Dominika kisasszony a vacsora után visszavonult az északi kisterembe, ami a legtávolabb volt a nyílvános helyiségektöl, és jó erös, vastag falai voltak. Ezt a termet úgy alakíttatta ki, hogy különös játékaihoz diszkrét magánya lehessen: ablakok sehol, csak a tüzhely fénye. Egyetlen bejárata van erős örizet mellett. Dominika Úrnő engedélye nélkül innen csak holtan lehetett távozni. Katonái, parancsának megfelelően, itt láncolták ki ezt a lázadó, szökött rabszolgát a padlózathoz, középen. Ruhája rongyokban, átvérezve. Egész teste reszketett, most már nem csak a halál félelemtöl, hanem attól is, hogy délután, miután az udvaron megkorbácsolták, estig kinn hagyták a hóviharban.

Hű szolgálói már várták Dominika Úrnőt. Közben kacagva játszadoztak a leláncolt rabszolgával. Hárman ráültek megkorbácsolt, sajgó hátára, lovagoltak rajta.
– Gyí, te! – bíztatták, mintha csak mozdulni tudott volna a súlyos láncoktól.
A többiek fogócskáztak körülötte, és néha „véletlenül” ráléptek. Jókat nevettek rajta, amint megpróbált kitérni de csak fájdalmasan vonaglott alattuk. Amikor meglátták a közelgő Úrnőt, abba hagyták a játszadozást. Távolabb húzódtak, és utat adtak neki. Szép, erős és igazán férfias rabszolga volt, de így, magatehetetlenül, kényére-kedvére kiszolgáltatva, kétségkívűl sokkal izgalmasabb jelenség volt.
„Ime, egy férfi az őt megilletö helyen” – gondolta Dominika kisasszony, amíg gyönyörködött a látványban.
A kínjában nyögdécselö rabszolga izmos, kreol teste miatt a tüzhely lobogó fénye még izgalmasabbá tette vonaglását ott a földön. Az Úrnő nem síette el, hogy közelebb érjen. Ki akarta élvezni a pillanatot.
– Ma mit játsszunk ? – csilingelte hangja pajkosan a szolgálók felé, akik huncutul visszakacsintottak rá.
A rabszolga elfodította a fejét felé, amennyire csak a láncai engedték, és esdeklően nézett fel rá.
– No mi van? – búgta neki oda a szeszélyes Úrnő, mint valami elárvult kiskutyának, amikor ezt észre vette. Hát akarsz még lázadni ellenem?
A korbács ma már jól bele véste a szolga eszébe, hogy nem lehet saját akarata. Ezt a leckét már megtanulta, így nem szólalt meg, csak megpróbált nagyon alázatos szemekkel nézni. Ekkor, hírtelen kapott egy rugást az arcába. Elfogyott Dominika kisasszony türelme.
– Nem is bámulhatsz rám így! – dörgött újra élesen az Úrnő hangja. Azt hitted, hogy ettől majd megesik rajtad a szívem? Hát te ilyen ostobának nézel, mi? Minden kérdésnél egy-egy újabb rúgás tette világossá, hogy ezt nem baráti érdeklödésnek szánta.
– Büntessük meg! – sikították a szolgálók. Rászolgált a büntetésre! Mutassuk meg neki a „süppedő padlót”! – kiáltották, a rabszolga nem kis rémületére. Ez egy titokban elkészittetett különleges kínzóezköz volt. Abból állt, hogy a nagyterem padlózatában kialakított ember-formájú vájatba láncolták a kiszemelt áldozatot, erősen betömték a száját, megkötözték. Maga a talaj vastag, süppedős szőnyegekkel volt fedve, csak éppen, itt közvetlenül az ezekkel egy szintre hozott emberi testre léptek. Aki nem figyelte, hogy mire lép, nem is vette észre nagy különbséget. Miután így biztosították, hogy ne tudjon mozdulni sem, és ráborítottak még egy szönyeget, néha napokig is ott „felejtettek” valakit. Eközben sokszor népes vendégsereggel táncos tivornyákat rendeztek ebben a teremben. Ez tehát egy igen „súlyos” büntetésnek számított.
