Renáta barátnőm egy húsz éves, főiskolás lány. Hosszú, barna hajú, arcocskája babaarc, alakja kifogástalan. Pár hete otthagyta barátja, ezért mostanában kissé szomorkás a hangulata. Egyik este barátnői unszolására elmegy szórakozni, bár nem sok kedve van hozzá. Később ezért az alkohol hatására feloldódik, s az egész éjszakát átmulatja. Hajnalodni kezd, ezért elindul egyedül hazafelé, a kollégiumba. Az alkohol hatására azonban az utcán rosszul lesz. Renáta lassan nyitja ki szemeit, még kába az elfogyasztott alkohol után. Gyomra enyhén émelyeg. Fekvő helyzetben van, megpróbál felállni, de nem tud.
Látása lassan kitisztul. Mezítelenül fekszik egy nőgyógyászati vizsgálóasztalhoz hasonló asztalon. Kezei, lábai széttárva kikötözve, szájában pecek.
Feje megemelve, közepes nagyságú, formás mellei felett néz át terpesztett lábai között. Egy orvosi szobára emlékeztető helyiségben van. A szobát mesterséges fény világítja meg. Pár szék, egy asztal, szekrények vannak a szobában. Az egyik sarokban mosdó, mellette WC. Vele szemben egy csukott, fehér ajtó van. A jobb felső sarokban egy ipari kamerát pillant meg. Nem tudja, hogy hol van, ideges és félelmet érez. Arra gondol, hogy valami baleset történhetett vele, és egy kórházba került. Ám akkor miért van kikötözve és kipeckelve a szája?
Ébredése után nem sokára nyílik a szoba ajtaja. Egy férfi és egy nő lép be. Mindkettőn fekete, testhez simuló ruha, és fekete álarc van. A férfi erős testalkatú, kigyúrt, rövid, fekete hajú. Renáta szerint úgy negyven éves lehet, bár arcát nem látja. A nő rövidre nyírt, szőke frizurát visel, de most felvesz egy hosszú, fekete hajú parókát rá. (Ez jobban is áll neki.) Alakja jó, és harminc éves már elmúlt. A férfi leül az egyik székre, míg a nő a szekrényből eszközökkel megrakott tálcát vesz elő. Egy széket tesz a megkötözött lány lábai elé, és leül rá. Renáta rémült szemekkel figyeli, hogy mi történik, a pecek miatt megszólalni sem tud. A nő észreveszi félelmét, és odaszól neki:
– Még nincs miért aggódnod, most csak előkészítünk a játékra.
A nő egy elektromos nyírót vesz kézbe, és levágja a lány fanszőrzetét. Amikor ezzel készen van, habot tesz a puncira, és simára borotválja. A csupasz puncit ezután kissé csipő folyadékkal kenni be. Megborotválja még a lány hónalját és lábait is, hogy teljesen szőrtelenítse testét, bár a lány pár napja már borotválta őket. Amikor befejezi, fogja a tálcát és elviszi. A férfi közben feláll, fehér köpenyt vesz magára, és gumikesztyűt húz. ő egy kis kerekes asztalkát tol a lány mellé.
– Most kitisztítjuk a popsid kicsinyke lyukacskáját – mondja kissé mosolyogva.
Ezek után hozzálát a műveletnek. Síkosító krémmel keni be kesztyűs újjait, majd óvatosan benyúl a lány végbelébe. Renáta ekkor kicsit felnyög. Szépen bekeni a popsi belsejét is krémmel. Egy ujjnyi vastagságú műanyag csövet vesz elő, erre is tesz egy kis krémet, majd betolja a lány fenekébe. Renáta erősen nyög, kényelmetlenül érzi magát.
A széket elviszi a férfi és egy nagy tölcsért helyez a lány lábai közé. Az asztalt megemeli a feje felöl, így feneke a tölcsér felé néz. A műanyag cső végére folyadékkal teli ballon kerül, amit a férfi felemel, majd megnyitja a ballon csapját. Renáta érzi, ahogy a langyos folyadék beáramlik testébe, és ahogy egyre fogy a ballon tartalma, úgy nő a feszítő érzés a lány hasában. Amikor már nagyon elviselhetetlen a folyadék nyomása, akkor a férfi kihúzza a csövet a lány fenekéből.
A szennyes folyadék nagy nyomással áramlik ki Renáta beleiből a tölcsérbe, megkönnyebülést okozva a lánynak. Ezt a műveletet még párszor elvégzi a férfi rajta, míg megfelelően tisztának találja. Majd egy vékony csövet vesz elő, ezt is bekeni a krémmel. A lány punciját széthúzza, húgycsőnyílását vattával letörli.
– Most egy katétert helyezek fel. Ez után csak ezen keresztül tudsz pisilni, de így, majd meglátod, könnyebb lesz tágulnod.
A csövet elkezdte feltolni a lány húgycsövébe. Renáta égő, szúró fájdalmat érez, ahogy lassan halad a cső, közben sziszegő hangot hallat. Egyszer csak a cső másik végén vizelet kezd el folyni. A férfi megvárja, hogy kiürüljön a lány hólyagja, bár a beöntésnél a pisi többsége már távozott. Rövidre vágja a katéter végét és egy csapot szerel rá. Majd a lány derekára, nyakára, csuklóira és bokáira fémkarikákkal ellátott szíjak kerülnek. A két bokabilincset rövid szíjjal kötik össze, majd eloldozzák a lányt az asztalról. Két kezét erősen megfogva a derekához erősített ővhöz erősítik.
Felállítják, lábára magassarkú cipő kerül, szemére pedig kötés. Renáta egyre jobban fél, érzi, hogy nemsokára kellemetlen dolgok érik. Semmi kétsége nem volt afelöl, hogy ő most fogoly, és fogvatartói biztosan szadisták. Matatnak a nyakánál, majd rántást érez, ebből tudja, hogy mennie kell. Lassan vezetik, hisz a lábán lévő béklyó miatt nem tud nagyokat lépni. Egyszer megállnak, a lány beszélgetést, tányérok csörgését hallja. Kezét felemelik és kikötik, majd leveszik a szemkötést. Egy nagyobbacska terem közepén van. A teremben pár asztalnál álarcos férfiak és nők ülnek, előttük étel, ital. Mögöttük kikötözve meztelenül egy másik lány áll.
A szoba másik felében furcsa berendezések és eszközök vannak elhelyezve. És a falakon tükrök is függnek. Renátának nem sok ideje van a körülnézésre, mert meghallja a nő hangját.
– Hölgyeim és uraim! Bemutatom önöknek Renátát, aki húsz éves, és először vesz részt játékunkon.
– Rakd terpeszbe a lábad! – mondta parancsolóan a férfi.
Renáta terpeszbe áll. A férfi a bokáihoz hátulról egy rudat erősít, ami terpeszben tartja a lány lábát. Kezeit ezután a háta mögött összekötik és egy kötéllel elkezdik felfele húzni. A lány akaratlanul is derékban előredől. Megvárják, míg felső teste vízszintes lesz, és kikötik a kötelet. A nyakörvébe lánc kerül, amellyel összekötik a lábat terpesztő rúd közepével. Most a lány szétterpesztett lábakkal, rájuk merőleges testtel és hátrafeszített kezekkel áll. A teste erősen megfeszül, szép feneke kidomborodva várja, hogy mi történik vele. A férfi a háta mögé lép, és kezével rácsap a popsira.
– Szép feszes fenék, mindjárt megdolgozzuk.
Renáta pánikba esik, nagyon kiszolgáltatottnak érzi magát, rángatózni kezd, majd úrrá lesz rajta a sírógörcs. A férfi és a nő egy szekrényhez megy, egy kis keresgéles után a nő kezébe egy lovaglókorbács, míg a férfiéba egy többágú bőrkorbács kerül. A férfi a lány mögé áll, míg a nő megfogja a lány fejét és kiveszi a pecket a szájából. Renátába ekkor éles fájdalom nyilal, és hangosan felsikít. A férfi lesújtott a fenekére a korbáccsal. A közönség hangos ovációval nyugtázza a lány sikítozását. A nő és a férfi felváltva sújtanak le a pirosodó fenékre. Renáta pedig csak sikít, egyre jobban sír és rázza köteleit.
Mind jobban sajog a teste hátulja, legszívesebben kiugrana, vagy legalább megdörzsölné fájó testrészét, de erre nincs lehetősége. A férfi oldalra áll, és a lány hátát kezdi verni. Néha a korbács szíjainak csapkodó vége a lány csöngő melleit is éri. Renáta számára egyre kibírhatatlanabb a fájdalom, már nem csak a feneke és háta, hanem az egész teste fáj a természetellenes kikötözés miatt. Úgy érzi, hogy már hosszú ideje kínozzák. Egyszer csak abbamaradnak az ütések. Visszakerül a lány szájába a pöcök. Leoldozzák a még mindig hevesen síró lányt, majd a rövid szíjat rákapcsolják bokabilincseire és a pórázzal a másik kikötözött lány mellé vezetik és őt is a fal mellé kikötik. A másik lányt pedig kioldozzák és a terem közepe felé viszik. Renáta még hevesen szipog, de lassan megnyugszik, teste még mindig fáj, de már a környezetére is képes figyelni. A terem közepén levő másik lányt figyeli meg. Egy álványzaton iksz alakban fejjel lefelé kötötték ki. huszonöt év körüli lehet, erősebb testalkatú, mint Renáta. Kissé magasabb is, mellei nagynak mondhatóak, most éppen lefelé csüngnek, majdnem eltakarva a lány egyébként szép arcát. Haja hosszú és ébenfekete színű. Renátánál nagyobb puncija szintén borotvált és neki is egy katéter csapja áll ki puncijából.
