabja lettem. Hála Zsuzsáéknak és egy remek pszichológusnak, kint hamar rendbe jöttem, és két hónap múlva már megerősödve, tervekkel tele jöttem haza. Itthon azonban rossz hír fogadott: Karcsi több milliót bukott az üzlettel.
– Tudod, hogy eddig nem kérdeztem, de most már nem hallgathatunk tovább. Mire kellett neked ez a rengeteg pénz? – Még mielőtt kimondta volna, tudtam a választ. – Rohadt szerencsejáték! Mire fogadsz, te bolond?
A valóság rosszabb volt, mint gondoltam. Karcsi nagyban játszott: a világ számos országában voltak bukméker haverjai, akiknek természetesen mindig tuti tippjük volt.
Sírva ígérte meg, hogy befejezi, és én hittem neki, mert hinni akartam.
Szinte semmink sem marad, csak a csőd szélén álló üzlet és a gyönyörű házam. Nem mondtam el senkinek, mi történt, bíztam Karcsiban, bíztam a szerelmünkben. Azt hittem, kettőnknek könnyebb lesz.
Valami azonban megváltozott. Karcsi valóban felhagyott a fogadásokkal, de egyre kedvetlenebb, egyre szomorúbb lett. Sokszor töltötte az estéit a haverokkal, és néha napokra eltűnt a motoros barátaival. Ha megemlítettem neki, hogy talán velem is tölthetne egy kis időt, csak legyintett.
– Egy idegronccsal? Ugyan!
Fájtak a szavai, és magam sem tudom, miért tűrtem, hogy így beszéljen velem. Szerettem és ragaszkodtam hozzá annak ellenére, hogy amióta visszajöttem Olaszországból, nem közeledett felém.
Egyik nap, amikor éppen a műhelyben voltunk mindketten, rendőrautó állt meg a ház előtt. Karcsi sápadtan nézte a belépő rendőröket és én biztos voltam benne, nagy a baj. Mintha egy filmet néznék, úgy követtem nyomon az eseményeket: a halk beszélgetést Karcsi és a rendőrök között, a bilincset… Láttam Karcsi tekintetét, büszkeség és félelem villant sötétkék szemében.
Lopott autókkal üzletelt, egész Európát behálózta az a banda, amelyiknek tagja volt. Döbbenten hallgattam az ellene felhozott vádakat, reménykedtem, hogy nem igaz semmi, csak tévedés az egész. De Karcsi nem tagadott.
– Segítesz? – kérdezte.
– Én? Egy idegroncs? – kérdeztem vissza.
– Igazad van, nem voltam veled tisztességes. De az elején szerettelek, hidd el. Csak aztán valami megváltozott… Nem való nekem a család, az otthon. Csavargó vagyok, nem lett volna szabad megállapodnom.
Fájt, amit mondott, de nem hibáztattam. Ragaszkodtam egy ábrándhoz, amihez nem lett volna szabad. Az ébredés keserű és fájdalmas volt.
Mindent eladtam, hogy kifizessem az adósságokat. Karcsi a büntetését töltötte, amikor elváltunk. Miután eladtam a házat is, elhagytam Magyarországot. Zsuzsa és Carlo legnagyobb örömére a tengerparton vettem magamnak egy kis házat. Nem reméltem már semmit az élettől, csak nyugalmat és lelki békét.
Sandro akkor bukkant fel újra az életemben, amikor már tudtam mosolyogni. Mellette megnyugvást találtam és – bármilyen meglepő – szerelmet.
Sok mindent köszönhetek neki, de a leghálásabb egy gyönyörű, szőke kislányért vagyok, aki minket választott szüleinek azon a sorsdöntő napon, amikor beléptünk a gyerekotthon kapuján. Végül is közel az ötvenhez megtaláltam mindent, amiről álmodtam. Forrás Nana.hu

Táncosnőnek is jár a szerelem – igaz történet

Posted on by admin

Friss tanítóképzős diplomásként sajnos nem sikerült állást szereznem. A szülőfalumba sem akartam visszamenni, nem szerettem volna az amúgy is szerényen élő szüleimet még az én eltartásommal is terhelni. Mindennap megnéztem az álláshirdetéseket, de hiába.
Amikor már teljesen feléltem a tartalékaimat, és az albérletemet sem tudtam kifizetni, elfogadtam egy éjszakai szórakozóhely ajánlatát, ahol táncolnom kellett. Megállapodtam a tulajjal, hogy teljesen szexmentes munka lesz. Azt mondta, hogy ez természetes, ő tiszta és becsületes munkát ajánl. A fizetés is jó volt, a duplája annak, amit tanítónőként megkereshettem volna.
Az első esték nehezen teltek, pedig a lányok sokat segítettek. Megnyugtattak, hogy a tulaj valóban rendes, a fizetést mindig időben adja, és soha nem kényszeríti őket semmire. Elég vegyes volt a társaság: a táncoló lányok között volt kisgyerekes anyuka és egyetemi hallgató is. Hamar összebarátkoztunk.
Néhány hét elteltével aztán belejöttem. A fizetésem és a borravaló bőségesen elég volt arra, hogy megéljek, még a szüleimnek is tudtam pénzt küldeni. Anyám örült, hogy a fővárosban ilyen jól kereső foglalkozása van a kislányának. Persze nem árultam el neki, mi a munkám.
Kettős életet éltem. Nappal aludtam és intéztem a dolgaimat, hogy aztán én legyek az éjszaka királynője. Szőke póthajam a derekamig ért, hatalmas boákkal voltam betakarva, amíg táncoltam. Sok alkalmi partnerem lehetett volna, de mindig visszautasítottam az ajánlatokat. Alig vártam, hogy hajnalban minden vendég elmenjen, és le tudjak feküdni.
Az éjszakai dívából nappalra szerény lány lett. Smink nélkül jártam a várost és próbáltam „normális” munkahelyet keresni magamnak. Ha sikerült is, a pénz, amit felajánlottak, olyan kevés volt, hogy az albérletemet sem fedezte volna. Így aztán maradt a tánc.
Egyik délelőtt kimentem a strandra. Napozásra alkalmas helyet kerestem, fogtam a könyvemet és élveztem a nap simogató sugarait. Arra ébredtem, hogy valaki rázza a vállamat és ébresztget.
– Ébredjen, hölgyem! Teljesen leég, ha itt marad! – Zavartan nyitottam ki a szememet.
Barna szempár meredt rám. Szinte égetett a keze, ahogy hozzám ért. – Bocsásson meg, nem akarom bántani, de régóta figyelem. Csúnyán le fog égni, ha itt marad.
– Köszönöm – motyogtam. – Egy kicsit elaludtam.
– Nem olyan kicsit. Már több mint egy órája alszik.
Végignéztem magamon. Hiába kentem be magam napolajjal, lángolt a bőröm.