– Az most nem jó – vonta meg a vállát Dominika kisasszony egykedvüen. Nem akarok várni, hogy a katonák átvigyék a nagyterembe. Érdekesebb lenne ma bevonni a játékba a rabszolgát is. Azt akarom, hogy ő maga engedelmeskedjen.
– No, fogsz-e szolgálni, hüséges leszel-e hozzám? – nézett le a rabra, közvetlenül annak a fejénél állva. Ezt erre még erősebb reszketés fogta el, és csak keservesen nyüszíteni mert. Az Úrnő rájött: ez már nem mer megszólalni, amíg parancsot nem kap rá.
Rárivallt: – ha kérdezlek, azt mondod: „Igenis, Úrnőm”, vagy „nem, Úrnőm”! Beszélj! – és rálépett a nyakára. A lábai előtt heverö test felől bátortalan, remegő hang nyöszörögte ki lábának szorítása alól:
– i…ige…igenis….Úrnőm…
Dominika kisasszony engedett a nyomáson, most már békülékenyebb hangon folytatta:
– Tisztában vagy vele, hogy innen, ahol vagy, úgy sem menekülhetsz? Ha bármit teszel a parancsaim ellenére, vagy akár csak késlekedsz végrehajtani a parancsaimat, az életeddel fizethetsz érte.
Természetesen a földön maradsz! Ha küldelek is valahová, csak kúszva-mászva közlekedhetsz. Egyetlen csettintésemre benn terem az őrség, tehát nem ajánlom, hogy eljátszd a bizalmam! Megértetted? Válaszolj!
– I…igenis, úrnőm…
– Helyes. Akkor leveszem a láncaidat, hogy tudj engedelmeskedni – döntött Dominika kisasszony, szolgálólányai nem kis meglepetésére, hiszen ez a szökött rabszolga, aki az őrét is leütötte, így egyszerre mindannyiuk ellen is veszélyesen erös férfinak tünt. Dehát, most ez az Úrnő újabb szeszélye volt. Különben is, megérezte a „vadállatokon”, hogy mikor támadnak. Ez egy összetört büszkeségű, remény vesztett rabszolga volt, aki megértette, hogy ebben a helyzetben nincs esélye.
– Minden esetre a kezeidet összekötve hagyom, és itt lesz nálam ez a pálca arra az esetre, ha megfeledkeznél magadról – rendelkezett Dominika Úrnő, amint egy nagyobb fajta lovaglópálcát vett ki az egyik sarokból. Kulcsokat vett elö, lekerültek a súlyos láncok. A szolga megkönnyebbülten, de mozdulatlanul tűrte. Dominika kisasszony közben már azon gondolkodott, hogy mi legyen az elsö parancsa, aminek végrehajtásával a szolga odaadásáról, és hűségéről adhat majd tanúbizonyságot.

Valami olyat kell tennie, amit nehéz, de a parancsának így is engedelmeskedve ő maga alázkodik meg. Hamarosan meg is találta a megfelelöt: a tűzhely!
– Nos, akkor halld óhajom! Odakúszol a tüzhöz, parazsat veszel ki a megkötözött kezeiddel, és idehozod nekem! Indíts! – kacagott a kegyetlen úrnö. Látni akarom, hogy legyőzöd fájdalmadat az én kedvemért, és engedelmezkedsz!
A szerencsétlen férfi, aki a kezét mászáshoz sem tudta használni, hernyóként kúszva a padlózaton közelítette meg a tűzhelyet. Ahogy háttal a tűz felé fordult, és a forróság elöntötte kisebzett bőrét, arca eltorzult. Nem mert azonban ellenkezni. Centiméterenként kúszott közelebb a tűzhöz, de minden percben úgy érezte, nem bírja tovább. Mégis kitartóan küzdötte magát a parázs felé, iszonyú kínok között.