– Most folytatjuk a játékot, de már Ritával – mondta hangosan a nézők felé a szőke nő.
A kikötözött lány mellei elé két függgőleges fémrúd kerül, combjára kis fémkarikával ellátott szíjat csatolnak. A férfi a lány elé térdel, és kezével elkezdi maszírozni a lány mellbimbóit. Amikor megmerevednek, csipeszt tesz rájuk. Rita sikít egyet. Ezután a puncija nagyajkaira is csipeszek kerülnek. Mindegyik csipeszre zsineget kötnek. A melleket a csipesznél fogva vízszintes helyzetbe állítják és a fémrudakhoz kötik ki a csipeszeken levő zsinegeket. Az ajkakat pedig két oldalra széthúzzák, majd a csipeszek madzagjait a combra csatolt szíjak karikáihoz rögzítik. Renáta már nem érzi fájó testét, egyre jobban leköti a terem közepén zajló esemény.
Csak most veszi észre, hogy mellbimbói meredeznek, és hogy nemiszerve nedvesedik. De az asztaloknál ülő párok is közelebb húzódtak egymáshoz az izgató látvány hatására. A férfi egy szíjas ostort vesz a kezébe, majd a felfüggesztett lány elé áll és ostorozni kezdi. Az ütéseket a combjai belső oldalára és a puncijára helyezi. Rita jajgat, átkozódik az ütések közben. Renáta észeveszi, hogy Rita mögötti tükörben látszik a lány hátulról is. Az ostor szíja minden ütéskor rásimul a testre, és a fenekén is egyre több pirosló csík látszik. Már lassan több mint öt perce záporoznak a csapások. A lány egyre halkabban jajgat, szemében könny csillog.
A férfi most kétszer úgy célozza a lány punciját, hogy az ostor hegye csípje meg. Rita mindkétszer fájdalmasan, hangosan feljajdul. A férfi befejezi a verést. A szöszi nő vékony, rugalmas pálcával Rita oldalához áll, és kifeszített melleire sújt le. A lány velőtrázóan sikít, mikor melleibe mar a fájdalom. A nő négyet vagy ötöt üt, mindannyiszor fájdalmas hangok szakadnak fel a lány torkán. A nő is befejezi a vesszőzést, de a kínzásnak még nincs vége.
A lány szájába pöcök kerül, hüvelyébe viaszgyergyát dugnak, és mindkét mellére viaszmécsest helyeznek. Meggyújtják őket és lekapcsolják a terem világítását. A fények imbolygásából és a halk, nyöszörgő hangokból lehet tudni, hogy mikort cseppent a forró viasz Rita testére. Szerencsére nem várják meg, hogy leégjenek a gyertyák, már hamarabb felkapcsolják a világítást, és elfújják a lobogó lángokat. Ritát leszedik a tartóról, szemét bekötik és elvezeti a nő. A férfi Renátához megy, és szintén elfedi szemét, majd pórázánál fogva elhagyják a termet. Renáta lábát béklyózó szíj, a szemfedő és a szájpecek lekerül. Egy kicsiny, ablaktalan cellában találja magát. A szobában WC és tusoló, kis asztal székkel és egy ágy található. Az asztalon egy tálcán étel van.
A szoba egyik sarkából kamera figyeli a lány minden mozdulatát. Nincs kedve enni. Gyorsan letusol, majd meztelen az ágyba bújik. Fejében egyre csak kavarognak a gondolatok. Még mindig az átélt élmények hatása alatt van. Meggyötört teste már nem annyira fáj, de lelke még mindig háborog. Nagy nehezen azért sikerül elaludnia. Az ébredés után eléggé eseménytelenül folytatódik a nap. Megkapja háromszor ételét, és most már enni is van ereje. Egyszer csak nyílik a cella ajtaja, és a férfi lép be. Visszakerül a szájpecek a szájába, a béklyó a lábára. A férfi beköti a szemét és Renáta megindul magassarkú cipőin a pórázon vezetve a férfi után. Először megint kitisztítják a popsiját, majd elvezetik és végezetül kikötik egy fal mellé. A hangok alapján rájön, hogy a falhoz már más is rögzítve van. Aztán hangokat hall, emberek érkeznek, beszélgetnek és étkeznek. Aztán lekerül szeméről a kötés. Ugyan abban a teremben van, amiben már megkínozták. Az asztaloknál már megint álarcos emberek ülnek.
Egyre jobban úrrá lesz rajta a félelem. A mellette levő lányt, Ritát, kivezetik a terem közepére, ahol már egy igen érdekes szerkezet áll.
– Hölgyeim és uraim – szólalt meg a szőke nő – az itt látható eszközt, amelyet majd Ritán próbálunk ki, mi Nyúlnak neveztük el, majd mindjárt megtudják, hogy miért.
Aztán elkezdi bemutatni a szerkezetet. Az egész egy kerékpárra emlékeztet. A nyeregre felülve egy pedállal lehet működetni a masinát. A pedál áttételeken keresztül egy vízszintesen álló műfalloszt mozgat előre-hátra. A szerkezet elé görgőkön guruló, szíjakkal felszerelt lapot lehet tenni, amit a „kerékpár” szarvához lehet rögzíteni, és azzal a görgős, kissé kipárnázott falapot lehet a falloszhoz közelíteni vagy távolítani. Renáta érdeklődve figyeli a színpadot, egy kicsit izgatónak találja a szerkentyűt. Ritát előkészítik. Nágykézláb, terpesztett lábakkal az alsó lábszárán és a könyöke fölött a kezét rögzítik a guruló zsámolyhoz. A férfi bekeni krémmel a lány hüvelyét, majd a műpéniszt is, ami nagyságra megfelel egy férfi péniszének, síkossá teszi.
A zsámolyt rögzítik a szarvhoz. A férfi beigazíta Rita fenekét, majd ajkait széthajtja, és bevezeti a hüvelybe a szerszámot. A szerkezetet úgy fordítják, hogy a lány arccal a nézők felé nézzen, majd kiveszik a szájából a pöcköt. A nő felül a nyeregbe és lassan hajtani kezdi a pedált. A lány nem szól semmit, egy idő után úgy tűnik, hogy még élvezi is. A szőke nő belegyorsít, egyre nagyobb ütemben tekeri a pedált. Közben a férfi a szerkezetet úgy fordítja, hogy a nézők lássák Rita ülepét.
Renáta látja, hogy a lány puncija egyre pirosabb színben játszik. Rita hangján egyre jobban hallatszik, hogy már kellemetlen neki ez a „játék”. A nő ekkor a kormánnyal egyre jobban ráhúzza a görgős zsámolyt a gépre. A fallosz mind mélyebben hatol a lány vaginájába. A lány torkán egyre fájdalmasabb hangok törnek fel, kétségbeesetten próbálna szabadulni szorult helyzetéből, de ez nem sikerül neki. A nő egyre hevesebben hajtja a pedált, a pénisz egyre nagyobb sebességgel mozog előre-hátra. Renáta mostmár érti, hogy miért is hívják e pokoli szerkezetet Nyúlnak.
A lány teste csupa veríték, de hüvelye annál szárazabb, már szinte égeti a műfasz puncija belsejét. A nő lassabban kezdi hajtani a pedált, majd meg is áll. A megkínzott lányt leemelik a zsámolyról, de megpróbáltatásainak még nincs vége.
kínzás
Papok tucatjai verték, szexuálisan kihasználták a gyerekeket
Az ír katolikus egyház gyalázatos botránya, amely a katolikus ír kormányok és a hatóság hallgatólagos együttműködésével évtizedeken keresztül lehetővé tette, hogy papok tucatjai verjék, kínozzák megalázzák, rabszolgaként dolgoztassák, szexuálisan zaklassák, és megerőszakolják a rájuk bízott gyerekek százait, sűrű bocsánatkérésekkel, és hatalmas összegű kártérítési felajánlásokkal érkezett el a végkifejlethez.
A Jézus testvérei katolikus szervezet a szörnyűségekről készült jelentés 2. részének közzététele előtt egy nappal, szerdán ajánlotta fel, hogy 161 millió eurót bocsát az áldozatok, illetve gyermekintézmények rendelkezésére pénzben, és javakba, hogy jóvátegye a tagjai által évtizedeken át elkövetett bűnöket, amiket az egymást követő dublini érsekek minden erejükkel igyekeztek eltussolni az egyház jó híre, és a vagyona védelmében.
A jelenlegi érsek elődei olyannyira tudtak a papjaik erkölcstelen és gyalázatos viselkedéséről, hogy már 1987-ben nagy összegű biztosítást kötöttek a később esetleg felmerülő kártérítési igények fedezetére, nehogy azért az egyházi vagyonból kelljen fizetni.
A májusban közzétett első rész után csütörtökön ismertetett 2. része a jelentésnek 700 oldalon keresztül taglalja az egyházfik és az apácák által elkövetett bűnöket. Verés, kínzás, rabszolgatartás, nem erőszak. Ez jutott a 70-es évektől egészen a 90-es évekig az egyházra bízott árvák osztályrészéül. Tételesen ismerteti a jelenté 46 egyházi személy bűncselekményeit, mintegy 300 konkrét esetet.
A jelentés ismertetésekor az ír belügyminiszter a kormány nevében, a dublini érsek az egyház nevében kért bocsánatot az érintettektől, és tettek ígéretet arra, hogy mindent elkövetnek az eset megismétlődése ellen, és az áldozatok kártalanításáért.