– Fájni fog. Várjon, segítek! – mondta, amikor látta, hogy felállok és szedem össze a holmimat. – Azért ne menjen haza!
A szemébe néztem, csupa kedvességet és szeretetet láttam. Maradtam, de az árnyékba húzódtunk, és beszélgetni kezdtünk. Óvatosan kerültem a munkahely témát. Azt sem kérdeztem meg, hogy ő mivel foglalkozik, nehogy visszakérdezzen.
Nem lehettem vele igazán nyílt. Fagyiztunk és megbeszéltük, hogy a bejáratnál felöltözve találkozunk. Amellett, hogy szimpatikus volt, még tetszett is. De tudtam, hogy nem lehet köztünk semmi a foglalkozásom miatt. Egy férfi sem tűrné el, hogy ezzel keressem a kenyeremet. Nem is hinnék el, hogy életemben még csak egy férfival voltam. Volt ugyan több rövid kapcsolatom, de Ákost leszámítva egyik sem végződött az ágyban.
Már várt, amikor megérkeztem. Farmernadrágjában, egyszerű pólójában is vonzó és férfias volt. Hazakísért.
– Holnap is találkozhatunk? – kérdezte és megsimogatta az arcomat. – Ne mondj nemet, Laura!
– Aranyos vagy, de sajnos nem érek rá – hárítottam el a randevút, majd mégis úgy döntöttem, adok magunknak egy esélyt, mert nagyon tetszett Attila.
Azután mindennap találkoztunk és beleszerettem.
– Olyan titokzatos vagy. Miért nem árulod el, hogy hol dolgozol? – kérdezte. – Mindent szeretnék tudni rólad!
Mosolyogtam és megpusziltam.
– Szeretek titokzatos lenni…
Találkozásaink az este közeledtével véget értek. Azt mondtam, hogy egy gyermekotthonban van éjszakai munkám. Arról, hogy hol és melyik intézményben, mélyen hallgattam. Attila többször is el akart kísérni, de mindig lebeszéltem róla.
A következő találkozásunkkor elsétáltunk a lokál előtt, ahol esténként táncoltam. Éppen a takarítóbrigád dolgozott a bejáratnál, amikor azonban Attila megállt az ajtó előtt, az ijedségtől nagyot dobbant a szívem.
– Mondanom kell valamit, Laura!
Éppen akkor hozták ki a plakátot, amelyen két lánnyal mosolyogva, kihívó pózban állva csaljuk be a vendégeket. Megragadtam Attila karját és elhúztam. Féltem, hogy ha meglátja a képet, rám ismer.
– Gyere, sétáljunk közben! – ajánlottam.
– Beszéltem anyuval. Szeretne megismerni. Tudom, hogy nem régóta ismerjük egymást, de én érzem, hogy te vagy számomra az igazi. Hozzám jönnél feleségül?
A legszívesebben a nyakába ugrottam volna, de az eszem mást mondott. A szívem majd megszakadt a fájdalomtól, amikor sikerült kinyögnöm:
– Attila, nagyon sajnálom… de nem lehetek a feleséged. – azzal sarkon fordultam és otthagytam. Sírva mentem haza, és telefonáltam a főnöknek, hogy aznap nem tudok bemenni dolgozni. Semmihez nem volt kedvem.
– Érzem a hangodból, Laura, hogy valami baj van. Nem segíthetek? Tudod mit? Gyere be. Nem kell dolgozni, csak lazítasz egy kicsit. Beszélgessünk.
Beleegyeztem, mert hiányzott a nyüzsgés. A főnök barátságosan megpuszilt és leültünk az egyik asztalhoz. Elmeséltem neki a bánatomat.
– Ez nem olyan nagy probléma. Való igaz, hogy ezzel a munkával nem szoktak dicsekedni, de ha szeret, akkor meg fogja érteni. Mondd meg neki, hogy itt nem a szexről szól a munka.
– Nem hiszem, hogy ezt el tudnám neki magyarázni – sírtam el magam.
– Próbáld meg. Adj magadnak egy esélyt! Ha szeret, akkor megérti. Mutasd be neki Ildit. Mondd el, hogy kisgyermeke van, és a férje mindig elkíséri. Hívd meg ide a barátodat!
Elgondolkoztam a beszélgetésünkön. Lehet, hogy igaza van. Holnap elhívom ide Attilát és bevallom, hogy itt táncolok. Aztán majdcsak lesz valahogy!
Másnap hiába hívtam, nem értem el, mert ki volt kapcsolva. Eddig tartott a románc – nyugtáztam magamban. Talán nem is szeretett igazán, ha ilyen hamar letett rólam. Fájó szívvel bár, de belenyugodtam. Tovább táncoltam és próbáltam kitörölni a szívemből.
Egyik hétvégén vidám társaság lépett be a terembe. Unottan táncoltam, nem foglalkoztam velük. Valamit beszéltek a főnökkel, és ő intett, hogy menjek félre, mert beszélni akar velem.
– Laura! Van itt egy kis társaság. Az egyik tagnak ma van a születésnapja, ráadásul elhagyta a felesége és szeretnék felvidítani. Bekötik a szemét és vedd már le te a kendőt. Azt mondták a fiúk, hogy te vagy itt a legszebb, és legalább egy szép arcot lásson már az a bánatos ifjú.
Ennyi még belefér, gondoltam magamban, és visszamentem a rúdhoz táncolni. Aztán megláttam, hogy jönnek felém. A fényektől nem láttam tisztán az arcokat. Lehajoltam és levettem a kendőt a férfi arcáról. Szólni nem tudtam a döbbenettől. Attila volt az. Először nem ismert meg, de aztán láttam az arcán, hogy igen. Elsápadt, vagy csak a fénytől láttam fehérnek? Nem tudom.
– Szóval, ez az a munkahely?! Nem csodálom, hogy nem mondtad meg! Köszönöm nektek is – kiabálta a társai felé, és kiszaladt a teremből. Én pedig leszaladtam a színpadról. A házi telefonon felhívtam a főnököt és üvöltöttem:
– Köszönöm. Bizalmasan elmeséltem neked valamit, te pedig visszaéltél vele. Mekkora szemét vagy! Holnaptól nem dolgozom itt!
Nem ő buktatott le. Néhány pillanat elteltével a főnök zavartan állított be az öltözőbe.
– Nem szokásom, hogy magyarázkodjak, de miről beszélsz? Csak nem a barátod volt? – Látszott rajta, hogy meglepődött. – Ne haragudj, nem tudtam. Ártatlan vagyok. Szerintem a barátai sem tudják, hogy mi történt, mert tanácstalanul állnak a bárpultnál. Menj utána!