– Nagyon helyes! – mosolygott elismeröen Dominika kisasszony, aki végig ott állt mellette, pálcával a kezében – nem is gondoltam volna, hogy ennyire engedelmes is tudsz lenni!
A rabszolga már éppen erőt vett magán és eltökélte, hogy bele nyúl a parázsba, ekkor azonban váratlan dolog történt, ami láthatóan őt is meglepte. Kezei hirtelen kiszabadultak, az addig feszesen a csuklójára szoruló kötél füstölve elengedett. Úgy látszik, annyira közel ért a keze a tűzhöz, hogy nem csak a keze, de a kötél is megégett. Dominika kisasszony, kikelve magából, üvöltötte:
– Mit merészelsz? Fogjátok le! – vezényelt a szolgálóknak, akik már jól tudták a dolgukat.
A rabszolgát öten megragadták és úgy leteperték, hogy csak úgy nyekkent. Az erős férfinek semmi esélye nem volt. Másodpercek alatt újra ott hevert Úrnője lábai elött, hátra csavart karokkal, a fölhöz préselve.
– Ugye, nem szándékosan csináltad? – pattogtak a szigorú szavak, két pálcaütés kíséretében a lapocka alá.
– Őszintén valld be!
-N…nem, Úrnőm… – remegett halál félelmében, szinte sírva a pórul járt.
Csak remélni merte, hogy egy tagadó válasszal nem haragitja magára Úrnőjét. Ezúttal szerencséje volt, mert Dominika kisasszonyt békülékeny hangulatában találta.
– No, mondjuk, hogy elhiszem. Látom, valami egyszerübb feladatot kell, hogy adjak neked. De a továbbiakban rajtad maradnak a láncok! Szóval, akarod bizonyítani az irántam való hűségedet? Szeretnél még egy lehetöséget?
– I…i..igenis…Úrnőm…- nyöszörögte a rabszolga az arca előtt játszadozó lábaknak, bár nem volt biztos benne, hogy ezt „akarhatja-e”?
– Akkor könyörögj egy újabb próbatételért! – kacagott az Úrnő a saját, hírtelen jött legújabb tréfáján – halljuk, hogyan kéred, hogy vezekelhess!
A meglepett rabszolga előszőr, mintha nem értette volna a parancsot. Csak hebegett maga elé…
– Na, mi lesz? – riasztotta vissza a valóságba, ahogy a szigrú Úrnő rárivallt. Dominika kisasszony széket hozatott, kényelmesen elhelyezkedett, lábait könnyedén felvetette a szolga hátára. Bort töltetett kupába, elvette, és várt.
– Halljuk, mit tudsz nekem mondani ? – érdeklödött újra pajkosan, ártatlanul mosolyogva – későre jár, fáradt vagyok. Ha nincs mondandód, megyek aludni, és befejeztem veled. A rabszolga tudta, hogy ez a végét jelenti. Komoly erőfeszítésébe tellett, hogy minden gondolatát összeszedje. Az őt lefogó szolgálók viszont már szinte követelték:
– Igen, vettesd az oroszlánok közé, és most már pihenjünk le! Álmosak vagyunk, Úrnőnk. Végezzünk vele most már. Elég ebből az unalmas cirkuszból. Halál rá!
– Beszélj – vetette oda még egyszer az Úrnő, miközben elnyomott egy ásítást, és bele kóstolt a borba.
A rabszolgán látszott, hogy küzd minen kipréselt szóért. Csak egy valamiért könyöröghetett: hogy szolgálhasson Úrnőjének. Még kegyelmet sem kérhet, csak ennek érdekében. Most nem ronthatja el.
– Úrnőm, kö…..könyörgöm…. ké….kérve kérlek… – görbült sírásra a szája. Megteszek bármit,…. amit csak akarsz… Könyörgöm, Úrnőm….. parancsolj nekem.. – zihált, és remegett. Hangját a szolgálólányok gúnyos kacagásán túl alig lehetett érteni.
– Könyörgöm, Úrnőm…. engedd, hogy szolgáljalak…