Az érintett gyerekek meghatalmazottait felháborította, hogy a Jézus testvérei társaság csak félévvel a jelentés első részének megjelenése után reagált, és a felajánlott 161 milliós kártérítést is csúfságnak nevezték, mert abban igazán alig van pénz a károsultak számára, csak olyan vagyontárgyak, amelyeket a társaság már nem tud működtetni, fenntartani.
A katolikus egyházat egyébként az ügy kapcsán már 2002-ben kötelezték mintegy 128 millió eurós kártérítés megfizetésére. Az ír kormány azonban, kötelezettséget vállalt arra, hogy minden ezen felül jelentkező kárigényt magára vállal. Ez elég nagylelkűnek tűnne, ha nem arról lenne szó, hogy az egyház bűneiért az adófizetők fognak megint fizetni. Ezúttal nem a vasárnapi perselyen, hanem a költségvetésen keresztül.
Korábbi cikkek a témában: Papi szex, oltár előtt szopatta a pap, 80 ezer Ft-ot kapott, cikk itt. A fiú állítása szerint meg is dugta a papot. Pénzért mindenre kapható, riport készítés közben megdugta az anyját is. Templomban szopott a homoszexuális pap – 12 éves kislányt gyalázott meg a pap – Pedofil képek a plébánián – Szexuális molesztálási botrány Hollandiában – Feljelentések után lemondott a püspök – Oltáron szexelt a 12 éves kislánnyal a pap – Vak gyerekeket erőszakoltak meg katolikus papok – Az banán volt, nem a péniszem, mondja a pedofil pap – A papi pedofília áldozatai tüntettek Rómában – Szexbotrány és sikkasztás ügye van a pécsi püspöknek – Buzibárokba járnak a papok – Pedó pornótól hangos a Vatikán – Oltár előtt fajtalankodott az idős pedofil pap videóval – Pedofilbotrány miatt házkutatás a bíborosoknál – Brazíliában pedofíliával gyanúsítanak egy lengyel papot – Pedofília miatt távozhat augsburgi püspök – Elnézést kért a gyerekmolesztálásokért a pápa – A pedofília nem csak a katolikusoké – Férfiprostikra költötte lopott millióit a buzi pap – Papi pedofília az olasz papokkal is – Homoszexuális papok – A pedofília nem csak a katolikusoké – Minden katolikus gyülekezetre jutott egy pedofil vagy buzi – Buzi papok, terhes apáca sokkolja Vatikánt – Az egyház és gyerekzaklató papok önvizsgálata – A püspökségnek volt fekete kasszája is
Papok tucatjai verték, szexuálisan kihasználták a gyerekeket
Az ír katolikus egyház gyalázatos botránya, amely a katolikus ír kormányok és a hatóság hallgatólagos együttműködésével évtizedeken keresztül lehetővé tette, hogy papok tucatjai verjék, kínozzák megalázzák, rabszolgaként dolgoztassák, szexuálisan zaklassák, és megerőszakolják a rájuk bízott gyerekek százait, sűrű bocsánatkérésekkel, és hatalmas összegű kártérítési felajánlásokkal érkezett el a végkifejlethez.
A Jézus testvérei katolikus szervezet a szörnyűségekről készült jelentés 2. részének közzététele előtt egy nappal, szerdán ajánlotta fel, hogy 161 millió eurót bocsát az áldozatok, illetve gyermekintézmények rendelkezésére pénzben, és javakba, hogy jóvátegye a tagjai által évtizedeken át elkövetett bűnöket, amiket az egymást követő dublini érsekek minden erejükkel igyekeztek eltussolni az egyház jó híre, és a vagyona védelmében.
A jelenlegi érsek elődei olyannyira tudtak a papjaik erkölcstelen és gyalázatos viselkedéséről, hogy már 1987-ben nagy összegű biztosítást kötöttek a később esetleg felmerülő kártérítési igények fedezetére, nehogy azért az egyházi vagyonból kelljen fizetni.
A májusban közzétett első rész után csütörtökön ismertetett 2. része a jelentésnek 700 oldalon keresztül taglalja az egyházfik és az apácák által elkövetett bűnöket. Verés, kínzás, rabszolgatartás, nem erőszak. Ez jutott a 70-es évektől egészen a 90-es évekig az egyházra bízott árvák osztályrészéül. Tételesen ismerteti a jelenté 46 egyházi személy bűncselekményeit, mintegy 300 konkrét esetet.
A jelentés ismertetésekor az ír belügyminiszter a kormány nevében, a dublini érsek az egyház nevében kért bocsánatot az érintettektől, és tettek ígéretet arra, hogy mindent elkövetnek az eset megismétlődése ellen, és az áldozatok kártalanításáért.
Az érintett gyerekek meghatalmazottait felháborította, hogy a Jézus testvérei társaság csak félévvel a jelentés első részének megjelenése után reagált, és a felajánlott 161 milliós kártérítést is csúfságnak nevezték, mert abban igazán alig van pénz a károsultak számára, csak olyan vagyontárgyak, amelyeket a társaság már nem tud működtetni, fenntartani.
A katolikus egyházat egyébként az ügy kapcsán már 2002-ben kötelezték mintegy 128 millió eurós kártérítés megfizetésére. Az ír kormány azonban, kötelezettséget vállalt arra, hogy minden ezen felül jelentkező kárigényt magára vállal. Ez elég nagylelkűnek tűnne, ha nem arról lenne szó, hogy az egyház bűneiért az adófizetők fognak megint fizetni. Ezúttal nem a vasárnapi perselyen, hanem a költségvetésen keresztül.
Korábbi cikkek a témában: Papi szex, oltár előtt szopatta a pap, 80 ezer Ft-ot kapott, cikk itt. A fiú állítása szerint meg is dugta a papot. Pénzért mindenre kapható, riport készítés közben megdugta az anyját is. Templomban szopott a homoszexuális pap – 12 éves kislányt gyalázott meg a pap – Pedofil képek a plébánián – Szexuális molesztálási botrány Hollandiában – Feljelentések után lemondott a püspök – Oltáron szexelt a 12 éves kislánnyal a pap – Vak gyerekeket erőszakoltak meg katolikus papok – Az banán volt, nem a péniszem, mondja a pedofil pap – A papi pedofília áldozatai tüntettek Rómában – Szexbotrány és sikkasztás ügye van a pécsi püspöknek – Buzibárokba járnak a papok – Pedó pornótól hangos a Vatikán – Oltár előtt fajtalankodott az idős pedofil pap videóval – Pedofilbotrány miatt házkutatás a bíborosoknál – Brazíliában pedofíliával gyanúsítanak egy lengyel papot – Pedofília miatt távozhat augsburgi püspök – Elnézést kért a gyerekmolesztálásokért a pápa – A pedofília nem csak a katolikusoké – Férfiprostikra költötte lopott millióit a buzi pap – Papi pedofília az olasz papokkal is – Homoszexuális papok – A pedofília nem csak a katolikusoké – Minden katolikus gyülekezetre jutott egy pedofil vagy buzi – Buzi papok, terhes apáca sokkolja Vatikánt – Az egyház és gyerekzaklató papok önvizsgálata – A püspökségnek volt fekete kasszája is
Is she a loyal slave
Is she a loyal slave. Ingyenes pornóvideó, kattints és nézd!
Szadista náci pornó riport
Náci egyenruhába öltözött férfi, nőket kínoz egy magyar szado-mazo pornófilmben az interneten. A film címe az, hogy Auschwitz. A videó rövidebb változatát ingyen lehet megnézni, a teljes filmet pénzért kínálják. Egy általunk megkérdezett jogász szerint, akik készítették, több bűncselekményt is elkövettek. Még akkor is, ha a nők mindenbe beleegyeztek. De a felvételek alapján gyanítható, hogy nem egyeztek bele mindenbe. A weboldal elérhetetlen volt egy ideig. Egy ember ellen emeltek vádat. A videó megrázó felvételeket tartalmaz.
Fasz állító és botrányos Madonna videóklipek
A szakma és a közönség által zseniálisnak kikiáltott zenés videók mindig kivívják a cenzorok ellenszenvét, hiszen a határok feszegetése nélkül különlegeset alkotni nem lehet.
A botrány általában nem valami kellemes dolog, viszont van egy rendkívül pozitív velejárója – az állóvizet felkavaró esemény örökre bevésődik az emberek agyába. Ez fokozottan igaz a popipar nagyjainak azon klipjeire, amiket tartalmuk miatt a tévék részben, vagy teljes egészében kivetettek magukból.
Eme jelenség nem ismeretlen popkultúránk anyja, Madonna számára sem. Bár neki megvan az a kiváltsága, hogy bármit csinál, azt bemutatják. Viszont a sugárzási engedély ellenére a művésznő egyes filmes alkotásaitól sokak idegrendszere, és önérzete károsodott. Leginkább a Like a Prayer keresztényellenesnek titulált videója verte ki a biztosítékot Isten népénél. Pedig a szexuális szabadságot hirdető Justify My Love-ja sokkal több nyugalom megzavarására alkalmas képsort tartalmaz. Ezért is száműzték minden országban az éjszakai műsorsávba.
A What it Feels Like for a Girl gyilkolós, illetve a Die Another Die kínzós videói esetében már megelégedtek a fejesek az újravágással, vagy a cenzúrázással.
Kínai kínzás a császár lányáért
Egy férfi el akarja venni a kínai császár lányát, és a császár beleegyezik, de csak egy feltétellel, ha a férfi kiállja a három legszörnyűbb kínai kínzást.