Felkaptam magamra a ruhámat és kiszaladtam. Abban bíztam, hogy egy közeli padon megtalálom Attilát, de csalódtam. Hiába hívtam, nem vette fel a telefonját, és később ki is kapcsolta. Sem akkor, sem később nem hagyott lehetőséget arra, hogy elmagyarázhassam neki, ez is „rendes munka”. Ennek már lassan háromnegyed éve, de én még mindig nem tudom őt elfelejteni. De egyre többször gondolok rá, hogy felhívom, és talán most meghallgat… Nem tudom, van-e még remény. Talán, ha az elején bevallottam volna. Forrás: Nana.hu szex és szerelem.

Döntenem kellett: szerelem vagy pénz?

Posted on by admin

Kisvárosban élek, aminek egyaránt van előnye és hátránya. Néha jó, hogy mindenki ismer mindenkit, néha azonban baj, mert nem lehet titka az embernek.
A vállalkozásommal kapcsolatban kellett egy igen bonyolult ügyet elintéznem, ezért az ügyfélszolgálati irodába mentem. Meglepődtem, mert az addigi ügyintéző kislány helyett egy idegen férfi fogadott. Vékony, magas, jóképű, szőke férfi, úgy jó tíz évvel lehetett idősebb nálam. Eleinte nyeglének, lekezelőnek tartottam, de minél többször találkoztunk (közben kiderült, hogy ő a főnök, csak helyettesítette az egyik kollégát), annál inkább változott a véleményem. Jó irányba. Kezdtem megkedvelni, és egyre többet beszélgettünk a vállalkozástól független dolgoktól.
Egyik alkalommal, amikor éppen nála voltam, az anyósom telefonált. Szokásos parancsolgató stílusában oktatott ki, amiért csődbe viszem a tőle átvett vállalkozást… Csak mondta, mondta, nem csoda, hogy kiborultam és elsírtam magam. Közben Gyurinak is megszólalt a telefonja.
– Máris indulok – mondta. – Ne haragudj, Juli, de be kell mennem Pestre.
– De jó volna veled menni, és elszabadulni ebből a pokolból! – csúszott ki a számon.
– Gyere, ha van időd! Kora délutánra itthon leszünk.
Hazavittem a kocsimat, s néhány sarokra tőlünk, ahol nem láthatott meg senki, átültem Gyuriéba és elbújtam a hátsó ülésen.
Amikor kiértünk a városból, előremásztam. Megcsapott finom arcvizének az illata, erős vágyat éreztem, hogy megcsókoljam. Tulajdonképpen nem akartam tőle semmit, csak az anyósomat akartam megbüntetni a zsarnokoskodása miatt.
– Ugye, nem szereted az anyósodat? – mintha olvasott volna a gondolataimban.
– Mondj valakit, aki szereti az anyósát! Az enyém mindig kioktat, mintha hülye lennék. Igaz, hogy ő indította be a vállalkozásomat, és ő szerzett nekem munkát, és az is biztos, hogy folyamatosan kapom a megrendeléseket, hála a közreműködésének. De én dolgozom, nekem kell tárgyalni, helytállni. Ezt nem veszi figyelembe. Torkig vagyok vele! Ráadásul a férjem is neki ad igazat – panaszkodtam, és megint elsírtam magam.
Gyuri gyengéden megsimogatta a fejemet, én pedig védelmezésre vágyva hozzábújtam. Hazafelé jövet megálltunk egy kifőzdében és megebédeltünk. Jó volt, hogy nem kellett alakoskodnom, és végre önmagamat adhattam. Amilyen jól telt a nap, olyan rossz volt hazaérkezni.
– Köszi, hogy elvittél! Jó volt veled – leheltem puszit a szájára, aztán egy nagy bokornál kiszálltam a kocsiból, ügyelve arra, hogy ne lásson meg senki.
Este berregett a mobilom. Gyuri írt üzenetet, érdeklődött, hogy jól vagyok-e. Visszaírtam, hogy minden rendben.
Másnap ismét bementem az irodába. Kicsit féltem a személyes találkozástól, mert nem tudtam, mi zajlik le Gyuriban, de amikor becsukta az ajtót mögöttem és szenvedélyesen átölelt, megnyugodtam. Aztán hagytam, hogy csókoljon, ahol ért.
– Nagyon hiányoztál. Azt hittem, nem bírom ki ezt az éjszakát – súgta. Hízelgett a kedvessége. Hiányzott, hogy egy férfi ilyen kedves és szenvedélyes legyen velem. – Menjünk el valahová, ahol csak mi ketten lehetünk!
– Sajnos, nem lehet. A férjem és a kisfiam is otthon van… De a férjem a jövő héten két napra elutazik. Aludj nálam! – merész ötletnek tűnt, hiszen a kisfiam bármikor felébredhet éjjel, de ezzel most nem törődtem.
Szerdán kora délután a férjem elindult otthonról. Megpusziltam, és szinte óránként felhívtam. Szegény, azt hitte, hogy máris hiányzik és aggódom érte, pedig csak abban akartam biztos lenni, hogy valóban elutazott.
Kezdett sötétedni. Izgatottan vártam Gyurit. Végre csengetett. Sietve nyitottam ajtót, és majd elájultam: az anyósom állt az ajtóban.
– Szia. Tudom, hogy Jani elutazott… Ha gondolod, itt alszom, és segítek neked.
Megijedtem. Már csak az kellene, hogy itt legyen, amikor Gyuri megérkezik. Kedvesen elhárítottam az ajánlatát, és közben imádkoztam, hogy minél hamarabb elmenjen.
– Jól vagy? – nézett rám.
– Igen. Miért kérdezed?
– Olyan furcsának tűnsz. Piros az arcod. Nem vagy lázas? Feküdjetek le minél hamarabb és pihenj! Reggel majd jövök és átviszem ezt az angyalkát az oviba. Maradj ágyban, mert úgy látom, beteg vagy.
Alig ment el, halk kopogás hallatszott. Gyuri állt az ajtóban, idegesen nézett jobbra-balra.
– Gyere, nem szeretném, ha meglátnának!
– Az anyósod volt itt? Láttam a kocsiját…
Izgatottan készültem az előttem álló éjszakára, és nem is csalódtam. Gyuri odaadó, figyelmes szerető volt. Megkaptam tőle mindent, amit egy nő férfitól kaphat. Egész éjjel szeretkeztünk, és csak másnap hajnalban váltunk el. Korán kellett elmennie, nehogy reggel összefusson az anyósommal.
Másnap este ismét jött, de éjfél előtt elküldtem, mert féltem, hogy a férjem korábban hazaér. Szerencsénk volt, épp hogy elkerülték egymást.
Alighogy megérkezett a férjem, szerelmesen húzott magához, és mivel nem akartam, hogy rájöjjön, mit tettem, én is „odaadóan” viszonoztam a csókjait, és teljesítettem a házastársi kötelezettségemet.
Hónapokig tartott a titkos kapcsolatunk, de egyik nap Gyuri kiborult:
– Ez így nem mehet tovább! Szeretlek, és tudom, hogy te is szeretsz. Válj el!
Tudtam, hogy igaza van, de a mostaninál nem volt jobb megoldás.
– És hol fogunk lakni? Hozzád nem mehetek, hiszen az elvált feleségeddel laksz.
– Talán sikerülne egy olcsó bérű lakást találni…
Két hét múlva már ki is béreltünk egyet. De nem azért, hogy összeköltözzünk. Ott találkozgattunk napközben, volt olyan nap, amikor kétszer is. Közösen fizettük az albérletet, így senkinek nem tűnt fel, hogy valamennyivel kevesebbet viszünk haza. Janival a külvilág számára továbbra is tökéletes házaspár voltunk, senki nem tudta, hogy már hónapok óta mást szeretek.
Gyuri minden alkalommal kérlelt, hogy váljak el, ezért rászántam magam, hogy változtassak.
Szerdán kora délután a férjem elindult otthonról. Megpusziltam, és szinte óránként felhívtam. Szegény, azt hitte, hogy máris hiányzik és aggódom érte, pedig csak abban akartam biztos lenni, hogy valóban elutazott.
Kezdett sötétedni. Izgatottan vártam Gyurit. Végre csengetett. Sietve nyitottam ajtót, és majd elájultam: az anyósom állt az ajtóban.
– Szia. Tudom, hogy Jani elutazott… Ha gondolod, itt alszom, és segítek neked.
Megijedtem. Már csak az kellene, hogy itt legyen, amikor Gyuri megérkezik. Kedvesen elhárítottam az ajánlatát, és közben imádkoztam, hogy minél hamarabb elmenjen.
– Jól vagy? – nézett rám.
– Igen. Miért kérdezed?
– Olyan furcsának tűnsz. Piros az arcod. Nem vagy lázas? Feküdjetek le minél hamarabb és pihenj! Reggel majd jövök és átviszem ezt az angyalkát az oviba. Maradj ágyban, mert úgy látom, beteg vagy.
Alig ment el, halk kopogás hallatszott. Gyuri állt az ajtóban, idegesen nézett jobbra-balra.
– Gyere, nem szeretném, ha meglátnának!
– Az anyósod volt itt? Láttam a kocsiját…
Izgatottan készültem az előttem álló éjszakára, és nem is csalódtam. Gyuri odaadó, figyelmes szerető volt. Megkaptam tőle mindent, amit egy nő férfitól kaphat. Egész éjjel szeretkeztünk, és csak másnap hajnalban váltunk el. Korán kellett elmennie, nehogy reggel összefusson az anyósommal.
Másnap este ismét jött, de éjfél előtt elküldtem, mert féltem, hogy a férjem korábban hazaér. Szerencsénk volt, épp hogy elkerülték egymást.
Alighogy megérkezett a férjem, szerelmesen húzott magához, és mivel nem akartam, hogy rájöjjön, mit tettem, én is „odaadóan” viszonoztam a csókjait, és teljesítettem a házastársi kötelezettségemet.
Hónapokig tartott a titkos kapcsolatunk, de egyik nap Gyuri kiborult:
– Ez így nem mehet tovább! Szeretlek, és tudom, hogy te is szeretsz. Válj el!
Tudtam, hogy igaza van, de a mostaninál nem volt jobb megoldás.
– És hol fogunk lakni? Hozzád nem mehetek, hiszen az elvált feleségeddel laksz.
– Talán sikerülne egy olcsó bérű lakást találni…
Két hét múlva már ki is béreltünk egyet. De nem azért, hogy összeköltözzünk. Ott találkozgattunk napközben, volt olyan nap, amikor kétszer is. Közösen fizettük az albérletet, így senkinek nem tűnt fel, hogy valamennyivel kevesebbet viszünk haza. Janival a külvilág számára továbbra is tökéletes házaspár voltunk, senki nem tudta, hogy már hónapok óta mást szeretek.
Gyuri minden alkalommal kérlelt, hogy váljak el, ezért rászántam magam, hogy változtassak.
Megmondtam Janinak, hogy szeretnék elválni, mert úgy érzem, kihűlt a szerelmünk.
– Van valakid? – kérdezte.
– Nincs senkim. De el kell költöznöm ahhoz, hogy tisztába jöjjek az érzéseimmel.
Jani elrohant otthonról. Amikor hazajött, már tisztán tudott gondolkodni.
– Ha úgy érzed, hogy nem szeretsz, akkor váljunk el. De szeretném, ha tudnád, hogy itt minden az enyém. A ház, a kocsi, sőt még a munkád is. Elmehetsz, de a gyerek marad!
– Egy gyereknek az anyja mellett a helye…
– És mit fog csinálni szegény gyerek, amíg az édesanyja dolgozik. Különben is, hová mész majd dolgozni?
– Hiszen van munkám!
– Most még igen. A munkát, a berendezéseket az anyám adta. Csak nem hiszed, hogy megtarthatod? Ezt te sem gondoltad komolyan! A ház pedig az enyém volt, amikor megesküdtünk. Ha jól emlékszem, csak a ruháidat hoztad. Azt elviheted, mást nem. A kocsikulcsot is tedd le, mert a kocsi is az enyém. Egy dolog, hogy te használtad, de ha elválunk, akkor vége. Te döntesz, mikor költözöl.
Másnap sírva mondtam el Gyurinak a válás feltételeit.
– Ne foglalkozz az anyagiakkal, nem fogunk éhen halni! Egyedül a kisfiadhoz ragaszkodj!
Kétségek közt hánykolódtam. Megbeszéltük Gyurival, hogy egy darabig nem fogunk találkozni, nehogy kitudódjon a kapcsolatunk.
Egyik december délután a férjem korábban jött haza és kérlelni kezdett.
– Juli, kérlek, gondold meg magad! Ne hagyj el! Még megmenthetjük a házasságunkat. Menjünk el kettesben kikapcsolódni! Ráférne a kapcsolatunkra a semleges környezet. Lefoglaltam egy kubai utat. Anyu vigyáz a kicsire, mi pedig ott töltjük a szilvesztert. Mindig is a Karib-tengerről álmodoztál…
Nem tudtam nemet mondani.
Gyuri fájdalmas tekintettel nézett rám, amikor megmondtam, hogy elutazom a férjemmel.
– Hát neked csak ez számít? A piszkos anyagiak? – vont felelősségre. Látta rajtam a választ. – Akkor légy boldog a férjeddel, ne is hívj többé!
Persze nem bírtam megállni, hogy ne hívjam fel indulás előtt, sőt még Kubából is naponta küldtem neki SMS-t. Amikor pedig hazajöttünk, az első utam a munkahelyére vezetett.
– Haragszol rám? – kérdeztem. – Kérlek, érts meg! Vele kell maradnom, de téged sem akarlak elveszíteni. Holnap találkozzunk a szokott helyen, hogy nyugodtan átbeszélhessünk mindent!