A férfi beleegyezik. Bevezetik egy szobába, hogy aludjon. Reggel egy kővel a mellén ébred, rajta a felirat: „első legszörnyűbb kínai kínzás: 50kg-os kő a mellkason”. A férfi röhög egy jót, és könnyedén kidobja a követ az ablakon, de meglátja rajta a másik feliratot:”második legszörnyűbb kínai kínzás, jobb here a kőhöz kötve”. Már túl késő, hogy elkapja a követ, így utánaugrik, ki az ablakon. A párkányon meglátja a harmadik feliratot: „harmadik legszörnyűbb kínai kínzás: bal here az ágy lábához kötve”.
Natascha: Szexrabszolga életem a börtönben
„Amikor az ajtó bezáródott, zokogni kezdtem. Egyedül voltam, bezárva egy üres szobában valahol a föld alatt. Élve konzerváltak egy föld alatti trezorban. A börtönöm egy körülbelül két méter hetven centiméter hosszú, egy méter 80 centiméter széles és két méter negyven centiméter magas cella. Tizenegy és fél köbméter levegő. Nem egészen öt négyzetméter terület, amelyben ketrecbe zárt tigrisként ide-oda rohantam, egyik faltól a másikig. Hat kis lépés oda, hat kis lépés vissza. Négy nagy lépés oda, négy nagy lépés vissza. Az elrablóm a pincében töltött első napok alatt folyamatosan égve hagyta a villanyt. Én kértem erre, mert rettegtem az egyedülléttől a teljes sötétségben. De ez ugyanolyan szörnyű volt, mint amilyen megnyugtató. Fájt tőle a szemem, ráadásul a hermetikusan lezárt pincében teljesen elvesztettem az időérzékem, fogalmam sem volt, mikor van éjjel és nappal. Még egy hang sem jött be, az egyetlen zaj, ami kintről jött, a levegőbefúvó állandó kattogása. Ez a hang maga volt a kínzás. Az apró helyiségben néha annyira hangossá vált, hogy befogtam a fülem, ne halljam többé” – írta le könyvében a nyolc és fél évig az otthonául szolgáló fogdát Natascha Kampusch. Tovább a teljes cikkre
További cikkek a témában: Natascha Kampusch 3096 napja részlet – Natascha Kampusch a pincében – Natascha Kampusch 3096 napja könyvben megjelent – Natasha Kapmush élvezte a pincét – 18 évig volt szexrabszolga az elrabolt lány – Natascha Kampusch vágyik a pincébe – Natascha Priklopil rabja maradt – Öngyilkos lett a Natasha Kampusch ügy főnyomozója – Szexbotrány, szexrabszolgaként tartotta lányát – Hallották a megerőszakolt Fritzl-lány sikoltozását a szomszédok – Szexrabszolgaként tartották fogva a tinilányt – Szexrabszolga volt egy magyar lány
Natascha Kampusch 3096 napja – részlet
1998. március 2-án az iskolába vezető úton a tízéves Natascha Kampuscht az akkor 35 éves, állástalan híradástechnikus, Wolfgang Priklopil egy fehér furgonba tuszkolta. Órákkal később az elrabolt kislány lepedőbe csavarva egy sötét pincében találta magát. Nyolc év múlva szabadult ki, a gyerekkora fogságban telt el. A 3096 napban Natascha először meséli el egy könyvben hihetetlen történetét: nehéz gyermekkorát, hogy mi történt pontosan elrablásának napján, hosszan tartó rabságát az öt négyzetméteres pincében, valamint a mentális és fizikai megaláztatásokat, amelyeket elrablója, Wolfgang Priklopil okozott neki.
Régi életem utolsó napja: Megpróbáltam kiáltani. De egy hang se jött ki a torkomon. Hangszálaim egyszerűen felmondták a szolgálatot. Minden egyetlen kiáltássá sűrűsödött bennem. Néma kiáltássá, amelyet senki sem hallhatott.
Másnap szomorúan és zaklatottan ébredtem. Azért fájt leginkább a szívem, mert anyám rajtam töltötte ki a mérgét, pedig nyilvánvalóan apámra volt dühös. De még ennél is jobban gyötört, hogy anyám eltiltott tőle, hogy soha többé nem láthatom őt viszont. Egyike volt ez azoknak a könnyelműen kimondott döntéseknek, amelyeket a felnőttek a gyerekek feje fölött hoznak – dühből vagy hirtelen felindulásból –, nem gondolva bele, hogy mit okoznak ezzel a gyereknek, aki tehetetlen és kiszolgáltatott az ilyen helyzetekben.
Gyűlöltem ezt a tehetetlenséget és kiszolgáltatottságot, mert folyton arra emlékeztetett, hogy még gyerek vagyok. Végre már felnőtt akartam lenni, abban a reményben, hogy az anyámmal való összetűzések talán már nem érintenek olyan közelről. Meg akartam tanulni, hogyan fojtsam magamba az érzéseimet és ezzel egyidejűleg azt a mélyreható szorongást, amelyet a szülőkkel való vita a gyermekekben kivált.
Tizedik születésnapommal magam mögött tudtam életem első és a legkevésbé önálló szakaszát. Az önállóságomat hivatalosan is szentesítő dátum közelebb került ezzel: még nyolc év és elköltözhetek, találhatok valami hivatást. Akkor nem függök többé azoknak a felnőtteknek a döntéseitől, akiknek az én igényeim és szükségleteim mit sem számítanak, és egyenesen csökkent értékűek az ő kicsinyes vitáikhoz és féltékenykedéseikhez képest. Még nyolc év, amelyet arra kell használnom, hogy előkészítsem magam a magam igényeihez szabott életre.
Néhány hete egy fontos lépést már megtettem az önállósághoz vezető úton: meggyőztem anyámat, hogy egyedül is elengedhet az iskolába. Jóllehet már negyedikes voltam, még mindig autóval vitt és rakott le az iskola előtt. Még csak öt percig sem tartott az út. Mindennap megszégyenültem a többi gyerek előtt a gyengeségemért, amely akkor vált szemmel láthatóvá, amikor kiszálltam a kocsiból, és anyám adott egy búcsú puszit. Már jó ideje tárgyaltam vele, hogy eljött az idő, amikor már egyedül szeretnék iskolába járni. Ezzel nemcsak a szüleimnek, de magamnak is meg akartam mutatni, hogy immár nem vagyok pici gyerek, és képes vagyok leküzdeni a szorongásomat.
Mert a bizonytalanság volt az, ami a leginkább gyötört. Már akkor rám tört, amikor átmentem a lépcsőházon, folytatódott a házak között, és egészen határozott alakot öltött, ha a lakótelep utcáin járkáltam. Védtelennek és eltiporhatóan parányinak éreztem magam, és gyűlöltem magam ezért. De ezen a napon szilárdan elhatároztam, hogy erős leszek. Úgy döntöttem, hogy ez a nap lesz új életem első és egyben a régi életem utolsó napja. Utólag ez szinte cinikusan hangzik, mert valóban éppen ezen a napon fejeződött be a régi életem. Persze olyan módon, ami meghaladta minden képzelőerőmet.
Határozott mozdulattal löktem félre a mintás ágytakarót, és talpra szökkentem. Mint mindig, anyám ezúttal is kikészítette a ruhákat, amelyeket fel kellett vennem. Farmeranyagból készült felsőrész, csíkos, szürke flanel szoknya. Formátlannak éreztem magam ebben a ruhában, mintha belepasszíroztak volna, hogy megtartson abban az állapotban, amelyből már rég ki akartam nőni.
Kedvetlenül bújtam bele, aztán kimentem a konyhába. Az asztalra anyám odakészítette a tízóraimat – a szalvétán a Marco Polo telepen lévő kisbolt logója és anyám neve állt. Induláskor belebújtam vörös anorákomba, és felvettem tarka hátizsákomat. Megsimogattam a macskákat, és búcsút vettem tőlük. Aztán kinyitottam a bejárati ajtót, és kiléptem. Az utolsó lépcsőfordulóban megálltam, és azon a mondaton rágódtam, amelyet anyám több tucatszor is elismételt: – Sose válj el haraggal! Ki tudja, látjuk-e még valaha egymást?
Lehetett bár dühös vagy durva, és sokszor könnyen eljárt a keze, de búcsúzáskor mindig kedves volt, és szeretetteljes. Tényleg elmenjek így, egyetlen szó nélkül? Megfordultam, de aztán mégis győzött bennem a csalódottság, amelyet az előző este okozott. Nem adok neki több puszit, és a hallgatásommal büntetem. Azonkívül meg: ugyan mi történhet?
„Ugyan mi történhet?!” – mormoltam félhangosan magam elé. A szavak visszhangzottak a szürke csempével kirakott lépcsőházban. Megfordultam, és lementem a lépcsőn. Ugyan mi történhet? Ez a mondat amolyan mantrává lett számomra az utcán és a háztömbök közt, az iskolába vezető úton. Az én mantrám a szorongás és a lelkifurdalás ellen, hogy nem búcsúztam el anyámtól.
Elhagyva a lakótelepet, elhaladtam a falak végtelen sora mellett, és megálltam a zebránál. Eldübörgött előttem egy villamos, telezsúfolva a munkába menő emberekkel. Bátorságom alábbhagyott. Minden, ami körülvett, egy csapásra sokkal nagyobbnak tűnt, mint én. Az anyámmal folytatott vita utolért, és ezzel együtt a szorongató érzés is, hogy tönkre fogok menni abban a harcban, amelyet az egymással vitázó szüleim és az engem elutasító új partnereik folytatnak egymással. Az aznap általános jó érzését legyőzte ama bizonyosság, hogy egy puszta helynél azért többet kellene kiharcolnom e családi csatározásban. Ám hogy sikerül megváltoztatni az életemet, ha még a zebra is leküzdhetetlen akadálynak bizonyul számomra?