De mégsem beszélgettünk másnap, mert elvesztünk egymás ölelésében, csókjában.
– Hát jó. Ha neked megfelel ez a helyzet, akkor nekem is – mondta Gyuri.
– A jövő héten három napra elmegy. Azt gondoltam, hogy ez idő alatt végig nálunk maradhatnál.
– Hogy képzeled? – kérdezte, mire mindent elmeséltem.
Végre eljött Jani elutazásának a napja. Amikor felszállt a repülőgép, Gyuri már a házban volt. Óvatosan engedtem be, nehogy a gyerek észrevegye. Hirtelen zajt hallottam, kinéztem az ablakon. Az anyósom kopogott. Gyurit gyorsan bezártam a szekrénybe, és szegény ott várta meg, amíg anyósom megfürdeti és lefekteti az unokáját. Szegény Gyurinak teljesen elzsibbadt a lába a szekrényben, a karomban azonban elfelejtette az összes kínját.
Reggel ismét bebújt a szekrényben, nehogy a gyerek meglássa. Aztán jött az anyósom, elvitte oviba az unokáját, megint kiengedtem a szekrényből és miénk volt a nap nagy része, gondtalanul szerethettük egymást. Délután elment, majd este visszajött, és a szekrényben volt, amíg a fiam el nem aludt. Ez így ment három napig, aztán hazajött a férjem, és én ismét kedves feleséggé változtam.
Három éve tart ez a kétlaki élet, amiről senki nem tud az édesanyámon kívül. Szeretem, imádom Gyurit, ő az énem másik fele, de nem válhatok el a férjemtől, mert ő az anyagi jólétemet biztosítja.
Választási lehetőségem volt, és én a pénzt választottam a boldogság helyett. Lopott, boldog óráimon azonban pótolok mindent. De vajon meddig élhetek még ilyen kétlaki életet?

Titkos házaspár csere – igaz történet

Posted on by admin

Az élet néha olyanonkat produkál, hogy csak néz az ember. Jó házasság. Jóképű férj. Édes kisgyerek. Szülés után visszanyert, lányos, sportos alak. Szuper állás. Ezeket rendszeresen tudatosítottam magamban, mert az embernek örülnie kell, amikor minden stimmel az életében. És akkor…


Nyolc éve voltunk együtt Kristóffal, szerelemben, szeretetben. Építettük a karrierünket, néha kevesebbet figyeltünk egymásra, de gondoskodtunk arról, hogy évente legalább háromszor elutazzunk valahová, ahol kettesben lehetünk. Erre a fiunk születése után is figyelni akartunk.
– Boldog szülinapot! – lépett be a hálószobába egyik reggel Kristóf, karján Marcival, és szépen becsomagolt ajándékot tett az ágyra. Alig voltam még magamnál. Odakint még csak akkor kezdett világosodni, az egyéves Marci édesen gőgicsélt Kristóf kezében, már túl volt a reggeli kakaóján. Kibújtam az ágyból, kibontottam a dobozt, és valósággal szíven ütött a gyönyörű gyűrű, amelynek közepén egy brill ragyogott.
Felálltam, Kristófhoz léptem, átöleltem őket. Az én két „pasimat”. Kristóf azután elvitte Marcit a bölcsibe, én pedig beköltöztem a fürdőszobába. Meglepődtem, amikor Kristóf visszajött. Belépett a fürdőbe, épp kiszálltam a kádból és a tükör előtt bekentem magamat testápolóval. Kristóf mögém állt, átölelt, és azt mondta:
– Gyönyörű vagy, Gabi. Szebb a tested, mint egy húszévesé. Csak ezt akartam mondani – csókolt a nyakamba. Nevettem, de közben a tükörbe néztem. Negyvenedik születésnap – és a tükörben egy fiatal nő állt velem szemben, ruganyos, izmos testtel, formás mellel, ránctalan arccal. Elégedett voltam mindennel, amit eddig elértem. Felhőtlenül boldog voltam a negyvenedik születésnapomon.
A családi ünneplést pénteken tartottuk, szombaton pedig a barátainkkal ünnepeltünk egy étteremben. Összesen hatan voltunk, két baráti házaspárral: Judittal és Zsolttal, valamint Ágival és Zsomborral. Judit a lánykori barátnőm volt, Ágiékat pár éve nyaraláson ismertük meg. A főételek után érkezett a torta, tűzijátékkal, és én eléggé zavarban voltam, ugyanis a környező asztaloktól mindenki minket figyelt, mivel még zenei kíséretet is kaptam a tortához. Vártuk, hogy elégjenek a tűzijáték gyertyái, és a villódzó fényen keresztül éppen a velem szemben ülő Zsombort láttam. Meleg barna tekintete lágy volt, ahogyan nézett rám.
Az volt az érzésem: ebben a tekintetben el lehet veszni… Aztán a gyertya elaludt, Kristóf megcsókolt, majd mindannyian puszival köszöntöttek. Az est további részében önkéntelenül újra és újra Zsombor felé kalandozott a tekintetem. Érdekes, hogy évek óta összejártunk több-kevesebb rendszerességgel, szerettük őket, de azon az estén, a tűzijáték fényénél történt valami, ami miatt másként kezdtem látni Zsombort.
Kétgyerekes, megbízható családapa, felelős beosztású férfi, hűséges férj – hasonlóan Kristófhoz. Addig nem tartottam különösebben jóképűnek, de ahogy a tűzijáték sárgás szikrái visszatükröződtek világosbarna íriszében, bennem is felszikrázott valami. Nyolc év után először fordult elő velem, hogy egyáltalán észrevettem egy férfit, hogy nőként néztem valakire.
Zavartan búcsúztam el a barátainktól, magam sem értettem, mi történt velem egyetlen másodperc alatt, mi változott, mi kavart fel annyira, hogy rám telepedhessen a zavar. Azt gondoltam, talán minden elmúlik majd, ahogyan jött, talán másnap arra ébredek, hogy elmúlt ez a hangulat, hogy tévedés volt ez a pillanat. De a zavartság megmaradt, és egyre jobban vágytam rá, hogy újra láthassam őt.
– Ez vágy. Sima szexuális vágy, vagyis ösztön – mondta pár hét múlva az egyik legjobb barátnőm, „párkapcsolati szakértőm”, Lilla. – Rád törhet egy pillanat alatt, és el is múlhat, ahogy jött. Valószínűleg ő is hasonlóan érez, mert ezek a pillanatok kölcsönösek.
– És ha nem? – kérdeztem aggodalmasan, bár nem is tudtam biztosan, miért aggódom: hogy elmúlik, vagy hogy nem múlik el belőlem a vágy.
– Ha nem, akkor döntés születik, gondolom én – vonta meg a vállát. – Csak Kristóf meg ne tudja, és persze Zsombor felesége sem. Reméljük, hogy egy alkalom, és kisül belőletek a feszültség. Mert ha nem, akkor ez már nem csupán vágy. De ne beszéljünk most erről, lehetséges, hogy egyik nap valóban arra ébredsz, hogy nevetsz ezen a vágyadon, és múlt időben beszélhetsz róla…
Hát ez a feszültség nem akaródzott múlni. A születésnapom után kétszer találkoztunk Zsomborékkal, egyszer ők jöttek hozzánk, egyszer mi mentünk hozzájuk. Mindkét alkalommal többször összekapcsolódott a tekintetünk, és beleborzongtam a pillantásába. Ugyanúgy beszélgettünk, mint régen, de a társalgásunk lassanként már két szinten zajlott: a társasági szint alatt a nő és a férfi adott óvatos, de félreérthetetlen jelzéseket egymásnak.
Minden este azzal aludtam el, hogy elképzeltem, milyen lenne, ha ő meg én szeretkeznénk, ha mindketten társat cserélnénk, és ő meg én együtt élnénk… Egyre durvább álmok tolakodtak elém, bizony, megfordult a fejemben, hogy esetleg Zsombor a végzetem, hogy nem véletlenül találkoztunk annak idején azon a nyaraláson. Közben szerettem, ugyanúgy szerettem a férjemet, de mégis Zsomborról ábrándoztam. Veszélytelen álmodozás volt, hiszen kettesben még sosem találkoztunk.
Aztán egyik nap felhívott azzal, hogy oda tudnám-e adni neki az egyik reprezentatív felmérésünk adatait, mert a cége szeretné használni az egyik projekthez. Attól kezdve naponta hívtuk egymást, persze csakis a felméréssel és a projekttel kapcsolatban, de érezhetően ellágyult a hangja, amikor velem beszélt, és éreztem, hogy az enyém is megváltozott, amikor ő volt a vonalban. Egyre izgalmasabb és egyre veszélyesebb játékot játszottunk. – Ez már nem csupán vágy – közölte Lilla. – Azt lerendeztétek volna ennyi idő alatt. Vigyázzatok, mert simán lebukhattok.
Amikor személyesen adtam át néhány iratot, Zsombor annyira zavarban volt, hogy teljesen idétlenül viselkedett. Azt gondoltam, meggondolta magát, és mégsem érdeklődik irántam. De másnap valami fura alibivel felhívott. Hétvégenként nem beszéltünk egymással, holott korábban ilyen gyakran előfordult – most valószínűleg mindketten attól tartottunk, hogy a hitvesünk észreveszi a hangunk változását, amikor vonalban vagyunk. A feszültség annyira nőtt bennem, olyan türelmetlenné váltam, hogy én erőltettem a következő találkozást. Érdekes volt, mert Zsombor többször igent mondott, aztán valamire hivatkozva mindig lemondta a találkozót.
– Fél. Vissza akar lépni. Mérlegel. Nem mer belemenni – sorolta Lilla.
– Mitől fél? Egy halom iratot kért, és egy kávézóban találkoznánk. Nincs oka félelemre, nem gondolod?
– Az érzelmeitől fél. Attól, hogy nem tud ellenállni neked, és hogy megtörténik az, ami eddig sosem, de amire mindketten vágytok.
Végül felhívtam, és azt mondtam neki, muszáj kérdeznem tőle valamit, személyesen. Vonakodva bár, de beleegyezett a találkozóba. Már ott állt a hotel előtt, ahová a randit megbeszéltük. Amikor meglátta, hogy kiszállok a kocsiból, önkéntelenül is elmosolyodott. Odaléptem hozzá egy puszira, majd ő kicsit elhátrált.
– Tettem valami rosszat, hogy ennyire furcsán viselkedsz velem? – vágtam rögtön a közepébe. – Ha igen, akkor mondd meg, mert tudd, hogy egyáltalán nem akartalak megbántani, még ha esetleg te úgy érezted is…
– Nem, nem bántottál meg, úristen, hogy jutott ez eszedbe? – nézett rám melegen, és magához ölelt. A torkomban dobogott a szívem. – Csakhogy ez, amit érzek, ezt nem lehet! Gabi, ezt tudjuk, hogy nem lehet… Nem tisztességes, nem lehet…
Csak álltunk ott, összeölelkezve, ki tudja, mennyi ideig. Közben csepergett az eső, és ő szorított magához, mint aki sosem akar elengedni, bennem pedig szomorúság és boldogság érzése kavargott. A nyakamba hajtotta a fejét, és lassan megéreztem, ahogy megcsókolja a nyakamat, majd az arcomat, és szép lassan a számhoz ért. Hónapok óta erre a forró, szenvedélyes csókra vágytam. Ott álltunk az utcán, a sötétben, csöpögött ránk az eső, és forrón csókoltuk egymást, percekig vagy akár órákig. Egészen ránk sötétedett, és egészen elzsibbadt a szám, amikor el tudtunk válni egymástól. Szó nélkül beültünk mindketten az autónkba és elhajtottunk.
Bűntudat, vágy, szerelem, szeretet – ezek az érzések kavarogtak bennem. Marcit már hazavitte az anyukám, és elég furcsán nézett rám, amikor megérkeztem (vagy csak én éreztem így). Attól kezdve vártam, hogy történjen valami, hogy legyen folytatás, majd megőrültem, hogy Zsombor hívjon fel végre, de nem hívott, és Zsombor külföldi útjára hivatkozva Ági lemondta a következő közös vacsoránkat. Tudtam, hogy nem hívhatom fel, de vajon lesz-e folytatás? Csakis erre gondoltam, és arra sokkal kevesebbet, hogy férjes asszony vagyok, hűséges, jóképű férjjel… Tudtam, hogy Zsombornak kell hívnia, és azt is tudtam, ha ő úgy dönt, hogy ne menjünk tovább, akkor nem teszek ez ellen. Szinte szétrobbantam a feszültségtől, de nem tehettem semmit. Nem küldhettem SMS-t, e-mailt, nem hívhattam. Hiszen már kiterítettük a kártyáinkat.
Azért folyamatosan a hívását vártam, és ez őrjítő volt. El is vállaltam egy kétnapos, vidéki előadást, amikor legalább hivatalból kikapcsolhattam a telefonomat. Sopronban szálltam meg, és délután, az első munkanap után jelentkeztem be a szállodába.
– Egy éjszaka lesz, igaz? – kérdezte a recepciós, amikor valaki megérintette a vállamat. Hátrafordultam, és az első csodálkozás után berobbant bennem a vágy. Zsombor volt az, öltönyben, elegánsan. Kongresszuson vett részt, éppen Sopronban. Teljesen véletlenül.