Sírva fakadtam, elfogott az ellenállhatatlan vágy, hogy egyszerűen eltűnjek, semmivé foszoljak a levegőben. Néztem az előttem áramló forgalmat, és elképzeltem, hogy lelépek a járdáról, és egy autó maga alá gyűr, vonszol egy darabig, míg meg nem halok. Elképzeltem, ahogy mellettem hever a hátizsákom, és a vörös anorákom mintegy jelzőfény lenne az aszfalton, amely ezt kiáltja: – Nézzétek meg, mit tettetek ezzel a gyerekkel! – És anyám ekkor kirohanna a házból, sírva ölelne át, és belátná összes hibáját. Igen, ezt tenné. Biztosan.
De természetesen nem ugrottam egy autó elé sem, villamos elé meg még kevésbé. Soha nem akartam volna ilyen feltűnést kelteni. Ehelyett összeszedtem magam, átmentem a zebrán, és elindultam a Rennbahnwegen a Brioschwegen található általános iskola irányába. Az út pár csendes mellékutcán át vezetett, az út mentén az ötvenes években épült kis családi házak sorakoztak, előttük szerény kertecskék. Ezen az ipari épületek és a panelházak uralta környéken e kis utcácskák és apró házaik anakronisztikusan, ám egyben megnyugtatóan hatottak. Mikor befordultam a Melangasséba, letörültem utolsó csepp könnyeimet is, aztán leszegett fejjel baktattam tovább.
Nem tudom, mi vett rá, hogy mégis felemeljem a fejem. Valami zaj? Egy madár? Annyi bizonyos, hogy pillantásom egy fehér furgonra esett. Az utca jobb oldalán állt, és ezen a nyugodt vidéken nagyon idegenül, nem odaillően hatott. A kisteherautó előtt egy férfi állt; vékony, nem túl magas, aki valahogy céltalanul járatta körbe a tekintetét, mint aki vár valamire, de azt már nem tudja, mire.
Lelassítottam a lépteimet, járásom merev lett. Irányíthatatlan szorongásom egy pillanat alatt visszatért, karom libabőrös lett. Valami rögtön azt súgta, menjek át a másik oldalra. Képek villantak fel, szófoszlányok zsibongtak a fejemben: „ne állj szóba idegenekkel… ne szállj be idegen ember autójába…” Eszembe jutott az a mindenféle gyerekrablás, bántalmazás, megerőszakolás, mindaz a sok történet, amelyeket az elrabolt kislányokról a tévében korábban láttam. De ha valóban felnőtt akartam lenni, nem engedelmeskedhettem ennek a homályos érzésnek. Össze kellett kapnom magam és rákényszeríteni, hogy továbbmenjek. Ugyan mi történhet? Egyedül menni iskolába – ez volt a vizsgám. Nem térek ki előle.
Utólag visszatekintve, már nem tudom megmondani, hogy a furgon megpillantásakor miért szólalt meg bennem azonnal a vészcsengő; talán valami ösztönös érzés volt, de az is lehet, hogy túlcsordultak bennem azok a szexuális bántalmazásokról szóló riportok, amelyeket akkoriban a Groëreset nyomán sugároztak. A kardinálist 1995-ben azzal gyanúsították, hogy kiskorúakat zaklatott, a Vatikán reakciója szabályos médiahisztériát váltott ki, és egyházi népszavazáshoz vezetett Ausztriában. Ehhez jöttek aztán az elrabolt és meggyilkolt gyerekekről szóló beszámolók, amelyeket a német tévéből már ismertem. De feltehetően páni félelmet okozott volna minden olyan férfi, akivel valami szokatlan helyzetben találkozom az utcán. Az, hogy elrabolnak, gyermeki szememben kézzelfogható lehetőség volt, de lelkem legmélyén azért mégiscsak olyasmi, ami a tévében történik, nem pedig a valós életben.
Mikor nagyjából két méterre megközelítettem, a férfi a szemembe nézett. És ebben a pillanatban összes szorongásom szertefoszlott. Kék szeme volt, és a kissé túl hosszúra növesztett hajával egészében úgy hatott, mint egy diák a hetvenes években készült tévéfilmek egyikében. Tekintete furcsán üresnek tűnt. Te szegény, gondoltam, mert olyan fokú elesettség sugárzott belőle, mely rögtön felkeltette a vágyat, hogy segítsek neki. Talán ez furcsán hangzik, mert azt sugallja, mintha lenne a gyermeki hitben valami feltétlen ragaszkodás ahhoz, hogy létezik a jó az emberben. De amikor ezen a reggelen először néztem a szemébe, valóban elveszettnek és nagyon sebezhetőnek hatott.
Igen. Ezt a próbát kiállom. El fogok menni a férfi mellett. Nem szívesen találkoztam más emberekkel, és a lehető legtávolabbról akartam elhaladni mellette, nehogy akár véletlenül is megérintsem.
Aztán minden nagyon gyorsan történt.
Abban a pillanatban, amikor lesütött szemmel elmentem volna a férfi mellett, derékon ragadott, és a nyitott ajtón át beemelt a furgonba. Mindez egyetlen mozdulattal történt, mintha megkoreografálták volna a jelenetet, mintha közösen tanultuk volna be, hogyan hajtsuk végre az előírt mozdulatokat: a rettenet koreográfiáját.
Kiáltottam? Azt hiszem, nem. És mégis: minden egyetlen kiáltás volt. Felfelé nyomult, és megmaradt a torkomban – néma üvöltéssé változott. Mintha valóra vált volna ama rémálmok egyike, amelyekben az ember kiáltani akar, de egyetlen hang sem hallható, amelyekben az ember el akar rohanni, de a lába mintha futóhomokon mozogna.
Védekeztem? Megpróbáltam megzavarni a tökéletes rendezést? Feltehetően ellenálltam, mert másnap egy kék folt éktelenkedett a szemem alatt. Az ütés okozta fájdalomra másnap már nem emlékeztem, csak a bénító tehetetlenség érzésére. A gyerekrabló könnyűszerrel elbánt velem. Ő 170 centi magas volt, én mindössze 150. Én kövér voltam, és amúgy sem különösebben gyors, ráadásul a nehéz hátizsák akadályozott a szabad mozgásban. Az egész alig néhány másodperc alatt történt.
Hogy elraboltak, és valószínűleg meg fogok halni, az abban a pillanatban tudatosult bennem, amikor a kocsi ajtaja becsapódott mögöttem. A szemem előtt felvillantak a Jennifer temetésén készült képek, akit januárban erőszakoltak és gyilkoltak meg egy autóban, miután megpróbált elmenekülni. Emlékeztem a Carla életéért aggódó szülők arcára – a kislányt eszméletlenül hajították egy tóba, s egy hét múlva meghalt. Akkoriban sokat töprengtem rajta, milyen lehet meghalni, és hogy mi van a halál után. Hogy vajon érez-e fájdalmat az ember röviddel előtte, és hogy ilyenkor valóban lát-e valami fényt.
A képek vad összevisszaságban keveredtek a fejemben száguldó gondolatokkal. Egy hang ezt kérdezte: ez most tényleg megtörtént? Velem? Micsoda ostoba gondolat, elrabolni egy gyereket, az ilyesmi soha nem működik – mondta egy másik hang. És miért éppen engem? Kicsi vagyok, és kövér, egyáltalán nem illek bele egy gyerekrabló zsákmányszerzési szokásaiba – így könyörgött a harmadik hang. A tettes hangja húzott vissza a valóságba. Megparancsolta, hogy üljek le a földre a csomagtérben, és meg se moccanjak. Rosszul járok, ha nem teljesítem az utasításait. Azzal beült az első ülésre, és elindult.
Mivel nem volt válaszfal a vezetőfülke és a rakodótér között, hátulról jól láthattam a férfit. És azt is hallhattam, milyen hevesen üti be a számokat a telefonjába. De nyilvánvalóan nem ért el senkit.
Eközben tovább zakatoltak a fejemben a kérdések: – Váltságdíjat fog követelni? És ki fogja kifizetni? Hova visz? Milyen autó ez? Most hány óra van? – A furgon ablakai sötétített üvegből készültek, így aztán a padlóról nem láthattam pontosan, hova megyünk, a fejemet pedig nem mertem olyan magasra emelni, hogy kilássak az első szélvédőn. Az út hosszúnak és céltalannak tűnt; gyorsan elveszítettem az idő- és térérzékemet. De a fák koronájából és a villanyoszlopokból, amelyek mellett elhúztunk, olyan érzésem támadt, hogy alighanem körbejárunk a környéken.
Beszélni. Beszélnem kell vele. De hogyan? Hogyan szólít meg az ember egy bűnözőt? A bűnözők nem ismernek tiszteletet, az udvarias megszólítási forma használhatatlannak tűnt számomra. Akkor hát marad a tegeződés. Az a megszólítás, amely voltaképpen azoknak volt fenntartva, akik közel álltak hozzám.
Képtelenségnek tűnik, de először azt kérdeztem tőle, hányas lába van. Ezt a „Megoldatlan esetek” című tévésorozatból jegyeztem meg. Az ember legyen képes pontosan leírni a tettest, a legapróbb részlet is fontos lehet. Választ nem kaptam, természetesen. Ehelyett durván rám parancsolt, hogy maradjak nyugton, akkor semmi rossz nem történik velem. Máig sem tudom, honnan vettem a bátorságot, hogy figyelmen kívül hagyjam az utasítását. Talán mert azt gondoltam, hogy mindenképpen meghalok – és ennél nem jöhet rosszabb.