Egyikünk sem ejtett szót a vacsora alatt arról az átcsókolt estéről, de szinte vágni lehetett közöttünk a feszültséget. Aztán jött az éjszaka, és nem volt kérdés egyikünknek sem, hogy együtt töltjük. Mámorító volt, ahogyan hozzám ért, borzongató, ahogyan az ujjaival játszott a testemen, ahogyan csókolta a számat, a bőrömet. Erre vágytam hónapok óta, de álmaimban sem gondoltam arra, hogy ennyire csodás lesz. Másnap együtt reggeliztünk, szomorúan-boldogan, aztán ki-ki ment a dolgára.
Később megbeszéltük, hogy muszáj befejeznünk, mert ez nem csupán vágy, hanem szerelem. Mindketten sírtunk, de tudtuk, hogy vagy befejezzük, vagy nem tudjuk kontrollálni, mi történik velünk – és a családunkkal – a továbbiakban. Hetekig kiborulva jártam dolgozni, otthon próbáltam leplezni a szomorúságomat.
Aztán jött Zsombortól egy SMS. Válaszoltam. Aztán jött egy telefon. Szerelmes, kínlódó beszélgetés. Aztán még egy hívás. És most perceken belül mindketten indulunk a repülőtérre, külön-külön, hogy a váróban majd találkozzunk, és „szakmai útként” néhány napot Párizsban töltsünk. Hogy azután mi lesz? Ki tudja. Jó lenne, ha valaki tudná!

Tilos a szerelmünk, de őrült és szenvedélyes

Posted on by admin

Soha ilyen finom, mégis erőteljes szenvedélyt nem éreztem korábban, soha, senkire nem vágytam annyira, mint arra az idegen férfira, akinek még az arcát sem láttam, akivel egyetlen szót sem beszéltem, akiről semmit sem tudtam.
Különösebben nem szerettem a bulikat, ezért eléggé tartózkodóan fogadtam, amikor a húgom, Ági szólt, hogy a vőlegénye, Péter munkatársa bulit rendez, és szívesen várnak minket is Zolival. A végén kénytelen-kelletlen mégis igent mondtam, mert Zoli, a párom szerint otthon ülővé váltam, de mindig nehezen találtam fel magam új, ismeretlen társaságban.
– Gondolj bele, csak Ágit és Pétert ismerjük majd…
– Réka, ne izgulj folyton! Majd akkor új emberekkel ismerkedsz meg. Inkább állj nyitottan ezekhez a bulikhoz – puszilt meg Zoli.
– Jó, de ha Péter kollégái is olyan unalmasak, mint ő maga, akkor ígérd meg, hogy korán lelépünk – kértem, és ő mosolyogva bólintott.
Úgy indult az összejövetel, ahogy elképzeltem. A társaság fele nem is ismerte egymást, erőltetett témák, erőltetett nevetgélés. Zoli persze gyorsan feltalálta magát, Péter kollégáival mindenféle extrém sportokról beszélgetett, én pedig jobbára Ági és Péter mellett álldogáltam. Tulajdonképpen csodálkoztam a húgomon, amiért már három éve kitartott Péter mellett. A fickónak jó a humora, szereti a sportot, de különösebben nem volt vagány, sem jóképű, pedig Ágit mindig a különösen jó kiállású, kicsit megbízhatatlan pasik vonzották. Ezért volt teljesen meglepő számomra, amikor fél éve megtartották az eljegyzésüket. Ági reklámügynökséget működtetett, kreatív volt és nem tudott megülni a fenekén, Péter pedig közgazdászként valami jó unalmas munkahelyen dolgozott.
Svédasztal volt, a vacsora után odasodródtam Zoli mellé, hogy a fülébe súgjam: felőlem akár le is léphetünk. Ő visszasúgta, hogy legalább fél órát még bírjak ki… Zoli ott állt a nappaliban, a helyes kis bárpultnál (a házigazda erre volt a legbüszkébb), majd felült a legszélső bárszékre. Én elmentem a mosdóba, és pont végeztem, amikor vaksötétbe borult a lakás… Alig találtam vissza a nappaliba, a kezemmel kellett kitapogatnom az utat. A fal mellett haladtam, elmentem néhány nevetgélő ismeretlen mellett, mire a bárpulthoz értem. A kezemmel kitapogattam, hol lehet a legszélső bárszék, és hozzáértem Zoli térdéhez. Nem láttam őt, csak a testét éreztem, mert koromsötét volt.
Csók az idegennel: Odaléptem hozzá, magához húzott, először talán félve, aztán olyan szorosan, hogy úgy éreztem, belém szorul a levegő. Átsuhant egy furcsa képzet az agyamon, de nem tudtam igazán realizálni, mert azonnal megcsókolt. És én azonnal tudtam, hogy nem Zoli érinti a nyelvével annyira érzékien a számat. El kellett volna szakadnom tőle, de beleolvadtam a karjába, a csókjába, nem törődve azzal, hogy felgyulladhat a villany. Úgy éreztem, azonnal kigyullad, lángra lobban a testem, a bőrömön felborzolódtak a pihék, a gerincem fölött fura bizsergést éreztem, és szenvedélyesen viszont csókoltam az idegent.
Halványan éreztem a kölnije illatát, a bőrömön a bőrét, éreztem a csókját, ami olyan szenvedélyes, olyan forró és olyan finom volt, amilyent addig sosem éreztem. Közben sejtettem, hogy bármelyik pillanatban visszajöhet az áram, hallottam, ahogy körülöttünk emberek nevetgélnek, valahol az előszobában mintha öngyújtó lángja villant volna, de én egy másik világban jártam. Hihetetlen volt, de egy vadidegennel csókolóztam, és valahol azt is tudtam, hogy – ha megtehetném – azonnal az övé lennék. Vágytam rá, hogy érezzem a kezemmel, milyen megérinteni a hátát, a hasát, a mellét…
Mélyen lélegeztem, és alig tudtam visszafogni magam, hogy ne nyögjek fel, amikor ajkával beszívta az ajkamat, mintha teljesen magába akarna szippantani. Mielőtt még teljesen elveszítettem volna az eszemet, egy utolsó eszméletre téréssel a végső ájulás előtt eltoltam magamtól és odébb léptem. Kihátráltam a nappaliból, arra, amerre az öngyújtó lángja villanhatott korábban, és éreztem, hogy nem vagyok teljesen magamnál. Soha ilyen finom, mégis erőteljes szenvedélyt nem éreztem korábban, soha, senkire nem vágytam annyira, mint arra az idegen férfira, akinek még az arcát sem láttam, akivel egyetlen szót sem beszéltem, akiről semmit sem tudtam.
A mosdó felé botorkáltam, és mire megtaláltam a kilincset, már fel is gyulladt a villany. Gyorsan beléptem a kicsiny helyiségbe és belenéztem a tükörbe. Furcsa, de elég vállalható képet láttam. Csillogott a szemem, mintha csak könnytől lenne ilyen fényes, az erős csóktól kipirult a szám, az arcom. Legalább két percig folyattam a csuklómra a hideg vizet, mielőtt elhagytam volna a mosdót. Össze kellett szednem magam, leginkább gondolatban, mielőtt újra elindultam a nappali felé.
Ki lehetett az a férfi?
A hideg rázott, borzongtam, amikor arra gondoltam, most majd meglátom, ki volt az a férfi, aki ilyen ismeretlen érzéseket, ilyen szenvedélyt tudott egyetlen érintés után előcsalogatni belőlem. Nagy levegőt vettem – és beléptem. A bárpultnál néhány lány ácsorgott – és a három bárszék szabad volt. Csalódottságot éreztem.
– Csakhogy előkerültél – fogta meg a karomat hátulról Zoli.
– A mosdóban voltam…
– Elég durva volt ez az áramszünet, hát nem fura, ma már szinte senki nem gondol arra, hogy gyertyával is lehetne világítani?
– Nagyon fura – feleltem szórakozottan, és a szememmel az ott lévőket pásztáztam. Vajon ki lehetett a titokzatos idegen? Már nem volt kedvem hazamenni, inkább meg akartam fejteni a rejtélyt. Az nem lehet, hogy ez a találkozás egyetlen alkalomra szólt! Szemekre, pillantásokra vadásztam, ugyanolyan csillogó szempárra, mint az enyém, de nem jártam sikerrel. Ágival, Péterrel többször összeakadt a tekintetünk, de olyan férfi nem volt, aki ugyanazt a feszült kíváncsiságot sugározta volna, mint ami bennem volt. Végül hazamentünk, még Ágiéktól sem búcsúztunk el.
Attól kezdve gyakran ébredtem arra az éjszaka közepén, hogy álmomban egy titokzatos férfival szeretkezem, aki az arcát mindig eltakarta előlem. Lassan úgy éreztem, hogy kezdek megbolondulni, mert ez a kép már napközben is előjött, és már munka közben is arra az idegenre gondoltam. Megfordult a fejemben, hogy szólok a húgomnak, térképezze már fel, kik voltak ott a bulin, de meglehetősen furcsa lett volna ez a kérés. Sokat tépelődtem, végül úgy döntöttem, elmondom Áginak, mi történt velem azon a bulin.
Este, munka után szaladtam fel a húgom lakásába. Ági ajtót nyitott, megpusziltam és elindultam befelé. Péter a nappaliban ült, laptoppal az ölében, felnézett rám, elmosolyodott, letette a laptopját az asztalra és felállt.
– Helló, Réka, a buli óta nem is találkoztunk – mondta. – Jól éreztétek magatokat? – kérdezte, miközben hozzám lépett, hogy puszit adjon.
Már éppen válaszolni készültem, amikor belém szorult a szó. Ahogy a bőre a bőrömmel érintkezett, úgy éreztem, mintha elektromos viharba kerültünk volna. Szinte láttam, ahogyan pattogtak körülöttünk a szikrák, és az egész testemen végigfutott a sürgető szexuális vágy. Ezt csak fokozta az alig érezhető, mégis felismerhető illat. A kölnije. A bőre. A szája az arcomon.
Mintha lassított filmfelvétel lett volna, mintha percekig tartott volna, amíg két puszit adtunk egymásnak, holott az egész csupán két-három másodpercig tarthatott, de én akkor már bizonyosságot éreztem. A szemébe néztem, és láttam, ahogy kitágul a pupillája. Biztosan tudtam, hogy ő is ezekben a másodpercekben jött rá, kit ölelt olyan szenvedélyesen azon a bulin. Zavart, kíváncsiságot és – bármilyen furcsa is – erőteljes szexuális vágyat éreztem. Álltunk ott, néztük egymást, hitetlenül, kívánva, csodálkozva, szenvedélyesen, zavartan.
Aztán valamit nyögtem a buliról, Áginak is mondtam valamit, már akkor sem tudtam, hogy mit, és utána végképp nem emlékeztem rá, mint ahogyan arra sem, hogy miről beszélgettem velük legalább egy órán át, csak arra, hogy mielőbb el akartam tűnni, ám Péter tekintetétől mégsem tudtam igazán szabadulni.
Döbbenetes felfedezés: Zavarom csak fokozódott, amikor eljöttem tőlük. Mit tegyek? Azonnal el kell felejtenem azt az éjszakát, azt az ölelést, azt a csókot… Csakhogy nem tudtam kiverni a fejemből. Éjszakánként már volt arca annak a férfinak, akivel álmomban szeretkeztem, a munkahelyemen jobbára csak álmodoztam róla, hogy felhív. Persze tudtuk egymás számát, de én nem hívhattam őt, meg aztán ő a húgom vőlegénye, nekem pedig ott van Zoli… Aztán Péter egyszer csak rám csörgött, mondván, szeretne elkérni Zolitól egy DVD-t. Megígértem neki, hogy másnap beadom hozzájuk, de azt mondta, hogy inkább találkozzunk munka után.
Amikor beléptem a kávézóba, és megláttam, ismét átjárta a bőrömet a forróság és a vágy. Letettem az asztalra a DVD-t és nem szóltam. Ő is csak annyit kérdezett:
– Mi ez közöttünk?
– Ösztön. Vágy. Kémia – csúszott ki a számon, és csak néztem őt.
Nem tudom, mennyi idő alatt értünk a lakására, nem tudom, elhangzott-e egyetlen szó is közöttünk az odavezető úton, de azt tudom, hogy valósággal felgyulladt, egymásba olvadt a testünk az ágyban. Figyelmes volt, erotikus, szenvedélyes, és sosem éreztem még olyan, az egész testemre, és szinte az agyamra is kiterjedő kéjt, mint amikor Péter magáévá tett.
Csak utána kezdtünk beszélgetni. Simogattuk egymás testét, csókoltuk egymást, és elmeséltük, miként éltük meg az „egymásra ébredést”, hogy ilyen vágyat egyikünk sem érzett még… És ahogy beszélgettünk, azt kezdtem érezni, hogy ez a pasi nagyon érdekes. Izgalmas. Tartalmas. Legszívesebben hetekig ott maradtam volna az ágyában, hogy beszélgessek és szeretkezzek vele.
Egy év telt el bujkálással, szakítással és újrakezdéssel, egy év, és ezalatt rádöbbentünk, hogy ez nem csupán ösztön, nem csupán vágy, nem csupán kémia. Hanem egészen más. Érzelmileg megérintettük egymást – ez az az érzés, amit sok ember hiába keres egész életében. Szerelem. Szerelem, amit nem akarunk elengedni, elszalasztani. Még akkor sem, ha ezzel két embernek – Áginak és Zolinak – fájdalmat okozunk a döntésünkkel, és ha ők talán sosem fognak megbocsátani nekünk.