– Most akkor megerőszakolsz? – kérdeztem.
Ezúttal válaszolt:– Ahhoz még kicsi vagy. Soha nem tennék ilyet. – Aztán megint telefonálgatni kezdett, miután letette, azt mondta: – Most elviszlek egy erdőbe, és átadlak a többieknek. Attól kezdve semmi dolgom veled. – Ezt a mondatot többször és gyorsan megismételte: – Átadlak, és aztán semmi dolgom veled. Soha nem látjuk viszont egymást.
Ha az volt a célja, hogy megrémítsen, akkor jól választotta meg a szavakat, hiszen a kijelentésétől, hogy átad a „többieknek”, elakadt a lélegzetem, és megdermedtem a rémülettől. Több szó se kellett, tudtam, mire gondol: a gyermekpornóhálózat hónapok óta az egyik vezető téma volt a sajtóban. A múlt nyáron nem akadt olyan hét, amikor ne erről beszéltek volna: az elrabolt, szexuálisan bántalmazott és közben lefilmezett gyerekekről. Lelki szemeim előtt már pontosan láttam az egészet: egy csomó férfit, akik bezárnak egy pincébe, összevissza fogdosnak, miközben a többiek lefényképezik az egészet. Eddig a pillanatig szent meggyőződésem volt, hogy hamarosan meghalok. Ám ami most fenyegetett, még a halálnál is rosszabbnak tűnt.
Nem tudom, meddig tartott az út, míg végül megálltunk. A Bécs környékén nagy számban található fenyőerdők egyikébe jutottunk. Leállította a kisteherautót, és megint telefonálni kezdett. Úgy tűnt, valami félresiklott. – Nem jönnek, nincsenek itt! – átkozódott maga elé. Izgatottnak, megfélemlítettnek látszott. De talán ez is csak egy trükk volt, talán azt akarta, hogy ezzel magához kössön, szövetséget alkotva a „többiek” ellen, akiknek át kellett volna adni, és akik most felültették. De talán csak azért találta ki őket, hogy még jobban megfélemlítsen, még jobban megbénítsa az akaraterőmet.
Kiszállt és megparancsolta, hogy egy tapodtat se mozduljak. Némán engedelmeskedtem. Hát Jennifer nem egy ugyanilyen autóból akart elmenekülni? Hogyan próbálta meg? És mit csinált rosszul? Fejemben egymást kergették a gondolatok. Ha nem lenne bezárva az ajtó, talán félre tudnám csúsztatni. És aztán? Két lépés, és máris elkap. Nem futok elég gyorsan. Ráadásul fogalmam sem volt róla, melyik erdőben vagyunk, és merrefelé kellene menekülnöm. Ráadásul itt vannak a „többiek”, akik elkaphatnának, és akik bárhol lehetnek. Élénken láttam magam előtt, ahogy loholnak a nyomomban, elkapnak, lelöknek a földre. Már láttam is magam előtt a holttestemet, elkaparva egy fenyő alatt.
A szüleim jutottak eszembe. Anyám délután bizonyára elmegy értem a napközibe, de az ügyeletes tanárnő azt mondja: – De hiszen a Natascha ma egyáltalán nem is volt itt! – Anyám erre kétségbeesik, és nincs rá lehetőségem, hogy megóvjam ettől. Majdnem meghasadt a szívem, ha arra gondoltam, hogy elmegy a napközibe, én meg nem vagyok ott.
Ugyan mi történhet? Ma reggel egyetlen szó nélkül, búcsú puszi nélkül jöttem el otthonról. „Ki tudja, látjuk-e még valaha egymást?”
A tettes szavaitól eszméltem fel: – Nem jönnek. – Aztán beszállt, beindította a motort, és megint elindultunk. A háztetőkről ezúttal felismertem, melyik irányba haladunk: vissza a város peremére, és aztán egy leágazó úton át Gänserndorf irányába.
– Hova megyünk? – kérdeztem.
– Strasshofba – válaszolta őszintén.
Mikor Süssenbrunnon áthaladtunk, elfogott valami mélységesen mély szomorúság. Anyám régi üzlete mellett mentünk el, amit nemrég adott fel. Még három hete is itt ült délelőttönként az íróasztalnál, és a hivatalos ügyeit intézte. Kiáltani akartam, de csak egy csenevész vinnyogás tört elő belőlem, amikor elhaladtunk az utca mellett, amely nagyanyám házához vezetett. Itt töltöttem gyerekkorom legszebb pillanatait.
Aztán a férfi egy garázsba érve megállt az autóval. Megparancsolta, hogy maradjak fekve, azzal leállította a motort. Utána kiszállt, előhúzott egy kék takarót, rám dobta, és szorosan belecsavart. Alig kaptam levegőt, miközben körülölelt a teljes sötétség. Amikor felemelt, és kivett a kocsiból, akár egy madzaggal átkötött csomagot, pánik fogott el. Ki akartam kerülni ebből a pokrócból. És ki kellett mennem vécére.
Hangom tompán és idegenül csengett a takaró alatt, amikor arra kértem, hogy tegyen le, és engedjen ki vécére. Egy pillanatig habozott, aztán kibugyolált a pokrócból, és egy előtéren át egy kis vendégvécéhez vezetett. A folyosóról röpke pillantást vethettem a vele határos szobába. A berendezés elegánsnak és drágának látszott – számomra ez ismételten megerősítette, hogy valóban egy bűnöző áldozata lettem, ugyanis a tévében látott krimiben az összes bűnözőnek nagy és értékes bútorokkal berendezett háza volt.
További cikkek a témában: Natascha Kampusch 3096 napja könyv – Natascha Kampusch 3096 napja könyvben megjelennni – Natasha Kapmush élvezte a pincét – 18 évig volt szexrabszolga az elrabolt lány – Natascha Kampusch vágyik a pincébe – Natascha Priklopil rabja maradt – Öngyilkos lett a Natasha Kampusch ügy főnyomozója – Szexbotrány, szexrabszolgaként tartotta lányát – Hallották a megerőszakolt Fritzl-lány sikoltozását a szomszédok – Szexrabszolgaként tartották fogva a tinilányt – Szexrabszolga volt egy magyar lány
Natascha Kampusch 3096 napja – részlet
1998. március 2-án az iskolába vezető úton a tízéves Natascha Kampuscht az akkor 35 éves, állástalan híradástechnikus, Wolfgang Priklopil egy fehér furgonba tuszkolta. Órákkal később az elrabolt kislány lepedőbe csavarva egy sötét pincében találta magát. Nyolc év múlva szabadult ki, a gyerekkora fogságban telt el. A 3096 napban Natascha először meséli el egy könyvben hihetetlen történetét: nehéz gyermekkorát, hogy mi történt pontosan elrablásának napján, hosszan tartó rabságát az öt négyzetméteres pincében, valamint a mentális és fizikai megaláztatásokat, amelyeket elrablója, Wolfgang Priklopil okozott neki.
Régi életem utolsó napja: Megpróbáltam kiáltani. De egy hang se jött ki a torkomon. Hangszálaim egyszerűen felmondták a szolgálatot. Minden egyetlen kiáltássá sűrűsödött bennem. Néma kiáltássá, amelyet senki sem hallhatott.
Másnap szomorúan és zaklatottan ébredtem. Azért fájt leginkább a szívem, mert anyám rajtam töltötte ki a mérgét, pedig nyilvánvalóan apámra volt dühös. De még ennél is jobban gyötört, hogy anyám eltiltott tőle, hogy soha többé nem láthatom őt viszont. Egyike volt ez azoknak a könnyelműen kimondott döntéseknek, amelyeket a felnőttek a gyerekek feje fölött hoznak – dühből vagy hirtelen felindulásból –, nem gondolva bele, hogy mit okoznak ezzel a gyereknek, aki tehetetlen és kiszolgáltatott az ilyen helyzetekben.
Gyűlöltem ezt a tehetetlenséget és kiszolgáltatottságot, mert folyton arra emlékeztetett, hogy még gyerek vagyok. Végre már felnőtt akartam lenni, abban a reményben, hogy az anyámmal való összetűzések talán már nem érintenek olyan közelről. Meg akartam tanulni, hogyan fojtsam magamba az érzéseimet és ezzel egyidejűleg azt a mélyreható szorongást, amelyet a szülőkkel való vita a gyermekekben kivált.
Tizedik születésnapommal magam mögött tudtam életem első és a legkevésbé önálló szakaszát. Az önállóságomat hivatalosan is szentesítő dátum közelebb került ezzel: még nyolc év és elköltözhetek, találhatok valami hivatást. Akkor nem függök többé azoknak a felnőtteknek a döntéseitől, akiknek az én igényeim és szükségleteim mit sem számítanak, és egyenesen csökkent értékűek az ő kicsinyes vitáikhoz és féltékenykedéseikhez képest. Még nyolc év, amelyet arra kell használnom, hogy előkészítsem magam a magam igényeihez szabott életre.
Néhány hete egy fontos lépést már megtettem az önállósághoz vezető úton: meggyőztem anyámat, hogy egyedül is elengedhet az iskolába. Jóllehet már negyedikes voltam, még mindig autóval vitt és rakott le az iskola előtt. Még csak öt percig sem tartott az út. Mindennap megszégyenültem a többi gyerek előtt a gyengeségemért, amely akkor vált szemmel láthatóvá, amikor kiszálltam a kocsiból, és anyám adott egy búcsú puszit. Már jó ideje tárgyaltam vele, hogy eljött az idő, amikor már egyedül szeretnék iskolába járni. Ezzel nemcsak a szüleimnek, de magamnak is meg akartam mutatni, hogy immár nem vagyok pici gyerek, és képes vagyok leküzdeni a szorongásomat.
Mert a bizonytalanság volt az, ami a leginkább gyötört. Már akkor rám tört, amikor átmentem a lépcsőházon, folytatódott a házak között, és egészen határozott alakot öltött, ha a lakótelep utcáin járkáltam. Védtelennek és eltiporhatóan parányinak éreztem magam, és gyűlöltem magam ezért. De ezen a napon szilárdan elhatároztam, hogy erős leszek. Úgy döntöttem, hogy ez a nap lesz új életem első és egyben a régi életem utolsó napja. Utólag ez szinte cinikusan hangzik, mert valóban éppen ezen a napon fejeződött be a régi életem. Persze olyan módon, ami meghaladta minden képzelőerőmet.
Határozott mozdulattal löktem félre a mintás ágytakarót, és talpra szökkentem. Mint mindig, anyám ezúttal is kikészítette a ruhákat, amelyeket fel kellett vennem. Farmeranyagból készült felsőrész, csíkos, szürke flanel szoknya. Formátlannak éreztem magam ebben a ruhában, mintha belepasszíroztak volna, hogy megtartson abban az állapotban, amelyből már rég ki akartam nőni.
Kedvetlenül bújtam bele, aztán kimentem a konyhába. Az asztalra anyám odakészítette a tízóraimat – a szalvétán a Marco Polo telepen lévő kisbolt logója és anyám neve állt. Induláskor belebújtam vörös anorákomba, és felvettem tarka hátizsákomat. Megsimogattam a macskákat, és búcsút vettem tőlük. Aztán kinyitottam a bejárati ajtót, és kiléptem. Az utolsó lépcsőfordulóban megálltam, és azon a mondaton rágódtam, amelyet anyám több tucatszor is elismételt: – Sose válj el haraggal! Ki tudja, látjuk-e még valaha egymást?
Lehetett bár dühös vagy durva, és sokszor könnyen eljárt a keze, de búcsúzáskor mindig kedves volt, és szeretetteljes. Tényleg elmenjek így, egyetlen szó nélkül? Megfordultam, de aztán mégis győzött bennem a csalódottság, amelyet az előző este okozott. Nem adok neki több puszit, és a hallgatásommal büntetem. Azonkívül meg: ugyan mi történhet?
„Ugyan mi történhet?!” – mormoltam félhangosan magam elé. A szavak visszhangzottak a szürke csempével kirakott lépcsőházban. Megfordultam, és lementem a lépcsőn. Ugyan mi történhet? Ez a mondat amolyan mantrává lett számomra az utcán és a háztömbök közt, az iskolába vezető úton. Az én mantrám a szorongás és a lelkifurdalás ellen, hogy nem búcsúztam el anyámtól.
Elhagyva a lakótelepet, elhaladtam a falak végtelen sora mellett, és megálltam a zebránál. Eldübörgött előttem egy villamos, telezsúfolva a munkába menő emberekkel. Bátorságom alábbhagyott. Minden, ami körülvett, egy csapásra sokkal nagyobbnak tűnt, mint én. Az anyámmal folytatott vita utolért, és ezzel együtt a szorongató érzés is, hogy tönkre fogok menni abban a harcban, amelyet az egymással vitázó szüleim és az engem elutasító új partnereik folytatnak egymással. Az aznap általános jó érzését legyőzte ama bizonyosság, hogy egy puszta helynél azért többet kellene kiharcolnom e családi csatározásban. Ám hogy sikerül megváltoztatni az életemet, ha még a zebra is leküzdhetetlen akadálynak bizonyul számomra?
Sírva fakadtam, elfogott az ellenállhatatlan vágy, hogy egyszerűen eltűnjek, semmivé foszoljak a levegőben. Néztem az előttem áramló forgalmat, és elképzeltem, hogy lelépek a járdáról, és egy autó maga alá gyűr, vonszol egy darabig, míg meg nem halok. Elképzeltem, ahogy mellettem hever a hátizsákom, és a vörös anorákom mintegy jelzőfény lenne az aszfalton, amely ezt kiáltja: – Nézzétek meg, mit tettetek ezzel a gyerekkel! – És anyám ekkor kirohanna a házból, sírva ölelne át, és belátná összes hibáját. Igen, ezt tenné. Biztosan.
De természetesen nem ugrottam egy autó elé sem, villamos elé meg még kevésbé. Soha nem akartam volna ilyen feltűnést kelteni. Ehelyett összeszedtem magam, átmentem a zebrán, és elindultam a Rennbahnwegen a Brioschwegen található általános iskola irányába. Az út pár csendes mellékutcán át vezetett, az út mentén az ötvenes években épült kis családi házak sorakoztak, előttük szerény kertecskék. Ezen az ipari épületek és a panelházak uralta környéken e kis utcácskák és apró házaik anakronisztikusan, ám egyben megnyugtatóan hatottak. Mikor befordultam a Melangasséba, letörültem utolsó csepp könnyeimet is, aztán leszegett fejjel baktattam tovább.
Nem tudom, mi vett rá, hogy mégis felemeljem a fejem. Valami zaj? Egy madár? Annyi bizonyos, hogy pillantásom egy fehér furgonra esett. Az utca jobb oldalán állt, és ezen a nyugodt vidéken nagyon idegenül, nem odaillően hatott. A kisteherautó előtt egy férfi állt; vékony, nem túl magas, aki valahogy céltalanul járatta körbe a tekintetét, mint aki vár valamire, de azt már nem tudja, mire.
Lelassítottam a lépteimet, járásom merev lett. Irányíthatatlan szorongásom egy pillanat alatt visszatért, karom libabőrös lett. Valami rögtön azt súgta, menjek át a másik oldalra. Képek villantak fel, szófoszlányok zsibongtak a fejemben: „ne állj szóba idegenekkel… ne szállj be idegen ember autójába…” Eszembe jutott az a mindenféle gyerekrablás, bántalmazás, megerőszakolás, mindaz a sok történet, amelyeket az elrabolt kislányokról a tévében korábban láttam. De ha valóban felnőtt akartam lenni, nem engedelmeskedhettem ennek a homályos érzésnek. Össze kellett kapnom magam és rákényszeríteni, hogy továbbmenjek. Ugyan mi történhet? Egyedül menni iskolába – ez volt a vizsgám. Nem térek ki előle.
Utólag visszatekintve, már nem tudom megmondani, hogy a furgon megpillantásakor miért szólalt meg bennem azonnal a vészcsengő; talán valami ösztönös érzés volt, de az is lehet, hogy túlcsordultak bennem azok a szexuális bántalmazásokról szóló riportok, amelyeket akkoriban a Groëreset nyomán sugároztak. A kardinálist 1995-ben azzal gyanúsították, hogy kiskorúakat zaklatott, a Vatikán reakciója szabályos médiahisztériát váltott ki, és egyházi népszavazáshoz vezetett Ausztriában. Ehhez jöttek aztán az elrabolt és meggyilkolt gyerekekről szóló beszámolók, amelyeket a német tévéből már ismertem. De feltehetően páni félelmet okozott volna minden olyan férfi, akivel valami szokatlan helyzetben találkozom az utcán. Az, hogy elrabolnak, gyermeki szememben kézzelfogható lehetőség volt, de lelkem legmélyén azért mégiscsak olyasmi, ami a tévében történik, nem pedig a valós életben.
Mikor nagyjából két méterre megközelítettem, a férfi a szemembe nézett. És ebben a pillanatban összes szorongásom szertefoszlott. Kék szeme volt, és a kissé túl hosszúra növesztett hajával egészében úgy hatott, mint egy diák a hetvenes években készült tévéfilmek egyikében. Tekintete furcsán üresnek tűnt. Te szegény, gondoltam, mert olyan fokú elesettség sugárzott belőle, mely rögtön felkeltette a vágyat, hogy segítsek neki. Talán ez furcsán hangzik, mert azt sugallja, mintha lenne a gyermeki hitben valami feltétlen ragaszkodás ahhoz, hogy létezik a jó az emberben. De amikor ezen a reggelen először néztem a szemébe, valóban elveszettnek és nagyon sebezhetőnek hatott.
Igen. Ezt a próbát kiállom. El fogok menni a férfi mellett. Nem szívesen találkoztam más emberekkel, és a lehető legtávolabbról akartam elhaladni mellette, nehogy akár véletlenül is megérintsem.
Aztán minden nagyon gyorsan történt.
Abban a pillanatban, amikor lesütött szemmel elmentem volna a férfi mellett, derékon ragadott, és a nyitott ajtón át beemelt a furgonba. Mindez egyetlen mozdulattal történt, mintha megkoreografálták volna a jelenetet, mintha közösen tanultuk volna be, hogyan hajtsuk végre az előírt mozdulatokat: a rettenet koreográfiáját.
Kiáltottam? Azt hiszem, nem. És mégis: minden egyetlen kiáltás volt. Felfelé nyomult, és megmaradt a torkomban – néma üvöltéssé változott. Mintha valóra vált volna ama rémálmok egyike, amelyekben az ember kiáltani akar, de egyetlen hang sem hallható, amelyekben az ember el akar rohanni, de a lába mintha futóhomokon mozogna.
Védekeztem? Megpróbáltam megzavarni a tökéletes rendezést? Feltehetően ellenálltam, mert másnap egy kék folt éktelenkedett a szemem alatt. Az ütés okozta fájdalomra másnap már nem emlékeztem, csak a bénító tehetetlenség érzésére. A gyerekrabló könnyűszerrel elbánt velem. Ő 170 centi magas volt, én mindössze 150. Én kövér voltam, és amúgy sem különösebben gyors, ráadásul a nehéz hátizsák akadályozott a szabad mozgásban. Az egész alig néhány másodperc alatt történt.
Hogy elraboltak, és valószínűleg meg fogok halni, az abban a pillanatban tudatosult bennem, amikor a kocsi ajtaja becsapódott mögöttem. A szemem előtt felvillantak a Jennifer temetésén készült képek, akit januárban erőszakoltak és gyilkoltak meg egy autóban, miután megpróbált elmenekülni. Emlékeztem a Carla életéért aggódó szülők arcára – a kislányt eszméletlenül hajították egy tóba, s egy hét múlva meghalt. Akkoriban sokat töprengtem rajta, milyen lehet meghalni, és hogy mi van a halál után. Hogy vajon érez-e fájdalmat az ember röviddel előtte, és hogy ilyenkor valóban lát-e valami fényt.
A képek vad összevisszaságban keveredtek a fejemben száguldó gondolatokkal. Egy hang ezt kérdezte: ez most tényleg megtörtént? Velem? Micsoda ostoba gondolat, elrabolni egy gyereket, az ilyesmi soha nem működik – mondta egy másik hang. És miért éppen engem? Kicsi vagyok, és kövér, egyáltalán nem illek bele egy gyerekrabló zsákmányszerzési szokásaiba – így könyörgött a harmadik hang. A tettes hangja húzott vissza a valóságba. Megparancsolta, hogy üljek le a földre a csomagtérben, és meg se moccanjak. Rosszul járok, ha nem teljesítem az utasításait. Azzal beült az első ülésre, és elindult.
Mivel nem volt válaszfal a vezetőfülke és a rakodótér között, hátulról jól láthattam a férfit. És azt is hallhattam, milyen hevesen üti be a számokat a telefonjába. De nyilvánvalóan nem ért el senkit.
Eközben tovább zakatoltak a fejemben a kérdések: – Váltságdíjat fog követelni? És ki fogja kifizetni? Hova visz? Milyen autó ez? Most hány óra van? – A furgon ablakai sötétített üvegből készültek, így aztán a padlóról nem láthattam pontosan, hova megyünk, a fejemet pedig nem mertem olyan magasra emelni, hogy kilássak az első szélvédőn. Az út hosszúnak és céltalannak tűnt; gyorsan elveszítettem az idő- és térérzékemet. De a fák koronájából és a villanyoszlopokból, amelyek mellett elhúztunk, olyan érzésem támadt, hogy alighanem körbejárunk a környéken.
Beszélni. Beszélnem kell vele. De hogyan? Hogyan szólít meg az ember egy bűnözőt? A bűnözők nem ismernek tiszteletet, az udvarias megszólítási forma használhatatlannak tűnt számomra. Akkor hát marad a tegeződés. Az a megszólítás, amely voltaképpen azoknak volt fenntartva, akik közel álltak hozzám.
Képtelenségnek tűnik, de először azt kérdeztem tőle, hányas lába van. Ezt a „Megoldatlan esetek” című tévésorozatból jegyeztem meg. Az ember legyen képes pontosan leírni a tettest, a legapróbb részlet is fontos lehet. Választ nem kaptam, természetesen. Ehelyett durván rám parancsolt, hogy maradjak nyugton, akkor semmi rossz nem történik velem. Máig sem tudom, honnan vettem a bátorságot, hogy figyelmen kívül hagyjam az utasítását. Talán mert azt gondoltam, hogy mindenképpen meghalok – és ennél nem jöhet rosszabb.
– Most akkor megerőszakolsz? – kérdeztem.
Ezúttal válaszolt:– Ahhoz még kicsi vagy. Soha nem tennék ilyet. – Aztán megint telefonálgatni kezdett, miután letette, azt mondta: – Most elviszlek egy erdőbe, és átadlak a többieknek. Attól kezdve semmi dolgom veled. – Ezt a mondatot többször és gyorsan megismételte: – Átadlak, és aztán semmi dolgom veled. Soha nem látjuk viszont egymást.
Ha az volt a célja, hogy megrémítsen, akkor jól választotta meg a szavakat, hiszen a kijelentésétől, hogy átad a „többieknek”, elakadt a lélegzetem, és megdermedtem a rémülettől. Több szó se kellett, tudtam, mire gondol: a gyermekpornóhálózat hónapok óta az egyik vezető téma volt a sajtóban. A múlt nyáron nem akadt olyan hét, amikor ne erről beszéltek volna: az elrabolt, szexuálisan bántalmazott és közben lefilmezett gyerekekről. Lelki szemeim előtt már pontosan láttam az egészet: egy csomó férfit, akik bezárnak egy pincébe, összevissza fogdosnak, miközben a többiek lefényképezik az egészet. Eddig a pillanatig szent meggyőződésem volt, hogy hamarosan meghalok. Ám ami most fenyegetett, még a halálnál is rosszabbnak tűnt.
Nem tudom, meddig tartott az út, míg végül megálltunk. A Bécs környékén nagy számban található fenyőerdők egyikébe jutottunk. Leállította a kisteherautót, és megint telefonálni kezdett. Úgy tűnt, valami félresiklott. – Nem jönnek, nincsenek itt! – átkozódott maga elé. Izgatottnak, megfélemlítettnek látszott. De talán ez is csak egy trükk volt, talán azt akarta, hogy ezzel magához kössön, szövetséget alkotva a „többiek” ellen, akiknek át kellett volna adni, és akik most felültették. De talán csak azért találta ki őket, hogy még jobban megfélemlítsen, még jobban megbénítsa az akaraterőmet.
Kiszállt és megparancsolta, hogy egy tapodtat se mozduljak. Némán engedelmeskedtem. Hát Jennifer nem egy ugyanilyen autóból akart elmenekülni? Hogyan próbálta meg? És mit csinált rosszul? Fejemben egymást kergették a gondolatok. Ha nem lenne bezárva az ajtó, talán félre tudnám csúsztatni. És aztán? Két lépés, és máris elkap. Nem futok elég gyorsan. Ráadásul fogalmam sem volt róla, melyik erdőben vagyunk, és merrefelé kellene menekülnöm. Ráadásul itt vannak a „többiek”, akik elkaphatnának, és akik bárhol lehetnek. Élénken láttam magam előtt, ahogy loholnak a nyomomban, elkapnak, lelöknek a földre. Már láttam is magam előtt a holttestemet, elkaparva egy fenyő alatt.
A szüleim jutottak eszembe. Anyám délután bizonyára elmegy értem a napközibe, de az ügyeletes tanárnő azt mondja: – De hiszen a Natascha ma egyáltalán nem is volt itt! – Anyám erre kétségbeesik, és nincs rá lehetőségem, hogy megóvjam ettől. Majdnem meghasadt a szívem, ha arra gondoltam, hogy elmegy a napközibe, én meg nem vagyok ott.
Ugyan mi történhet? Ma reggel egyetlen szó nélkül, búcsú puszi nélkül jöttem el otthonról. „Ki tudja, látjuk-e még valaha egymást?”
A tettes szavaitól eszméltem fel: – Nem jönnek. – Aztán beszállt, beindította a motort, és megint elindultunk. A háztetőkről ezúttal felismertem, melyik irányba haladunk: vissza a város peremére, és aztán egy leágazó úton át Gänserndorf irányába.
– Hova megyünk? – kérdeztem.
– Strasshofba – válaszolta őszintén.
Mikor Süssenbrunnon áthaladtunk, elfogott valami mélységesen mély szomorúság. Anyám régi üzlete mellett mentünk el, amit nemrég adott fel. Még három hete is itt ült délelőttönként az íróasztalnál, és a hivatalos ügyeit intézte. Kiáltani akartam, de csak egy csenevész vinnyogás tört elő belőlem, amikor elhaladtunk az utca mellett, amely nagyanyám házához vezetett. Itt töltöttem gyerekkorom legszebb pillanatait.
Aztán a férfi egy garázsba érve megállt az autóval. Megparancsolta, hogy maradjak fekve, azzal leállította a motort. Utána kiszállt, előhúzott egy kék takarót, rám dobta, és szorosan belecsavart. Alig kaptam levegőt, miközben körülölelt a teljes sötétség. Amikor felemelt, és kivett a kocsiból, akár egy madzaggal átkötött csomagot, pánik fogott el. Ki akartam kerülni ebből a pokrócból. És ki kellett mennem vécére.
Hangom tompán és idegenül csengett a takaró alatt, amikor arra kértem, hogy tegyen le, és engedjen ki vécére. Egy pillanatig habozott, aztán kibugyolált a pokrócból, és egy előtéren át egy kis vendégvécéhez vezetett. A folyosóról röpke pillantást vethettem a vele határos szobába. A berendezés elegánsnak és drágának látszott – számomra ez ismételten megerősítette, hogy valóban egy bűnöző áldozata lettem, ugyanis a tévében látott krimiben az összes bűnözőnek nagy és értékes bútorokkal berendezett háza volt.
További cikkek a témában: Natascha Kampusch 3096 napja könyv – Natascha Kampusch 3096 napja könyvben megjelennni – Natasha Kapmush élvezte a pincét – 18 évig volt szexrabszolga az elrabolt lány – Natascha Kampusch vágyik a pincébe – Natascha Priklopil rabja maradt – Öngyilkos lett a Natasha Kampusch ügy főnyomozója – Szexbotrány, szexrabszolgaként tartotta lányát – Hallották a megerőszakolt Fritzl-lány sikoltozását a szomszédok – Szexrabszolgaként tartották fogva a tinilányt – Szexrabszolga volt egy magyar lány